Eredetileg ragyogóan tiszta, tökéletes szellemi tudatosságok vagyunk, ami a természetességünk is, és így egyek vagyunk az isteni természetünkkel is, mivel Isten hasonlatosságára, vagyis az Ő képmásainak lettünk létrehozva Isten által. Isten közvetlenül Magából, az Igaz Önazonosságából alkotott meg bennünket, és ezért olyanok vagyunk, mint amilyen Ő a Tiszta Szellemi Tudatosság.
Önmagunkban magunk is minden jelenvalóságtól teljesen mentesek vagyunk, nem önmagunkban létezvén pedig minden teremtett lényt és dolgot magunk is éppúgy magunkban foglalunk, mint ahogyan Isten foglalja magában az első fokon Őáltala és Magából teremtette teljes egész mindenséget, amiből minden jelenség, vagyis az egész jelenségvilág az Ő egész Teljességének a megnyilvánulása, amit lehet tekinthetünk Isten mulandó testének, ami innét ránézve végtelen látszatú test is élő, még a legparányibb részecskéjével is.
Viszont, mivel magunk mulandó emberi testet öltöttünk magunkra, ameddig innét Isten mulandó teste állapotából vissza nem kerülünk a Magáéval a halhatatlan Istenével egyező létállapotunkba, addig ellentétes állapotban élünk Magának Istennek állapotával, melyben Istentől teljesen függetlennek érezzük magunkat az isteniek helyett sajátos gondolatokkal és érzésekkel élve, és így azt is hívén, hogy mindent megtehetünk, amit csak akarunk mind az embertársainkkal, mind pedig a többi élőlénnyel, és az egész élő világgal, az itteni természettel is.
Pedig mindig is csak az Istennel a Tiszta Szellemi Tudattal tökéletes egységben élő, teljesen és tökéletesen tiszta szellemi tudat lehet „ura” az anyagi valóságnak, és a tisztán szellemi minőségű, vagyis a transzcendens valóságnak is. Ez a világító képességű Isten-azonos Szellemi Tudat, a mindeneknek egyetlen Forrása pedig Magával mindent áthatni tud, és mindent teljesen átjárni is képes Magával, még tehát bennünket, jelenleg megtestesülten élő tudatos szellemi lelkeket, szellemi lelki személyiségeket is.
Az itt velünk együtt létező, itt létrehozott anyagi személyiségünk, a testi személyünk viszont olyan, mint egy álruha, vagy álarculat rajtunk, amit az egészével le kell vetnünk magunkról ahhoz, hogy újra a „meztelen” igazság lényegi mivoltunk, az igaz önazonosságunk, a valódi lényegi mivoltunk lehessünk. „Kivetkőzni” azonban a hamis önazonosságunkból csak úgy lehet, ha előtte annak a teljes egyensúlyi állapotát helyreállítjuk, vagyis egészségessé tesszük. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg vele, akkor addig szétbonthatatlanul össze leszünk ragadva, és keveredve, elegyedve is vele, vagyis továbbra is azonosulni fogunk vele, és így, hogy erőnkből önként átadunk a részére, az lesz az „úr” fölöttünk, annak hatalmában fogunk élni, azt fogjuk Istenünkként szolgálni, és vele együtt a mulandó testünket is. (Most még a legtöbb ember mindig elsősorban a testét isteníti, a teste egészsége a legfontosabb a számára, leginkább csak a testével foglalkozik, az Igaz Istent pedig leginkább csak mellőzi, elutasítja, vagy meg is tagadja.)
Az emberi test földből való, ami anyagi „magból”, avagy „anyaméhből” kellene tehát mintegy „kisarjadnunk” és felnőnünk, avagy kikerülnünk (kibújnunk) és visszakerülnünk, mint teljességgel anyagtalan (azaz tökéletesen tiszta) szellemi lelkeknek a szintén Istent jelentő Leghatalmasabb Szellemi Napnak Ővele egy és azonos Világosságába. Mint tehát eredetileg szellemi „napocskáknak” (avagy „csillagocskáknak”, ragyogó „szikráknak”), innen Isten örökké ragyogó Világosság mivoltába kellene „beleszületnünk” visszanövekedve az eredeti Magasságos Isteni mivoltunkra a magunkat anyaggá magunk lealacsonyításunkból, avagy lekorlátozásunkból. Végül is azonban odáig kellene eljutnunk, hogy az anyagi világban is benne élve is újra uraljunk minden anyagot és anyagit, és, hogy ezt az anyagi test magunkra öltése nélkül is meg tudjuk tenni, mint ezt Isten a Legfelsőbb Úr mindig is teszi. Isten ezen teljes megvilágosodásunk ügyében, az eredeti létállapotunk visszanyerése érdekében is mindig beszél hozzánk, csakhogy mi Őhelyette inkább hallgatunk a testtudatunkra és testi énünkre, ami anyagi hatalomnak magunk adtuk át magunkat az egységükkel azonosulásunkkal. A legtöbben pedig makacsul kitartunk az Igaz Istenre többé már nem hallgatásunknál, inkább hallgatunk Őtőle más irányítókra.
Ma is a legtöbb ember, ha hallja is valakitől Jézus, vagy más szent tanító isteni szavait, ahelyett, hogy az élő szavain keresztül befogadná magába Istent, megkeményíti a „szívét”, a valódi lényegi mivoltát, és így továbbra is ellenáll azoknak, nem fogja megcselekedni az isteni szavakat, csak elméletben lesz hajlandó tudni róluk, vagy még csak így sem akarja azokat magánál tartani.
Pedig az előbbi hibás hozzáállásunk végett itt még a bűntudatba is bele lehet kerülnünk, emberek manipulálhatnak abba (is) bele bennünket, a legtöbb világi vallás is ezt teszi, és tehetik velünk ezt másik szellemi lények is a sugallataik révén. Ezek a nem jóindulatú lények a bűntudatot is felhasználják ellenünk, hogy irányíthassanak bennünket. A világban létező igen sok rossz és gonosz tett is azonban soha nem az Isten által van, hanem olyan emberek és olyan más lények által, akik nem az Igaz Istenre, hanem Őtőle más lényre hallgatnak.
A legtöbben tehát még nem élünk teljes összhangban Istennel, mint Igaz (Örök) Élettel, Aki mindig csak élni, halni, ölni, és pusztítani pedig soha nem akar. A jelen emberi társadalom is azonban szinte az egészével pusztítóvá lett, és ezért innen van az is, hogy egyre rosszabbul érezzük magunkat az anyagi életben. Már ugyanis szinte alig létezik a fenséges egyszerűségre, és szintén abszolút tisztaságra, ártatlanságra törekvés. Ha van is ilyen, az inkább csak látszatra történik, valósággal még csak kevés számmal van.
Ezeknek az Istennel való teljes összhang hiányában fogyasztóvá és pusztítóvá lett emberi lelkeknek, mivel még változatlanul testi emberként élnek, a testi gondolkodásuk még nem fog meghalni, és igazán szeretni sem fognak még tudni továbbra sem, hanem inkább csak ragaszkodni fognak az anyaghoz és anyagihoz, míg aztán végül maguk is fel nem ébrednek az anyagi élet álomból. Az ilyen szellemi lélek az álmában sötétségben, nem igaz valóságban, álomvalóságban bolyong, tévelyeg továbbra is. A testének álma pedig álom lesz az álomban.
Nekünk, közvetlenül az Istenből való, Őtőle „ember” nevet kapott lelkeknek azonban innen az árnyékból, avagy sötétségből mindenféle fizikai utazgatás nélkül a tiszta szellemi „fényre”, az anyagtalan szellemi világosságra jutás lenne az igazi célunk, és „onnét” rálátás az árnyékvilágra, vagyis a sötétség világának, és a tudatlanság világának is nevezhető anyagi világra, és anyagi életre.
A transzcendens valóság az egész anyagi természeten túli valóság, és ezért minden anyagon és anyagin egyszerűen csak túl kellene lépnünk, hogy a természetfölötti valóságba átléphessünk. Akinek viszont még nincsen vágya az eredete Forrásához visszatérni, az „lehorgonyozhat” ide az anyagi természetbe, a fizikai valóságba, és abba akár bele is „gyökerezhet”. Az Isten létét tagadó, a „csak az anyag, csak az energia van” hittel, avagy tudással élő, ezt a tudást hirdető (tanító) magas tárgyi tudású emberek, az emberi doktorok és követőik vannak ezzel így. Az így gondolkodók nem is akarnak az anyagi és finom anyagi valóságokból kiszabadulni, még nem akarják az egész anyagi valóság fölötti eredeti létállapotukat élni, megmaradnak a valós szellemiről tudatlanság állapotban.
Az innen a sötétség világából való fel-és megszabadulásunknak azonban csak egyetlen lehetősége van, ami az, ha a valóságos önazonosságunkra ébredve megtaláljuk a Valóságos Istent a valóságos önazonosságunkban, azaz, ha a tudatos szellemi lélek mivoltunkban szellemileg megtapasztaljuk Őt az Igaz Istent, vagyis, ha igaz tapasztalatunk (nem anyagi „megérzésünk”) lesz Őróla, ami a meggyőződésünk, avagy bizonyosságunk is az Ő igaz létezéséről. Ez azt jelenti, hogy a szellemi lélek magunkkal tisztán érezzük, hogy Isten bennünk jelen van, és, hogy mi pedig ugyanakkor Istenben vagyunk. Jézus is ezt az igaz tapasztalati tudását közölte velünk, amikor azt jelentette, azaz mondta ki nekünk, hogy „az Atya és én egyek vagyunk”. Jézus az Isten-azonos Szellemi „Fénynek” (Világosságnak) az Ővele tökéletes egységben élő „fiaként” mondta ezt, „Krisztusként” pedig Isten ővele egy Világosság mivolta ma is, mindörökké is. (Mindezt a „Jézus a Krisztus” elnevezés hivatott itt kifejezni.).
Teljesen tisztába kellene tehát jönnünk azzal, hogy a valóságos lényegi mivoltunkkal az egész Univerzumnak is Teremtője gyermekei, az EGY Isten EgyMaga „szülte” gyermekei vagyunk, és csak a helyes földi életünkkel lehetünk, válhatunk az Ő felnőtt fiaivá, és kerülhetünk vissza Őhozzá. Azonban már azzal is, hogy Istennek gyermekei vagyunk, amije Istennek van, az nekünk is megvan, vagyis nem kellene itt a Földön élve a földi dolgokért sem harcolnunk, sem pedig küszködnünk, hogy azok nekünk meglegyenek. Istennel egységben élve pedig Magából Istenből sem lehet hiányunk, és tehát, ha Isten, Aki az egész mindenség is, nálunk, azaz bennünk és velünk van, akkor azzal nekünk is mindenünk megvan. Isten ugyanis Magába foglalja az egész világot, ami is Ő, és az abban létező és élő mindenki, és minden dolog is Ő, csak más és más formákon keresztül megnyilvánultan. Isten tehát a jelen világnak nem csak megtöltője, hanem körbevevője is, és természetesen Ő így van a nem jelen világával, az innét nem látható igaz (örök) valóságával is, ami nekünk, gyermekeinek is az igazi hazánk.
A legtöbbünknek még majd azt is be kell látnunk, hogy Istentől mindenki, vagyis minden Őtőle való értelmes lénye, és így mi, gyermekei is, más és más fogalmi megbízással, azaz fogalmi feladattal van ellátva, amit teljesítenie, vagyis itt a teljes egészével megnyilvánítania kell. Jézus elsősorban az „Isten” fogalmat, és az „isteni szeretet” fogalmat hivatott itt megtestesíteni, azaz megnyilvánítani, avagy itt, a tudatlanság (sötétség) világában is megvalósítani.
Az ember eredetileg tökéletesnek, vagyis „jónak” lett teremtve, és ezért jólétben és boldogsággal élő, viszont a saját döntése (akarata) alapján jelenleg inkább él tökéletlenül és nyomorúságban. Istentől szálltunk ide alá a durva anyagi Földre, és most már, vagyis még a jelen emberi korszaknak lejárta előtt vissza kellene emelkednünk Őhozzá. Ehhez azonban teljesen át kellene magunkat adnunk Istennek. Jézus Istennek önátadása csúcspélda az egész emberiség számára.
Már rég be kellett volna látnunk azt is, hogy mi, lelkei nem lehetünk sem nagyobbak, sem pedig különbek Istennél, mivel Őneki egy magunkkal Őt ábrázoló részteljessége vagyunk, ami része, avagy tagja tehát olyan, mint amilyen Isten. Mivel pedig eredetileg olyanok vagyunk, mint amilyen Isten, magunk is egyszerre mindent látunk, mindent ismerünk és értünk, semmi sem ismeretlen a számunkra, még csak a jelen nézetből „semmi” sem. Teljesen egyező minőségűek vagyunk Istennel, nincsen ebben sem különbség köztünk, és nincsen különbség köztünk, isteni részteljességek („tagok”) között sem, mi csak az anyagi valóságról tapasztalásaink során különbözünk egymástól az anyagi testünk végett, és a tőlünk más minőségű anyagi testeink el is választanak bennünket egymástól, és Istentől is. Istenben azonban egyek vagyunk, és Istennel is egyek vagyunk úgy, hogy nem mi, tudatos tagjai Istennek vagyunk az egyetlen Isten.
Isten nélkül viszont senki sem tudhat élni, és ezért Istent soha nem szabadna a figyelmünkön kívül hagynunk. Istennek az Igaz Életnek, avagy Élőnek azonban itt a Földön élvén mi soha nem az áldozatai vagyunk, hanem mindig csak a rossz döntéseink szerinti cselekedeteinknek vagyunk az áldozatai. Azt pedig, hogy Isten mindig velünk van, az anyagi szemeinkkel nem láthatjuk, testi érzékekkel nem érzékelhetjük, hanem csak szellemileg érezhetjük a valóságos lényegi, vagyis a közvetlen isteni mivoltunkkal, akik, és ami szellemi érzékelő képesség (is) valósággal vagyunk.
Az igazi érzékelő képességünk itt azért nincsen meg, mert az eredetileg teljesen szabad emberi lélek a földi élete folyamán újabb és újabb anyagi dolgokhoz kötözi hozzá magát, amivel az anyagi világhoz is hozzáköti magát, és mivel először is a testével köti egybe magát, ezzel a teste érzékelésére korlátozza le az eredeti érzékelését is. Amikor azonban már teljesen eloldódni tudunk az anyagi valóság egészétől, akkor azzal lényegében már át is kerültünk Isten időtlen valóságába, az örökkévalóság végtelen és határtalan teljességébe, és így közvetlen kapcsolatunk már csak vele van, és természetesen Istennel, és a közvetlen isteni lényekkel, az anyagi valóságot pedig az Isteni Egység, avagy Teljesség mulandó részének fogjuk tekinteni, és míg az él, vele is együtt, vagyis egy egységben fogunk élni. Ez esetben már tehát újra bírni fogunk az eredeti érzékelő képességünkkel is, ami Isten abszolút érzékelésével egyenlő.
Aki viszont elvesztette a kapcsolatát Istennel, az nemhogy istenien érzékelni, hanem szükségszerűen szenvedni fog, éspedig egészen addig, míg a helyes erre törekvésünkre az állandó és közvetlen kapcsolatunk újra meg nem lesz Istennel. Amennyiben pedig már csak Isten törvényei szerint élünk, Isten el fog bennünket vezetni Magához, és helyre fogja állítani az állandó és közvetlen kapcsolatunkat Ővele. Részünkről a helyreállásunkhoz az isteni életvitelt kellene gyakorolnunk itt a mulandó valóságban is. (Megtestesülten is úgy kellene élnünk, mint ahogyan Isten örökké él.) Az Istennel való élő és állandó közvetlenkapcsolatunknak kellene ugyanis végül már teljesen is helyreállítódnia.
Isten jelleméhez is pedig nem közelebb kellene kerülnünk, hanem már csak vele kellene élnünk, és nem pedig helyette a testi énünk jó és rossz jellemvonásaival. Az isteni jellemvonásaink a teljes őszinteség, hűség, felelősség, együtt érzés, állhatatosság, minden rossznak elviselése, vállalás nem feladás, alázat, nagylelkűség, tisztelet, bátorság, nem megkülönböztető szeretettel szeretés, ami szeretés és szeretet nekünk is a legfontosabb tulajdonságunk, avagy természetességünk.
Amennyiben valóban haza szeretnénk kerülni, akkor tehát úgy éljünk, hogy Isten szeretete váljon örökké uralkodóvá a tudatos szellemi lélek mivoltunkban, és így képesek leszünk az isteni szeretetet minden többi „szívben”, vagyis a miénkkel egy lényegi mivoltban is felébreszteni. Az Isten szeretetének tehát soha nem az elutasítása, hanem a magunkba befogadása, és a vele élés az igazán fontos a számunkra, amennyiben valóban megszabadulni szeretnénk innen, az élet és halál körforgásából, vagyis az egészével nem örök fennállású, anyagiból és finom anyagiból álló létrendszerből.
Azt a szeretetet, amivel Isten szeret bennünket, kellene tehát tudnunk felfognunk, és tovább kisugároznunk magunkból az embertársaink, és a nem emberi környezetünk felé is. Ez ugyanis a rendeltetésünk, ez a hivatásunk. Ugyanakkor pedig a már csak az isteni szeretet és szerelem állapotában létezvén válhat eggyé a lényünk a végtelen Teljességnek is nevezhető Istennel a Szeretettel.
Amennyiben teljesen elszigetelni tudnánk magunkat az egész külső világtól, a testünktől, és testi érzékeinktől is, akkor ezzel már visszakerülhetnénk az eredeti teljesen szabad létállapotunkba, az isteni elme korlátlan szabadságú állapotába. Ebben a legfelsőbb állapotunkban újra rendelkezni fogunk a teljes isteni bölcsességünkkel is, és így nem is csak a látható világegyetem szellemével, hanem az Ősforrással, a mindeneknek Forrása egyetlen Istennel is közvetlen kapcsolatban lehetünk, Akitől való a világegyetem szelleme és a világlélek, vagyis e szellem és lélek egység is. Isten anyagi testi részének szellemét és lelkét közülünk már sokan el tudják „érni” különféle meditációs „technikák” (testtel végzett machinációk a testi elme gondolkodásának időleges leállítására) által.
A mai „meditálások” között viszont alig akad olyan, ami a Valóságos Istennel, azaz Magával az Ősforrással való tényleges és közvetlen összekapcsolódással „végződik”, vagyis, hogy meg is marad az ember, a „meditáló” szellemi lélek, a Valóságos Istent „szemlélő” lélek a Valóságos Istenével teljesen egyező lét és életállapotban, a színtiszta és végtelen Szeretet lét és életállapotában, azaz Ővele teljes és tökéletes egységben létezve és élve, éspedig annak ellenére is, hogy anyagi testben és testtel is él. Az ilyen állandóan meditatívan élő szellemi lélek természetesen a többi isteni képességeivel is rendelkezik, nem csak az isteni látás képességgel él.
Az emberi léleknek azonban itt figyelnie kellene arra is, hogy, ha valami szellemi képességet bármilyen szinten is visszakap Istentől, akkor azt ne a teste igényei szerint használja, ugyanis azt a jó szellemi előrehaladása érdekében kapja, és, hogy másokon is segítsen vele ugyanezen céllal. Az isteni képességeit mindenki tehát okkal és céllal kapja vissza Istentől, viszont ma már igen sokan visszaélnek az itt visszakapott isteni képességeikkel, vagyis nem arra és nem úgy használják fel, amire azt kapták, hanem hírnevet, dicsőséget, elismeréseket, társaik fölötti hatalmat, és anyagi bővelkedést, anyagi gazdagságot szereznek vele maguknak. Az ilyen emberek, ha a szájukkal Őrá is sokat hivatkoznak, nem igazán törődnek Jézussal a Krisztussal (az Isteni Lélekkel) sem, és az igaz Jézusnak azon isteni szavaival sem, hogy: „ingyen kaptátok, ingyen adjátok”. Amennyiben azonban az isteni képességeiből itt visszakapott igen sok megtestesült lélek, a képességeit a maga hasznára, javára, és előnyére (azaz profitorientáltan) használja fel, vagyis, ha nem csak másokat szolgál velük teljesen önzetlenül, akkor annak az lesz a következménye, hogy igen hosszú ideig nem, hanem csak számos megtestesülést követően kap majd újra vissza isteni képességet, ami még csak egyet sem teljesen kap vissza.
Igen sok tanítója is az emberiségnek az előbbi emberekhez tartozik (és így természetesen a tanítványaik is), akik az igaz tudásukat, és igaz képességeiket mindig elsősorban az anyagi életüknek javítására használják, és nem pedig kizárólag a valós szellemi fejlődésüknek, és másokénak gyorsítására, vagyis a minél hamarabbi Célba érésükre, ami egyébként általános esetben magával vonja az anyagi életüknek javulását is.
Ugyanakkor pedig a legtöbb mai emberiséget „tanítóként” előálló szellemi lélek olyanokat tanít, amiket maga még nem élt át, hanem még csak elméleti meggyőződése van róluk, ami sem teljes a legtöbb ilyen tanító esetében, és így még csak képzeleti szintűeknek mondhatók az elvi meggyőződéseik is. Ezeket az előbbi önjelölt, vagyis a maguk nevében és nevével tanítókat követőknek is ezért pedig csak azt lehet mondani, hogy akik még mindig embereket követnek, és nem már csak a megelevenítő Isteni Lelket, azok újra el fognak veszni az anyagban. A mai „modern” világban „lájkolással” is ki lehet fejeznünk, hogy mely embereket követünk, kiktől fogadjuk el a teljes ismeretet az Igaz Istenről, és kiktől tanuljuk meg, kik példázzák le nekünk, hogy hogyan kell az Igaz Isten szerint élnünk.
Az tehát egyáltalán nem mindegy, hogy kitől tanulunk, kit követünk, mivel a valódi öntudatosságunknak, az isteni önazonosságunknak, az anyagi testre leszűkített állapotából végre már ténylegesen is ki kellene tágulnia az eredeti tágasságára. Amit itt a többieket tanítók „beavatásnak”, vagy „beavatási fokozatoknak” neveznek, az végül is nem más lenne, mint a valóságos önazonosságunknak, az igaz öntudatunknak fokozatos kitágítása az eredeti végtelen tágasságára, mellyel már mindent magába tud fogadni és foglalni. Ez a tágulás felfogás béli tágulás, vagyis isteni értelemben növekedés is.
Az itt szinte mindenkinek olyan nagyon fontos hírnév, hatalom, címek, rangok, vagyon, mind hamis értékek, ami után a világ törekszik, azokat éppen, hogy mindet mellőznünk kellene a többi hamis értékkel egyetemben, mert, ha nem ezt tesszük, nem fogunk tudni hozzáférni itt a Földön élve a létező legnagyobb „Kincshez”, Istenhez a Teremtőnkhöz, és az Övével teljesen egyező örök életünkhöz sem. Hozzá viszont nem a világ szerint kellene gondolkodnunk, és uralkodnunk tudnunk kellene a gondolatainkon is. Aki ugyanis tud a gondolatain uralkodni, az kizárhatja a gondolkodásából az ártó, és bántó gondolatokat. A beszédünket és a cselekedeteinket is ugyanígy uralni tudnunk kell ahhoz, hogy Isten hasonlatosságára magunk is ártatlan életet éljünk.
Amint pedig az előbbiek, úgy a beteljesedésünk is mindig csak Istenben lehet meg, és az jóval fontosabb, mint az anyagilag kiteljesedésünk, avagy kiterjeszkedésünk, mivel az anyagi valóság, ellentétben a szellemi valóságunkkal, a teljes egészével behatárolt, változékony, és múlandó (véges) valóság.
Mi, tudatos szellemi tudatok, akik eredetileg isteni középpont, tiszta szemlélődés, és tiszta cselekvés is vagyunk, jelenleg, vagyis most itt megtestesülten nem állandóan az eredeti természetünk állapotában élünk, hanem helyette a halandó testünk természete állapotában, vagy pedig abban is.
Nekünk viszont az isteni vezetéshez Isten Középponti Lényeg mivoltában a lényegi mivoltunkkal mintegy újra elmerülten már csak Isten-centrikusan kellene élnünk, és nem pedig helyette továbbra is testi értelmi központúan, a tudatos testi értelmünk által uraltan, mint azt a legtöbben még mindig elfogadjuk irányítónknak, és ezzel Istenünknek is.
Azonban, ha most még a többség más pályán, és más céllal is jár, ők is be fogják majd látni, hogy mindenkinek a végső célja Istennel az Egyetemes Tudattal való teljes egység. Mivel pedig a Teremtő rajtunk keresztül is Magát fejezi ki, ezért az önátalakítás és beteljesülés egyre magasabb szintjeire, azaz tökéletességről egyre magasabb tökéletességre kell jutnunk ahhoz is, hogy újra Isten társteremtőivé legyünk a magunk magunkat lealacsonyította állapotunkból. A lealacsonyodásunk is pedig valójában azért létezhet, mert az eredeti tisztán szellemi tudatállapotunkból, a Magáéval Istenével egyező állapotunkból kiindultan akaratunk szerint számtalan módosult tudatállapotban is létezhetünk, mivel azok is az isteni önkifejezésnek eszközei. Nekünk, isteni lelkeknek azonban azokban az eredetinél alacsonyabb állapotokban élve is a Teremtőnk hasonlatosságára uralni tudnunk kellene magunkat, és azokat az eredetinél alacsonyabb létrendszereket is, mert különben nem a Legfelsőbb Úr uralmában avagy hatalmában, hanem valaki Őtőle másnak hatalmában fogunk élni, mint ezt jelenleg is tapasztalhatjuk, nem követve az Úr Jézus példáját, és a többi szent tanítóét sem, mert helyettük, vagyis végül is Isten a Lélek helyett, még mindig inkább csak embereket követünk.
