A mostani világban már nem az Igaz Istennek, a mindent teremtő és magába foglaló Szeretet-Istennek keresése folyik, hanem helyette féktelen érzéki élvezet keresés van, ami viszont nem az egymással szellemi lelkileg való egybekapcsolódáshoz, a Szeretet Egységhez, hanem az egymástól való elszigetelődéshez, és egyéb más rosszakhoz is vezet, ezek tehát az előbbi érzéki életnek a következményei.
Erre pedig mintegy ráadásul van sokaknál az Igaz helyett a hamis istennek megtalálása, és annak imádata tudatosan, és nem tudatosan is. Az emberi többség így viszont még mindig nem jó irányban fókuszálja a figyelmét, mert figyelmen kívül hagyja az Igaz Isten, az Örök Szeretet-Isten hívását és vonzását az Ő Egységébe, és Magával is egységben, és együtt is élésre. A látszólagos hitű, a halott hitű, vagyis a meghaló testi értelem hitével élők is ezen nagy többség közé tartoznak, vagyis ők is rossz irányba, egy hamis isten irányába, és hamis isten hívására összpontosítják a figyelmüket, azt imádják, azt dicsőítik, annak zenélnek, dalolnak, azaz azt fogadják el egyetlen Istenüknek, aki a veszedelmükbe fogja vezetni őket. Ezek a megtestesült lelkek ráadásul „már tökéletesnek”, „már újjászületetteknek” képzelik magukat, és ezért nem hajlandóak a még mindig létező tökéletlenségükkel komolyan szembe nézni, és azon ténylegesen változtatni sem. A nem igaz hitüknek gyakorlása is pedig akadályt jelent a számukra, ami meggátolja, hogy igazán átalakuljanak, azaz, hogy ténylegesen is dolgozzanak magukon, hogy a hibáiktól (az elvétett cselekedeteiktől) mindtől megszabaduljanak, hogy azokat végleg elhagyják. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a jóság, vagyis a tökéletesség látszatának mutatása elég lesz nekik a megszabadulásukhoz és üdvözülésükhöz, de ők minden igen nagyot tévednek, mert újra elveszni fognak az anyagi valóságban, és nem pedig megszabadulni fognak belőle. Az Igaz Isten helyett mindig inkább foglalkozva ugyanis a testükkel, a vallási rítusaikkal (külső, azaz testi gyakorlataikkal), és emberi ünnepeikkel, valamint még a mulandó világgal, csak még inkább figyelmükön kívül fogják hagyni az egyedül Igazat, és az Ő igaz valóságát is.
A legtöbb magát „hívőnek” valló ember is, és főleg a „tanult” (tárgyilag magasan képzett) emberek, akik őket irányítják, még tehát mindig szellemi sötétségben élnek, és így még csak tettetni tudják, hogy ők már a valóságos (örök) szellemi életet élik, vagyis, hogy már meg is cselekszik a valós szellemi tudásukat, azaz, hogy tapasztalati valós szellemi tudásuk van. Az ilyen embernek valójában még nincsen valós szellemi tapasztalati tudása, hanem még csak elméletben is hiányosan ismeri a valóságos szellemit (még így sincs meg a teljes ismerete), és még Istennel sincsen meg a közvetlen kapcsolata, csak a szájával beszél ilyeneket is. Ha ugyanis ténylegesen meglenne, akkor nem az Isten szemében „halottak” életét élné, hanem itt is az Istenével egyező szellemi életét, vagyis mindig már csak az Igaz Isten szerint cselekedne. Az ilyen magát is becsapó ember még tehát éppen úgy tévelyeg, mint akiknek a tanítására önhatalmúlag adta a fejét. (A tanításra is ez esetben biztosan nem az Igaz Isten hívta el, hanem a hamis isten, vagy annak képviselője.)
A tévelygés szelleme előtt az ember gőgje, vagyis a büszkesége a testi, azaz formai nagyszerűségére, tudására, képességeire, nyit ajtót a legkönnyebben, és leginkább ezért lesz Célt tévesztett, vagyis megtévesztett az ember, aki tehát így lesz eltévelyedve Istentől az Igazságtól. A megtévelyedett ember pedig azt hiszi, hogy itt Isten anyagi valóságában ő az egyetlen Igaz Isten, és, hogy ezért őhozzá kell igazodnia mindenkinek, és így még a Valóságos Istennek is.
Azonban a legfőbb hibánknak is minősíthető tudatlanságunk a forrása a tévedéseinknek, és a tévhiteinknek, vagyis a téves tudásunknak, a nem igaz tudásunknak is. Megtévesztetten és megtévedten hisszük el azt is, hogy nekünk már semmit nem kell tennünk magunkkal, Jézus (vagy esetleg más szent tanító) „már meg is váltott” bennünket innen, már elintézte az újjászületésünket is, már az is megvan, merthogy elfogadtuk Őt „megváltónknak”.
Jézus azonban nem azért jött, hogy a hibáinktól megváltson bennünket, hanem, hogy a tudatlanságunktól megszabadítson bennünket az igaz tudásával. (Ő ezért csak azokat az igazságokat szólta, amiket közvetlenül Istentől hallott, vagyis amiket Maga Isten mondott el, hogy az emberek tudjanak róluk, mert csakis az Igazságnak teljes ismerete fogja őket valósággal is kiváltani, illetve megváltani innen. Jézus, és még sok más szent tanító Őelőtte, és Őutána is, az isteni szavaikkal felvilágosítani jöttek és jönnek bennünket afelől is, hogy mi nem a mulandó világ részei vagyunk, hanem a Mindenható Örök Istennek „tagjai” vagyunk, akik nem azért teremtettek, hogy örökösen a mulandó világban éljünk. Isten Jézuson keresztül is az innen megszabadulásunk útját is közölte velünk, és ezt Ő még le is példázta úgy, hogy azt még csak a legkevesebb igaz tudással, és a szintén nem sok tárgyi tudással rendelkező megtestesült szellemi lelkek is megérthessék.
A leginkább Szeretetként felfogható Isten teljes megismerése, vagyis az Őt az egész Teljességével egyetemben megismerése és megértése tehát az, ami igazán számít a jelen földi életünkben, másnak igazán semmi jelentősége nincsen. Isten teljes megismeréséhez azonban először is magunknak teljesen megismerésére van szükségünk. Aki ugyanis teljesen ráébredt, vagyis ráismert a valódi magára az attól fogva mindenkit és mindent egyként, egyaránt szeret, mivel mindenkivel és mindennel újra egy egységben (újra az egyetlen Isteni Egységben benne) fog élni, és úgy fog szeretni és élni, ahogyan ezt Isten örökké teszi, és ezért Istennel egységben fog élni, és Ővele együtt is fog járni, amire is van lehetősége. A mindenkit és mindent, aki és ami létezik, feltétel nélkül mindig csak szeretni ugyanis az isteni szeretet. Magunkat pedig azért tekinthetjük Igaz Szeretet-lénynek, mivel közvetlenül Magából Istenből lettünk létrehozva. Mi, Isten által az Ő hasonlatosságára (képmásának) teremtett, „ember” nevet kapott szellem, lélek, és tudat egysége vagyunk, és mivel mindennek, úgy, nekünk, Isten „élő lelkeinek” is az alapunk és lényegünk az isteni szeretet. Magunk is tehát az Igazság (mert a Szeretet az egyetlen Igazság is) vagyunk, és ezért minden többi emberi lélekben a Szeretet-testvérünket és barátunkat kellene ismernünk, és feléjük is teljes odaadásban kellene lennünk.
Szeretetteljességgel (vagyis isteni szeretettel eltelten) szeretni valakit lényegében tehát az, ha a velünk kapcsolatba kerülő másik embert, azaz a másik szellemi lelket (a „felebarátunkat”) a teljes egészével minden feltétel nélkül magunkba befogadjuk (azaz magunkkal körülöleljük), ami a legjobb esetben viszont megtörténik velünk, mert ilyenkor a másik lélek is teljes, azaz szintén teljesen tele van isteni szeretettel, és így nem fog bennünket elutasítani magától, nem fog elzárkózni előlünk semennyire sem (így már semmilyen szinten nem fog elutasítani bennünket magától), hanem ugyanígy tesz velünk. Ez esetben meg fog tehát történni a magunkat egymásnak teljesen átadásunk, ami le is példázza, hogy mit jelent magunkat Magának Istennek teljesen átadnunk, mert ilyen a magunk Istennek teljesen odaadása is.
A kézadás és kezet fogás is a szellemi tudati felünk (valódi lényegi mivoltunk) szimbolikus átadása a felebarátunknak, vagyis a lényegi kölcsönös egymásban levésbe beleegyezésnek külső „megpecsételése”, és ugyanezt jelenti a két karral egymást átölelés is. Ez a két szellemi lelki közvetlen érintkezés pedig azt is kifejezi, hogy Istennel a Teremtőnkkel is ugyanilyen teljes egymásbafoglaltságban élünk, mivel Isten a szellemi lélek társainkban is benne él, mi pedig Istenben vagyunk benne. (A tudatlan emberek sajnos, az előbbiekről nem tudnak, hanem testi szeretetből, testi megszokásból ölelkeznek, és fognak kezet is egymással, és vannak olyan emberek is, akik ezeket tettetésből teszik, hogy a másikakat kihasználhassák a maguk javára és előnyére.)
Ha tehát igazán szeretünk valakit, akkor teljesen átadjuk neki magunkat. Az odaadás neki és érte, vagyis a „kedvére” cselekvésben, a szerinte élésben, a vele egységben élésben nyilvánul meg. Ez a lényegében szolgálása is a másik „félnek”. A „kedvesemnek” kedves szolgálata végül is tehát a részére (is) mindig csak isteni szeretetet szolgáltatás, éspedig minden tevékenységünkkel, azaz szándékban gondolatban, szóban, és tettben is, mivel ezek mind tevékenységeink, még a szándékunk, és az indulatunk is cselekedet.
Az önátadásnak itt azonban két változata létezik. Átadhatjuk ugyanis magunkat az Igaz Istennel egyazon Világosságnak, és az Őhozzá tartozó lélektársainknak is, és átadhatjuk magunkat Világosság ellenére cselekvő, Ővele ellenkező Sötétségnek, és a hozzá tartozó, vagyis a magát mellette elkötelezett lélektársainknak is, vagyis szolgálhatjuk a Sötétséget is egyben a hozzá tartozókkal. Az önátadásunk ugyanakkor pedig folyamatosan történik, és így hol Istennek, hol az istenellenes szellemi hatalomnak adhatjuk át magunkat, és így természetesen azok képviselőinek is, vagy pedig végül már eljutunk odáig, hogy már végleg kitartunk a magunkat már csak a Világosságnak átadásnál, amivel nyerhetjük vissza az eredeti teljes tisztaságunkat is. (Isten ez esetben teljesen is meg fog bennünket tisztítani, ahogyan ezt Jézusban be is mutatta a „földön járó lábunknak”, vagyis a testtudatunknak, és a testi elménknek is megtisztításával, megújításával.) A teljes tisztaságunkkal pedig a teljes szabadságunkat is visszanyerjük Istentől.
Már azonban az Istennek magunk teljesen odaadása, átadása is átalakító, és tisztító hatású, amire, és a részünkről is arra komolyan törekvésünkre fog az Egy és Igaz Isten bennünket teljesen is átalakítani, és vele egyben teljesen megtisztítani is, ahogyan ezt Jézusban be is mutatta a tanítványokon. Jézus által Isten azt is bemutatta, hogy igazi létezés (az igaz és tiszta örök életet élés, és a színtiszta Létet is megélés) csak az Istenfiúi állapot tökéletes tudatában létezhet a számunkra is.
Az előbbi teljes helyreállításunk mindig tehát egy folyamat során történik meg, aminek érdekében először is isteni gondolatokat, azaz tiszta szellemi gondolatokat kapunk Istentől, melyeket a megtisztulásunkra használhatunk fel, éspedig azzal, hogy a kapott gondolatokat (isteni igazságokat) mind meg is cselekedjük. Egyre több isteni igazságot megismerve pedig az következik, hogy meg is maradunk a földieknél jóval magasabb isteni gondolatok szerinti élésnél, az Igazságban „járásnál”. Így válik ugyanis a megismert isteni tudás, az igaz tudás révén lehetővé az is, hogy Isten itt rajtunk keresztül is cselekedhessen.
Aki viszont a tehát egyenesen Istentől megkapott igaz tudását a saját haszna, és saját neve hírnevessé válása érdekében osztja meg másokkal, az újra el fog bukni, és így mintegy újra kell neki kezdenie a fejlődését ahhoz, hogy végül kikerüljön Isten anyagi valósága képletes rabságából. Az ilyen ember itt önző szeretet-lénynek valósította (nyilvánította) meg magát, és nem pedig Igaz Szeretet-lénynek, mint neki is kellett volna, hogy az Igaz Isten itt az akarata szerint rajta keresztül is cselekedhessen.
Ma azonban már azt is világosan (tisztán) lehet látni, hogy a legtöbben képtelenek lettünk az isteni szeretetnek befogadására. A valóságos lélek magunkat ugyanis mostanra már olyannyira „megkeményítettük”, azaz oly mértékben elanyagiasítottuk, hogy vele inkább már csak ellenállni tudunk az isteni szeretetnek, vagyis evégett nem tudjuk az igaz szeretetet magunkba befogadni, nem tudunk vele élni, és így a magunktól elutasítása mellett hozzuk meg a döntésünket. Ez azonban egy nagyon is hibás döntés, mert nem a mi szellemi lelki javunkat, a szellemileg épülésünket fogja szolgálni, hanem továbbra is a kárunkra lesz, rombolni fog bennünket, és így még kevésbé fogunk törekedni az Igaz Istennel, az Igaz Szeretettel teljes összhangban élésre.
Azonban a legtöbb ember ma már nem is csak Magával Istennel nem tud, hanem képtelen összhangban élni, nem tud összhangban élni a számunkra Istent képviselő, eredetileg teljes harmóniában működő természettel sem, vagyis ráállt a természetellenes életre is, az élő természetet is inkább már csak rombolja, pusztítja. Ez is azonban azonosulva a testével a félelem motiválta, azaz félelemközpontú gondolkodásának, a saját életet féltő testi gondolkodásának köszönhető, ami végett az anyagi természetet is túl akarja élni, és ezért azt le akarja győzni, az erőszakos uralma alá akarja azt is helyezni. Ennek a hibás gondolkodásának „köszönhetően” jellemzi még ma is önzés, mohóság, kapzsiság, kéj és hatalomvágy szinte az egész emberiséget.
A legtöbben sajnos, még mindig nem tudunk okulni az előbbi hibás gondolkodásnak és cselekedeteknek következményeiből, hanem továbbra is hibásan ragaszkodunk hozzá, hogy a testünk és testi személyünk nézőpontjával éljünk. Azonban nekünk, örökkévaló szellemi lelkeknek soha nem szabadna úgy gondolnunk, azt képzelnünk, és úgy hinnünk is, hogy mi megszülettünk egy testi személynek, azaz, nem úgy kellene tudnunk, hogy mi a halandó test vagyunk, és ezért nekünk vannak szintén testi szüleink, és, hogy, mint a többi testi emberek is, meg fogunk majd halni is.
Inkább kellene tehát tisztába jönnünk azzal, hogy közvetlenül az Örök Istenéből való szellemi lélek mivoltunk lényegében nem más, mint a szellemét megnyilvánítani hivatott „öltözete” (tisztán szellemi minőségű formája) a szintén közvetlenül az Istenéből való szellemének, aki az egészével a szelleméből valóan teljesen azonos minőségű a szellemével, és ezért vele azonosnak mondható része, avagy részteljessége. A magunkra öltött anyagi formánk pedig bennünket, szellemi lelkeket hivatott ideiglenes (azaz időleges) jelleggel megnyilvánítani, mivel az anyagi forma nem örök fennállású forma. Ez az Isten Szellemével egy Lelkének hasonlatosságára velünk egy szellemünk pedig rajtunk keresztül, vagyis az egészével belőle valóan vele egy lélek, azaz szellemi lélek mivoltunk által érzékel, és általunk cselekszik is. Így vagyunk mi, tudatos szellem és lélek egységek megtestesülten Istennek azon „eszközei”, akiken keresztül is cselekedhet Isten, ha akar itt az anyagi valóságában így is cselekedni. Isten még tehát csak a szeretetét is „kieszközölheti” itt rajtunk keresztül is mindenki, és minden felé is, ami gyakorlatban szeretés a mi hivatásunk is, vagyis magunknak is már csak az isteni szeretetünket kellene adnunk mindenkinek és mindennek minden szándékunkkal, gondolatunkkal, szavunkkal, és tettünkkel is.
Végül is tehát magunknak is az isteni szeretet képviselőinek kellene lennünk az egész földi életünk, vagy bárhol másutt az anyagi valóságban élésünk során is, vagyis a földi életünkkel Istennek a Szeretetnek Szeretet-gyermekeiből az Ő felnőtt fiaivá kellene lennünk, akiknek minden szándékuk, gondolatuk, szavuk, és tettük isteni szeretettel teljes. Mi, „ember” nevet kapott szellemi lelkek is ugyanis, ahogyan a megtestesült szent tanítóink is, az isteni szeretetnek, és a szintén isteni tudatos isteni értelemnek is megnyilvánulásai vagyunk. (Lényegében az Örök Istent, az Örök Szeretet Istent megvalósítani hivatottak vagyunk itt az Ő mulandó valóságában magunk is, amit az Ővele egylényegűségünk révén tudhatunk megtenni.)
