A Földön élő legtöbb ember még csak színleli az igaz életet élést, és teljesen, vagy már csak félig aludván igazán nem is akarja tudni, hogy ki is ő valójában. Ezért aztán már nem is tudja abbahagyni a színlelést, és a szellemi élet mivolta helyett megmarad anyagi, és finom anyagi életnek,
azaz továbbra is anyagtudatosságnak játssza meg magát, éspedig a finom anyagiságát a tiszta szellemiségének mondva, ami is egy hazugság a részéről.
Nekünk azonban nem hazugokká, hanem a közvetlen isteniség mivoltunkkal mintegy már újra is teljessé és igazzá kellene lennünk, és az egész Teljességgé is kellene lennünk. Ezeket pedig azért kellene megtennünk, mert a figyelmünket az Igaz Lényegről, és az igaz valóságáról eltereltük a lényegtelenre, a nem igaz valóságra. Ezért majd még rá kell jönnünk, avagy ébrednünk arra is, hogy a megnyilvánulatlan Teljesség, és megnyilvánult Teljesség is Maga Isten. Így is azonban, vagyis a figyelmünket az Istentől másra fordítva Isten elől nem is tudhatunk elmenekülni, és nem is tudhatunk Őtőle megszabadulni sem, merthogy magunk is az Isten vagyunk. Legfeljebb is csak „elbújni” próbálkozhatunk Istenben a mindent látó, mindentudó, és mindenre hatni képes egyetlen Isten elől, Aki Abszolút Szeretetet is jelentő Abszolút Lét-ez-Ő és Él-Ő-vel az eredetünktől fogva egységben, és együtt is élünk.
Az embereknek egységükből való megosztottsága is azonban mindig csak látszatra létezik, éspedig már csak azért is, mert minden, ami van, az mind Isten, és így még csak a „megosztottság” is Isten, mint ahogyan az „Egység” is Ő.
Azáltal viszont soha senki nem lehet újra teljesen és tökéletesen tiszta szellemi világosság, vagyis tökéletes szellemi „fény” lény (azaz teljesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű lény), hogy különféle itteni színű, és itt használható fényalakzatokat, azaz fényenergia testeket vizualizál magának. Ilyen igazi (azaz Igaz Isteni) „fény” lény ugyanis mindenki csak azzal lehet, ha az Igaz Isten segítségével újra azzá lesz, aki ő valósággal, vagyis csakis azzal, ha a helyes arra törekvésére Magától Istentől vissza fogja nyerni (kapni) az eredeti teljes és tiszta szellemi világosság mivoltát. Magunknak is tehát a teljes egészünkkel ragyogóan tiszta szellemi világossággá kellene mintegy már újra is felépülnünk, erre kellene törekednünk, és vele is a szellemi lelki társainkat emlékeztetnünk kellene arra, hogy eredetileg ők is teljesen és tökéletesen tiszta, ép egész, világító képességű szellemi tudatok, és, hogy nekik is mintegy már újra is annak kell lenniük, hogy ők is megszabadulhassanak Isten mulandó valósága fogságából. A szabadulásához, és az eredeti lét- és életállapotába visszakerüléséhez tehát minden egyes szellemi léleknek ragyogóan tiszta, és teljes egész szellemi lélekké, és vele egy és azonos lelki testté, vagyis szellemileg és lelkileg (az egész valóságos lényegi mivoltával) „egészséges” (teljes, azaz tökéletes) „vagyok” érzetté kell lennie. (Mintegy a velünk nem azonos testi érzelmi testünkből kiindulva kellene tehát a velünk valóban egy és azonos igaz érzelmi testünkké lennünk.)
Azonban az itt elterjesztett tévhitekkel ellentétben az isteni „fénynek”, az abszolút fénynek soha nem kell igazolnia, nem kell bizonyítania magát, hanem egész egyszerűen csak világítania (avagy „fényeskednie”) kellene az örök tiszta ragyogásával, végül is tehát az örök világosság mivoltával. Ennek az örökké világító „tűznek” is mondhatónak azonban soha nem a pusztítás a feladata, hanem a lágy melegével mindent körbefogva, és át is ölelve megvilágítani, és mindent megvilágosítani (megtisztítani) is, ami teljesen még nem világos. Ez az isteni „fény” az isteni szeretettel és isteni értelemmel is azonos, és mivel az isteni szeretetben nincsen semmi félelem, nekünk is félelem nélkül kellene szeretnünk mindenkit, legfőképpen pedig Istent kellene így szeretnünk, mint ahogyan ezt az eredetvalóságunkban állandóan tettük is, míg azt Istennel együtt el nem hagytuk Istennek káprázat, avagy vibráció világa, a jelen világ kedvéért.
A mi közönséges emberi, azaz földi emberi életmódunkat azonban isteni életmóddá átformálni, pontosabban visszaformálni tudnunk kellene ahhoz, hogy visszakerülhessünk az eredetünk valóságába, amitől, és Istentől is jelenleg még a legtöbben elválasztottságban, vagyis elkülönültségben élünk.
A megnyilvánulás kezdetétől fogva létezik az elválasztottság is, vagyis a sötétségnek, a nem igaz fénynek, az igaz szellemi „fénytől”, a „világosságtól” elválasztása, ami a valóságos (azaz örök) szellemiről való tudatlanságnak az igaz tudástól való elválasztását is jelenti. A sötétség az a tudatállapot, amikor az anyagi testet magunkra öltésével olyannyira azonosulunk a mulandó testtel, hogy teljesen elfelejtjük az igaz valóságot, és azzal egyben elfeledkezünk az Igaz Istenről, és az igaz magunkról is, és elmerülünk az anyagi életben, azaz belevetjük magunkat az anyagi életnek sűrűjébe, önpusztító életmódot folytatva.
Az emberiség legszélesebb rétege sajnos, még mindig nem hajlandó tudomásul venni, hogy az élvhajhászó életmódot folytatásunkkal csak pusztíthatjuk, rombolhatjuk magunkat mind szellemileg és lelkileg, mind pedig testileg is, és ráadásul pedig a Földdel, az ideiglenes élőhelyünkkel is ezt tesszük.
Az egész anyagi Univerzum, és a benne ideiglenesen élő emberiség (emberi testet magukra öltött isteni lelkek összessége) hat nagy korszakon („eonon”) van túl, és az emberiség úgy fog a hetedik korszakába lépni, hogy a jelen hatodikban nem fogja teljesen kiirtani magát, mivel Istennek más a terve az emberiséggel. Az Ő terve ugyanis az, hogy aki most még istentelen az emberiségből, azt is Isten mind, azaz egyet sem elveszítve belőlük, újra istenivé alakítsa, amit ezen embereknek is a tárgyiaknál magasabb, vagyis azokon túli tudati szintre emelésével valósít majd végül meg. A jelen korszaknak lejártával a „mentális embernek”, vagyis az anyagilag gondolkodó embernek ideje is le fog járni, vagyis a hetedik korszakban az isteni gondolkodás lesz itt is az uralkodó gondolkodás, és nem pedig a most még uralkodó ellentétpárokból álló (dipólusos) anyagi testi gondolkodás, amit újabban „digitális gondolkodásnak” is lehet nevezni, ami teljesen különböző az Egység-gondolkodástól, azaz Magának Istennek gondolkodásától.
A jövendő korszakban tehát mindenképpen bele kell nőnünk, azaz fel kell növekednünk az isteni, vagyis a Magáéval Istenével egyező tudatállapotba, amiben és amivel így már mintegy újra is élni fogunk (újra „élő lélekké” leszünk), a korábban még „halott lélek” mivoltunkból, amivé a halandó anyagi lélekkel, a pszichikai énünkkel való azonosulásunkkal lettünk.
Jelenleg is azonban mi, szellemi lelkek még csak azt láthatjuk, hogy kétféle tudatállapot, két egymástól különböző tudatállapot létezik a Földön, amivel élünk. Az egyik az öntudatlan tudatállapot (amibe tartozó szellemi lelkek ösztönösen cselekednek), a másik pedig az öntudatos állapot, a tudatosan lelki cselekedetekkel élés állapota. A többé már nem a logikusnak is nevezett emberi, avagy testi értelemmel, hanem már csak isteni értelemmel, és a tőle elválaszthatatlan isteni szeretettel élő emberek az utóbbi csoporthoz tartoznak. Ők tudják, hogy mit tesznek itt a Földön (is), az öntudatlan (a csak a testi énjével, az „egójával” élő) csoport pedig nem tudja, hogy mit tesz. Az első csoportnak, a nem öntudatosnak (a valóságos magukat teljesen még nem ismerőknek, nem tapasztalóknak) „köszönhetően” van az is, hogy még mindig a hatalomvágy, és az erőszak uralkodik a Földön.
Az öntudatlan állapotunk abból keletkezett, hogy az Igaz Istent elhagytuk, és Őhelyette az anyagnak adtuk át magunkat, és így nem Istennel együtt uralunk minden anyagot és anyagit, hanem ez a nem örök minőség ural most bennünket, Istentől pedig a magunk részéről elkülönültségben élünk.
Végre már meg kellene értenie mindenkinek, hogy soha nem a hatalmunkat kellene kiterjesztenünk másokra, hanem a velünk egy tiszta, és tisztán szellemi minőségű tudatunkat kellene végtelen tágasságúra kiterjesztenünk az emberi testnek tudatára leszűkített, illetve lekorlátozott állapotából, hogy a Végtelen Egységet, avagy Teljességet a Középpontjával egyetemben újra érezzük, éspedig minden fizikai érzékszerv használata nélkül. Ha pedig a teljes egész Mindenséget, vagyis az Isteni Egységet magunkként is érezzük, akkor az Istennel egységünknek is tudatában vagyunk, ennek is tudomásával és értésével élünk, vagyis mindezeket meg is éljük, azaz igaz tapasztalással tapasztaljuk is. Ez esetben tehát tisztán érezzük azt is, hogy magunk is az Isten vagyunk, és természetesen azt is, hogy nem mi vagyunk az egyetlen Isten, Akivel egynek (is) lehet lennünk.
Az előbbi végett a számtalan elnevezése, és elképzelése mögött is, mindenki az Igaz Istent, az egyetlen létező és élő, időtlen fennállású, vagyis változatlan, és leghatalmasabb Szellemi Lényt, avagy létező és élő felülmúlhatatlan Szellemi Erőt keresi, és mindenki Őfelé, Őhozzá tart. Így pedig azok az emberek is Isten felé tartanak, akik látszólag egyre messzebbre kerülnek Őtőle, és azok is, akik Őellene küzdenek, vagy már meg is tagadták Őt. Isten azonban még ezeket az embereket is Magához vonzza. Minden Őt kereső útnak is ugyanis Ő az egyetlen találkozási pontja (is), nincsen, nem létezik tehát más igaz „Cél”, mint az egyetlen Isten, még csak az itt magukat makacsul ateistáknak vallóknak számára sem.
A vallások is Isten-keresésnek indultak, és ezért minden vallás, és minden más jellegű (és így a magán) Isten-keresés is, Istennek más és más tulajdonságát (és ilyen az isteni bölcsesség is) emeli ki, aminek mentén kívánnak Istenhez eljutni. A keresztény vallás például az isteni szeretetnek és isteni kegyelemnek, vagyis Isten szeretet és kegyelem mivoltának a kiemelője. Ezen tulajdonságait Istennek a többi szintén tökéletes tulajdonságainál dominánsabban ismerteti meg az emberekkel. Mára azonban már csak igen kevés ember van eljuttatva e vallásnak is segítségével az Igaz Istenhez, hogy aztán már Ő az Ővele egy Lelke által vezesse őket vissza Magához, hanem az ellenkezőjét mondva is inkább tartja tisztátalanságban a szellemi lelkeket, hogy ő hatalmaskodhasson fölöttük, és sajnos, ugyanez a helyzet a többi világi vallás-, és hitszervezetnél is. Isten éppen, hogy az előbbi hatalmaskodás végett, soha senkit nem egy vallási, vagy hitrendszerbe hív be, hanem mindenkit az Ővele való közvetlen kapcsolatba, mert Isten annak révén fogja az Őtőle elvetemedett (elfajzott) lelkét teljesen helyreállítani.
Azonban, aki szellemi tudatosságot nem pusztán már csak isteni tulajdonságok telítenek be, azaz végül maga is nem már csak az Igaz Istennel van tele, az még nem tiszta, vagy teljesen még nem tiszta szellemi tudatosság, és így beteljesedettnek sem mondható. Amennyiben viszont már csak Maga Isten tölti ki az egész lényünket, akkor számunkra, az Ő „edényei” számára már nem létezik, nincsen többé semmilyen tévút, amit járhatnánk. Ez esetben ugyanis már csak Magának Istennek életét éljük (már csak Isten útját járjuk). Ha azonban még van bennünk valami Istentől más is, akkor még mindig valamelyik tévutat is járjuk, vagyis még nem tértünk vissza Istenhez.
Isten látásmódjához, és Isten világszemléletéhez kellene tehát teljesen visszaigazodnunk, hogy újra meglegyen az Istenével egyező teljes látásunk, a mindent látásunk is, mint tulajdonságunk is, merthogy az isteni látás is az eredeti természetességünk nekünk, közvetlen isteni lényeknek, ami egész teljességünkkel közvetlenül Őbelőle származóan vagyunk magunk is az Igazság. Az Istent Atyjának nevező Jézus kijelentései is erre mutattak, és mutatnak rá, és a többi szent tanító sem arra utal, hogy magunk vagyunk az egyetlen Igazság, hanem arra, hogy magunk is „Az” vagyunk. Az itt nálunk is most igen népszerűvé lett Védák is csak erre mutatnak rá.)
A földi életünk, és így a jelen földi életünk során is megvalósulható „Igazság pillanata” (Istennek megpillantása, azaz szemlélése, avagy megtekintése) pedig az esetünkben is akkor és azzal lesz meg, amikor szemtől szembe láthatjuk Istent úgy, hogy közben a külsőségekből semmit nem látunk. Ilyenkor azonban korábban már megtörtént, hogy Isten újraformálta, azaz teljesen a Magáéhoz igazította („helyreállította”) a jellemünket, és erősítette is a közvetlenül az Övéből való önazonosságunkat a Maga szellemi erejéből adva nekünk hozzá.
Az út azonban Istenhez, vagyis a visszatérés Istenhez soha nem elméleti, hanem csakis gyakorlati. Gyakorlatilag, azaz ténylegesen vissza kell kerülnünk ugyanis az Istennel egységben, és Ővele együtt is éléshez, ami utóbbi is aztán már bármilyen létkörülmények között élvén is meg fog maradni, vagyis még csak képzeletben sem fogunk többé Istentől elkülönültségben élni. Ez azt jelenti, hogy onnantól, vagyis a „Célba” érésünktől fogva állandóan, azaz örök jelleggel, avagy örökösen, és igaz tapasztalással fogjuk Magát Istent, és az Istennel egységünket is tapasztalni, hamis tapasztalással, azaz anyagi testi tapasztalással pedig többé már nem fogunk élni, hanem csak akkor, ha Isten valami ránk szabott feladat végett ide nem küld, és ezzel is (hogy testen keresztül is tapasztaljunk) meg nem bíz bennünket. Ezt a ránk bízott, és ránk szabott feladatot ilyenkor már a testünk halála árán is teljesítenünk kell. (Ezt is Jézusnál figyelhettük meg, Ő adta nekünk erről is a legkiválóbb példát.)
A halál elől is pedig senkinek sem menekülnie kellene (mint ezt Jézus szintén bemutatta), hanem egyszerűen csak át kellene „esnünk”, át kellene „mennünk” azon is. A testi halál ugyanis átmenet („átlépés”) számunkra az igaz valóságba. Amikor a testünk halálával visszakerülünk az alanyi valóságba, akkor örömmel fogjuk észlelni, hogy egy árnyék, avagy sötétség nélküli világban találjuk magunkat, amiben minden átlátszóan tiszta, teljesen nyitott, és így teljes körűen megismerhető. Ebben az igaz valóságban teljesen szabad az emberi lélek, és benne még csak el sem veszhet. Az árnyék nélküli világban nincsen felejtés sem, és nincsen benne fájdalom, szomorúság, bánat, zavarodottság, és erőszakosság sem, mert minden teljesen békés, minden tökéletes benne.
A halál itt tehát mindenkinek a tiszta szellemi „fény” ragyogó világosságát hozza meg, vagyis az emberi lélek a révén szembesülhet újra Istennel. A teste halála után mindenki ezt a szerető szellemi „fényt” látja. A halál folyamata során pedig feloldódik a jelenségvilág, és az azt érzékelő testi érzékek is, vagyis a jelen formák világát anyagilag többé már nem érzékeljük, anyagi testi szemmel már nem látjuk.
Ahogyan itt élünk, általában úgy is „halunk” meg, vagyis a jelen életet élésünknek megfelelően hal meg a testünk. A tiszta tudatosság mivoltunk állandó tudatában viszont könnyűszerrel átmehetünk a halálon túlra. Hozzá a halál folyamatát tudatosan kell átélnünk, és erre készülnünk, és közvetlenül előtte is a halál tudatos átélésére kell törekednünk. Teljes tudatos kontrollt kellene tehát gyakorolnunk a fizikai testünk meghalási folyamata felett is. A meghalása során a szilárd látszatú anyagi test viszont tisztán fénnyé (fényenergiává), majd pedig tisztán szellemi „fénnyé” is átalakulhat, éspedig még úgy is, hogy a testből utána épen (nem megbomlóan) csak egy minimális rész marad hátra.
Az energia test, amit itt fénytestnek, kozmikus energiatestnek, és a védikus irodalomból „prána testnek” is nevezhetünk, még az anyagi burokrendszer részét (rétegét) képezi, és valamennyi testi cselekedetünknek lenyomatait is tartalmazza. Van azonban egy olyan nem anyagi testünk is, ami hozzákötődik az előbbi finom anyagi testünkhöz, amit „átmeneti” testünknek is lehet nevezni a teljességgel anyagtalan, és így alaktalannak, és halhatatlannak is mondható, tisztán szellemi minőségű boldogság testünkhöz, merthogy ilyen velünk egy és azonos „tiszta (azaz örökkévaló) testünk” is létezik. A „fénylény” kifejezés, ránk, eredetileg teljességgel anyagtalan szellemi lelkekre vonatoztatva azért nem helyes, mert a „fénylény” kifejezés alatt fényenergiából, azaz finom anyagiból álló lényt lehet érteni, és nem pedig anyagtalan szellemi minőségből álló világosság lényt, vagyis a Világosságnak „gyermekét” vagy „fiát”. (Inkább lehetne, és kellene is tehát magunkat fényességes szellemi lényeknek neveznünk, mintsem „fénylényeknek”.)
A leghatalmasabb, végtelen és határtalan Szellemi „Fénynek” szellemi ragyogásával a mi szellemi „fény” mivoltunk mindig egységben, és együtt is ragyog, és így vagyunk magunk is az Istennel azonos Világosság. A tudatos Világosság pedig tudatos Igazság is, és ez az Igazság még csak nem is tudásból állónak mondható, hanem inkább lehet mondani, hogy az Ő tapasztalati tudása, vagyis végül is a tapasztalatai (a fel-és megismeréseinek tudatos megértései) révén történő örökös szellemi és lelki növekedésből, ami szellemi értelmi és szellemi tudati növekedést itt a „fejlődés” szóval is kifejezhetünk. Nekünk, Istentől „ember” nevet kapott szellemi (azaz isteni) tudatos szellemi lelkeknek is ezért isteni szeretetben és isteni értelemben kell folyton folyvást, azaz örökösen növekednünk, ami szellemi tudati „fejlődésnek” soha nem lesz vége, mivel ez Isten Abszolút Személyisége hasonlatosságára van így a mi esetünkben is.
A Földet és népességét jelenleg még uraló sötét erők azonban nem a valóságos szellemi és lelki fejlődésünket, hanem azt akarják, hogy félelmektől bénultan, és kétségek között éljünk az ő akaratuknak megfelelően. A főjüknek és nekik engedelmes rabszolgáikként akarnak ugyanis bennünket használni (kihasználni akarnak bennünket a maguk hasznára és javára), és ezért igyekeznek bennünket tudatlanságban tartani.
Az embereknek tudatlanságban tartása viszont az egyik legalattomosabb tevékenység, mivelhogy nekünk a tudatlanság álmából kellene itt felébrednünk. Az álmunkban ugyanis dualisztikus gondolkodással élnünk, vagyis mindent jónak, vagy rossznak ítélünk meg. Ezek az ítélkezések azonban mindig konfliktusokhoz, és szenvedésekhez vezetnek bennünket, vagyis ilyen rossz következményeik lesznek.
A már említett vallásosság is pedig mára már az emberek elhitetésének eszköze lett, és manapság pedig divattá is lett a sötét erők által téve, és ez lesz majd a „globális vallással” is, ami elviekben már meg is született az emberek tömeges félrevezetésére, és már a gyakorlati kivitelezése is folyik. Ennek az új világvallásnak is, mint a jelenleg még létező hitető vallásosságnak is, megalkotói a magukat NEM az Igaz Istenhez elkötelezett emberek tehát, akik egy hamis istennek engedelmeskednek, azt követik a cselekedeteiben. Pedig aki a jelen anyagi életében is ezeket, vagy a „spirituálisnak” csak mondott testi, vagyis anyagi tanításokat követi, az újra el fog bukni.
A jelenlegi világi vallások, és világi hit intézmények is, végül is tehát nem mást tesznek, minthogy a saját maguk hozta szabályaik cellájába zárják a híveiket, és Istentől való félelemben is tartják őket, és ugyanezt teszi a sok önjelölten lett prédikátor is, akikből van itt most talán a legtöbb, akiket is a „világhálónak” köszönhetően szinte mindet ismernünk lehet. Így pedig a bűntudatra, félelemre, és elhallgatásra alapozott vallások, hitszervezetek, és prédikátorok okítják az embereket Istenre most már szinte mindenütt a Földön, alig lehet találni élő igaz tanítókat, szent tanítókat, és ez így van még csak a „spirituális” oktatók esetében is.
A nem az előbbiek szerint tanító nem nagyszámú tanítók pedig úgy működnek, úgy dolgoznak Istennek és Istenért, hogy mindig és mindenhol, éspedig mindig elsősorban az életmódjukkal prédikálják, vele hirdetik, és ismertetik a bennük élő, rajtuk keresztül cselekvő Istent. Ezért nekünk őket követve szintén az életmódunkkal kellene „prédikálnunk” Istent. Erre kellene tehát eljutnunk, és nem pedig „fénylénynek”, vagy „fénymunkásnak” levésre, aki „energialény” Istennek „Isten” nevét még csak szóba sem hozza, csakhogy helyette is azt bizonygathassa, hogy „csak az energia van”, és, hogy csakis ő maga az energiából álló egyetlen „Tudatosság”, amiből, és aki által van minden, ami van. (A mai hívők és oktatók igen nagy része számára Isten tehát csak egy energia, az Istennel egy Isteni Lelket jelentő „Jézus a Krisztus” pedig csak egy szimbólum, a kereszt meg egy dísztárgy, amit itt mindenre fel lehet aggatni.)
