Szeretetben élni annyit jelent, hogy már mindig csak Istenben Istennek és Istenért lenni, és ugyanúgy szeretni, mint ahogyan Ő szeretett minket, amikor közöttünk járt. A jelen létállapotunkban legjobban Teremtő Isten névvel megérthető, mindenek fölötti leghatalmasabb Lény ugyanis emberként is kinyilatkoztatta magát nekünk, és Ő maga adta tudtunkra, hogy Ő az Örök Szeretet, Akitől van minden, ami van, még mi, „ember” nevet kapott lényei, azaz szeretet és élet erejével átitatott, gyermekeinek tekintett, szintén valósággal létező tudatos értelmű egyéniségei is.

Istent a Szeretetet a teremtményeiben is fel lehet ismerni, mert minden teremtmény Istennek teremtő képességgel bíró, és ezért (is) elsődleges fontosságúnak nevezhető Ővele egy szeretetereje által lett. Isten szeretetereje, azaz a szintén Istent jelentő „Lét és Élet”-nek szeretete tehát mindenütt jelenvaló, ahol bármiféle alkotás látható illetve található. Szeretet illetve szeretete nélkül még azonban Istent, de a szintén Őt jelentő Szellemét és Lelkét sem lehetne megismerni, és ugyanígy még csak magának az embernek a szellemiségét és lelkiségét sem. Minden bűn (vétkes, azaz bántó, ártó cselekedet) azonban ez ellen az elmúlhatatlan Szeretet ellen irányul, vagyis egyértelmű, hogy az Őellene irányuló tettet kell értenünk alatta, még ha sokaknak nem is véletlenül nem szimpatikus is ez a kifejezés, akkor is. Csakis tehát a Szeretet és Élettel soha többé szembe nem menő, de Ővele még csak szembe se álló vagy szálló, azaz ellene nem szegülő, ellene nem álló, ellene, ellenére nem tevő ember lehet az, aki már mindig, és csak a Szeretetben él, bárhol is „kujtorog”  Isten világ egészében. Aki tehát bármiben is ellenére tesz Istennek, az saját döntésére attól fogva nem a Szeretetben él, hanem Őrajta képletesen kívül, azaz elhatárolódva, elkülönülten él Őtőle a maga részéről, vagyis nem benne az egyedül igaz (valóságos, azaz örök) Szeretetben, és e Szeretettel együtt is él, hanem Őtőle „kívülre” kerülvén különállóan, és így már az Őtőle másnak törvényei szerint is él, ami is ront csak a helyzetén illetve létállapotán, merthogy ezzel már magában tesz kárt.

Szeretetben mindig is tehát csak az a földön élő ember él, aki soha nem állítja magát középpontba, de még csak előtérbe se, hanem mindig teljesen nyitott szeretettel és értelemmel él az emberi és nem emberi környezetében, melyekbe is mindig csak segítően, előre vivően, éspedig minden önös érdek nélkül szól bele, illetve avatkozik tettileg is közbe, ahol is valós szükség adódik a segítő tevékenységére. A szeretetben élő ember tehát mindig csak a Szeretet Isten szerint jó tettekre érez késztetést, rossz tettekre pedig sohasem, azaz az utóbbiakra még pusztán csak tréfából sem vetemedik. Ugyanakkor pedig csakis ebben a valóságos szeretetben élni kívánkozó ember keresi igazán az élete értelmét és igazi célját, és találja is meg ezeket az önzetlen szeretet tevékenységével végül is tehát Istenben, azaz él is aztán így már csak a Szeretetben, és együtt is a Szeretettel. Aki ugyanis mindig csak isteni jót gondol, szól, és cselekszik, az már minden tettével az isteni rendhez, azaz Isten szeretet törvénye megtartásával magához Istenhez, és az Ő szintén örök világához, az örökkévalósághoz igazodik, vagyis Isten szeretete és értelme egységében, és az Ő egyedül helyes értelmezésével is való örök fennmaradást, azaz Isten abszolút valóságának avagy világának örökös építését szolgálja, mely isteni valóságban rombolásnak, kárnak és ártalomnak még csak a fogalmát sem ismeri senki se, vagyis ahol még maga az Isten sem foglalkozik ilyen, de nem ilyen negatívumokkal sem, már semmilyen szinten sem, mert azoknak ott nemhogy helyük illetve terük nem lehet, hanem még csak puszta létezésük sem. (Önző szeretet is tehát oda még csak a lábát sem teheti be.)

Csakis az előbb leírt módon igaz szeretetben élő ember lehet azonban krisztianista is, vagyis már valóban hasonló Krisztushoz, és így pedig már Krisztushoz az Isten Fiához is tartozó. Benne ugyanis már ugyanazon élet van, mint amilyen Krisztusban van. Csak az ilyen emberben van tehát meg az „élet világossága”, vagyis az élet igazi értelme: Isten a Szeretet teljes megismerése, és az Isteni Bölcsesség (szintén) adta igazi hatalom és erő, aki és ami tehát szintén nem más, mint maga az emberben benne levő Isten.

Isten szeretetében az embernek megmaradni pedig annyit jelent, hogy már mindig, és minden körülmények ellenére is, azaz minden lét- és életkörülmények között méltónak bizonyulni Isten szeretetére, és a szeretetéért mindig is, és minden körülmények között is, viszontszeretni Őt, tudván, hogy az Isten szeretete még a viszonzásánál is fontosabb a számunkra. Ha ugyanis Isten valami már igazán súlyos oknál fogva esetleg mégsem szeretne bennünket, akkor a ránk ragyogtatott szeretete teljes és végleges visszavonása egyenesen a totális és végérvényes megszűnésünket jelentené, vagyis azzal nem is csak az életünknek vetne véget, hanem azzal egyben a létezésünknek is.

Egyébként még csak a puszta emberszeretetünk, csak az embereket önzetlenül szeretésünk is az Isten szeretetéből, illetve Isten Szeretet mivoltából (lényegéből) ered, vagyis mindig is Őbenne gyökerezik. Ugyanakkor pedig az Isteni Szeretet az is, amely össze-, azaz egybetart mindent, még tehát az emberek „emberiség”-nek elnevezett egyetlen nagy csoportját is. Ez a szeretet viszont egyáltalán nem összetévesztendő az érzéki vággyal, a tárgyi vagy testi szeretettel, a rokonszenvvel, vagy egyszerűen csak önmagukban az emberi fizikai érzékszerveken keresztül érzékelhető érzelmekkel, az emberi szeretettel. Egyáltalán nem ezek teszik ki, és még csak nem is ezek adják ugyanis az igaz (isteni) szeretet lényegét. Az igaz szeretet lényege ugyanis minden élőnek az egyben illetve egyként (egy egységként) való összetartásában, vagyis tehát a létezés illetve élet egésze avagy teljessége szeretet általi együtt és egyben tartásában rejlik. Ezért fontosabb vagy inkább lényegesebb még tehát a mi számunkra is az Istennek önzetlen és feltétel nélküli szeretete, és utána akár csak a Lét és Élettől, azaz szintén Istentől való létezés és élet egészének a szeretete is, mintsem csak önmagában a magunk szeretete, de az Isten mindenek előtti szeretete mellett hasonlóan fontos az egyaránt minden ember irányában kifejezett, és nekik mindig oda is adott ugyanezen önzetlen és feltétel nélküli szeretetünk is, éspedig legalább olyan szinten, mint ahogyan mi magunkat mindig is szeretni tudjuk. Az isteni szeretetből való emberi szeretetnek is azonban a legvégső vagy inkább legfelső foka pedig az egészen a halálunkig, és még az értük való halálunkban illetve halálunkkal is megtartott, azaz egészen a legvégsőkig is kitartó Isten és emberszeretet, mely létező legönzetlenebb szeretetről is szintén Isten mutatta be a legkiválóbb példát Jézusban, az „Emberfiában”. A létező legnagyobb szeretet tehát az, amikor az életünket adjuk a „barátainkért”, mely „barát” szó alatt nekünk elsősorban Istent kellene értenünk, Őt és Fiát követően pedig már egyaránt minden felebarátunkat, azaz kivétel nélkül minden embertársunkat, azaz minden szellemi lélek társunkat.

Isten szeretetéről illetve szereteterejéről még azonban azt is tudnunk kell, hogy „az” egyben „kiválasztó erő” is, ami erő végül aztán már ki is fogja emelni az embert (lelket, szeretet lényt) a tárgyi világból, melybe való „beleveszekedését” (lényegi mivoltával belezáródását, vagyis Isten helyett benne teljesen elmerülését) mindenki egyedül csak a maga akaratának köszönheti. Ezért lesz viszont mintegy már természetszerűleg is bekövetkező reakciója a tárgyi világnak, valamint az Isten és örök szeretet világa helyett csak önmagában ezt a tárgyi világot szerető, és ezért inkább csak vele azonosuló világi embernek a gyűlölet és megvetés az erre a „felemelkedésre” már „kiválasztottakkal” szemben, valamint reakció lesz még azoknak állandó üldözése, de legalábbis minden létező módon történő teljes ellehetetlenítése is. Ennek az ádáz, azaz vérre menő gyűlöletnek a végső oka pedig az, hogy a világ emberei, mint a „világ szerelmesei” illetve „hűségesei” még mindig jobban szeretik a sötétséget, mint a „világosságot”, és ezért nem fogadják el, de magukba be sem, az igazi „világosságot”, a „világ világosságát” Krisztus Jézust. Így és ezért pedig már nem is ismerhetik meg a Valóságos Istent, az igaz Szeretetet sem, Aki tehát Krisztus Jézusként jött el közénk (Isten őbenne emberként is járt a Földön), és általa azóta is jelen van bennünk, ha mi engedjük Krisztusnak, hogy bennünk legyen.

A földi szeretet így (önző módon) működve azonban mindig csak igen homályos visszfénye lehet a szellemi szeretetnek, vagyis ezzel az istenellenes működésével soha nem lehet az isteni szeretettel azonos minőség. Az általunk változatlanul terjesztett kérő, követelő, megkívánó, elváró, illetve viszonzást elváró, feltételeket szabó, érdekből való szeretet ugyanis mindig csak ideig-óráig boldogít, vagyis szemben a szellemi, azaz isteni szeretettel állandó boldogságot soha nem biztosíthat, mivel ezeknek a szereteteknek egyike sem önzetlen, még csak egy szemerkényit sem. A csak a földi dolgok, testek felé irányuló szeretet éppen ezért inkább még csak hamis szeretetnek nevezhető, mintsem igaz szeretetnek. Az igaz szeretet egyébként is képtelen másra, mint hogy már csak az eredeti forrásához törekszik, és közben maga is folyton, azaz szakadatlanul csak adja magát, vagyis teljességgel önzetlen, ahogyan a forrása is az.

A teremtő képességű isteni szereteterő elutasítása, vagyis Istentől a Szeretettől való elfordulása tehát az embernek az igazán nagy bűne, amiért bocsánatot kell kérnie Istentől a többi, már ebből a bűnből származó vétkeivel egyetemben. E bűn avagy vétkek megbánását követő bocsánatkérés nélkül azonban soha nem fog egyetlen ember előtt sem megnyílni a „Világosság” (Isten) birodalmának „kapuja”. Jézus lelki szinten is létező áldozata pedig azért rendkívüli, mert nélküle még csak az Isten országára nyíló „kapu” sem létezne, ennek hiányában pedig az szintén nem nyílhatna meg, de még csak ott sem állhatna előttünk. Sajnos, sok mai helyes Istenről tanítás előszeretettel mellőzi Krisztus szerepét, pedig Őnélküle egyetlen embernek sem lehet bejutása az eredete igaz valóságába. Sok szinte már teljes mértékben isteni igazság, isteni tudás alapú tanítás is pedig Istent is alig említi, vagyis úgy adja elő, mintha az emberek mindent a maguk ereje és tudása szerint intéznének az Istenemberségük megvalósulásához, azaz mintha saját maguk képeznék azzá, vagyis újra isteni szeretet lénnyé, teremtő kisistenekké magukat. Tanácsos lenne az embereknek helyettük is inkább odafigyelni az egyedül igaz tanítóra, az egyedül igaz Istenember képző Mesterre, Aki, ha ugyan volt „emberfia” is, valósággal nem embernek fia, hanem az egyetlenegy Istennek Fia, aki embereket soha nem a maga nevében képez, és nem így tanít ma sem, még csak isteni szeretetre sem.

Igazán boldogítani is azonban egyedül csak az isteni szeretet tud, és ez a szeretet boldoggá is akar tenni, mert ez a lényege. Isten, vagyis a maga a Lét és Élet egésze, és ezen Egységnek is a vele azonos „Világossága” is tehát ez a halhatatlan Szeretet, csak mi emberi lelkek egykoron ellenálltunk Isten ezen irányunkba is folyton árasztott, és ma is ugyanígy „jövő”, teljességgel anyagtalan és energiátlan szeretetsugarainak. Ezért pedig most újra meg kell nyitnunk magunkat Isten szeretetsugarai számára, mert pontosan az azoknak, vagyis az Ő szereteterejének való ellenállásunk (ellene, illetve ellenére tételünk) különít el bennünket Istentől a létező legtisztább Szeretettől avagy „Világosságtól”. Isten mindig és mindenhol elsődleges, és már csak ezért is felülmúlhatatlan, ugyanakkor pedig végtelen szeretete azonban összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a mi Őt elutasító akaratunk, viszont Isten azt szeretné, ha a magunk akaratából nyitnánk újra meg magunkat a szeretete előtt, és hogy szintén a magunk akaratából szeressük Őt viszont, mint az Ő gyermekei. Csakis így tudhatunk ugyanis már mi magunk is mindig csak a Szeretetben élni.

Drága barátom, nyílj meg magad is e legfontosabb szeretetnek, és e szeretet segítségét kérvén, és hozzá igénybe is vévén élj már magad is mindig csak ugyanebben szeretetben és szeretettel, mert magad is nem a másik magukat maguk kiképzett emberektől megtanulásával, hanem csakis egyedül ezzel tudhatsz Isten valóságos emberévé, azaz Istenemberré, Istennek szeretet lényévé lenni, akinek is lényisége, és lényege is az Örök Szeretet.

A „közönséges ember”, és a magát valóban Istennek szentelt ember

Azok az emberek, akik életüket az Istennek szentelték, igen nagy örömet, és igen nagy elégedettséget éreznek, amikor felvilágosítják egymást Istenről, vagyis amikor Istenről beszélgetnek. Az Istenről való ténylegesen egyenlő felekként, és szintén valósággal felebarátokként beszélgetésnek tehát rendkívüli hatása van. Isten szavai illetve közlései ugyanis tele vannak teljességgel anyagtalan szellemi erővel, mely szellemi erőket itt az anyagi valóságban akkor és azzal valósítunk meg, ha egymás között Istenről beszélgetünk, azaz ha nem csak egyik résztvevő mondja dominánsabban az „igazát”, hanem mindegyik résztvevő egyformán dominánsan beszél igazságokat Istentől Istenről. Ez egyébként a megvalósított tudás is Istenről, és csak ezen tudás útját járva történhet végül aztán már meg magának Istennek itteni megvalósítása is, éspedig az ember lelki önmegvalósításával egyetemben, aminek semmi köze nincsen a mai világban sokak által tanított „spirituálisnak”, vagy még csak annak sem nevezett „önmegvalósításokhoz”, amiknek mára már számtalan válfaja létezik, vagyis pont annyi, emennyi emberi tanító ezt műveli jó pénzért, vagy esetleg még hírnévért, dicsérgetésekért cserébe.

Az itt a fentebbi megvalósulásokat eredményező lelki fejlődés (lényegében azonban az örökös lelki előrehaladás, azaz lélekben egyre erősebbé, egyre több képességűvé levés) viszont egyáltalán nem függ az ember iskolázottságától, de egyéb más tárgyi képességtől sem. Az Isten megértéséhez szükséges képesség illetve tulajdonság ugyanis egyáltalán nem az anyagi műveltség, vagyis az ember tárgyi tudásától soha nincsen, és még csak nem is lehet függőségben Isten megismerése és megértése, melyek nélkül nincsen semmiféle önmegvalósítás (azaz valósággal nem lelki se létezhet sohasem!), ami ismeret és értés nélkül pedig az Isten itteni megvalósítása, azaz Istennek itt is nyilvánossá tétele sem lehet meg. Csupán tehát nem gondolkodással, gondolkodással, spekulációval, érveléssel és filozofálgatással, azaz csak elmebéli erőfeszítésekkel Isten a Legfelsőbb Igazság teljes ismeretére soha senki nem juthat el. Az Abszolút Igazság ugyanis olyan tiszta és hatalmas, hogy az előbbiek révén Őt senki nem értheti meg, hanem csakis akkor, ha őszinte és rendíthetetlen híve lesz Őneki (élő hittel hisz Őbenne), és feltétel nélkül szereti Őt, éspedig a valóságos magában, és nem pedig valahol a messzi távolban magán kívül. Az Igazság csak tehát az ilyen embernek tárja fel magát teljesen, éspedig mindenek előtt az emberrel egy tiszta „szívében”, mely „szív” (szellemi, azaz isteni szeretet és értelem egysége) úgy lesz tökéletesen tiszta (maga is abszolút), hogy maga Isten szorítja ki belőle a sötétséget, vagyis semmisít meg, vagy messzire eltávolít onnét mindent, ami nem Ő, és azok helyét is Magával („Világossággal”) tölti be. Annak pedig, akinek „szívében” ezzel már teljesen is szétoszlott a sötétség, többé már nem kell aggódnia még csak az itteni életszükségletei miatt sem, mert már maga a Legfelsőbb Úr visel vele együtt rájuk is gondot, amiért Őt minden érdek és feltétel nélkül magában szereti, és megszabadult minden materialista törekvéstől. A közönséges ember elméje viszont még mindig csak, vagy többnyire anyagi gondolatokkal (újabban meg még energia gondolatokkal) van teli, ami azt mutatja, hogy ő még mindig a sötétség hatalmában van, és nem pedig benne is már csak a Világosság ragyog szakadatlanul, azaz folyton sugárzik ki rajta keresztül is minden irányban ugyanazon erővel, mely Világossággal pedig az illető „szívnek” szintén a Világosságtól származó „fénye” (mintegy tehát az ön”fénye”) tökéletes szinkronban, teljes egyezőségben, még inkább azonban egységben van.  

A „közönséges” ember, vagyis az anyagi ember, a testi ember számára felfoghatatlannak pedig az minősül, ami felette áll a felfogóképességének, lényegében tehát a gondolkodásának, azaz amit még pusztán csak elgondolni sem tud, nemhogy elképzelni is tudna. Az ilyen ember számára felfoghatatlan tehát az Igaz Isten, és az Ő szintén valóságos lelki valósága is, mert Őt illetve „Azt” sem a gondolkodása révén használt érveléssel, sem a szintén a gondolkodásra épülő logikával, sem az ugyanezen alapú filozofálgatással, de még a szintén az anyagra és gondolkodásra alapozott spekulációval (mély gondolatokat ébresztő eszmefuttatással) sem tudja, és még csak nem is tudhatja elérni, anélkül pedig igazán még csak megismerni és megérteni sem. („Elérni” az Igaz Istent pedig már csak azért sem tudhatja, mert Isten a Maga részéről az embertől is, még csak egy fél karnyújtásnyira sincs, hanem annak Őt nem észlelése ellenére is közvetlenül mellette van. Igen nagy bajban lenne tehát az ember, ha Isten elszakítaná őt Magától! Hamarosan nem csak élete, hanem azzal egyben léte se lenne!)

Ami tehát a jelen elmével felfoghatatlan, azaz meghaladja az anyagi látásunkat, az az igazi cél, az a „szent cél”. Ahhoz azonban, hogy ezt a célunkat elérjük, önként fel kell ajánlanunk, és teljesen oda is kell adni magunkat Istennek, éspedig lehetőleg még itt a Földön élvén. Ez jelenti ugyanis az Istennek szentelődésünk megvalósulását is. Így, vagyis a teljes önátadás folyamata révén lesz végül tehát az ember is már mintegy újra is „szent” (maga is teljesen tiszta lélek és tiszta szív), éspedig azért, mert az ő leghatalmasabb Ura és Istene háromszor is „Szent”, vagyis Isten azonosnak tudható a szentelő Szent Lélekkel is, mely szintén leghatalmasabb és legtisztább Tudati teljességét Istennek magával mintázó része (a végül is tehát egymagának Istennek hasonlatossága) az emberi tiszta lélek.

Emberek, legyetek hát ti is inkább „szentek”, azaz teljesen tiszták, és tiszta isteni erővel bíró lelkek, azaz erre törekedjetek, mintsem megmaradjatok „közönséges”, azaz erőtlen, gyenge, beteg embereknek az esetleges igen nagy fizikai erőkkel, fizikai tudással, fizikai képességekkel bírásotok ellenére is! 

A földi élet célja az ember szó szerinti igaz boldogulása, vagyis az üdvös létállapotába eljutása, ami teljes gond és probléma menetességet is jelent. Ennek az örök boldogságnak, és a vele együtt járó örök örömnek is viszont egyetlen Forrása és alapja a Lélek, vagyis a Szeretet Isten a Boldog Isten, és azért, hogy valósággal boldogok legyünk, Őhozzá, a mi Atyánkhoz kell visszakerülnünk illetve visszatérnünk, éspedig legalább olyan lét és élet állapotban, mint amilyennel voltunk, amikor Őtőle ide a mulandó valóságába elkerültünk. A földi élet célja tehát, hogy mintegy már újra is örök boldogsággal és örök örömmel teli örök életünk legyen nekünk, eredeti tökéletességünket Isten a Fia által helyreállított lelkeknek is. Sajnos azonban a magunk részéről nem ezen, hanem még mindig inkább csak a földi boldogulásunkon, az anyagi boldogságunk és örömeink meglétéért dolgozunk, és ezért pedig az életünk nem lehet mindig és valósággal boldog, hanem inkább csak gondokkal és problémákkal teli, melyek között azért vannak boldogság és örömteli pillanataink is, de ezek is mind múló boldogságok és örömök, vagyis csak ideig-óráig léteznek, és a test halálával pedig végleg megszűnnek lenni.

Ok és cél nélkül azonban még csak az embert sem éri semmi, és ez így van a gondjainkat és problémáinkat illetően is. Itt élvén is ugyanis mindenféle történésnek oka és célja a végtelen szellemi fejlődés, ami az újra valósággal boldoggá lett emberre is vonatkozik.

Az emberek ugyan nem veszik észre, de a mindenkori gondolkodásukkal maguk határozzák meg az őket ért minden „bal-jó-s”, azaz bajos és jajos történést, sőt még az esemény módját, a szenvedés fokát, és idejét, de még az időtartamát is. Ha tehát az ember az embertársainak mindig csak jót, éspedig valósággal jót (Isten szerinti jót) kívánna már a gondolataiban is, mindig csak legalább ugyanolyan jók érnék őt magát is, és nem pedig bármiféle rossz is. Egyébként csakis ilyenkor igazságos is az ember gondolkodása, illetve maga az ember is. Ha tehát az ember nem ilyen, akkor már csak mondani tudhatja magát igazságosnak, merthogy ő már csak ezzel is igazságtalan lesz. Ha pedig igazságtalan lesz, akkor azzal már valósággal boldog sem lehet, még ha itt boldognak látszik sem.

Amit az ember Istentől a földi élete során nem kap meg, arra nincs is semmi szüksége a szellemi lélek mivolta érlelődéséhez, vagyis a szellemi lelki önazonossága itt a Földön elérhető nagyságúra illetve magasságúra fejlődéséhez, mint ahogyan arra sem, amit nem Istentől kap meg az ember, mivel az meg mind inkább a visszafejlődésére fog lenni, mintsem az előbbi fejlődésére. (Még esetleg az állati szintre lesüllyedésére is lehet.)

Minden pedig, ami jó és rossz az embert itt a földön éri, az mind a lélek mivolta örökléte, és örök boldogsága célját szolgálja.

Isten a Szeretet azonban minden olyan földi gondot is elfordít tőlünk, ami nekünk, lelkeinek nem a hasznunkra, hanem a kárunkra lenne. Isten azonban azt is jól tudja, hogy melyik lelkének mi szolgál a javára, hogy az eredeti tökéletességére jusson akár tehát már itt a földi életében is. Nos hát, pontosan ezért nem lehet teljességgel gondtalan a földi életünk.  (A látszatra rossz is szolgálhatja a lelki előbbre jutásunkat. Isten jól tudja tehát, hogy mit és mennyire enged, hogy érjen bennünket.)

Az ember a maga legtöbb gondját, baját valójában az érzéki élvezetek, a testi gyönyörök hajhászásával, vagyis mindig is a szenvedélyeinek köszönhetően szerzi. Azokat „szereti”, azoktól van boldogság érzelme ugyanis mindenekelőtt, holott az igazi életét nem is ezek képezik, és igazán még csak nem is ezek jelentik. Az igaz élet, a valósággal boldog élet még ezeknél is jóval több, és jóval finomabb is. (Erre azonban az emberek a közös nagy „jajj”-bajukat követően minden saját maguk fognak majd rájönni.) Minden ember tehát, amikor boldogsága helyett szenved, tulajdonképpen soha nem mással, hanem egyszerűen csak a legelső, és az attól fogva, mondhatni, hogy sorozatosan elkövetett vétkeinek következményeivel szembesül, vagyis mindig is csak azokat kell elviselnie, ha az adott anyagi látszat nem is ezt mutatja, még tehát akkor is. Ez ugyanis mind a maga „vetése” és „aratása”, vagyis a maga gondolatinak, illetve a már belőlük származó cselekedeteinek eredménye, mely, ha úgy teszik: „végeredmény” itt ebben a szférában még kézzelfoghatóan, és szemekkel láthatóan is megnyilvánul. A szenvedés valójában azért van, mert mindenki magát, és legfeljebb még a „szeretteit”, és nem pedig a többi, vagyis minden embertársát, minden lélektársát akarja boldognak, illetve mindig boldognak látni.

Krisztus Jézus azért szenvedett a kereszten, hogy az embernek egyre kevesebb, és végül már szenvedése se legyen. Aki tehát kéri az Ő isteni kegyelmét, és erejét, annak Jézus segít, és akár már teljesen is leveszi a válláról a terheket, végül pedig már minden szenvedését is meg fogja szüntetni, a valóságos boldogsága és öröme lesz neki azok helyében is. Jézusban a Krisztusban magát tehát az Istent kapjuk minden gondunk, minden problémánk megoldójaként. Jézusban ugyanis magát a Boldog Istent tudjuk megszólítani, Aki a Szeretet Isten is.

A ránk itt szintén jellemző, és szintén inkább csak gondokat okozható aggódás is pedig nem csak mentális fájdalom az itt boldognak még tehát csak vélt életünkben, hanem az elkövetkezhető rosszra várásnak, vagyis a rossznak mintegy a megidézésének is megfelel. A hitünket ugyanis ilyenkor a jó helyett a lehetséges rosszba helyezzük, és ha kitartóan aggodalmaskodunk az esetleges megvalósulhatóságával kapcsolatban, akkor az ezzel már intenzíven is vágyott rossz meg is fog valósulni az ezzel csak még boldogtalanabbá lett életünkben. Ha viszont örömmel telten mindig csak a legjobbaknak megtörténtét hisszük és várjuk, akkor annak megfelelően mindig csak csupa jó és örömteli dolog fog történni velünk, és így már haladunk is a valóságos boldogságra jutásunk felé.

Drága barátaim, meg kell tanulnunk újra úgy cselekedni, ahogyan Isten cselekszik, csakhogy azt megint látnunk is kellene, hogy Ő mit és hogyan tesz.  Ehhez pedig nekünk is Ővele kellene lennünk, vagyis az nem elég, hogy Ő mindig velünk van. A léleknek ugyanis mindig a Boldog Isten mellett van a helye, éspedig szintén boldogként (is), és Őtőle elválaszthatatlanul, hacsak a jelen életével is már nem inkább csak arra szolgál rá, hogy Isten elszakítsa őt magától, ami még az egész földi életében való anyagi boldogtalanságánál is sokkalta rosszabban érné őt. (Az ugyanis már a valóságos halálát jelentené, és nem pedig az eredeti szabadságában esetleg a jelenleginél még jobban lekorlátozását.)

A valódi boldogság, és valódi szabadság is (ami utóbbi is boldogságra van a léleknek) tehát egyáltalán nem testi dolog, hanem egy szellemi lelki tudatállapot, mely egy felülmúlhatatlan és legyőzhetetlen teljesen szabad és tiszta lét és élet állapotot jelent, ami egyben, és itt már megelőlegezetten is létezhető üdvös, vagyis az örökké boldog létállapotunknak is megfelel. Nos hát, éppen ilyennek képzelhető el a valósággal és teljesen gondtalan életünk, az Istentől az Ő Fia által kapható örök életünk, az üdvös életünk is.

A szellemi lelki tudatosodással megvalósuló, szintén lelkinek vagy szelleminek nevezhető tudatosság azt jelenti, hogy Istennek és Fiának köszönhetően végtelen nyugalmi állapotba jutva, és abban meg is maradva fókuszáltan figyelni nem csak minden adott  tárgyi rezdülésre (mozgásra), hanem azzal egyben arra is, hogy itt mi, tudatos szellemi tudatok, akik a valóságos figyelők vagyunk, hogyan reagálunk a külső, azaz tárgyi környezetünkből jövő információkra aztán már tárgyi gyakorlatilag is, amit is szemlélni tudunk. A szellemi minőségű lélek a fizikai tudati látáson túl tud tehát lépni, vagyis a látását mintegy már újra is, azaz mintegy innét a tárgyi valóságból kiindulván is kiterjesztheti, vagyis kitágíthatja a szellemi látásig, mellyel így már nem csak a tárgyi tudaton keresztül, hanem közvetlenül, azaz mindenféle tárgyi érzékszervek nélkül is láthat minden tárgyit, és vele egyben pedig láthat majd fokozatosan minden szellemit is, természetesen azonban azt is csak közvetlen isteni segítséggel teheti meg.  Még azonban így, azaz szellemi  tudatosan csak megfigyelnie valamit  vagy valakit is itt a szellemi avagy isteni léleknek mindig is tehát csak az elébb írt békés, nyugodt létállapotában lehet, vagyis amikor mentes az egójától, vagy már teljes mértékben uralni tudja azt, míg még az is van neki.  (Valóságos figyelők, azaz eredetileg örök figyelő „szemek” vagyunk magunk is tehát, akik elfelejtettek közben magukra is „vigyázni”, vagyis az Istenéből való szellemi élet mivoltunkra is figyelni, és így meghasonlottak a tárgyi egójukkal, és már csak rajta keresztül néznek mindent, azaz elfelejtettek szellemileg látni is.)

Magát a szellemi lélek mivoltunkat azonban egyedül csak Isten világosságával, és egyedül csak Isten, és Isten Krisztusi segítségével tudhatjuk „fényesíteni”, és végül pedig már teljesen és tökéletesen világossá tenni is, de még csak teljesen kinyitni is, vagyis végtelenre kitágítani is. A lélek tudati ajtaját Isten szeretetereje nyitja ki, mellyel azt, mint a legtisztább és legfényesebb szellemi „fénysugarával” (ráfókuszált világosságával) megérinti. Az ezt megélt emberi lélek pedig ezzel az őt az elért fejlettségének megfelelő szinten már át is ható szeretet-„fénnyel” tudja majd megnyitni az „ajtót” Istennek a „halott” (szellemileg még süket és vak) lelkek esetében. Az ilyen egyenesen az Isten vagy Fia által megérintett embereknek azon kell tehát fáradozniuk, hogy az Isten szavait szeretettel közöljék a(z élő)halott lelkekkel, mely segítségre azok már szintén meg tudják maguk részéről  is nyitni a lélek mivoltukat Isten számára. Így „keltheti” tehát maga az Istennel már közvetlen és folyamatos kapcsolatba került lélek is életre az élőhalottakat, vagyis a földön élő embertársait, azaz lélektársait, mely lélek- „kelesztő” munkát is azonban érdemben mindig maga Isten végez a szeretetével teljes szavain keresztül, vagy éppen szavak nélkül is.

Az anyagi elme (testtudat, azaz tárgyi tudat, itt és most legismertebb nevén ego) életszemlélete és életfelfogása merőben eltérő az anyagtalan szellemi elme életszemléletétől és életfelfogásától, mivel a véges elme önmagában képtelen meglátni, és így felfogni is az anyagtalan értelmes tudat lét és életállapotát. Annak szintén halhatatlan világát sem láthatja, és azt így szintén fel sem foghatja önmagában az anyagtudat, hanem legfeljebb is csak a kozmikus világokat (akár még a legmagasabbakat is), és az azokban szintén létező jelenhez hasonló életet, melyeket mind magasabb rendűeknek képzel már csak azért is, mert mindet a feje fölött láthatja a második égben, mint még csak az őt közvetlenül megvilágító nap és hold égitesteket is.

Nekünk, szellemi lelkeknek mindent az Isten szemszögéből kellene tehát néznünk innen a tárgyi valóságból is, és úgy kellene itt is cselekednünk (teremtenünk is), mint ahogyan azt Ő teszi, és nem pedig ehelyett még magunknak is korlátoznunk kellene magunkat még csak a fáradtsággal teremtésben is, melyet is magunk érdemeltünk ki a tárgyi testtudattal  és tárgyi testünkkel való meghasonulásunkkal.

Ha tehát már csak a maga Ővele egy és azonos Lelkét is Magából teremtő Istennek jellemvonásaival (Isten tulajdonságaival) felruházottan úgy cselekszünk mi is, mint Ő, akkor az Övével egyező teremtő képességünk is lesz akár már itt a földön élvén is, vagyis szellemi képességünk lesz a teremtés nekünk is, azaz akár itt helyben is még fizikai dolgokat is teremthetünk minden látható anyagot hozzá igénybevétel nélkül is. (Jézus ezt nem is csak elmondta, hanem be is mutatta nekünk, és nem egy tanítványa is meg tudta tenni. Még, mint ahogyan mesterük is az isteni erővel, halott testeket is teremtettek élővé.) Itt gondolattal, szóval, és cselekedetekkel is teremtünk, vagyis előzetes szellemi megteremtéssel létrehozunk a jelen mulandó valóságban szintén tárgyi minőségű dolgokat, tárgyi történéseket, vagyis a szellemi teremtéseinket aztán már tárgyi gyakorlatilag is megvalósítjuk.  Teljes jellembéli helyreállítottsággal teremthetnénk tehát azon módon magunk is, mint ahogyan ezt itt Jézus sokak szeme láttára tette.  (Őneki ez természetes volt, nekünk pedig csoda.)

Csakis azonban Isten képes a Fia által teljesen, azaz a teljes egészünkkel is helyreállítani bennünket, lelkeit, és végül Isten ránk világoltatva az Ő teljes arculatának világosságát (teljes dicsőségét) is, aztán már megszabadítani is bennünket a tárgyi testünknek, és az egész tárgyi valóságnak is képletes fogságából, a kettős „bilincsünktől”. Az egója hajtotta lélek azonban még az elveszett lélek kategóriába tartozik. A tárgyi értelmű és érzelmű elmén, vagyis az azon keresztüli lét, élet, és világszemléleten a léleknek tehát mindenképpen túl kell lépnie. Teljes egész egységében kellene innen is érzékelnünk a Létet és Életet, és benne az egész világegységet, és a szintén teljes embert is. Ehhez is azonban, mint ahogyan magunkban is, úgy a lélektársainkban is, mindig csak a „jót” (az igazán jót, az igaz jót) kellene keresnünk, mert, ha bennük, és esetleg még magunkban is, mindig csak a rosszat keressük, akkor azt fogjuk mindig megtalálni, vagyis mindig a rosszal fogunk szembesülni is, azaz így abban lesz a továbbiakban is részünk, éspedig e gyakorlatnál megmaradván mindig bőséggel is. Ez esetben ugyanis Isten a Szeretet helyett inkább foglalkozunk a gonosszal, akitől való minden rossz és tisztátalan bennünk is, és ugyanígy az embertársainkban is, ha ők is ilyen keresők.

Az embertársainkat is tehát mindig ítélkezés mentesen kellene szemlélnünk, ha valóban meg szeretnénk innen szabadulni, mely is tehát a teljes szellemi tudati helyreállításunkkal, és teljes megtisztításunkkal lehet csak meg.

Ragyogtasd ránk az orcádat Uram, láss újra el bennünket „fényeddel”!

Mivel a tiszta tudat és tiszta tudás itteni szimbóluma a fény, valakit „fénnyel” ellátni valósággal azt jelenti, hogy egyenesen szellemi úton, és egyenesen a forrásából származóan ellátni az illetőt szellemi, azaz isteni tudással (is), ami kapott tiszta tudás is, mint a szintén tiszta szeretete is, a „világosságát” adja illetve jelenti Istennek a Szeretetnek, és így az ezeket magába befogadó, hasonlatosságára teremtett emberi teremtményének is. Vannak azonban emberek, akik ezt még mindig úgy értik, hogy nekik fényt kell enniük, hogy maguk is újra teljes és tiszta fények, vagy inkább csak a többieknél fényesebbek(?) lehessenek az ezzel testileg is makkegészségessé tett „fénylény” („fotonlény”?) mivoltukkal, aki egyben a „szeretetenergia”, vagy csak „lélkenergia” is,  a „Szeretetenergia-Istentől”, vagy éppen csak az „univerzumtól”, esetleg még a „kozmikus fény-egésztől”, mint szintén szerető „Istentől” valóan. Az embert azonban szemmel látható és nem látható fizikai fénnyel hiába is próbálja meg bárki is, akár már bombázni is, az illetőnek nemhogy a valós szellemi tudása, hanem még csak a tárgyi tudata illetve tudása sem fog gyarapodni, maga is ragyogni tőle pedig különösen nem fog, hanem legfeljebb is csak megvakul, mely hatást viszont a fókuszált szellemi „fény” mindenféle bombázás, de még csak rezegtetés nélkül is könnyűszerrel el tudhatna érni akár csak a fizikai szem esetében, de a tárgyi tudatot illetően is. A látszatra tehát két fény viszont még ennek a tudásban és képességben való különbözőségük ellenére is szoros összefüggésbe hozható egymással. A csakis a Valóságos Istennel, valamint a valóságos istenivel azonosítható tiszta szellemi „fény” a fizikai fénnyel, vagyis a világegyetemben mindenütt látható „szemek” (napok) fizikai fényével ugyanis mind lét-értelmileg, mind pedig lét-tudatilag össze van kapcsolódva. Lényegében ugyanis e kettő innét nézve egymástól teljesen különbözőnek látszó is, ahogyan maga az egész valós szellemi és fizikai valóság is, bizony, egységben van egymással. Ebből az egységből illetve lényegből ered és van azonban még csak az is, hogy az ember pusztán a szeme használatával (agyán keresztüli szintén működtetésével) nem is csak lát, hanem azzal egyszerre tud, azaz ismer is, merthogy az ehhez is nélkülözhetetlen szellemi „fény”, a szellemi „világosság”, egyben szellemi megértés is. A látásnak és a hozzá tehát elengedhetetlenül szükséges fénynek viszont mindkét „oldalon” (anyagtalan szellemi és fizikai szinten) több szintje is létezhet, és bizony létezik is, és köztük pedig még átmeneti szintek is vannak, a szintek között pedig „kapuk” vagy „rések” is az átjárhatóságuk végett. Mindezeket a szinteket pedig a látás illetve fény tisztasága határozza meg, egészen a létező legtisztábbtól kezdődően a homályoson át a teljesen sötétig (feketének is nevezett elégtelen fényig), és végül vagy legalul pedig már a teljes vagy totális sötétség van, vagyis a nem látás, azaz a teljes fénytelenség szintje. (Az utóbbi a „mély kút” vagy „mélység kút” hasonlattal is kifejezhető legmélyebb, és ezért még „feneketlennek” is nevezhető szint tehát, vagyis aminek már a „fény” alapja is teljességgel hiányzik, ámbár a tiszta szellemi „fény” teljessége változatlanul uralni tudja annak végtelen egészét is.)  Mivel pedig a látás és fény nem csak a megértéssel, hanem a lét és élet tudattal is azonos, beszélhetünk akár lét és élet szintekről, vagy egyszerűen csak tudatszintekről, tudatrendszerekről is, éspedig a tiszta szellemi tudattól kezdődően egészen a valós szellemiről való tudatlanság vaksötétjéig, vagy ezt mondhatjuk akár még úgy is, hogy a létezés sivár pusztaságáig. Ez utóbbi, létvilágosságot és létrendet, lényegében azonban a tiszta szellemi létet és életet már teljesen is nélkülöző „hely”, vagy inkább szintén létállapot, már tehát a tiszta szellemi „fény”-nek és tulajdonosának illetve forrásának már semmilyen szinten sem való látását jelenti, azaz helyeset (igazat, igazságot, igaz valóságot) egyáltalán nem tudást, és legvégül pedig a már semmit sem tudást a tiszta szellemi „fényről” és a vele egy forrásáról. E sötétségű hely „legmélyén” tehát senki nem ismer (nem tud), és nem is lát, nem is ért senkit és semmit, azaz a végén már még csak önmagát se látja, önmagát se tudja, és így ott ezzel végül már senki sincsen, nemhogy valaki is lenne, aki az elébb felsoroltakat akár csak gondolatban is tudhatná megtenni. Természetesen azonban ez az előbbi mindig csak Isten kivétel lehet igaz, mert egyedül az Ő számára semmi sem lehetetlen. Isten a „Fény” mivel tehát minden sötétségnek, a végtelen sötétségnek is Ura, abban is, mint fölötte, vagy akár nélküle is, változatlanul örökké létező és élő, mindentudó, és mindenható marad, vagyis minden tulajdonságával illetve képességével rendületlenül rendelkezik. Önmagában Istenben a Szeretetben változás még tehát ez esetben sincsen. Ilyenkor egész egyszerűen tehát csak az van, hogy Istennek minden „fénye” egyszerre vissza van vonva Őáltala magába, ámde ezt a visszavonást Ő megteheti akár csak egyetlen külsős „szeme”, például a napunk fénye vonatkozásában is, éspedig napfogyatkozás jelenség, vagy a napnak sötét felhővel eltakarása nélkül is!

A fentebb írtak után pedig meg kell említeni azt is, hogy a „világosság”, mint szellemi megértés, magát a szellemi értelmet is jelenti, melyből természetszerűleg adódik maga a vele egy szellemi értelmi tudás (és természetesen az azt tudó értelmes szellemi tudat) is, mely tudás is így szintén „világosság”, azaz szintén szellemi „fénynek” tekintendő, melyeknek is viszont ugyanezen lényeggel léteznek a fizikai változataik is, mely tisztán szellemitől itt „másoknak” tűnőket mi „anyagi értelemnek” és „anyagi tudásnak” (vagy tehát „anyagi tudatnak”) nevezzük. A szintén Istent jelentő egyetlen szellemi „fény”-forrásnak teljes „fényébe” készített (teljes egészébe Isten a teremtő erejével beleteremtett) rengeteg „tükörre” és „tükörbe” (visszatükrözésére is képes tárgyba, és bizony ilyen tárgy maga a napunk, de még a mi tárgyszerű, azaz csak tárgyszerű valós lényegi mivoltunk is!) vetheti tehát Magából a „fényét” Isten, és a „fénye” révén pedig természetesen a vele egy Magát is oda helyezheti, de csak képviseltetheti is magát a „fényével”. Maga e forrás önfénye azonban minden „fényénél”, vagyis az összes szellemi „fény”-sugaránál, és a Magából ideiglenesen és képletesen azokon is túlra kibocsátott összes fizikai fénye együttes ragyogásánál is több és erősebb, és ezért láthatja Őt, és látszik is benne meg minden egyes visszatükröződésre is képes „fény”-sugara is, és ugyanakkor ezek a „fény”sugarak is ennek a mérhetetlen „fény”-nek köszönhetően látják egymást, még tehát nem egy esetben nem azonos szellemi szinten (nem ugyanazon lét élet rendszerben) tartózkodván is, de ugyanez az előbbi látás illetve tudás létezhet az itt alapjaiban illetve lényegében is tárgyinak tartott szinten is. Maga a forrás, vagyis a szellemi szeretettől elválaszthatatlan  legmagasabb szellemi értelem viszont azért nem lehet tárgyi, mert benne van, és benne látható is meg minden tárgyi, és természetesen nem tárgyi, azaz anyagtalan és energiátlan szellemi is, melyek tehát mind Őtőle és Őbelőle valók. Maga ez a leghatalmasabb és mindenek fölötti szellemi értelem (mindent látó szellemi „szem” , avagy tehát a belőle lévén ugyanezen minőségű és értelmű szellemi tudat, ami így szintén „látó”) tárgyként, tárgyiként tehát soha nem megragadható, merthogy egyedül Ő az, aki Magával kivétel nélkül mindent meg tud ragadni (körbe tud fogni), és mindent meg is tud érteni, viszont ettől Ő még Önmagát is meg tudja akár a Teljességében is ismerni (és persze érteni is) a Magából kibocsátott „fény”-sugarai együttes feléje visszatükröződését szemlélve, és persze ugyanezen módon akár a legkisebb részeiben, sőt a részei csoportjaiban is megismerheti Magát, csak éppen más és más arányokban. Ez utóbbi esetben tehát egész egyszerűen az egész Teljessége mellett külön is rá kell fókuszálnia az adott részére illetve részeire a figyelmét, ahogyan azt mi is tesszük, ha például a teljes testünkből éppen csak a jobb kezünkre és a bal lábunkra figyelünk, csak ez esetben rajtuk keresztül fókuszáltan vagyunk éppen úgy a tudatában a testi teljességünknek is, vagyis a teljes testünk irányítása ekkor is változatlanul a „kezünkben” marad. A teljes szellemi lényeg ráragyoghat, azaz ráfigyelhet tehát akár csak egyetlen fényoszlopára („oszlopos erősségére”), fénysugarára, vagy éppen csak „szikrájára” is, miközben a teljes szellemi lényeg mivoltának és dolgainak is változatlanul az irányítója, és tehát éppen olyan szinten figyelője, és tudója, azaz teljesen ismerője is marad. Ez esetben még tehát a valóságos mindentudása (teljes szellemi és teljes tárgyi, és ezek együttes teljes tudása) sem kerül háttérbe, és még csak nem is csökken, ahogyan a teljes erejével, azaz minden erejének akarata szerinti irányításával és hatásaival is változatlanul bír, vagyis ilyenkor is mindent elérő és ható, és felülmúlhatatlan erejű is marad, azaz változatlanul megmarad annak, Aki: örökkön örökké létező és élő Mindenható Istennek, Aki soha semmiben nem változik, vagyis mindig ugyanaz marad.

Az ember azonban a jelen (tárgyi) tudatszinten megállapodván a szemeivel nem láthatja (mert rögtön belevakulna) ezt az örök, és mindenek feletti, avagy rendkívüli képességű és fényességű Istent, és ezért a Legfelsőbb Úr körül az Ő Teljességében és Teljességével történő itteni, és tehát a Lényeg mivoltával láthatatlan „megjelenésekor” mindig csak „felhő és homályosság”, azaz valami ködszerűség van, ami szemekkel még látható. (Ezekkel, mint tehát amolyan tárgyi szerű keze-féleségeivel takarja ugyanis el Isten a szellemi „fénye” teljességét, vagyis a „teljes dicsőségét” előlünk, mert akkora végtelen hatalmas „fényt” illetve „fényerőt”, mellyel Ő bír, vagyis teljességében uralni képes, a jelen durva fizikai formánkban élve képtelenek lennénk magunkon elviselni. Az Ő minden „fényének” is tehát Urát viszont így a csak részeiben történő megjelenésekor láthatjuk itt, például a lábait jelképező fényoszlopokként, vagy éppen „világító felhőoszlopként”, és még „tűzoszlopként” is, mely „előttünk jár”, ámde még ekkor sem Magát az Istent és az Ő szellemi „fényét” látjuk közvetlenül, mert ahogyan az Ő közvetlen és teljes látványát sem önmagukban a szemeink, sem pedig a testünk nem bírná ki élve, úgy közvetlenül ezt a tehát csak egy bizonyos részével történő, anyagi szemekkel még látható megjelenülését sem bírnánk elviselni, hanem mindig csak távolról szemlélve élhetnénk túl. A köd- és felhőszerű megjelenülések tulajdonképpen tehát az Isten nem láthatóságának szemekkel láthatósága végett vannak, merthogy Isten abszolút személyének pusztán csak a szellemi „fénye” is, fizikai látásnak sem lehet sohasem a tárgya, merthogy Istennek a Ővele egy szellemi „fénye”, vagyis tehát a „Világossága” mindig is (örökké) alanyi, azaz maga is az alany, maga is az Isten, és ezért maga Isten (az egyetlen igaz Alap avagy Alany), ahogyan Ő önmagában valósággal van, csak teljesen és tökéletesen tiszta alanyi létező számára látható, mint akár tehát csak „Fény”, azaz (személyes) „Világosság” is. A makulátlanul tiszta Fényt, vagyis lényegében és lényegével Istent, mint egyetlen igaz Lényeget, csakis a maga is tiszta szellemi fény, vagyis a tökéletesen tiszta szellemi tudat(a) láthatja, csak az lehet tehát képes Ővele „szembenézni”, vagyis Őt már „szemtől-szembe” is látni. „Aki (tehát) ismeri az igazságot, az ismeri ezt a fényt, és aki ismeri ezt a fényt, az ismeri az örökkévalóságot.” (Ágostontól az idézet)

Mivel pedig Istennek a szellemi fénye egésze is az egymagából van, mely fény viszont Isten örök „testeként”, örök „királyi palástjaként”, örök „legpompásabb ruhájaként”, és még a szintén felülmúlhatatlan erejeként, hatalmaként is felfogható (innen van tehát  az embernek az is, hogy: „a tudás hatalom”), természetes, hogy Isten még annak teljességén is uralkodik, vagyis Ő az egyetlen Ura minden szellemi fényének, és így természetesen a valóságos mindentudásának is. Nos hát, ez a szellemi fény és a vele egy tulajdonosa illetve forrása vált az Úr Jézus Krisztusban emberi szemek számára láthatóvá testileg, azaz tárgyszerűen is. Krisztusban látni lehet tehát a mindeneknek egyetlen Forrását, a Mindenható Istent, és mivel ő rá szintén fel van Isten által hatalmazva (Isten megdicsőítette őt az Ő  hatalmát is jelentő teljes dicsőségével is), látni lehet Ővele együtt Istennek a teljes dicsőségét (Az Ige „közöttünk lakozott, és mi láttuk annak dicsőségét.”) is, vagyis Jézusban a Krisztusban, Istennek egymaga ”szülte” Fiában láthatjuk az egyetlenegy Istent (Akivel a Fia így egy), mint a létező és élő leghatalmasabb és legtisztább, tisztán szellemi minőségű Teremtő Értelmet és Szeretetet szintén megbonthatatlan egységben az Ő szintén szerető, értelmes, és legtisztább Tudatával (Lelkével), egyetemben az Ő ezen teljes egésze tündöklő ragyogásával, mely tündöklő ragyogása Istennek természetesen tehát nem csak a Teremtő Értelmétől, hanem a legfontosabbnak tudható Teremtő Szeretet mivoltától is van. Krisztusban tehát megszemlélhetjük, és azzal egyszerre pedig már teljesen is megismerhetjük, és bizony meg is érthetjük az egy Örök Istent az Ő minden ragyogásával (örök és végtelen tündöklő „fény”áradatával) egyetemben, és Ővele együtt még majd talán láthatjuk mindazt is, ami ebben a „Világosságában” Őáltala benne van. Csakhogy ehhez a látáshoz illetve ismerethez nekünk az Ő nélkülözhetetlen segítségükkel újra el kell jutnunk az Istenhez hasonlatos tisztaságú szellemi tudat, avagy tehát eredeti (azaz Őbelőle, és nem pedig a fizikai anyagból, fizikai fényből való!) szellemi fény mivoltunkra, ami tehát még csak fényenergiát, de energiafényt sem jelent, hanem csak tiszta szellemi világosságot. Csakis ugyanis a maga is hasonlóan, azaz istenien tiszta (szent) láthatja „egy az egyben” a háromszorosan is SZENT-et vagyis az egyetlen igazán SZENT-et. Ezért van tehát szükségünk arra, hogy Isten az „orcáját” (teljes egész arculatát) újra ránk, embereire is ragyogtassa, vagyis hogy a szellemi minőségű szemével ránk nézzen (újra ellásson bennünket a személye fényével), és az Ővele szintén egynek vehető, mindent látó szemét többé már le ne vegye rólunk sem, azaz szakadatlanul ragyogjon ránk is. (Fényeskedjék tehát az Örök Világosság nekünk is, ahogyan ezt mi kérjük is Őtőle, Aki a világosságában „lakozik”, és a világosságába van „öltözve” is.) Isten nélkül ugyanis nincsen, és nem is lehet valóságos ragyogásunk nekünk sem, hanem legfeljebb is csak fizikai „kisugárzásunk” lehet, de az is csak ideiglenesen, éspedig az is inkább csak a kárunkra, mintsem a valódi hasznunkra. Az igazi Szükség is tehát nekünk nem csak az örök életünkhöz, hanem akár csak a valós (örök) ragyogásunkhoz is, egyedül csak Isten, és ezért pedig még a jelen fizikai dicsőségünkkel (hibásan anyagi eredetűnek vélt tudatos értelmünkkel) is csak Őt kellene dicsőítenünk, és nem pedig helyette továbbra is csak a testi magunkat, és a szintén tárgyi tudatunkat, vagy más embereknek szintén mulandó testét és eszét, illetve Isten mellett ezeket is. A feladatunkat is így ugyanis csak továbbra is elvétjük. A feladatunk ugyanis az, hogy Isten fényével besugárzottakból magunk is állandóan sugárzókká legyünk, vagyis magunk is és magunkkal is már csak Isten dicsőségét terjesszük, és soha többé ne a magunkét vagy másokét. Minden dicsőség is ugyanis Istené. Minden dicsőség (tehát) Istennek! Örökké dicsőség Istennek!

(Az előbbiekből pedig remélhetőleg már mindenki számára az is megérthető lesz, hogy mi, egymagától Istentől és Istenből való, teljességgel anyagtan szellemi minőségű értelmes tudatai, vagyis az egyedül igazán valóságos Személyéből való tudatos lét és élet személyiségei valójában az Őróla szóló helytelen tudással, azaz a helytelen tudásával, a nem igaz és nem teljes ismeretével takarjuk el magunk elől a felülmúlhatatlan fényességű VAGYOK Istent, mint ahogyan ezt az Ő tárgyi valósága egésze is teszi egyetemben a maga tárgyi kisugárzásával, azaz tárgyi fényével, merthogy a testi magunk után minden figyelmünkkel még mindig csak arra fókuszálunk, és nem pedig innen a mulandó valósága egészéből is már csak Őrá az Igaz Istenre, és a szintén valóságos örökkévalóságára, ahonnét valójában kiindultunk. Továbbra is tehát leginkább emberektől, és utánuk pedig szintén nem jó törekvésű, nem jó irányultságú isteni lényektől szerzünk tudást Istenről és Fiáról, amikkel éppen tehát, hogy teljes takarásba hozzuk Őket ahelyett, hogy az egyenesen Istentől és Fiától származó tudásból, vagyis a velünk Maguk Magukról itt közölte, és szellemileg azóta is folyton mondott teljes igazság révén már teljesen is megismernénk, és így meg is értenénk Őket.)