Az emberi lélek nem teljes (még mindig „töredékes”), és ezért kutatja a teljességét, teljesen is ismerni akarja magát. A teljessége teljes ismeretével viszont már Isten ismeretére is eljuthat, mivel az egész teljességével Istenből áll.
Az emberi léleknek is tehát Istennek Istennel teletöltött „edényének”, avagy „kelyhének”, vagyis Őt megnyilvánító formájának kellene lennie. Lényegében ezzel már itt van a „Szent Grál”, azaz a tisztán szellemi minőségű „tiszta lelki test”, a tiszta, avagy szent megnyilvánító forma titka megfejtése is. A kézzel fogható, és az itteni legdrágább anyagokból is készíthető kehely ugyanis annak a teljesen és tökéletesen tiszta, örök fennállású lelki testnek (Krisztus teljességgel anyagtalan lelki alakjának) egyszerűen csak a szimbóluma (azaz tárgyi megjelenítője), amiben Isten, a semmiben és semmivel felül nem múlható, legerősebb, leghatalmasabb, és halhatatlan Szellem örök jelleggel „lakozást” vehet. Jézusnak a Krisztusnak ilyen tehát az anyagtalan lélek mivoltával azonos lelki teste, és természetesen Isten más ilyen „tiszta testek”, azaz még más megtestesült (halandó testet magára öltött) teljesen tiszta lelkei által is megnyilvánulhat itt a mulandó valóságában. Az itt legendássá is tett „szent kehely” viszont semmiképpen nem lehet kézzelfogható ereklye, ugyanis az ereklye földi testi maradványokat, azaz tárgyakat jelent, a Krisztusi lelki test, avagy alak, forma pedig a tárgyszerűsége ellenére is teljességgel anyagtalan lelki minőség, és így nem lehet neki semmi földi maradványa, amit itt keresgélni lehetne, mint valami anyagi kelyhet, vagy anyagi tálat. Erre a teljességgel anyagtalan, Istent magába az Ő egész Teljességével egyetemben befogadni alkalmasságra, azaz Krisztushoz, az Isteni Lélekhez hasonlóvá lenni törekvésűeknek kellene lennünk, ez lenne a helyes törekvés a részünkről.
Jézus a Krisztus itt ilyen előbbi „tiszta testtel” (teljesen és tökéletesen tiszta, ha úgy jobban érthető: „bűntelen” lélekként) „született” meg, ami teljességgel anyagtalan „testére” Ő önszántából felvette a súlyos és sötét anyagi testet, amilyen testben mi most is élünk, hogy átélhesse azt, amit mi ezzel a testtel azonosultan érzünk, és aztán úgy segíthessen rajtunk, hogy annak, és az egész anyagi világnak (a legnagyobb anyagi testnek) is képletes fogságából Istennel tökéletes egységben élő „Fiaként” megszabadíthasson bennünket, mely szenvedéseinktől is való megváltó tevékenysége révén is azonban Maga Isten szabadít meg bennünket, vagyis végül is Isten az egyetlen „Szabadító” (és tehát „Megváltó”) is az Ővele tökéletes egységben élő Jézus a Krisztus (az Isteni Lélek) által, és más ezzel ide küldött szent, azaz teljesen és tökéletesen tiszta lelkei által is, akik is teljesen egyezőek Isten Ővele egy és azonos Lelkével, Akit és Amit mi nevezhetünk itt Szent Léleknek, és Tiszta Szellemi (Isteni) Tudatnak, vagy Tiszta Tudatosságnak, valamint még Tiszta Szellemi Lét és Élet-Tudatnak, és egyszerűen csak Isten-Tudatnak, Igazságnak, vagy Szeretetnek is. Az innen, vagyis az anyagnak fogságából megszabadulásukra, és Istenhez visszatérésükre helyesen törekvő lelkek is tehát az Isten-azonos Szent Lélekkel fognak mintegy már újra is teljesen egyezőek, és így már egyek is lenni. A nem helyesen törekvők pedig a tudatlan lelkekkel együtt továbbra is szenvedni fognak, maradni fognak az élet és halál körforgásában, míg ők is végül teljesen is meg nem lesznek tisztítva Isten által, a már csak Őrá, és a teljes tisztaságukra vágyódásukra és törekvésükre.
Mi, Istennek lelkei az egész földi életünkben azért szenvedünk, mert nem tapasztaljuk közvetlenül a Valóságot (Istent), és ennek hiányával élünk. Elfelejtettük ugyanis a „szülő” Atyánkat-Anyánkat, vagyis az EGY Istent, Aki tud bennünket is igazán szeretni a Magától való örök és változatlan szeretetével. Az Istennel azonos isteni szeretet hiányából keletkezik tehát minden szenvedése az emberi léleknek. Valójában Istenből vagyunk még mindig hiányosak, és ezért nem érezzük magunkat teljesnek, és ezt a hiányt sajnos, még mindig anyagiakkal akarjuk kipótolni, így azonban nem fogunk beteljesedni, hanem csak egyre inkább elanyagiasodni fogunk. Nem Istenben leszünk tehát gazdagok, hanem helyette anyagiakban akarunk gazdagok lenni, anyagiakban akarunk bővelkedni, és ezt igen sok olyan ember is teszi, aki azzal áll elő, hogy Ő már az Igaz Istenhez tartozik, megtért Őhozzá, és ezért az Isten őt már újjá is szülte. Különösen a jelen korban szaladgál itt a Földön sok „már újjászületett” lélek, akik teljesen tisztának, és teljesen ébernek is még csak véletlenül sem mondhatók, mivel a hibáikból még csak részlegesen tértek meg, ha úgy is egyáltalán megtértek, ami a teljesen és végleg elhagyásukat jelenti. A teljesen megtérésünkhöz azonban minden hibánkat végleg el kell hagynunk, együtt kell ezen dolgoznunk Isten Szent Lelkével, hogy aztán teljesen megtisztított léleknek „szülhessen” (teremthessen) mintegy már újra is meg az Igazság Lelkének is nevezhető Isteni Lélek bennünket Istenben. Ha pedig ez a valójában Lélek általi megszentelésünk megtörténik, akkor újra fogunk bírni valamennyi isteni képességünkkel is. Hát ez az, amit a „már újjászületetteknél” még nem lehet tapasztalnunk, mert még csak a szájukkal születtek újjá, a valóságos újjászületésük még hátra van. Még ugyanis élnek testi gondolatokkal, és anyagi vágyakkal is, azaz még cselekednek a hamis egójuk szerint is, és a teljes uralmuk sincsen meg az anyag és anyagi fölött, azok még hatni tudnak rá, befolyásolni tudják őt a cselekedeteiben.
A testi vággyal, vagy még testi vágyakkal is élő lélek azért nem érzi Istennel, és az Ővele egy egész Teljességével, a Teljességgel való egységét, mert vágya tárgyait hiányolja a teljességéhez, vagyis úgy érzi, hogy azokat még meg kell szereznie hozzá. Vágya azonban az embernek (is) csak az Igazságra (Istenre), és a boldogság és örömteli örök életére kellene lennie, amit vesztett el az anyagi testtel és világával való téves azonosulásával.
Ha viszont a földi életünket továbbra is az anyagi világ szokásaihoz és hagyományaihoz igazítjuk, akkor csak szájalhatunk róla, hogy mi nem a „széles”, veszedelembe vivő utat, hanem az Istenhez visszavezető „keskeny utat” járjuk, és, hogy az életünket mi már csakis Krisztus isteni szavaihoz és cselekedeteihez igazítjuk, azaz, hogy Őt az Isteni Lelket követjük mindenben. Ha ugyanis ez valóban így lenne, akkor a testünket a vágyaival, kívánságaival, indulataival egyetemben erősen „megzaboláznánk”, vagyis minden tiszta szellemiekben nem előbbre vivő tevékenységében visszatartanánk. A világi szokások és hagyományok pedig az ilyen tevékenységek körébe tartoznak, mert azok mind a test számára vannak, és még a vallási hagyományok legtöbbje is, melyekre pedig még büszkék is az emberek, ami büszkeségnek is távol kellene állnia a tiszta szellemiekben előre haladni törekvőtől, a Krisztust (avagy tehát Istennek Ővele egy Lelkét) követőtől, aki Jézusban a világi dolgok után nem menés mellett a szelídség (erőszakmentesség, ártatlanság), és az igaz alázat példáját is adta az emberiségnek. Természetesen a szintén Isten küldte másik igaz tanítók is ezt a példáját adták a lélektudatosságnak, és adják a mai korban is, csak már egyre kevesebben vannak, és ez így van a tanítványságra, a közvetlen isteni tanításra alkalmas (hozzá már eléggé „érett”) lelkek számával is, mivel a „spiritualizmus” térhódításával egyre csak nő az istentelenség a Földön, a legtöbb lélek, aki még foglalkozik Istennel, hamis istenhez, hamis istenekhez kötelezi el magát az egyetlen Igaz Isten helyett. (Már tehát nem is csak a világi vallások, és világi hitszervezetek által vannak megtévesztve az emberek, hanem „spirituális emberek” által is, akik nem, vagy nem mindenben követik Isten cselekedeteit, azaz nem már csak az Igaz Isten szerint élnek.)
A nem helyes törekvésű lelkekre, a pedig előttük is ugyanúgy ott álló Jézusi példa, és másik hasonló jó példák ellenére az jellemző, hogy még csak azt sem fogják fel, hogy a megtestesült lelkekhez nem anyagi lélekként viszonyulni a lélektudatosság, testként viszonyulni a szellemi lelkekhez pedig még változatlanul fennálló tudatlanság. Amennyiben azonban az embernek még nincsen meg a valóságos maga ismerete, azaz még nem jutott el lélektudatosságra, akkor nem azzal, vagyis nem tudatosan is isteni lélekként él, hanem még mindig tudatlanságban és tudatlansággal él, továbbra is testi emberként cselekszik, és testként viszonyul a többi emberhez is. Az ilyen ember, azaz szellemi lélek tudatosan tehát nem ismeri, és nem is érti, hogy ő nem anyagi minőségű lény, vagyis nincsen teljesen és tökéletesen tisztában azzal (és így nem is azt éli meg), hogy ő Istenből a Lélekből való lélek, és nem pedig az anyagi teste anyagi lélekkel, mint azt a tudatlan emberek hiszik, és élik is. Az ilyen szellemi lélek sem magát, sem pedig a többi embert, még mindig nem anyagtalan léleknek látja, hanem anyagi testnek, akinek van szintén anyagi minőségű lelke, és így is bánik velük, azaz testként viszonyul hozzájuk.
A testtudatosság, a jelen, vagyis az anyagi tudatosság azonban nem örök tudatosság, amivel a legtöbben még mindig azonosulunk, és ezért vagyunk tudatlanok a Valóságos Istenről, és a valóságos magunkról is. Ez pedig a hamis én-érzetünktől van. A téves tudásunkat kellene tehát megszüntetnünk ahhoz, hogy újra már csak az igaz (örök, isteni) tudásunkkal éljünk, ami igaz tudás lényegében nem más, mint az örök életünket minden lét- és életkörülmények között élni tudás. Aki azonban még mindig nem tudja itt, a mulandó valóságban is az örök életét élni, az még változatlanul hamis tudással él, még tehát a mulandó testtudattal, testi elmével, és testi énnel él. A legtöbbünkkel végül is tehát az a baj, hogy, ha nem is így mondjuk, még mindig a testünket, a testtudatunkat, és a testi énünket, amikkel még mindig azonosulunk, tartjuk a Legfőbb Lényegnek, vagyis Istennek, és ezért ezen mulandó testi egységünk szerint élünk, és nem pedig Isten a Lélek szerint, mint megtestesülten is kellene.
A tárgyi értelmű testtudatra pedig az jellemző, hogy az a megismerése mellett érteni is akarja a szintén folyton változó másik testtudatot, és mindig csak a testet és testtudatát akarja megtapasztalni, hogy az éppen milyen a folyton változása közben, vagyis csak így, csak testileg szerez tapasztalati tudást a másik testről és viselkedéséről, és így van az egész tárgyi világgal is. Ezt azért is teszi így, mert véges létező lévén más tapasztalásra nem is képes, vagyis a testben, és a szintén anyagi világban is benne levő örök minőséget képtelen felfogni és tapasztalni. Ha pedig mi, ideiglenesen testben élő szellemi lelkek azonosulunk a testünkkel és testi énünkkel, akkor attól fogva mi is már csak a testünkön keresztül, azaz a testi érzékeinkkel fogunk itt mindent tapasztalni, a valóságos magunkkal pedig még csak magunkat is a testtudatunkon keresztül próbáljuk megtapasztalni, ami így lehetetlen, mivel az véges létező, mi pedig nem azok, hanem végtelen létezők, örök létezők vagyunk.
Az emberek legtöbbje az örökkévaló lélektudatossággal így azonban még mindig úgy van, hogy, ha szerez is a valóságos magáról, és e magában „lakozó” Istenről is ismereteket, mégsem akar újra a valóságos magaként élni, hanem inkább él testtudatként és testi énként, amik egységével azonosult. Az ilyen lélek továbbra sem akar Isten tiszta lelkeként Isten szerint élni, inkább él önző szeretettel, testi szeretettel, vagyis változatlanul testi ember akar lenni. Ezért még magát is becsapja azzal, hogy az önző szeretettel élését tartja isteni szeretettel élésnek, az anyagi lelkét, a testi érzelmi énjét (a pszichéjét) pedig, amivel is azonosult, valóságos léleknek tartja, ami nem örök lényeg mivolttól való az önzése is.
Drága lelki testvérem és barátom, ha pedig az előbbi nem helyesekre ráadásul Istent még mellőzöd is, azaz ki is zárod az életedből, vagy akár csak a napjaid nagyobb részéből, a világi munkád végzése során is, akkor hogyan várhatod el, hogy így is legyen Valóságos Isten-tapasztalatod, azaz, hogy így is érezd az Igaz Istent a testi érzékszerveid használata nélkül, ami az igaz és közvetlen tapasztalása Istennek.
Istennel együtt azonban azt sem szabadna elfelejtenünk, hogy az embernek mindent önzetlen szeretetből kellene tennie, és soha nem pedig érdekből, soha nem jutalom, kitüntetés reményében, különösen tehát nem valamiféle anyagi ellenérték vagy anyagi ellenszolgáltatás fejében, szellemi előny végett meg pláne nem. Az ugyanis nem tiszta szeretet, ami valamit is követel. Ezért még a viszont szeretetet megkövetelő szeretet sem lehet igaz szeretet, ahogyan a szeretetet elváró szeretet sem. Ezekre ezért az érvényes, hogy ahol nem az isteni szeretet van jelen, hanem helyette valami más szeretet, ott Isten sincsen a szeretetével jelen.
Pedig a szellemi léleknek kötelessége a lélektársainak isteni szeretetet és isteni tudást adni, hogy segítse őket a valóságos lelki fejlődésükben, az igaz lelki előrehaladásukban. Ha viszont nem leszünk magunk is tele isteni szeretettel, akkor inkább csak testi szeretetet, önző szeretetet tudhatunk adni az embertársainknak, mint azt a Földön élő legtöbb ember még mindig teszi. Az ilyen ember azonban még csak magát sem helyesen szereti, és így nem tudhatja a többi embert még csak úgy sem szeretni, mint magát, pedig az lenne a helyes, az lenne az isteni szeretettel szeretés. Isten pedig még magunknál is jobban szeret bennünket, és csakis az Ő örök, változatlan, és ártatlan szeretetével, amivel egyaránt szeret bennünket, senkit sem szeret jobban, és kevésbé sem. (A „bűnösöket”, a még hibásan cselekvőket is ugyanúgy szereti, mint a tisztákat.) Nekünk is így kellene szeretnünk mindenkit, és nem pedig helyette önző, és személyválogató szeretettel, testi szeretettel, mint azt itt a legtöbb ember még mindig teszi. Ez a szinte már egész emberiség szintű inkább csak önző szeretettel szeretés vezetett oda, hogy az isteni szeretetnek hiánya, és az Istentől való „elszakadás” most éri el a csúcspontját.(Isten ezt is azért engedi meg, mert ez már egy igen nagy nyomatékú felhívás arra, hogy térjünk vissza az Ő tiszta szeretetéhez, és újra bízzunk Isten hatalmában, mert Ő mindig mellettünk áll, mindig velünk van, és megvéd bennünket még ettől a borzalmas, szörnyű nagy „vihartól” is, ami most jön ránk, aminek „előszeleit” egy ideje már érezhetjük.
A helyes törekvéshez azonban nem csak a szeretetünkön kell igazítanunk, hanem ahogyan a különféle testi szeretetekbe (amik valójában csak ragaszkodások), úgy nem szabad az Istennel, és a legközvetlenebb világával kapcsolatos elméletekbe sem belebonyolódnunk. Az elméletekbe belebonyolódva is ugyanis az Igaz Istentől igen messzire el tud kerülni az ember, és, míg Isten igazságainak gyakorlatban is megélését, azaz meg is cselekvését el nem kezdi, és nem folytatja úgy, hogy végül már csak Isten szerint él, addig az elméleti igaz tudásával nem fog többre jutni, mint a tárgyi tudásával, ami Isten szemében nem tudás, mivel nem örök, mint ahogyan az egész tárgyi valóság sem örök, amibe most még benne rekedten élünk.
Az a lélek sem helyes törekvésű, aki az Istennel és örökkévalóságával foglalkozásra kevés időt szentel. Istennel és örökkévalóságával foglalkozásra kellene ugyanis a legtöbb időnket szentelnünk, és nem pedig helyette is az anyaggal, a mulandóval foglakozásra. Isten az Örök Szellem és Lélek Egysége megismerésében kellene ugyanis folyton növekednünk, ebben kellene fejlődnünk. Az isteni magunkat kell vele itt kifejlesztenünk, vagyis a jelen valóságban a teljes egészével megvalósítanunk. A teljes szellemi lelki önmegvalósításunkról van tehát itt szó, és nem pedig a testi önmagunk megvalósításáról, aminek a mai korban már számtalan képzett, és nem képzett (önjelölt) „tanítója” is van, akik is mind csak félrevezetik, a vesztükbe viszik a szellemi lelkeket. Aki azonban csak külső korrektségre, külső rendezettségre, külső harmóniára törekszik, annak a belső, azaz szellemi minőségű lelki lénye jelleme csak gyengülni fog tőle.
A nem helyes törekvésünk is végül is azonban inkább csak a tudatlanságunkra vezethető vissza. A tudatlanság az Igaz Istenről, és a tiszta, teljes, örök, és boldog létezésünkről és életünkről elfeledkezés. Viszont azt, hogy újra meglegyen a közvetlen tapasztalatunk, éspedig az Igaz Istenről, és az Ővele tökéletes egységben létező magunkról, a legtöbbünknél még akadályozzák a kétségeink Isten, a valódi magunk, és az örök valóság létezése felől, leginkább pedig a testtel való azonosulásunk akadályozza. Valójában tehát az „én a test vagyok” gondolat akadályozza, és, hogy ezt a jelen valóságot még mindig elhisszük igaz valóságnak, vagyis a legtöbbünkkel továbbra is még csak szájalunk felőle, hogy az Igaz Istenhez visszatérni törekvők vagyunk, mert még csak a lélektudatosság mivoltunk sincsen meg, nem ismertük fel, nem tapasztaltuk meg még csak a valóságos magunkat sem. Mi, szellemi lelkek ugyanis a legtöbben továbbra is úgy beszélünk, hogy nekünk van lelkünk, holott mi vagyunk a lélek, vagyis a testtudatunkkal és testi énünkkel, az egónkkal azonosultan mondjuk ezt úgy, hogy van lelkünk is. Így azonban, vagyis még csak a valóságos magunkhoz és magunkba sem visszatérten egy más istenhez, egy az Igaztól más isten, egy hamis isten felé tartunk, éspedig a „széles úton”, a veszedelembe vivő úton, amivel a szabadulásunk csak még távolabbra, még odébbra fog kerülni. Sokkal jobb lenne tehát jó törekvésűnek, az Isten meghatározta jó törekvésű léleknek lennünk, mert úgy már sikeresen be is járhatnánk a pályánkat, vagyis akár már a jelen földi életünkkel a „Célba” el is jutnánk.
