Az Igaz Istent, Aki felé a jelen anyagi létállapotából mindenkinek törekednie kellene, soha nem szabadna magunkon kívülre helyeznünk, mert akkor csak eltéveszteni tudhatjuk a valódi célunkat.
Az anyagi létállapotából szabadulása lehetősége azonban minden emberi léleknek minden pillanatban fennáll,
viszont ezt a pillanatot is, mint ahogyan a testünknek halálát is Maga Isten az, Aki meghatározza, vagyis ezt magunk sohasem határozhatjuk meg. Még csak azzal sem határozhatjuk meg ezt a pillanatot, hogy eljutunk arra, hogy a földi élünk minden pillanatában már csak az Igaz Isten szerint élünk, Akivel ez esetben már közvetlen kapcsolatban vagyunk.
Isten közvetlenül megérintése nélkül azonban senki sem juthat Isten közvetlen tapasztalására, ennek kell legelőször is megtörténnie ahhoz, hogy Isten végül aztán már a teljesen megigazításunkkal (teljesen helyreállításunkkal) az állandó közvetlen kapcsolatunkat is helyreállítsa, melynek pillanata sem tőlünk függ, magunk ezt sem határozhatjuk meg, hogy mikor történjen meg, és ezt magunktól, vagyis saját erővel szintén sohasem valósíthatjuk meg.
Nekünk Istent az Igazságot közvetlen érzékeléssel kell tehát megismernünk, és nem pedig közvetetten, vagyis a mulandó testi érzékeinken keresztül. Isten érzékeléséhez (Őt „megérzésünkhöz”, avagy megélésünkhöz) ugyanis semmi közegre nincsen szükségünk, és még csak valaki közvetítőre sem. Istent ezért csak úgy lehet érzékelnünk (szellemileg tapasztalnunk), hogy közvetlenül Őeléje állunk, és szemtől szembe látjuk Őt, vagyis amikor közöttünk senki és semmi nincsen, ami akadálya lenne a közvetlen érzékelésünknek. Ilyenkor pedig már érteni is fogjuk Őt az Ő értelmével.
Az viszont még nem tényleges megértése a valós szellemi dolgoknak sem, ha még csak elképzeljük valami igaz dologról, hogy azt már értjük is. A valóságos, azaz tényleges megértés ugyanis a valós szellemileg tapasztalása, a szellemileg megélése annak a valós szellemi dolognak, és ez így van Maga Isten, az Élő Isten vonatkozásában is.
Tévesen azonban igen sokan azt hisszük, hogy, ami transzcendens (valós szellemi) tudásról tudunk, mert olvastuk, vagy valakitől hallottunk róla, azt azzal már meg is tapasztaltuk, pedig amit még csak tudunk, arról igaz tapasztalatunk, valós szellemi tapasztalatunk még nincsen.
Viszont ahogyan a Valóságos Istenről, úgy a szintén el nem múló valóságos magunkról sem elég csak tudnunk, hanem ezt az Istennel egységben élő magunkat is tapasztalnunk kell minden testi érzék nélkül, és az egész mulandó testünk nélkül is.
A legtöbb ember azonban még mindig úgy hiszi, hogy a létezés és élet emberközpontú, csakhogy ez nem igaz, mert minden, ami van, az mind Isten az Abszolút körül „forog”, azaz Őkörülötte (Aki az Abszolút Középpont, „Szív”, avagy Lényeg is) létezik és él, éspedig egyedül az Ő függőségében. Ezért pedig Istenközpontúnak kellene lennünk, és Istennel kellene közvetlen kapcsolatban lennünk, mert amennyiben nem magunk is ennek helyreállása érdekében dolgozunk magunkon, akkor a mulandó világgal való közvetlen kapcsolatunk akár még el is pusztíthat bennünket. Mivel azonosulunk az egónkkal, a testi énünkkel, vagyunk közvetlen kapcsolatban a mulandó valósággal, az anyagi valósággal. (Az egónkkal nem közvetlenül kapcsolatban, vagyis tőle is eltávolodottan, vagy pedig nélküle élvén vagyunk tehát újra kapcsolatban Istennel, és az Ő igaz valóságával is.)
Ha viszont hagyjuk, hogy továbbra is a testi elme, ego, és intellektus, azaz testi értelem vezessen bennünket, akkor elveszni, vagy megint elveszni fogunk az anyagban, amivel halandókká fogunk magunk is válni, vagyis olyanok leszünk mind amilyen a halandó testünk, azaz testi életfelfogásúak, és testi felfogóképességűek leszünk, illetve maradunk, így pedig a Valóságos Istenről, és a valóságos magunkról, a közvetlen isteni mivoltunkról megfeledkezni fogunk, és a racionális elme szerint fogunk élni, azaz szerinte fogunk cselekedni.
Az egónktól, vagyis a testi énünktől pedig magunkat magunk már nem tudjuk elválasztani, mert az erőnket annak odaadva hozzá már erőtlenek lettünk, és így az erőnk visszanyeréséhez Maga Isten segítségét, vagy egy szent tanítóján keresztüli segítségét kell kérnünk. Az emberi léleknek a teljes szabadsága visszakapásához éppen annyi szellemi lelki erőre van szüksége, mint amennyi anyagi erőt és anyagi erőfeszítést a teste alapvetően szükségesen felüli jólétben tartására fordít. Ezt az eltékozolt lelki erőnket kell Istennek a Magáéból kipótolnia a megszabadulásunkhoz.
Az Istenével eredetileg teljesen egyező önazonosságunk zéró távolságra van tőlünk, és így a valódi magunkban található Élő Istennel soha nem közvetetten, hanem közvetlenül vagyunk (élünk) egységben, vagyis még csak nem is a testi elménken keresztül vagyunk közvetlen kapcsolatban Istennel, mivelhogy ez a mulandó elménk, és a központja, a mulandó testi énünk azok, amik elválasztanak bennünket Istentől. (Mi viszont a mulandó elménkkel és testi énünkkel azonosulva közvetlen kapcsolatba kerülünk az anyaggal, ami nem örök minőség.)Ezeken az anyagi dolgokon keresztül azonban azért sem kerülhetünk kapcsolatba a bennünk élő Istennel, mert az így már kívülről közvetlen összekapcsolódás lenne Ővele, azaz a más (avagy különböző) minőségüknél fogva két egymástól teljesen különálló félnek össze-, illetve egybekapcsolódása lenne, ami viszont soha nem lehetséges még csak a mi számunkra sem (ilyet csak a mulandó testeink tehetnek ideiglenesen), és helyes sem lenne, mert úgy közvetett maradna a kapcsolatunk Istennel. Jézus is, amikor a jelen miénkkel teljesen egyező testet öltött magára, a révén közvetett kapcsolatban (is) élt Istennel (a testi elméje és testtudata Őt is elválasztotta Istentől), viszont Ő Istent megtestesülten is a teljességgel anyagtalan lelki magában tudta, magát pedig Istenben, Akit a maga részéről így sem hagyott el, soha nem fordult el, nem vált el Őtőle, vagyis a szellemi, lelki, és testi mivoltával is Istenre összpontosítottan, vagyis Istenközpontúan élt.
A testi elmének jellegzetessége, hogy egy megközelítő úton történő odamenéssel mindig valahonnan valahová el akar jutni, a valóságos magunknak azonban még csak egy tapodtat sem kell mozdulnia ahhoz, hogy Istennel és az igaz valóságával mintegy már újra is közvetlen kapcsolatban legyen. Ez „útnak” valósággal még tehát csak távolsága sincsen, és nincsenek egyéb más anyagi jellemzői sem, hanem egyszerűen csak Magának Istennek közvetlen, azaz szemtől szembe, és azzal egyszerre a mindenütt jelenlévő Istennek is közvetlen meglátásáról van szó. A testi elménket mindig csak a keresésére használhatjuk az Igaz Istennek, a megtalálására viszont nem, mert ez a véges elme mindig csak a magában magából alkotta, és így vele azonosnak vehető Istent, egy kreált Istent találhat meg, az Igaz avagy Örök Istent nem, mivel Ő ellentétben a testi énnel és annak saját Istenével (ami Isten még maga a hamis én is lehet), végtelen, azaz soha el nem múló, és határtalan, azaz meghatározhatatlan Isten. (A legtöbb embernek még mindig a hamis egója az istene, vagy pedig más saját istene, például a nemzeti istene van az egyetlen Igaz Istennek tartva. Az pedig már egy más kérdés, hogy mely nemzetségeknek „saját Istene” egyező az Igaz Istennel.)
Soha nem tehát a véges elmében, hanem az örök önazonosságunkban fogjuk végül megtalálni, azaz meglátni és megismerni Magát az Igaz Istent, és ugyanekkor fogunk rájönni arra is, hogy a testi elmében és elmével keresése is csak álom volt, és az volt a testi énként élés is. Az ebből az álomból való felriadás, vagyis a valóságos magunknak nagy hirtelenséggel eszméletre térése azonban mindig csak Isten végtelen kegyelméből történhet meg velünk.
Az anyagtalan szellemi élet, az igaz élet megéléséhez viszont a részünkről túl kell lépnünk a testi érzékszerveink korlátain, e nélkül abszolút megéléseink nem lehetnek, hanem csak másik emberekéhez viszonyított megéléseink, vagyis csak testi megéléseink lehetnek.
A második legnagyobb hibánk, hogy a létezésünket és életünket is az igaz magunkon kívülre helyeztük, és így akarjuk teljesen is megismerni magunkat. Így azonban, hogy a létezésünket és élésünket mindig csak mások létezéséhez és életéhez viszonyítjuk, nem lehet önálló (tudatos) életünk Istenben, vagyis az igaz magunkat a mulandó érzékszerveinkre lekorlátozottan a magunk örök életét nem élhetjük meg tudatosan, azaz nem élhetünk lélektudatosságokként, hanem csak anyagtudatosságokként, testtudatosságokként.
Itt élvén tehát igazán „csak” annyi a hibánk, hogy az isteni, avagy szellemi önérzetünk, az isteni önazonosságunk helyett testi önérzettel, anyagi önérzettel élünk, és ezért nincsen semmi hozzáférésünk még csak az itteninél magasabb kozmikus erőkhöz, és az azoknál is magasabb közvetlen isteni erőkhöz sem, amikre, míg hibásan, avagy tévesen nem azonosultunk a jelen szilárd látszatú anyagi testünkkel teljes hozzáférésünk volt, és Istent is szemtől szembe Ismertük, azaz közvetlen kapcsolatban voltunk Ővele. (Magának Istennek erőit közvetlen kapcsolat nélkül nem tudhatjuk használni.)
Az emberi létformát pedig azért is ölthetjük magunkra, hogy tudományosan is teljesen megismerhessük és megérthessük Istent, és az Ő szintén legtisztább természetét, Aki Legfelsőbb és Legerősebb érző Lénytől való minden, ami mindent Ő ezért teljesen és tökéletesen ismer, és mind Magába is foglal, és ezt teszi velünk, közvetlenül Őbelőle valóan örök fennállású teremtményeivel, emberi lelkeivel, lélektudatosságaival (lélekszemélyiségeivel) is. Isten tehát Abszolút Személyiség is, mert, ha Ő nem lenne Legfőbb Személyiség is, akkor hogyan származhatna Őtőle a végtelen sok nem örök fennállású érző személy is. (Ezen egyetlen Forrásból van tehát minden, ami van, vagyis Ő a Minden, és Ő a Semmi is.)
Az emberi többség viszont még mindig halottnak tartja, és ezzel is elutasítja magától az Igaz Istent, vagy ha elfogadja, és nem is mellőzi Istent, akkor Istentől mást, vagy másokat fogad el Istennek, vagy a maga személyét tartja Istennek. Pedig a jelen életünk céljának annak kellene lennie, hogy megszabaduljunk minden anyagi kötöttségünktől (a jelen testünkhöz, a mulandó testünkhöz kötődöttségünktől is), azaz, hogy eloldódva és elválva az anyagi valóságtól újra teljesen szabadon éljünk egységben Istennel, ami tehát megtörténhet velünk akár a jelen megtestesülésünk során is.
A mai korban sajnos az emberek a nagy tárgyi tudású társaiknak „köszönhetően” mesterségesen (művi „úton”), vagyis különféle tárgyi, azaz testi technikák révén akarnak eggyé válni Istennel. Ezt azonban a testük természetével élve nem tehetik meg, hanem csakis akkor válhatnak eggyé Ővele, ha Őneki köszönhetően már csak az eredeti természetükkel, az isteni természetükkel élnek megtestesülten is, azaz, ha így is egységben élnek Istennel.
Mivel itt a nagy tárgyi tudású emberek vannak többségben, a mai oktatás az intellektusra, vagyis a testi értelemre és testi észre, az anyagi tudásra, a tárgyi tudásra fókuszálódott. A testi önazonosságtudat, az identitástudat, vagyis a testi személy pedig a használója az intellektusnak, ami latin elnevezés tehát testi értelemként és testi észként értelmezhető, amik már csak a végességüknél fogva is az Igaz Isten értelmét és eszét soha nem érhetik fel, és még csak el sem érhetik, meg sem érthetik. Identitástudattal és intellektussal tehát senki sem fog az Igaz Istennel, hanem mindig csak egy kreált Istennel, egy művi Istennel, egy „van és nincs” Istennel fog eggyé válni. A hamis Istennel már egyesültekre pedig az jellemző, hogy nem azt mondják, hogy ők is az Isten, hanem az egyetlen Istennek, vagy egyetlen Önvalónak, Aki a Minden és a Semmi is, ki is jelentik magukat. Ez viszont már egy orbitálisnak is nevezhető hiba az ilyen lelkek részéről, mert így ők nem az Igaz Istennel keltek mintegy már újra is egybe, éspedig Őáltala, vagyis az Ő ehhez is nélkülözhetetlen megvalósítói segítségével, hanem Őhelyette magukat tették meg egyetlen Istennek, mivel itt a földi életben még ezt is meg lehet tennünk, annak ellenére is, hogy ezt az Igaz Isten soha nem javallja nekünk, mivel ez az Őtőle saját akaratból történő végérvénnyel elszakadásunkat is eredményezheti, amit viszont az Igaz senkinek, még az Őtőle legjobban elvetemült, örök fennállásúnak teremtett teremtményének sem akar, és nem is fog megengedni, mivel az abba ténylegesen is belepusztulna, elenyésződne, azaz megszűnne létezni is.
