Az Abszolútumnak (Aminek) és Abszolútnak (Akinek) is nevezhető Valóságos Isten a Teremtő Forrás a végső állapota szerint egy én nélküli, teretlen és időtlen, tisztán szellemi minőségű, tökéletesen tiszta, állandó fennállású, változatlan, végtelen és határtalan Erő- Lény, Ami Valóságos Istennek törekszünk magunk is lenni legvégső valóságunkként.
Magunknak is tehát az Abszolútumhoz kell törekednünk, Aminél számunkra magasabb Cél nem létezik, és nincsen magasabb beteljesedés, magasabb állapot sem, és ez az igazi lénységünkhöz való visszatérés is. Ameddig pedig a Célba be nem érünk, addig egy kába álomszerűség állapotban tévelygünk, és nem vagyunk teljesen azok, aki és ami Valóság, avagy Igazság magunk is vagyunk, azaz míg nem vagyunk teljesen felébredve a kábaságunkból, és nem vagyunk újra magunk is mindenhatóak, és mindentudók is, amik is az Abszolútumnak Abszolút mivolta jellemzői.
Az időtlen fennállású Abszolútum az egyedüli önmagában mindentől (még a létezéstől és élettől is) eloldott, korlátlanul szabad, senkivel és semmivel nem azonosuló, senkinek, és semminek sem alárendelt állapotot, és végtelen és határtalan igazi mivoltot (Valóságos Lényeget), az egyetlen Igaz Valóságot jelenti egyben az Abszolút mivoltával, Akivel megbonthatatlan egységű. Isten valójában tehát egyszerre Abszolútum, és Abszolút Személyiség is. Maga Isten ugyanakkor pedig az előbbi állapotával egyben nem is csak a teremtő képességű Örök Szeretet, hanem, Maga a szintén végtelen, határtalan, és Legfelsőbbnek is nevezhető Szellemi Tudat, és a szintén végtelen, és legtisztább Szellemi Elme is.
A szintén Isten által létező Kozmikus Tudat pedig valójában az Isten Tudat részeként van, és, mint ahogyan Istennek Ővele tökéletes egységben élő hét Szelleme is van, úgy ez a Kozmikus Tudat is hét tudatból áll. A Kozmikus Tudat is tehát Isten származék, és ezért közvetlenül Isten, és az Ő hét Szelleme által is irányított. Isten hét Szelleme a hét legmagasabb Hatalmasságai is azonban Isten által irányítottak, és Ők is, mint Maga Isten, képesek megtestesült emberi lelkek tudatain keresztül az emberekhez szólni is. Ők tehát az Isten utáni, szintén teljességgel anyagtalan szellemi minőségű irányítóink, és a hét elsődleges Szellem közé tartozik a Bölcsességnek Szelleme is.
Az igazi bölcsesség a mi vonatkozásunkban azonban nem pusztán az igaz tudás ismerete, hanem az, amit teszünk, amit cselekszünk annak révén, vagyis amikor az isteni tudásunkat meg is cselekedjük, azaz istenien cselekszünk, és nem pedig testi ember szerűen, amit gyakorlunk még ma is a legtöbben az isteni cselekvés helyett. Testi emberként élve viszont nem, vagy nem mindig az isteni jót tesszük (azaz nem tökéletesek a cselekedeteink sem), hanem helyette hol a testi jót, hol pedig a testi rosszat tesszük, vagyis így leginkább csak anyagiak a cselekedeteink, és nem pedig tisztán szellemiek, avagy isteniek, amik a tökéletesek. Istennek ugyanis mindig jók, mindig egyenesek, mindig tiszták a cselekedetei is, vagyis Ő állandóan tökéletes cselekedetekkel él, és ezért nekünk, gyermekeinek Őt kellene „utánoznunk” a cselekedeteiben is. Ez a cselekedeti „lemásolás” lényegében tehát azt jelenti, hogy nekünk mindig Isten-szerűen, azaz Isten szerint kellene cselekednünk, és nem pedig a testünk szerint, mint azt a legtöbben még mindig tesszük itt, Istennek kozmikus valóságában.
A látható univerzumok, és azoknak összessége, azaz teljes egésze, a kozmosz, mint jelenségvilág azonban, amiben most ideiglenesen élünk, Isten elején leírt végső Valóságához képest nem más, mint egy elenyésző, vagyis elmúló, nem igazán nagy, csak látszatra végtelen kiterjedésű lény, amit itt nevezhetnénk akár mulandó lényegnek is. Az Istentől való látható univerzum ugyanis egy tünékeny létóceán, egy mulandó vibráló, avagy oszcilláló kvantummező, ami csak az egyik „oldalát”, egy véges, és a téridővel behatárolt részét képezi a teljes egész Valóságnak. A látható univerzum, és a benne is létező rend és cél is, tehát egy annál is jóval magasabb, tisztán szellemi minőségű, végtelen és határtalan Tudatból, az Isten-azonos Legfőbb Tudatból árad ki, mintegy úgy vetül ki Őbelőle az egész Teljessége részeként, hogy benne Magát megláthassa. Az Istennel azonos Szent, avagy Tiszta Lélek, vagyis a Tiszta Szellemi Tudat ugyanakkor pedig Istennek egyben a szintén tisztán szellemi minőségű hatóereje is, amit Isten teremtő erejének is nevezhetünk. („Mindenek ez által teremtettek, és ő nála nélkül semmi nem teremtetett, valami teremtett.” Minden tehát, ami Istenben van, az mind Isten ezen „Kézművese”, a Tiszta Szellemi Tudatosság mivolta által lett.)
Ettől az egészével közvetlenül Istentől és Istenből valóan Ővele egy, és szintén örökkön örökké létező és élő Szellemi Tudattól függetlenül tehát nincsen, nem létezik valóság (lét- és életrendszer) sem, mivel minden valóság is ettől az Isten-azonos Tudattól ebben a végtelen és határtalan Tudatban van, és így még csak ezek a létező örök, és nem örök valóságok is, ebből a Tudatból állnak, vagyis azok is ez a Tudat. Ettől a Szellemi Tudattól függetlenül nincsen tehát senki, és semmi létező és élő, és nincsen még csak létezés és élet sem, semmilyen szinten sem. Minden tehát, ami van, az mind e Tudattól és Tudatból van, és az mind tükrözi ezen Isteni Tudatnak, avagy Abszolút Tudatnak létezését. Az anyag, és az egész anyagi valóság is tehát e mindenekfölötti Tudat létezésének a tükrözője. Ez a Földön „Isten” névvel megismerhető Szellemi Tudat végtelen Erő, végtelen Bölcsesség, és végtelen Szeretet egységének is felfogható.
Ennek a mindenható és mindentudó Istennek az „arculata” (Központi Lényeg mivoltát kifejező érzékelhető megnyilvánulása) is három, melyek a teremtő, az éltető és fenntartó, valamint még a lét és élet megnyilvánító „arculat”. A személyes Istennek, vagyis a Legfelsőbbnek és Legfőbbnek is nevezhető egyetlen Abszolút Személyiségnek tehát nem három személye van egyben, hanem három „arculata”, azaz három megnyilvánulási formája van. Ez az egyetlen Isten, avagy egyetlen Abszolút Személy pedig bensőleg és külsőleg egyaránt létezik. (Belül és kívül, lent is és fent is, csakis tehát Istent találhatjuk.) Isten tehát nem csak szuper perszonális, hanem vele egyszerre az előbbiek szerinti inperszonális Abszolút Lényeg is. Istennek aperszonális mivolta a végtelen és határtalan (azaz nem anyagi)„Ég”, a Menny, a Transzcendencia, vagyis végül is a színtiszta (azaz teljességgel anyagtalan) Örök Lét és Élet, ami a forma nélküli nyilvánvalósága (jelenléte) Istennek. Ez a mindenféle meghatározás nélküliség a legmagasabb Istenség fokozat, Amiből vezethető le az EGY Isten, az Abszolút Személyes Isten fokozat is, ami már szellemi minőségű megnyilvánulási formája a megnyilvánulatlan, és ezért „kifürkészhetetlen” Istennek. Ez a személyes Isten ugyanakkor tehát a színtiszta Lét, és színtiszta Lényeg is, ami Abszolútum állapotot nekünk is a legvégső célunknak, és a legvégső állapotunknak is kellene tekintenünk.
Nekünk, közvetlen isteni lényeknek viszont ettől az előbb leírni próbált egyetlen Igaz Istentől az Ő hasonlatosságára valóan, most a legmagasabb fokú önátélésbe kellene végül is visszakerülnünk, vagyis mintegy a külső rétegből kiindultan a legbensőbb (a legmélyebb, avagy legmagasabb) önazonosságunknak, a közvetlenül az EGY Istenéből való önazonosságunknak megélésére, és nem pedig a róla is még csak „dumálásra”, azaz sokat locsogásra. A relatívból ugyanis ténylegesen is vissza kellene kerülnünk az abszolút állapotba, ami minden keletről idekerült „jógának” is végső célja. Viszont a testi természetünket meg kell „feszítenünk”, azaz mozgásképtelenné kell tennünk ahhoz, hogy újra teljesen szabadon, abszolút szabadon (azaz mindenféle korlátozás nélkül), és minden szenvedés nélkül, vagyis örökké boldogan élhessünk. Jézus ezt is a legkiválóbban mutatta be nekünk.
Előttünk, emberi lelkek, mint közvetlen isteni lények előtt is fennáll tehát a lehetőség arra is, hogy a közvetlen isteniségünkből „Istenségekké” transzmutálódjunk. Isten Abszolút Személye ugyanis az Istenségei által magasabb fokon is megnyilvánulhat. Azonban nekünk még szentség legmagasabb fokára is el lehet jutnunk, éspedig innen a legalacsonyabb állapotunkból is, amit is Jézus mutatott be nekünk a legkiválóbban.
A jelen életünk célja valójában tehát soha nem a fizikai túlélés, a testi halálnak elkerülése, és még csak nem is a testi egészségünknek fokozása, hanem a szellemi lelki fejlődésünk ahhoz, hogy az eredetünk valóságába végleg visszakerülhessünk, és onnét folytathassuk a végtelen fejlődésünket.
Ahová a testi halálunkkal visszakerülünk, a tisztán szellemi és lelki valóságok egységében, vagyis az eredetünk valóságában bennünket, szellemi lelkeket a teljes nyitottság, az elfogadás, és mindenféle elválasztás nélküli egység, végtelen és feltétlen szeretet, és szintén igaz békességesség jellemez, vagyis az itteniektől mások a természetességeink is.
A jelen élettel együtt járó halál azonban végül is nem sötétség, hanem maga a velünk egy és azonos tiszta szellemi „fényünk” visszanyerése, amivel tartunk vissza a létező legtisztább Szellemi „Fényhez”, Istenhez az Ő vonzására.
A halál így soha nem is egy végpont a számunkra, akik valósággal vagyunk, hanem egyszerűen csak átmenet a valóságos életbe, az igazi életbe, az örök szellemi életbe, melynek során a „por”, vagyis az anyag visszatér a földbe, a szellemi lélek, az anyagtalan isteni „szikra”, a lélektudatosság, aki valósággal vagyunk, pedig visszatér Istenbe és Istenhez az örök életbe, elválva a termőfölddé visszaalakuló „porhüvelyétől”.
Azonban mindig csak a megvilágosodás végső állapotába, a teljesen megvilágosodásunkkal (a teljesen megtisztulásunkkal) egyben a teljesen felébredésünkre eljutva fejezhetjük be az általában hosszú életutunkat, vagyis térhetünk végül vissza Istenbe Istenhez, és maradunk is meg Őbenne és Őnála. Isten velünk együtt járja az utunkat vissza Őhozzá, és támogat, segít, vezet bennünket, gyermekeit ebben is.
Az Isten megszabta lelki feladatunk az is, hogy anyagba „öltözötten” meg- és túl is éljük az Istentől, és az igaz valóságától való képletes elszakadásunkat, és elkülönülésünket, és az itteni tapasztalásaink révén tovább fejlődve kerüljünk vissza az eredeti létállapotunkba, a Magával Istennel egységben, és a szintén Őt jelentő egész Teljességével is együtt élésre is, ahonnét, illetve ami állapotból kerültünk önszántunkból ide Isten mulandó valósága állapotába.
Aki viszont az elanyagiasodó tömegtudatból, avagy kollektív tudatból még nem tud kilépni, az továbbra is a közgondolkodás, a testi emberek gondolkodása és érzelmei szerint fog élni, azaz cselekedni, és még rosszabb esetben az Isten szerinti cselekvésről hallani sem akar. A legtöbb emberi lélek azonban még a földi vágyaknak is odaadja magát, és így a révükön is az anyaghoz, és anyagi élethez, vagyis a mulandó világhoz kötözi magát.
Az inkarnációink azonban csakis akkor fejeződhetnek be, amikor eljutunk a teljes „érettség” szintre. A legtöbb szellemi lélek sajnos, még nincsen olyan szellemi érettségű, hogy elfogadni tudja azt, hogy a többi szellemi lélek teljesen egyenrangú vele. Az ember míg egoista és materialista, vagy az is, nem tudja felfogni azt sem, hogy Isten előtt minden ember azonos, vagyis hogy Őelőtte minden ember egyenlő értékűnek számít.
Itt a Földön megtestesülten először is tehát az állandó, soha nem változó, tisztán szellemi minőségű személyiségünkre, az igaz, azaz örök önazonosságunkra kellene tudnunk ráébrednünk. A tudatosan is létező, közvetlenül az Istenéből való szellemi lélek lényegi mivoltunk ugyanis az igazi személyiségünk, aki sohasem hal meg. Ezt a valóságos lényegi mivoltunkat a fizikai testünkben élve legtöbben még nem tudjuk teljesen is megismerni, azonban minden újabb megtestesülésünkkel egyre érettebbek leszünk rá, és így már Isten az Eredetforrásunk teljes megismerésére is el fogunk jutni, ami a földi életünk célja (és a mulandó valóságból megszabadulásunknak egyetlen módja is).
A valóságos önazonosságunk tehát a teljes egészével közvetlenül Istenéből való, és ezért Istennel „teletöltötteknek” is mondhatjuk magunkat. Ennek a valóságos önazonosságunknak nincsen története, mint amilyen a testi énünknek van, mert az igaz lényegi mivoltunkkal egyszerűen mindig csak vagyunk, örökké csak vagyunk, éspedig teljesen szabadon, teljesen boldogan, semmiben és semmivel sem korlátozottan, vagyis még csak a halállal sem.
A jelen élet, a mulandó élet is pedig szintén az isteni önkifejezés eszköze, ami is azt adja nekünk, amit a „szívünkre”, a valódi lényegi mivoltunkra hallgatva keresünk, vagyis Istennek anyagi szemekkel is látható „ábrázatát”. Nekünk ezért szemlélnünk is mindent, ami Isten által Istenben van, a Végtelennek és Határtalannak is nevezhető Isten szerint kellene, és Őszerinte kellene mindent egyenként és együtt is felfognunk (meg is értenünk), vagyis ezzel már közvetlenül tapasztalnunk is, és természetesen Őszerinte kellene cselekednünk, és szeretnünk is az Őtőle való szeretettel.
Az Őtőle elkülönült állapotunkban Magát Istent a szeretetével teljesen áthatott szavain keresztül is az Ővele egy isteni szeretetén keresztül tudhatjuk beengedni és befogadni a „szívünkbe”, vagyis a közvetlenül Istenéből való lényegi mivoltunkba, ahonnét Őt a magunk részéről a hamis egónkkal mintegy kirekesztettünk. Mivel tehát Istennek a szavai is mind isteni szeretettel vannak áthatva, mondhatjuk azt is, hogy Istent az Ő élő szavain keresztül is magunka fogadhatjuk, és így újra egységben, és együtt is élhetünk Ővele.
Ha pedig az ember ráébred arra, hogy Isten az ő igazi Atyja és Anyja mennyire, vagyis milyen „forrón” szereti őt, akkor magában is lángra fog kapni az isteni szeretete, és így már csak azzal fog élni mindenki és minden irányában, legfőképpen pedig Isten a Teremtője irányában, Akivel az ugyanazon forróságú, ugyanazon szeretetük, vagy így már „szerelmük” hevében egyesülhet („egybeforrasztódhat”) is. Az előbbieknek megvalósuláshoz először is a szellemi lélek mivoltunkat a sötétségtől kellene teljesen megtisztítanunk, amit magunkba, és magunkra vettünk súlyos terhekként, korlátozóinkként is, és már csak isteni szeretettel kellene élnünk, a testi szeretetet végleg el kellene hagynunk. Az isteni szeretet ugyanis térítő, kiegyenlítő, helyreállító (megigazító) hatalom is, ami erőszakot, bántalmazást, ártalmas gondolatokat, ártalmas cselekedeteket soha nem használ, és ezért válogatás nélkül mindenkihez mindig isteni szeretettel kell lennünk nekünk is.
Az Istent igazán szeretők pedig azok, akikben Isten Ővele egy Szent Lelke állandóan benne lakozik, és irányítja őket a cselekedeteikben, amik így mind isteni szeretettel teljesek, vagyis többé már nem anyagi, nem testi cselekedetek, mint amikkel korábban még éltünk. (Az Istentől kérhető Szent Lelke így tevékenykedik az Istent igazán, azaz isteni szeretettel szerető emberben.)
Aki viszont még nem teljesíti be, azaz nem cselekszi is meg maradéktalanul az Isten szeretettörvényét, az még mindig törvénytelenségben él, azaz törvénytaposó Isten szemében, és így Istent teljesen még nem ismerheti meg, vagyis Isten ez esetben még nem fogja neki Magát teljesen is feltárni. Pedig azzal visszakerülhetne az eredeti teljes szabadság állapotába is, ami az igaz valóságban állandóan megvan neki is a teljes boldogságával, és szintén örök örömével egyben.
A szeretetlenségből származó versengés is pedig, ami itt a Földön folyik az emberek között, bizony, hogy ember és élet ellenes, vagyis csakis a kárunkra van az is, és az életnek is a kárára van. Ezt az élethez való hibás hozzáállást is ezért nyugodtan nevezhetjük „démoninak” is.
„Démonoknak” a test nélküli szellemi személyiségeket, mint például a büszkeségnek, lázadásnak, varázslásnak, félelemnek, elutasításnak, önimádatnak, testimádatnak, és tehát a versengésnek szellemét is nevezhetjük, akik a szintén tisztátalan lelkeiken keresztül is mindig rosszra csábítanak, zaklatnak, megzavarnak, haragra dühre késztetnek, kínoznak, gyötörnek bennünket, arra kényszerítenek, amit nem akarunk megtenni, beszennyeznek magukkal, rabságba, függőségbe visznek , fáradtságot okoznak, elálmosítanak, elgyengítnek, beteggé tesznek, megtévesztenek, és be is csapnak minket.
Az itt a hamis egónkkal azonosultan igen sokunkra jellemzővé lett a büszkeség is, ami minden esetben tehát egy magunkba vett felsőbbrendűségi gondolatból és érzésből adódik, és szintén a hamis egónk szerint élésből van minden hiúságunk, minden erőszakosságunk, akaratosságunk is, melyekkel minddel önpusztítást végzünk, és miattuk nincsen Istenhez törekvésünk, azt a legtöbbünk nem is ismeri, és ezért az ilyen szellemi lelkek továbbra is „halottak” fognak maradni Isten szemében, még tehát valamikor majd nekik is „fel kell támadniuk” a halottaikból.
Azonban igen keményen gőg, önhittség, önteltség, esztelenség, egyszóval őrültség azt hinnünk, azt képzelnünk, hogy mi többek, jobbak vagyunk az itt élő szellemi lélek társainknál. Ha viszont ezt, hogy nem vagyunk egymástól különbek, minden hajlandóak lennénk tudomásul venni, akkor sokkal jobb életet élhetnénk itt a Földön, és nem pedig helyette még mindig csak az állatias létállapotnál (ösztönéletet élésnél) tartanánk.
Sajnos, még a mai korban is ott tartunk, hogy a legtöbb szellemi léleknek a már csak isteni szeretettel szeretésnél a másokon erőszakkal uralkodás még mindig jobban megy, mint akár csak a másokkal való igazi együttérzés is. Az ilyen uralkodó, hatalmaskodó típusú szellemi lélek azonban még csak a felszínes együttérzéssel, a testi együttérzéssel is „hadilábon” áll, vagyis még csak látszatra sem érez együtt minden társával.
Az embernek a belső átéléseivel, a szellemi tapasztalásaival inkább kellene foglalkoznia, mintsem azonosulva a mulandó testével inkább csak a külső, vagyis az anyagi átéléseivel. Állandóan a tudatában kellene ugyanis lennünk annak, hogy a jelen testünktől, és annak szintén mulandó érzéseitől is, teljességgel független létezők vagyunk, mert a Magához hasonlóan teljesen szabad létezőknek hozott Isten bennünket létre, vagyis Isten jelenlétén kívül semmi mással nem korlátozottan létezünk, ami Jelenlét nem is korlátozottság, hanem jóval inkább teljes boldogság, mivel Ő az örök és ártatlan szeretetével állandóan csak boldogítóan hat ránk.
Az előbbi üdvös állapot is pedig valójában a testiségből és testiségtől való teljes fel-és „meggyógyulásunkat” is jelenti, amiből van meg a teljes felébredésünk állapota is, és így mindig csak a teljes felébredésére törekvő lélek juthat el üdvözülésére is. Az pedig egy orbitális hazugság, hogy nekünk érte semmit nem kell tennünk, sem belsőleg, sem külsőleg nem kell semmit sem megváltoztatnunk magunkban és magunkon ahhoz, hogy üdvözüljünk, merthogy ezt az áldozatot Jézus a Krisztus már meghozta értünk. Ő ugyanis az áldozatával egyszerűen csak az üdvözülésünk lehetőségét adta meg, és a módját mutatta meg, azaz, hogy hogyan kell cselekednünk és viselkednünk hozzá. Teljesen tiszta szellemi „fényű”, vagyis ragyogóan tiszta, és tiszta célú lényekké kellene ugyanis mintegy már újra is lennünk, mert csakis így nyerhetjük Istentől vissza az eredeti üdvös létállapotunkat.
Az Istentől szintén visszanyerhető valóságos szellemi kvalifikáció (igaz tudás és képesség) pedig az, amikor az ember a valóságos lényegi mivoltára, a közvetlen isteni mivoltára reflektálni (elmélkedéssel megválaszolni) tud, és teljesen is megismeri az igaz magát, vagyis amikor teljesen tisztában lesz vele, azaz igazán érzi is, hogy ő valójában kicsoda. Ez a szellemi kvalifikáció azonban semennyire sem függ attól, hogy az embernek milyen tárgyi tudása, milyen és mennyi magas fokú tárgyi képzettsége, és testi képessége van.
Aki viszont nem reflektál a saját létére és életére, a céljaira, az ember mivoltára, és a benne rejlő Istenre, az nem nevezhető normális, vagyis emberséges embernek, hanem még csak emberszerű képződménynek. Azonban, ha mondják is rá, az ilyen ember sem állat, hanem még csak állatias viselkedéssel élni tudó, amiért viszont ők emberi szörnyetegeknek, vagyis „torzszülötteknek” is nevezhetők, amivé mindig is a saját akaratából lesz az ember. Mivel pedig ilyen állatias jellemvonásokkal élnek, „démonikus” beállítódottságúnak is minősíthetők. Ezek a még csak formálisan emberek ugyanakkor a jelen világ produktumainak is mondhatók, a jelen világ alakította ugyanis őket ilyenné. Akit viszont a halhatatlanság és transzcendens egyáltalán nem érdekel, az nem tekinthető még csak embernek sem, de ilyen embertelen emberré is csak a saját akaratából lehet az ember.
Nekünk, Istentől való lelkeknek először is tehát emberséges emberré kellene válnunk ahhoz, hogy újra emberfelettivé lehessünk. Az emberben ugyanis alapjaként is benne van az emberfelettiség, aminek kellene lennie. Az emberfelettiség minden létező és élő alacsonyabb lény felettiség, ami a valójával (lényegével) isteniség, vagy Istenség mivolt, ami utóbbi magasabb a közvetlen isteniségnél is. Nekünk először is az isteniségünket, és az isteni természetünket kellene tudatosítanunk magunkban, vagyis a közvetlen isteniségünket kellene tudomásul vennünk, és természetesen megélnünk, azaz meg is tapasztalnunk, és úgy kellene viselkednünk is, mint egy közvetlenül az Igaz Istentől való lénynek. Ez lenne ugyanis az elkülönült én nélküli örökké élésünk is.
Akinek viszont még nincsen eleven (élő) közvetlen kapcsolata az Igazsággal (Istennel), az többnyire hazudik e felől is, vagyis nem, vagy nem mindig mond igazat. A hazugság mindig a teljes tudatlanságból, a nem tudásból, vagy a valamilyen szintű tudatlanságból származik. Aki pedig itt politizál, vagy politizál is, az még csak azt is hazudja, hogy ő egy keresztény lélek, mert így ő még csak egy álkeresztény ember, aki az izmusoknak, ideológiáknak is rabja ember, és nem pedig már csak Krisztusnak „rabja”, ami nem is rabság, hanem teljes szabadság Istenben.
Az olyan szellemi lélek is pedig, akinek ereje még nem egyező minőségű Magának Istennek erejével, vagyis aki ember nem olyan, nem hasonló hatalmú, mint Isten, az még nem él tökéletes egységben Istennel, és így nem lehet olyan uralmú, nem lehet olyan „úr”, mint amilyen „Úr” Isten, és az Ő „Krisztusa”, az Isteni Lélek, Aki egy Istennel. Az uralom végül is tehát isteni hatalommal bírást jelent. Ez a hatalom a jógát gyakorlók számára szanszkritül „shakti”, ami is tisztán szellemi minőségű, azaz isteni erőt jelent.
Mindenkinek és mindennek az „alapvető normalitásból”, a Kezdettelen és Végtelenből van tehát a kezdete, és így „Őbelőle” való a kezdeti lét és életállapot is. Aminek pedig Őtőle valóan kezdete és vége is van, az Isten szemszögéből nem normalitás állapotú, hanem normalitáson „kívülinek”, és „alattinak” is nevezhető. Az ember most mintegy ebből az alantasnak is nevezhető létállapotból indul ki, hogy mintegy már újra is a végcélba, a Kezdettelenbe és Végtelenbe, a Valóságos Kiindulópontjába jusson, illetve visszakerüljön. Aki tudatosan ráeszmél a valóságos önmagára, az ráeszmél arra is, hogy benne alapjaként is létezik és él a teremtő képességű kezdettelen és végtelen Lény, Akinek létének és életének nincsen feltétele, Aki korlátlan szabadságú, és így mindentől eloldottnak is tekinthető. Azonban még csak azt is, hogy valójában Istent magunkban „hordozó” lényei vagyunk Istennek, megtanulnunk soha nem lehet, hanem annak mindig csak lennünk lehet.
„Meditálnia” is itt pedig senkinek szintén nem megtanulnia kell, mert a meditatívan élés szintén az eredeti természetességünk nekünk, emberi lelkeknek is, ami meditatív életről egyszerűen csak elfeledkezve vagyunk, és mivel ezzel el is hagytuk ezt az eredeti létállapotunkat, most már ideje lenne visszakerülnünk abba, lehetőleg még a jelen testünkben élvén, és nem pedig elhalasztva azt újabb megtestesülésekre, amire a továbbra is a nem Isten szerinti élésünkkel jutunk. Azonban az a teljesen szabad akaratunktól függ, hogy milyen tulajdonságokkal, kinek a tulajdonságaival élünk. Itt élhetünk akár a testünk valamennyi jó és rossz tulajdonságaival is, és élhetünk itt is csak az isteni tulajdonságainkkal is, vagy pedig valaki Istentől más szellemiségnek tulajdonságaival is, viszont ez esetben annak a más „szemléletmódját” is el fogjuk sajátítani, vagyis szerinte fogunk „meditálni” is.
A „meditálást” is tehát, amit ma már itt szinte minden ember úgy „végez”, azaz mindig csak időlegesen tesz meg, helyesen Istent egyetemben az Ő egész Teljességével teljes csendben, és állandóan „szemlélésként” kellene felfognunk, amit nekünk itt ideiglenesen élvén is mindig csak élnünk kellene a hétköznapi életünk, a munkánk során, és még a testünk alvása során is, és nem pedig naponta egyszer vagy többször elkezdenünk, és aztán időre rá valamikor be is fejeznünk. Ha ugyanis ezt az utóbbit „csináljuk”, éspedig a testünkkel, akkor a nap többi részében, a „nem meditáláskor” már csak a mulandó világ és a mulandó testünk irányában leszünk összpontosított figyelemmel. Pedig Istennek jelenlétét minden itteni tevékenységünkben is érzékelnünk kellene az Istenével egyező szellemi érzékelésünkkel, vagyis a mulandó testünktől, és annak szintén mulandó érzékeitől is függetlenül.
