Istentől „szálltunk” ide alá az anyagba, és most már, ha fokról fokra haladva is, de vissza kellene emelkednünk Őhozzá. Lényegében tehát a részünkről most az „árnyékból”, a szellemi sötétségből a tiszta és tisztán szellemi „fényre”, az önmagában teljes, és teljességgel anyagtalan világosságra, vagyis a szellemi teljes világosság állapotunkba kellene visszajutnunk,

amikor Isten hasonlatosságára magunk is már csak az isteni szeretet teli teljes világosság mivoltunkat sugározzuk ki magunkból minden létezőre és élőre. Több lehetőségünk is van az előbbire jutásra a mintegy az anyagi emberből kiindulva. Lehetünk ugyanis testi emberből (embernek fiából, vagy lányából) közvetlen isteni lények, azaz isteniségek, mint például amilyenek az angyali „seregeknek” tagjai, lehetünk Istenemberek, lehetünk Istenségek is, és egyesülhetünk is Istennel, vagyis ennyi Isten-minőségünk lehet. Sajnos, a legtöbbünkkel még mindig nem élünk a lehetőséggel, hogy az előbb leírt kisebb-nagyobb szellemi napokká legyünk, hanem inkább maradunk az anyaggal, és anyagi testünkkel azonosulásunknál, mert még mindig a minden másikakat megelőző és felülmúló csillogású anyagi csillagok („sztárok”) szeretnénk lenni, és az anyagi égen szeretnénk tündökölni, emberektől érte dicsőséget, és irreális anyagi javakat is bezsebelve érte. A legelszomorítóbb ebben pedig az, hogy ugyanez az előbbi vonatkoztatható a tárgyi tudásilag és tárgyi képességileg nemigen, vagyis nem magasan képzett emberek kisebb és nagyobb köreire, és még csak két egymással találkozó emberre is. Minden ilyen ember mindig az első, és a másikat felülmúló ember akar lenni, és ezért folyton verseng is a másikaival, hogy bizonyíthassa a náluknál elsőbbségét és feljebbvalóságát.

Itt azonban a testi gondolatainkkal, szavainkkal, és érzéseinkkel élve nem csak építhetünk és fejleszthetünk, hanem rombolhatunk is. Ha azonosulunk velük (is), akkor magunkat is egészen az Alapunkig, avagy Gyökerünkig lerombolhatjuk. A valódi kilétüket illetően (is) megtévesztett emberek itt a testük egész rendszerével azonosulva inkább csak fogyasztókként, rombolókként, pusztítókként, és csak látszatra építőkként is élnek, és nem pedig valóságos építőkként, szellemileg fejlesztőkként, mint amilyenek a magukat, és a magukban élő Istent teljesen ismerők, és az Isten teljes ismeretére törekvők, akik maguk is dolgoznak magukon, hogy fejlődjenek, beteljesedjenek, tisztuljanak, hogy eljuthassanak a teljes ismeretre, amivel juthatnak el az Istenével teljesen egyező, és Ővele együtt élvezhető teljes szabadságukra, és teljes boldogságukra is.

Azért kellene mindig elsősorban valóságos szellemileg fejlődnünk, mert a teljesen megvilágosodott (teljes egészével megtisztult), örökké éber szellemi tudatot az anyag többé már nem képes uralni, nem képes befolyásolni, nem képes fogságban tartani. A szellemi tudat, avagy isteni tudat mivoltunknak ezért előbb-utóbb ki kell lépnie az anyagnak korlátozásából, és vissza kell térnie az anyagfölötti állapotába, más jó választása nem lehet, mert különben akár végleg is itt rekedhet.

A szellemi léleknek előbb-utóbb tehát el kell tudnia válnia (oldódnia) az anyagtól, és vissza kell csatlakoznia a szintén isteni szelleméhez, aki és amiről magával egyben el van még feledkezve, és ezért hiszi azt, hogy csak az itt „energiának” is nevezett anyag van, más valósággal nem létezik. A mulandó test, testi elme, és testi tudat létsíkjából azonban azért is ki kellene emelkednünk, mert különben nem fogunk tudni még csak az itt adódó problémákon sem felülemelkedni, hanem azokban is inkább csak elmerülni, elveszni fogunk, vagyis a valóságos lényegi mivoltunkkal, a közvetlen isteni mivoltunkkal azoknak is részei leszünk, részeikké fogunk válni, azokban is csak elanyagiasulni fogunk.

A tudatos testi elménktől és a szintén mulandó gondolati tartalmától tehát mindenképpen el kell oldódnunk, el is kell távolodnunk tőlük, és meg kell tanulnunk ezeket kívülről és felülről (ránéző helyzetből) figyelni. Mi ugyanis nem azok, hanem az azokat szemlélő, mozdulatlan, vagyis azokba nem belefolyó, nem beleavatkozó, állandóan csendes, nyugodt, és békés, tisztán szellemi minőségű, azaz jóval magasabb tudatosság vagyunk, ami végtelen látszatú tiszta kék éghez hasonlítható tudatos szellemi tudat mivoltunkban van benne az állandóan mozgó, és szintén folyamatosan változó testi elménk az egész tartalmával, és az egész szintén mulandó testünk is. Az egész mindenséggel együtt az egész lényegi mivoltunkat (egész teljességünket, a teljes valónkat) is Magába foglaló Tiszta Szellemi Tudatosság, azaz Maga Isten is pedig ezen Övével teljesen egyező lényegi mivoltunkban van benne, és tehát egyetemben az Ő egész Teljességével, ami azt jelenti, hogy Ővele „teljes egymásbafoglaltságban” vagyunk (élünk).  (Ezt itt az Istennel „egylényegűek vagyunk” szavakkal is ki lehet fejeznünk.)

Valójában a jelen testünk élete (az anyagi léleknek élete), és a szintén mulandó anyagi világnak élete fogságából kell kiszabadulnunk ahhoz, hogy magunk is újra teljesen szabad, és teljesen (örökké) boldog szellemi, azaz isteni lelkek legyünk, akik újra bírnak az „abszolútnak” is nevezhető anyagfeletti érzékelésükkel, és fölöttes hatalmai minden anyagnak és anyaginak Istennel tökéletes egységben élvén. Az embernek így még tehát csak az igazi boldogsága, az örök, avagy állandó boldogsága is csak Istenben található, és élhető meg. Istenen kívül, vagyis Őtőle elkülönülten élve képzelve magát senki nem tudhat, egyetlen emberi lélek sem tudhat állandó boldogsággal (is) élni. Amíg meg tudjuk itt nevezni a tárgyi okait a boldogságunknak, addig nem az igaz (örök) boldogságunkat éljük meg, hanem helyette a mulandó testi boldogságunkat. Senki földön élő embernek testi szeretete nem fog bennünket igazán boldogítani, mivel igazán, azaz örökké boldogítani mindenkit csak az isteni szeretet tudhat. Csakhogy erről a legtöbb ember már rég elfeledkezett, és nem akar róla még csak hallani sem.

Az ember azonban elfelejtette azt is, hogy korábban is már léteztek, és léteznek most is, olyan testei is, melyek több szellemi, és kevesebb anyagi minőségből állók, és arra sem emlékszik, hogy élt már ilyen sűrű anyagi testben is, mint amilyen a jelen hús-vér teste is. A tárgyi tudósaink azonban az előbbieket kétségbe vonják, és a test halála utáni életet is, és ezért a legtöbb ember anyagelvűvé (anyagi gondolkodásúvá), és anyagfüggővé is lett. A tárgyi tudósok állításaitól függetlenül az embernek tehát létezik a fizikai erőterein, és még az asztrális, vagyis a „félanyaginak” mondható erőterén is túli, azaz teljesen tér nélküli, teljesen szabad és időtlen létezése is, ami az ő eredeti létállapota is.

A legtöbb ember az előbbi okoknál fogva sajnos, még mindig nem nyitott a valóságos szellemire, még csak az anyagi szellemit és anyagi lelkit tudja elfogadni, és az ilyeneknek is legtöbbje Isten létezését sem tudja elfogadni, vagyis tagadja Őt, vagy pedig mellőzi, és olyan is van, aki „Isten” néven nem, hanem csak valami más néven hajlandó Őt elfogadni, manapság pedig a legtöbben az univerzumot, avagy kozmoszt tartják Legfőbb Hatalomnak, vagyis Istennek. Ezzel azonban ezek az emberek végül is az univerzummal egyesült anyagi énjüket, a testi énjüket fogadják igazán el a „Legfelsőbbnek” is nevezhető Istennek, vagyis a Legnagyobb Hatalomnak. Ezt az emberi réteget a durva és finom fizikai világon túlmutató érzékelés valójában nem is érdekli (azt is csak megjátsszák), mivel olyan mértékben (szinte már a teljes egészükkel) azonosulnak a testükkel, és a szintén mulandó és változékony világgal, és az ilyen világok összességével, az univerzummal is. (Ezek a folyton „univerzumozó” szellemi lelkek még mindig csak különféle frekvenciákon „rezegni” hajlandóak, olyannyira beleszerettek a „vibráció világába”, az egész káprázat világba, a nem örök fennállású dipólusos valóságba, az anyagi élet egészébe.)

Aki viszont továbbra is megmarad az anyagtudatban (azaz benne marad a testtudatban), az anyagba-zártságban, vagyis az anyagnak fogságában marad. Az embernek a külvilág, az anyagvilág számára azonban előbb-utóbb meg kell halnia, mert, ha ezt nem teszi meg, akkor szellemi lelkileg marad „halott”, vagyis továbbra is anyagi korlátok, azaz súlyos korlátozások között fog élni, és szenvedni is fog.

A természetfölöttit viszont anyagi érzékszervekkel  lehetetlen felfogni, anyagi szemekkel  lehetetlen még csak homályosan látni is, mivel az átlátszó tisztaságú. Az anyagi szemeken, és az egész anyagi valóságon is átlátva azonban meglátható az igaz valóság, Istennek örökkévalósága, és így, vagyis a visszanyert isteni látásunkkal már megláthatjuk Magát Istent is, láthatjuk Őt „szemtől szembe” is. 

Megélve pedig a szellemi tudat (avagy Isten-tudat) mivoltunkat tisztában lehetnénk azzal is, hogy ahová koncentráljuk a szellemi tudat mivoltunkkal egy figyelmünket, oda összpontosul a szintén szellemi minőségű szeretet- és életerőnk is, ami egy pontba gyűjtött nem anyagi, és nem is finom anyagi erőnk, ha valami anyagi dologra irányul, akkor azt vele tovább alakíthatjuk, vagy hozzá kellően erős erőállapotba jutva akár átszellemíthetjük is, ami az anyagnak újra a tisztán szellemi minőségére visszaalakítása, ami szellemi minőség az anyag nézőpontjából „semminek” látszik. Ezért találták ki az anyagember anyagtudósok, hogy az egész tárgyi világegyetem nem az Istentől való, és nem is teremtés, hanem a „semmiből” jött magától egy nagy robbanással létre, ami „robbantó” nélküli robbantásról is ki fog majd derülni, hogy az is csak egy téveszme, vagyis nem igazság.

Ez az Istent nem elismerő anyagtudósok szerint egy „nagy bummal” előállt jelen világunk azonban egyszerre anyagi és szellemi minőségű is. Az a bajunk, hogy a teljes valóságnak csak az anyagi felét érzékeljük, ahogyan vannak ezzel a tudósaink is. Pedig mindkettő egyszerre van jelen, csak a tudati „kaput” és „ajtót” a legtöbben még mindig nem érzékeljük, ami az anyagfölötti valóságba nyílik, amin, ha már „belépni” is tudnánk, akkor egyszerre mindkét valóságban jelen lehetnénk. A tapasztalati tudók viszont ezzel már így vannak, vagyis természetesnek veszik, hogy egyszerre mindkét valóságban jelen lehet lenniük, és a köztünk testben élők itt is, ott is mindenütt jelenléttel is rendelkeznek. Itt is élve tehát láthatják például azt is, hogy a jelen testüktől akár százezer kilométerre lévő megtestesült lelkek éppen mivel foglalkoznak, miket cselekednek, amikor a figyelmi fókuszukat oda helyezik. Ők azt is világosan tudják, hogy a mindent, ami van, egyszerre, és mindet a teljes egészével, és a mindösszességüket pedig egyetlen harmonikus egységben látó isteni nézőpontból, a természetfeletti nézőpontból, a jelen élet, az anyagi élet teljessége a Szeretetnek, a mindenható, mindent látó, és mindentudó (mindent ismerő) Istennek az ideiglenes megnyilvánulása, és ezt így is élik meg.

Az irgalma és kegyelme is végtelen Mindenható Isten az anyagtól megszabadítása érdekében mindenki, minden ember, azaz tudatos szellemi lélek életében munkálkodik, csak ezt a legtöbbünk még nem veszi észre. Aki ezt tapasztalja, az tudója annak is, hogy Isten gondolatban, szellemileg hallható szavak révén, szellemi érzések révén, az álmaink, valamint látomások, és a másik emberi lelkek teste által közölt, testi fülekkel hallható szavak révén is kapcsolatban lehet, és van is velünk, vagyis ezeken a módokon mind közölheti velünk, amit velünk közölni akar. Csak egyedül a valóságos lelki mivoltunk érzékenységétől függ, hogy ezekből az előbbiekből mit érzékelünk, és mit nem érzékelünk, mit nem látunk, hallunk, és mit nem érzünk e szellemi lélek mivoltunkkal, aki valóságos lényegi létezők vagyunk. Az igaz lényegi mivoltunkkal azt is tehát mind érzékelhetjük, amit a testi szemeink, füleink, és a többi testi érzékünk nem érzékel, és nem is érzékelhet a végessége végett.

Viszont, amennyiben még nem elég tiszta a szellemi „szívünk” és szellemi elménk, vagyis a szellemi lelki tudatosság, a tudatosan is létező lényegi mivoltunk, úgy szellemi lelkileg még nem láthatunk, nem hallhatunk, hanem csak anyagilag, vagyis még csak az anyagi testünk érzékelő képességeinek megfelelően. Az emberi lélek szellemi látása és hallása viszont az anyagiaknál jóval tovább tágulhat, éspedig fokozatosan, és végül már teljesen nyitott, végtelenre nyílt lehet, vagyis olyan lehet, mint amilyen Istené.

A szellemileg mindig látható és hallható Isten pedig minden pillanatban mindenhol jelen van itt is, most, és tehát mindenkor is, és ezért akár csak az Ő jelenlétét is hívnunk teljességgel szükségtelen, mivel itt is bárhol, bármilyen körülmények között, bármikor közvetlenül szólhatunk Őhozzá, még tehát „közvetítőre” sincsen szükségünk hozzá. Ostobaság tehát azt gondolnunk, hogy csak az „üzenetei” révén tudhatunk a bennünk élő Istennel kapcsolatban lenni, és, hogy mi is mindig csak valaki „közvetítőn” (közvetítő közegen) keresztül tudhatjuk a viszont „üzeneteinket” Őhozzá eljuttatni. Semmi értelme tehát azt hinni, hogy mi csak „papokon”, vagy „gurukon”, mint emberi tanítókon keresztül szólhatunk Istenhez, és, hogy csak ezeken „közvetítőkön” keresztül fog Isten válaszolni nekünk. Nem emberi „közvetítője” azonban létezik Istennek, és ez a „közvetítő” pedig az itt „Krisztusnak” is nevezhető, Istennel egy Isteni Lélek, vagyis az Igazságnak (Istennek) Lelke (azaz a Szellemi Tudat mivolta Istennek). (Ezen egy „közvetítőről” pedig tudhatjuk, hogy emberi testeket magára öltve is élhet közöttünk Igaz Tanítónkként.)

A teljes tágasságra, a végtelen tágasságára (ami a már csak a teljességgel anyagtalan, vele egy és azonos testében, a „tiszta testében” élve van, illetve lesz meg az emberi léleknek) újra kinyílt szellemi lelkek azonban már mindig és mindenben, minden anyagi létezőben is láthatják Istent, és beszélhetnek is Ővele. Ők ugyanis a nem anyagi érzékeikkel (az abszolút érzékelésükkel) állandóan érzik Isten jelenlétét, és az Ő mindig velük (is) levését is. Az ilyen szellemi lelkek az anyagi szemekkel látható „fényruhájuk” (fényenergiából álló testük), és annak szemei, vagyis a szintén fényrészecskékből, azaz fotonokból (is) álló szem nélkül is láthatják az angyalokat is, és a szintén emberek fölötti szellemi hatalmakat, az Isten a „Legfőbb” utáni szellemi hatalmasságokat is, és természetesen látják az istenellenes összes szellemi erőket, éspedig szintén „ruhátlanul” (avagy „meztelenül”), azaz semmi anyagit, és finom anyagit sem tartalmazó szellemi testükben is, ami testeket mondhatunk itt „lelki testeknek” és „mennyei testeknek” is.

Nekünk is, hogy mintegy már újra is az előbbi valósággal látásra is juthassunk, úgy kellene testben és testtel élnünk, hogy soha nem lesz vége az életünknek, azaz, hogy csak az anyagi testünk fog majd meghalni, mi pedig sohasem halunk meg, továbbra is örökké fogunk élni. Ha pedig az előbbire már eljutottunk, és a testi gondolatoktól és testi érzelmektől is függetleníteni tudjuk magunkat, akkor a cselekedeteinkre már semmi külső jóváhagyást nem fogunk sem keresni, sem pedig elvárni, mert anélkül is teljesnek, és közvetlenül az Igaz Istenhez tartozónak fogjuk érezni magunkat. Érzelgősség (tárgyi, avagy testi érzésekkel élés) nélkül mindig érezzük tehát a közvetlen kapcsolatunkat Istennel, és a közvetlen istenivel is. A legtöbb ember sajnos, még hozzá van szokva, hogy a körülöttük élő emberek befolyásolják őket a maguk testi érzelmei és érdekei szerint, ami külső jóváhagyást is elváró, vagyis az őket korlátozó minták fogságában élő embereket viszont nagyon is irritálhatja a mi testi érzelmektől is való teljes függetlenségünk. Mi tehát nem olyanok vagyunk, mint amilyenek ők, és ez nagyon is zavarhatja őket, és ezért az irányunkban ellenszenvvel, vagy azzal is vannak. Ezek az emberek az igaz tanítókkal szemben is így viselkednek, a testükre törnek, soknak meg is ölik a testét, hogy az ne zavarhassa többé a vizeiket, ne leplezhesse le őket, hogy ők mennyire helytelenül élnek.

Pedig az Isten Maga küldte, vagyis Ő Maga megbízta és fel is hatalmazta („felkente”) igaz tanítók a sötét világban szellemi „fényként” (világító „fáklyákhoz” hasonlítható anyagtalan világosságként) ragyognak, és példaképként is vannak, hogy a szellemi léleknek hogyan is kellene itt is élnie az isteni tanítás szerint. Ezek az Isten által küldött teljesen és tökéletesen tiszta lelkek soha nem hivalkodnak magukkal, nem büszkék, nem erőszakosak, hanem végtelenül szelídek (ártatlanok), és alázatosak, teljesen olyanok, mint amilyen Isten. A jelenlegi „spirituális tanítók” legtöbbjét viszont Jézushoz hasonlítanunk egyáltalán nem lehet, Őhozzá képest azok mind hamis tanítók akár csak a büszkeségükre, vagy a tanításukért cserébe pénzprofitot bezsebelésükre nézve is. Velük szemben ugyanis a mindig szelíd és alázatos Jézus pénzt sohasem kért a tanításáért, hanem egyszerre ötezer embert is jól lakatott az itt pénzért kapható eledelekkel.

Az ilyen előbbi legtöbb mai „spirituális előadónak” előálló nem igaz, és nem is az Igaz Isten küldte prédikátor is tehát nem mást csinál, mint az Isten Jézus által, vagy más szent tanító által szólt szavait kitanulja és kiforgatja a maga, és, ha vallási szervezethez tartozik, akkor annak anyagi javára, vagyis anyagi hasznára és előnyére. Ezek az Isten szavait hirdetők ráadásul pedig büszkélkednek is az anyagi jólétükkel, azt úgy feltüntetve, hogy az a „hitükért adatik” nekik Isten kegyelméből. Ma álküldöttek, áltanítók, hamis krisztusok tömkelege található az interneten szóban és írásban is (és talán már van mesterséges intelligenciából kreált is), és léteznek könyv formájában is, akik mind hamis isteni Lelket, érzéki Szellemet hirdetnek és tanítanak, egyveleg isteni és nem isteni tudást, vagyis nem csak tiszta isteni tudást (igaz tudást, azaz igazságot) közölnek velünk, és a legtöbbünk, mivel már kiábrándult a vallásokból, és a politikából is, beleesett, és bele is veszett ebbe a ma már rengeteg sok megtévesztő tanításba, és már csak azoknak hisz, csak önmagában a tiszta igaz tudásról  pedig hallani sem akar, mert az nem tetszik a füleinek.

Az is nagy hiba, hogy a most Földön élő tanítók közül nagyon sok egyszerűen csak fényként, vagyis fényenergiaként (az elsődleges megnyilvánulási formájaként) akarja megismertetni velünk Istent, a létező Leghatalmasabb Szellemet a Teremtőt és „Szellemi Harmonizátort”, magunkat, teljességgel anyagtalan szellemi lelkeket pedig szintén különféle frekvenciákon rezegni képes fénylényként állít be nekünk, pedig még csak a tisztán fényenergiából, vagyis a fotonokból álló testünkkel sem vagyunk azonosak. Isten esetében is azonban ezek a magukat tárgyi dolgokkal is fényező („felcicomázó”, díszes, értékes ruhákba öltöző, magukra ékszereket, és különféle más tárgyakat is aggató) tanítók nem hangsúlyozzák ki, vagy csak mellékesen említik meg, hogy Isten Abszolút „Fény” is, vagyis, hogy Ő Szellemi „Fényként”, azaz Ővele egy és azonos, hófehérszerűen ragyogó, tiszta, és tisztán szellemi minőségű „Világosság” mivolttal is rendelkezik. Ő pedig ezen nem anyagi ragyogással ragyogó Világosság mivoltával (akit itt Jézustól az Istennek Szent Lelkeként is ismerhetünk), vagyis a nem anyagi „Fényével”, az isteni szeretetével és isteni értelmével telített „Világosság” mivoltával fog majd rövidebb, vagy hosszabb ideig tartó mintegy villámfényként, vagyis folyamatosan tartó és ható tiszta fehér „Fény”- villanásként ránk, és az egész Földre is kiáradva lenni. (Így fogja tehát a Szent Isten ránk ezúttal már kiárasztani is az Ővele egy Szent Lelkét.) Ez a valójában csak fehérszerűen ragyogó Szellemi „Fény” pedig nem csak bennünket, hanem az egész Földet is átvilágítani, azaz átjárni, áthatni fogja Magával, és így fog hatni a többi itt élő élőlényre is, vagyis azokon is minőségileg javítani fog, és azokat is felemelni fogja a jelen alsó léthelyzetüknél, avagy létállapotuknál magasabb létállapotba, közülünk pedig, ha nem is sokan, de vissza leszünk Általa emelve egyenesen az eredeti létállapotunkba, ahonnét ide „aláestünk”. A kiindulópontunkba csakis tehát „Krisztus”, az Istennel egy Isteni Lélek, Isten Igazság mivolta által kerülhetünk vissza, senki nem lehet tehát képes oda önerőből felhágni, bármilyen erőfeszítéseket is tesz, bármilyen technikákat is használ ennek érdekében. Ha pedig valaki még teljesen nem tiszta szellemi lélek esetleg valami csalárd módon mégis felkerülne az alanyi valóságba, az rögvest ki lesz onnét utasítva, és vissza lesz helyezve („ki lesz dobva”) a külső sötétségbe, vagyis ide az anyagi létállapotba kerül vissza, ahol „összesározta” magát. (A még tisztátalan léleknek tehát nem lehet maradása az alanyi valóságban.)

Az ember „isteniesülésének” (újra közvetlen isteninek levésének), vagyis a Jézus a Krisztus által bemutatott megistenülésnek itt most már rövid időn belül meg kell történnie, mivel szinte az egész emberiség már igen régóta folyamatosan szenvedésben van, egyre több és nagyobb szenvedésekkel él, és ezt Isten tovább már nem fogja tétlenül nézni, várva, hogy az emberek saját akaratból megváltozzanak, mivel ezt is azok tiszta isteni erő hiányában sem maguk, sem pedig a társadalmuk vonatkozásában már nem tudják megtenni. Mára tehát már rettenetes nagy lett az elfajulásunk Istentől, amit, hogy Istenemberek helyett fajtársaikat is pusztító fenevadakká váltunk, a szinte már totális szellemi vakságunktól nem is látunk. Az isteniesülésnek lehetősége helyett is már csak az anyagot és anyagit látjuk, ami nem örök minőséggel vagyunk téves azonosulásban, és egységben éléssel is Isten helyett, és éljük így még mindig csak a mulandó anyagi életet, az Istenével teljesen megegyező örök életünk helyett. Még tehát igen sokan nem akarunk még csak istenieknek lenni sem, olyannyira megfelel nekünk az emberfiaság, és még az embertelenség is, amit viszont inkább lehetne nevezni nem is „emberállat”, hanem „állatember” mivoltnak, és így már a fajtársait is leöldöklő, magát a Földről maga kipusztító „fenevad” mivoltnak is. A jelen „modernnek” nevezett korban is csak odáig sikerült eljutnunk, hogy a legtöbben folyton egymás torkának eső, és csendesen ölni is tudó ragadozó vadállatokká inkább lettünk, mintsem teljesen tiszta isteni lényekké, Istennel tökéletes egységben, és együtt is élő ártatlan szeretetlényekké, aminek eredetileg teremtve lettünk.