Szeretetben élni annyit jelent, hogy már mindig csak Istenben Istennek és Istenért lenni, és ugyanúgy szeretni, mint ahogyan Ő szeretett minket, amikor közöttünk járt. A jelen létállapotunkban legjobban Teremtő Isten névvel megérthető, mindenek fölötti leghatalmasabb Lény ugyanis emberként is kinyilatkoztatta magát nekünk, és Ő maga adta tudtunkra, hogy Ő az Örök Szeretet, Akitől van minden, ami van, még mi, „ember” nevet kapott lényei, azaz szeretet és élet erejével átitatott, gyermekeinek tekintett, szintén valósággal létező tudatos értelmű egyéniségei is.
Istent a Szeretetet a teremtményeiben is fel lehet ismerni, mert minden teremtmény Istennek teremtő képességgel bíró, és ezért (is) elsődleges fontosságúnak nevezhető Ővele egy szeretetereje által lett. Isten szeretetereje, azaz a szintén Istent jelentő „Lét és Élet”-nek szeretete tehát mindenütt jelenvaló, ahol bármiféle alkotás látható illetve található. Szeretet illetve szeretete nélkül még azonban Istent, de a szintén Őt jelentő Szellemét és Lelkét sem lehetne megismerni, és ugyanígy még csak magának az embernek a szellemiségét és lelkiségét sem. Minden bűn (vétkes, azaz bántó, ártó cselekedet) azonban ez ellen az elmúlhatatlan Szeretet ellen irányul, vagyis egyértelmű, hogy az Őellene irányuló tettet kell értenünk alatta, még ha sokaknak nem is véletlenül nem szimpatikus is ez a kifejezés, akkor is. Csakis tehát a Szeretet és Élettel soha többé szembe nem menő, de Ővele még csak szembe se álló vagy szálló, azaz ellene nem szegülő, ellene nem álló, ellene, ellenére nem tevő ember lehet az, aki már mindig, és csak a Szeretetben él, bárhol is „kujtorog” Isten világ egészében. Aki tehát bármiben is ellenére tesz Istennek, az saját döntésére attól fogva nem a Szeretetben él, hanem Őrajta képletesen kívül, azaz elhatárolódva, elkülönülten él Őtőle a maga részéről, vagyis nem benne az egyedül igaz (valóságos, azaz örök) Szeretetben, és e Szeretettel együtt is él, hanem Őtőle „kívülre” kerülvén különállóan, és így már az Őtőle másnak törvényei szerint is él, ami is ront csak a helyzetén illetve létállapotán, merthogy ezzel már magában tesz kárt.
Szeretetben mindig is tehát csak az a földön élő ember él, aki soha nem állítja magát középpontba, de még csak előtérbe se, hanem mindig teljesen nyitott szeretettel és értelemmel él az emberi és nem emberi környezetében, melyekbe is mindig csak segítően, előre vivően, éspedig minden önös érdek nélkül szól bele, illetve avatkozik tettileg is közbe, ahol is valós szükség adódik a segítő tevékenységére. A szeretetben élő ember tehát mindig csak a Szeretet Isten szerint jó tettekre érez késztetést, rossz tettekre pedig sohasem, azaz az utóbbiakra még pusztán csak tréfából sem vetemedik. Ugyanakkor pedig csakis ebben a valóságos szeretetben élni kívánkozó ember keresi igazán az élete értelmét és igazi célját, és találja is meg ezeket az önzetlen szeretet tevékenységével végül is tehát Istenben, azaz él is aztán így már csak a Szeretetben, és együtt is a Szeretettel. Aki ugyanis mindig csak isteni jót gondol, szól, és cselekszik, az már minden tettével az isteni rendhez, azaz Isten szeretet törvénye megtartásával magához Istenhez, és az Ő szintén örök világához, az örökkévalósághoz igazodik, vagyis Isten szeretete és értelme egységében, és az Ő egyedül helyes értelmezésével is való örök fennmaradást, azaz Isten abszolút valóságának avagy világának örökös építését szolgálja, mely isteni valóságban rombolásnak, kárnak és ártalomnak még csak a fogalmát sem ismeri senki se, vagyis ahol még maga az Isten sem foglalkozik ilyen, de nem ilyen negatívumokkal sem, már semmilyen szinten sem, mert azoknak ott nemhogy helyük illetve terük nem lehet, hanem még csak puszta létezésük sem. (Önző szeretet is tehát oda még csak a lábát sem teheti be.)
Csakis az előbb leírt módon igaz szeretetben élő ember lehet azonban krisztianista is, vagyis már valóban hasonló Krisztushoz, és így pedig már Krisztushoz az Isten Fiához is tartozó. Benne ugyanis már ugyanazon élet van, mint amilyen Krisztusban van. Csak az ilyen emberben van tehát meg az „élet világossága”, vagyis az élet igazi értelme: Isten a Szeretet teljes megismerése, és az Isteni Bölcsesség (szintén) adta igazi hatalom és erő, aki és ami tehát szintén nem más, mint maga az emberben benne levő Isten.
Isten szeretetében az embernek megmaradni pedig annyit jelent, hogy már mindig, és minden körülmények ellenére is, azaz minden lét- és életkörülmények között méltónak bizonyulni Isten szeretetére, és a szeretetéért mindig is, és minden körülmények között is, viszontszeretni Őt, tudván, hogy az Isten szeretete még a viszonzásánál is fontosabb a számunkra. Ha ugyanis Isten valami már igazán súlyos oknál fogva esetleg mégsem szeretne bennünket, akkor a ránk ragyogtatott szeretete teljes és végleges visszavonása egyenesen a totális és végérvényes megszűnésünket jelentené, vagyis azzal nem is csak az életünknek vetne véget, hanem azzal egyben a létezésünknek is.
Egyébként még csak a puszta emberszeretetünk, csak az embereket önzetlenül szeretésünk is az Isten szeretetéből, illetve Isten Szeretet mivoltából (lényegéből) ered, vagyis mindig is Őbenne gyökerezik. Ugyanakkor pedig az Isteni Szeretet az is, amely össze-, azaz egybetart mindent, még tehát az emberek „emberiség”-nek elnevezett egyetlen nagy csoportját is. Ez a szeretet viszont egyáltalán nem összetévesztendő az érzéki vággyal, a tárgyi vagy testi szeretettel, a rokonszenvvel, vagy egyszerűen csak önmagukban az emberi fizikai érzékszerveken keresztül érzékelhető érzelmekkel, az emberi szeretettel. Egyáltalán nem ezek teszik ki, és még csak nem is ezek adják ugyanis az igaz (isteni) szeretet lényegét. Az igaz szeretet lényege ugyanis minden élőnek az egyben illetve egyként (egy egységként) való összetartásában, vagyis tehát a létezés illetve élet egésze avagy teljessége szeretet általi együtt és egyben tartásában rejlik. Ezért fontosabb vagy inkább lényegesebb még tehát a mi számunkra is az Istennek önzetlen és feltétel nélküli szeretete, és utána akár csak a Lét és Élettől, azaz szintén Istentől való létezés és élet egészének a szeretete is, mintsem csak önmagában a magunk szeretete, de az Isten mindenek előtti szeretete mellett hasonlóan fontos az egyaránt minden ember irányában kifejezett, és nekik mindig oda is adott ugyanezen önzetlen és feltétel nélküli szeretetünk is, éspedig legalább olyan szinten, mint ahogyan mi magunkat mindig is szeretni tudjuk. Az isteni szeretetből való emberi szeretetnek is azonban a legvégső vagy inkább legfelső foka pedig az egészen a halálunkig, és még az értük való halálunkban illetve halálunkkal is megtartott, azaz egészen a legvégsőkig is kitartó Isten és emberszeretet, mely létező legönzetlenebb szeretetről is szintén Isten mutatta be a legkiválóbb példát Jézusban, az „Emberfiában”. A létező legnagyobb szeretet tehát az, amikor az életünket adjuk a „barátainkért”, mely „barát” szó alatt nekünk elsősorban Istent kellene értenünk, Őt és Fiát követően pedig már egyaránt minden felebarátunkat, azaz kivétel nélkül minden embertársunkat, azaz minden szellemi lélek társunkat.
Isten szeretetéről illetve szereteterejéről még azonban azt is tudnunk kell, hogy „az” egyben „kiválasztó erő” is, ami erő végül aztán már ki is fogja emelni az embert (lelket, szeretet lényt) a tárgyi világból, melybe való „beleveszekedését” (lényegi mivoltával belezáródását, vagyis Isten helyett benne teljesen elmerülését) mindenki egyedül csak a maga akaratának köszönheti. Ezért lesz viszont mintegy már természetszerűleg is bekövetkező reakciója a tárgyi világnak, valamint az Isten és örök szeretet világa helyett csak önmagában ezt a tárgyi világot szerető, és ezért inkább csak vele azonosuló világi embernek a gyűlölet és megvetés az erre a „felemelkedésre” már „kiválasztottakkal” szemben, valamint reakció lesz még azoknak állandó üldözése, de legalábbis minden létező módon történő teljes ellehetetlenítése is. Ennek az ádáz, azaz vérre menő gyűlöletnek a végső oka pedig az, hogy a világ emberei, mint a „világ szerelmesei” illetve „hűségesei” még mindig jobban szeretik a sötétséget, mint a „világosságot”, és ezért nem fogadják el, de magukba be sem, az igazi „világosságot”, a „világ világosságát” Krisztus Jézust. Így és ezért pedig már nem is ismerhetik meg a Valóságos Istent, az igaz Szeretetet sem, Aki tehát Krisztus Jézusként jött el közénk (Isten őbenne emberként is járt a Földön), és általa azóta is jelen van bennünk, ha mi engedjük Krisztusnak, hogy bennünk legyen.
A földi szeretet így (önző módon) működve azonban mindig csak igen homályos visszfénye lehet a szellemi szeretetnek, vagyis ezzel az istenellenes működésével soha nem lehet az isteni szeretettel azonos minőség. Az általunk változatlanul terjesztett kérő, követelő, megkívánó, elváró, illetve viszonzást elváró, feltételeket szabó, érdekből való szeretet ugyanis mindig csak ideig-óráig boldogít, vagyis szemben a szellemi, azaz isteni szeretettel állandó boldogságot soha nem biztosíthat, mivel ezeknek a szereteteknek egyike sem önzetlen, még csak egy szemerkényit sem. A csak a földi dolgok, testek felé irányuló szeretet éppen ezért inkább még csak hamis szeretetnek nevezhető, mintsem igaz szeretetnek. Az igaz szeretet egyébként is képtelen másra, mint hogy már csak az eredeti forrásához törekszik, és közben maga is folyton, azaz szakadatlanul csak adja magát, vagyis teljességgel önzetlen, ahogyan a forrása is az.
A teremtő képességű isteni szereteterő elutasítása, vagyis Istentől a Szeretettől való elfordulása tehát az embernek az igazán nagy bűne, amiért bocsánatot kell kérnie Istentől a többi, már ebből a bűnből származó vétkeivel egyetemben. E bűn avagy vétkek megbánását követő bocsánatkérés nélkül azonban soha nem fog egyetlen ember előtt sem megnyílni a „Világosság” (Isten) birodalmának „kapuja”. Jézus lelki szinten is létező áldozata pedig azért rendkívüli, mert nélküle még csak az Isten országára nyíló „kapu” sem létezne, ennek hiányában pedig az szintén nem nyílhatna meg, de még csak ott sem állhatna előttünk. Sajnos, sok mai helyes Istenről tanítás előszeretettel mellőzi Krisztus szerepét, pedig Őnélküle egyetlen embernek sem lehet bejutása az eredete igaz valóságába. Sok szinte már teljes mértékben isteni igazság, isteni tudás alapú tanítás is pedig Istent is alig említi, vagyis úgy adja elő, mintha az emberek mindent a maguk ereje és tudása szerint intéznének az Istenemberségük megvalósulásához, azaz mintha saját maguk képeznék azzá, vagyis újra isteni szeretet lénnyé, teremtő kisistenekké magukat. Tanácsos lenne az embereknek helyettük is inkább odafigyelni az egyedül igaz tanítóra, az egyedül igaz Istenember képző Mesterre, Aki, ha ugyan volt „emberfia” is, valósággal nem embernek fia, hanem az egyetlenegy Istennek Fia, aki embereket soha nem a maga nevében képez, és nem így tanít ma sem, még csak isteni szeretetre sem.
Igazán boldogítani is azonban egyedül csak az isteni szeretet tud, és ez a szeretet boldoggá is akar tenni, mert ez a lényege. Isten, vagyis a maga a Lét és Élet egésze, és ezen Egységnek is a vele azonos „Világossága” is tehát ez a halhatatlan Szeretet, csak mi emberi lelkek egykoron ellenálltunk Isten ezen irányunkba is folyton árasztott, és ma is ugyanígy „jövő”, teljességgel anyagtalan és energiátlan szeretetsugarainak. Ezért pedig most újra meg kell nyitnunk magunkat Isten szeretetsugarai számára, mert pontosan az azoknak, vagyis az Ő szereteterejének való ellenállásunk (ellene, illetve ellenére tételünk) különít el bennünket Istentől a létező legtisztább Szeretettől avagy „Világosságtól”. Isten mindig és mindenhol elsődleges, és már csak ezért is felülmúlhatatlan, ugyanakkor pedig végtelen szeretete azonban összehasonlíthatatlanul erősebb, mint a mi Őt elutasító akaratunk, viszont Isten azt szeretné, ha a magunk akaratából nyitnánk újra meg magunkat a szeretete előtt, és hogy szintén a magunk akaratából szeressük Őt viszont, mint az Ő gyermekei. Csakis így tudhatunk ugyanis már mi magunk is mindig csak a Szeretetben élni.
Drága barátom, nyílj meg magad is e legfontosabb szeretetnek, és e szeretet segítségét kérvén, és hozzá igénybe is vévén élj már magad is mindig csak ugyanebben szeretetben és szeretettel, mert magad is nem a másik magukat maguk kiképzett emberektől megtanulásával, hanem csakis egyedül ezzel tudhatsz Isten valóságos emberévé, azaz Istenemberré, Istennek szeretet lényévé lenni, akinek is lényisége, és lényege is az Örök Szeretet.
