Isten a Szellem az Örök EgyMagában tündöklő ragyogással van az Ő teremtette egész mindenség fölött, amit a végtelen és határtalan Magába, az Ővele egyazon, szintén teremtő képességű „Fényébe”, vagyis a szintén végtelen és határtalan Világosság mivoltába is bele foglal,
és így szemléli e mindeneknek egyetlen Forrása minden létezőben és élőben a Maga és az Ővele egy Teljessége visszatükröződését, amiből is ismerheti és értheti a teljes egész Magát, és azt is, hogy csak Ő van, vagyis, hogy Őrajta kívül nincsen Igaz, avagy Örök Isten még csak egy sem. A színtiszta Szellemi „Fénynek”, avagy Világosságnak, Életnek, és Léleknek is nevezhető Egy Isten az előbbi Magát „tükrözést” is pedig azért tudja megtenni, mert képes Magát megsokszorozni is, vagyis meg tud jelenni számtalan, magukkal Őt ábrázoló „szikrányi” részei formájában is. (Mi, szintén Őt megnyilvánítani hivatott „szikrái” a jelen anyagi létállapotunkban azonban képtelenek vagyunk akár csak ezen élő részeit is számon tartani, vagyis még csak megszámolni is, Isten viszont mindegyikünkről teljes és tökéletes tudással bír, ahogyan minden más Őtőle valóról is. Ő ugyanis mindentudó, és mindenható is, és egyedül Őtőle függ minden létezőnek és élőnek léte és élete is.)
Ez az Istennel egy Isteni Lélekből közvetlenül való, Őt tehát Őfelé is tükröző lélek is pedig mivel szintén, azaz már eleve örökkévaló, önmagában nem születik, és nem is hal meg, mert mindig, és minden létkörülmények között is, tökéletes egységben él a Lélekkel, Isten színtiszta Élet, avagy színtiszta Tudat („Vagyok”) mivoltával. Sajnos azonban, a legtöbbünk, vagyis a legtöbb egyéni lélek még változatlanul a különválasztódás illúziójában él, pedig csakis egyetlen Tiszta Tudatosság létezik, egyetlen Lélek, avagy Isten van, más Isten nincsen, és mi emberi lelkek is Ővele teljes és tökéletes egységben élve mind Ő vagyunk.
Mi, tudatos szellemi lelkek azonban attól még, hogy a jelen testünk, a mulandó testünk elválaszt, és meg is különböztet bennünket egymástól is, változatlanul kapcsolatban, teljes egybekapcsolódottságban maradunk, éspedig már csak avégett is, mivel mindnyájan az egyetlen Lélekből való lelkek vagyunk, csak ezt a mulandó testünkkel és érzékszerveivel való azonosulásunk végett nem így érezzük. Nekünk, isteni tudatoknak természetes egységet kellene tehát éreznünk minden isteni tudattal, mivel itt a Földön ideiglenesen élvén (azaz megtestesülten is) is mindenki ugyanaz a végtelen és határtalan egyetemes Tudat, az egyetlen Isteni Tudat.
Az egyéni lélek is tehát nem más, mint Isten, ugyanis egyedül csak Isten létezik, és azért nem mondhatjuk, hogy Ő nem létezik, mert Ő meg is jelenik, meg is nyilvánul a számunkra, éspedig számtalan lét-és életformán keresztül, a teljes egészével a látható univerzumon (avagy kozmoszon) keresztül, mint mulandó formáján keresztül is. Isten azonban valamennyi testben és testi elmében is benne levő, rajtuk át is ragyogó, és rajtuk, és a többi anyagon és anyagin is átlátni képes egyetlen Szellemi Tudat és Tudatosság. Ezért pedig még csak a teljes elménket is csak Isten szavaira szabadna rögzítenünk, csak Őrá kellene figyelnünk minden figyelmünkkel is, hogy mindig és mindenhol Őszerinte cselekedjünk is, vagyis, hogy mindig csak istenien jó szándékaink, gondolataink, szavaink, és tetteink legyenek bármerre is járunk a Teljességben, avagy Isteni Egységben, ami is Ő.
Az egyéni lélekről ugyanakkor azt is tudnunk kellene, hogy az valósággal soha nem különült, és így nem is különül el Istentől a Lélektől, és ezért magunkban is csak Istent szerethetjük, és kell is szeretnünk magunkban Őt azért is, mert más szeretet igaz valósággal nem is létezik. Csakis tehát Isten a Szeretetnek is nevezhető Létező és Élő van, és igazán csakis az előbbi módon létezik az Isten szeretése, azaz soha nem elkülönülve Őtőle. Az valósággal tehát nem létezik, hanem mindig csak látszatra, hogy van valaki teljesen elkülönülten élő Isten, és van Őtőle teljesen elkülönülten élő valaki, aki Őt szereti, és ugyanez van a magunkat szeretés vonatkozásában is. Ilyen „kettő” is tehát csak a nem igaz (nem örök) valóságban, a mulandó és változékony „kettősség” világában, a kettős lényegűség világában létezhet. Ide, a nem igaz valóságba, a látszatvalóságba, avagy a káprázat világába ideiglenesen „le”- kerülve ( magunk választotta anyagi, azaz alacsony létállapotba mintegy „leesve”) azonban természetesen mindenekelőtt Istent kell szeretnünk és tisztelnünk, az embertársainkhoz is pedig kivétel nélkül mindhez szintén szeretet és tisztelet teljes nem anyagi „szívvel” kell lennünk, és nem pedig helyette szeretetlenséggel, vagyis megválogatva azokat, csak a rá kiválasztott embereket mulandó és változó testi szeretettel szeretéssel, és ugyanolyan tisztelettel is lenni irántuk, és így lenni Isten iránt is. (A káprázat világának „terméke” a nem örök fennmaradású testi szeretet, ami tehát anyagilag érzékelhetően is mulandó, és változékony szeretetet is, amit ezért inkább csak „ragaszkodásnak” nevezhetnénk, mintsem igaz és tiszta, azaz örök szeretetnek, mint hibásan ezt is még mindig tesszük.)
Olyan egyéni lélek is pedig igaz valósággal nincsen, aki túléli a halált, és olyan értelemben sem létezik egyéni létező igaz valósággal, hogy ilyen túlélők élnek itt a káprázat világában, merthogy még csak a káprázat egész világa sem igaz valóság, azaz nem örök valóság. Az viszont valóságos igazság, hogy léteznek EGY-ÉN-i létezők és élők, akik mind közvetlenül az EGY ÉN-ből, azaz Isten egyetlen igaz Önazonosságából valók, és így Istennel egyek (teljesen egyezőek), és Istennel együtt, azaz egy közösségben is létezhetnek.
Szellemi lelki látással mindenkinek az anyagi teste szemeiben az is meglátható, hogy ő is egy örökkévaló lény, és vele egyben az is látható, hogy mennyire tiszta, vagy éppen nem tiszta állapotban van. A legtöbb ember viszont még mindig nem akarja tudomásul venni, és ezért megélni sem fogja, hogy ő halhatatlan létező és élő, és nem pedig a mulandó teste, mint azt tévesen hiszi. A halandó emberi test ettől azonban még nem lesz más, mint az Isten mulandó testét jelentő látható élő univerzum (avagy kozmosz) mikro szinten, melynek mi szellemi, azaz isteni lelkek vagyunk az éltető istene az Igaz Isten után, mivel első fokon Ő léteztet és éltet mindent, ami van, ami mind Őtőle és Őbelőle van Őbenne. Ezért van, hogy, ha elhagyjuk ezt az anyagi testet, vagyis, ha végleg eltávozunk belőle, akkor az már csak egy összetevőire (elemeire) szétbomlani tudó holttest lesz. Ez pedig azt is igazolja, hogy szellemi, azaz isteni életerőből, halhatatlan életerőből is állóak vagyunk, és, hogy a test halála után a szellemi élet „megy” tovább, vagyis, hogy örökké létezik és él.
Ma, a „tudás korában” is azonban még csak ott tartunk, hogy az emberek legtöbbje sem a valódi magát, sem pedig a Valóságos avagy Igaz Istent, Akitől valósággal van, még mindig nem ismeri teljesen. Továbbra is el vagyunk ugyanis feledkezve a valódi önképünkről, az isteni önazonosságunkról. Emiatt viszont könnyen manipulálhatók, és kihasználhatók is vagyunk. Ráadásul pedig a külső tudástól a tárgyi tudástól függőkké leszünk, és ezért még csak véletlenül sem ismerjük a teljes függetlenséget, a teljes szabadságot sem, amivel is közvetlenül Istenből való lényekként örökösen rendelkezhetünk, ha nem kötelezzük el (azaz nem kötjük hozzá a tudatunkkal) magunkat a teljes egész valóságnak anyagi, azaz mulandó „feléhez”, mindig elsősorban magunknak, és a „félrevezetőinknek” „köszönhetően” is. Ha azonban ide már elköteleztük magunkat, akkor a külső hatásoktól is addig nem szabadulhatunk meg, addig azok mind hatni fognak ránk, míg vissza nem nyerjük a Forrásától (Istentől) a belső tudásunkat, az eredeti igaz és teljes tudásunkat. Azzal fogunk tehát majd újra tisztán látni is, és vele már elkezdhetjük a tudatos önfejlesztésünket is, vagyis elindulhatunk az igaz lelki fejlődésünk útján, vissza Istenhez az Ő igaz valóságába, a kiindulópontunkba, ami valójában az eredeti létállapotunkat jelenti. Az eredeti létállapotunkba való visszakerüléskor történhető „megpihenésünk” után is azonban folytatódni fog tisztán lelki és szellemi szférákban az isteni szeretetben és isteni értelemben is való szakadatlan és végtelen növekedésünk, mivel nekünk, közvetlenül Istenből való lényeknek ezek a közvetlen isteni erők is a fő összetevőinknek mondhatók a szintén örök létezésű, és szintén tisztán szellemi minőségű életerővel egyetemben .
Az embernek azonban az előbbire jutásához először is el kellene ismernie, majd pedig megélnie is kellene az isteni származását. A legtöbb ember azt ugyanis még mindig nem akarja elhinni, hogy Ő közvetlen isteni lény, vagyis, hogy az egészével Istenből valóan maga is Ő, és, hogy ezért az Isten tulajdonságaival, és képességeivel is rendelkezik. Szintén a legtöbb ember azt sem hiszi el, hogy Isten „ott” van a valóságos magában, és, hogy Isten így a többi emberben is benne van, és, hogy ezért ők az Istennel tökéletes egységben élhetnek, és így élhetnek egymással is, ha maguk is így akarják.
Ameddig azonban mi, mulandó testünkkel azonosult isteni lelkek megosztjuk magunkat faji, nemzeti, politikai, vallási, kulturális alapon, addig még csak igaz emberek sem, hanem még csak primitív lények vagyunk. Ez esetben még tehát mindig a mulandó testtudatunk és testi énünk szerint élünk. A testtudatunk érzékel ugyanis megosztóan, mert az azt érzékeli, hogy mi ő, és mi nem ő, mi az övé, és mi nem az övé, ki tartozik hozzá, és ki nem tartozik hozzá, az ő faja, nemzete, vallása, kultúrája-e, vagy nem az övé. A folyton „énező” és „enyémező” testtudat ugyan kíváncsi, de ugyanakkor fél is minden általa még nem ismerttől, minden tőle mástól pedig nem is csak fél, hanem fenyegetettséget is érez, és ezért van a részéről az igen sok ellenségeskedés, háborúság, és minden egyéb más erőszak is.
A primitívségünknek, az ösztönlényként, intelligens állati lényként élésünknek köszönhető tehát az igen sok véres, öldöklő háború, és minden egyéb más háborúság, ellenségeskedés is. Ezért pedig, ha a Földön élő, azaz emberi testet magukra öltött isteni, avagy szellemi lelkek közül egyre több lesz igazán békességes, vagyis él újra az eredeti isteni békében és isteni békéjével, akkor fog itt (is) az egyetemes béke, az isteni béke megvalósulni, mert addig mindig csak a látszatbéke (mulandó és változékony béke) lesz. Helyre kell tehát hozzá állítódnia az egyéni lelkeknek, a tudatos isteni lelkek eredeti mivoltának, és az emberek isteni tökéletességéből fog majd létrejönni az igazi béke is a világban.
Az előbbihez is végre már át kellene éreznünk, vagyis megélni is tudnunk kellene, hogy örökkévaló lények, örökkévaló tudatos szellemi, azaz isteni lelkek vagyunk, és aszerint, vagyis a Teremtő Isten szerint, Őneki megfelelően kellene élnünk, úgy kellene cselekednünk és viselkednünk, mint ahogyan Isten cselekszik és viselkedik, Akiből és Akitől közvetlenül valók vagyunk, és ezért Akivel minden létkörülmények között tökéletes egységben kellene énünk, bizony, még itt a „legsűrűbbnek”, azaz „szilárdnak” minősíthető, mulandó és változékony anyagi életben is.
Valósággal tisztán kellene látnunk azt is, hogy minden dolgot is, ami van, amit is mind megtapasztalhatunk, az az Istenével tökéletes egységben létező, és Istené hasonlatosságára szintén végtelen és határtalan isteni tudat mivoltunkban van, belőlünk merül fel, vagyis az Istennel egy magunkban elképzelten és megvalósítottan létezik, bennünk lesz megtapasztalhatóvá. Ezen a végtelen és határtalan Isteni Tudaton kívülit pedig nem tapasztalhatunk, mert olyan nem létezik, és olyan valósággal nem is létezhet, ahogyan az e legmagasztosabb és leghatalmasabb Tudatból „kiesésünk” sem. (Az ember valósággal soha nincsen kívül, nem eshet kívül az elsődleges Forráson.) Ami pedig megtapasztalható e Legmagasabb, azaz Legfelsőbb, és Leghatalmasabb Tudatban, az mind Maga e Tudat valamilyen örök, vagy nem örök fennállású formába „öltözötten”. Igaz valósággal tehát csakis ez az Egy és Örök Isteni Tudat, azaz Egy Lét és Élet, Egy Isteni Elme és Isteni Önazonosság létezik, Ami Teremtő Tudatnak, az Ővele egységben, és hasonlatosságára mindig éberen élő részei vagyunk mi, emberformában megnyilvánult isteni tudatok is. (Az „alvásunk” is tehát csak az isteni képzeletben létezik.)
Nekünk, egyéni lelkeknek már tehát rég a Végtelenből kellene élnünk a jelen életünket, a mulandó életet is, vagyis az anyagi életet élvén, azaz mulandó testet magunkra öltötten is a halhatatlanság tudatában és tudomásával kellene élnünk. Sajnos, a legtöbben még nem ezt tesszük, hanem ehelyett egyre csak a nem örök fennállású testi személyiségünket fejlesztjük, míg magunk is teljesen is el nem tárgyisodunk, vagyis az önpusztítóan élő, mulandó, és változékony testi énünk sorsára nem jutunk, ha ezt Isten engedné nekünk, azaz, ha előtte még nem rázna meg és fel olyannyira bennünket, lelki „szikráit”, hogy attól észhez térjünk a még jelenleg is tartó „részegségünkből”, az anyaggal való a téves azonosulásunkból.
Itt pedig már arról is szükséges beszélni, hogy Istentől saját akaratra az egyéni léleknek, az emberi léleknek el lehet szakadnia is, az itt „Szeretetnek” legismertebb Teremtőnk azonban soha nem szakít el Magától bennünket, mert tudja, hogy akkor a közvetlen isteni erőinket felélve el fogunk pusztulni, és ezt Ő az Örök Isten soha nem akarja, mivel valamennyien az Ő képmásául lettünk létrehozva. (Isten valamiképpen tehát mindenkit, minden egyes emberi lelket teljesen rendbe fog hozni, a végtelen szeretetével helyre fog állítani, bármennyi időbe is telik ez Őneki.)
