Az anyagi tudattal, a testtudattal való téves azonosulásunkból kellene újra szellemi lelki tudatokká, vagyis tudatosan is lelkivé lennünk, és teljesen tisztába kellene jönnünk azzal is, hogy a „lelki tudás” soha nem elméleti tudás (csak amivé azt tesszük azonosulva a testünkkel),

hanem teljességgel gyakorlati, vagyis „lelki gyakorlati”, ami a tiszta, és tisztán szellemi minőségű lelki életet gyakorlatban élést, az Istenével teljesen egyező  örök életünket gyakorlatban élni tudást jelent, amit Jézus „élvén élésnek” is nevezett. Örökké, és örök boldogságban és boldogsággal csak élni, azaz sohasem meghalni tehát a „lelki tudás”, ami lelki képességnek is nevezhető. (Ezt az örök életet élni tudást kellene tehát itt is gyakorolnunk, és nem pedig helyette a testünk mulandó életét élni tudást.) Amennyiben azonban, és csak egyedül magunknak „köszönhetően”, nem vagyunk Istenben és Istennel, azaz, ha nem ténylegesen (tevőlegesen) is a szellemi minőségű lelki életünket, az örök és boldog életünket éljük, hanem helyette a jelen testünkét, az anyagi testünk mulandó életét, és így nem tudjuk, és nem érezzük (szellemileg nem tapasztaljuk) magunkban és magunkkal Istent, akkor folyton hibás, azaz elvétett cselekedeteket („bűnöket” avagy „vétkeket”) fogunk elkövetni, mert a saját fejünk, az anyagi „főnk”, az anyagi én-tudatunk (testi lényegünk) után fogunk menni, azt fogjuk követni mindenben. Isten helyett a testi énünk, a hamis egónk szintén nem igaz (nem örök), és változékony érzelmei szerint fogunk tehát mindent tenni, vagyis így még azonosulásban vagyunk a hol boldog, hol boldogtalan, hol haragos, hol pedig örvendező, nem örök életű egónkkal és testünkkel, és ezért itt nem isteni szeretettel, valósággal örök és tiszta szeretettel teljesen áthatott lelki cselekedeteket végzünk, hanem Istent az Örök Szeretetet kihagyva belőle már csak testileg, azaz mulandó testként cselekszünk, és így lesznek inkább csak anyagiak, testiek a cselekedeteink. Ezzel azonban a közvetlen isteni életünk, az örök szellemi életünk helyett a mulandó testünk múló életét éljük, vagyis a halandó testünk szerint cselekszünk, és nem pedig Isten szerint, azaz mi, szellemi tudatos szellemi lelkei nem Istent követjük a cselekedeteiben, nem úgy élünk, mint ahogyan Ő az Abszolút Személy örökké él, Aki egyszerre személytelen, színtiszta, végtelen és határtalan Lét-(ez-Ő) is, vagyis „Az” is (a színtiszta Lét is) Ő.

A nem Isten szerint élésünk azért van, mert az anyagi testtel való hibás, avagy téves azonosulásunkkal nem csak az Igaz Istent, és az igaz önazonosságunkat felejtjük el, hanem azt is, hogy itt, az anyagi világban élvén is mindig csak olyan cselekedeteket szabadna végeznünk, amiknek ránk semmi rossz visszahatásuk nincsen, vagyis nekünk is mindig csak az isteni jót, az igazi jót kellene cselekednünk itt az anyagi Földön, vagy bárhol másutt a látható világegyetemben élvén is. A földi jó, az anyagi jó nem igazi jó, mert az mulandó és változékony, és ilyen az anyagi rossz is. A szellemi léleknek ezért, amikor itt cselekszik, soha nem szabadna testi érzelmi függőségbe kerülnie, mert a testi nem örök és változó érzelmei szerinti cselekvései lesznek azok, amik rossz visszahatással lesznek rá. Hiába is hisszük, hogy az itt jónak tűnő, azaz jónak csak látszó rossz tetteink, és a szándékos rossz tetteink nem fognak ránk éppen olyan rosszul visszahatni, mert végül majd mégis ezzel fogunk szembesülni, éspedig, ha nem itt és most a jelen földi életünkben, akkor majd a testi halálunkat követően egy újabb mulandó testben élve. Így pedig bárkinek bármi rosszat is teszünk, akár szándékban, gondolatban, szóval, vagy tettel, azt végül is magunknak és magunkkal tesszük, és nekünk a testünk halálát követő tetteinkkel elszámolásunkkor még majd az is fájni fog, hogy amikor elkövettük azokat, erre még csak nem is gondoltunk.

Manapság is tehát változatlanul az bajunk, illetve hibánk, hogy inkább csak a világ, és a jelen testünk szerint gondolkodunk, és nem pedig Isten örök és ártatlan gondolataival élünk itt a káprázat világában, vagyis Isten mulandó valóságában is. Az igaz lelki erőinket viszont nem szabadna kellemetlen érzelmekre, aggodalomra, stresszre, rosszkedvre, rosszakat képzelgésekre, értelmetlen fecsegésekre, pletykálkodásokra, vagy más gyalázatos tettekre pazarolni, a szintén a szellemi lelki erőnkhöz tartozó figyelmi erőnket pedig ne pazaroljuk el a mai rengeteg sok mulandó információnak, tárgyi tudásnak megismerésére. A nem örök információknak, a tárgyi tudásnak habzsolása, vagyis a túlzott, és ezért az örök szellemi tudásnak rovására gyűjtögetése, halmozása igen ártalmas a szellemi lélekre nézve, és ilyen a mulandó személyekről gyűjtött sok információ is, hát még a másoknak továbbadott ilyen, általában nem jó információk, a másokban a rosszakat kihangsúlyozó „pletykák”. Az pedig megint csak igazi, vagyis közvetlen isteni erőt fog elvenni tőlünk, ha csak, vagy többnyire ezeket a szerzett anyagi tudásokat, információkat cselekedjük is meg. Így ugyanis szellemi lelki cselekedetek helyett testi cselekedetekre használjuk, illetve tékozoljuk el az erőnket.

Viszont, amilyen mértékben fogunk teljességgel anyagtalan lélektudatosságként, vagyis tudatos szellemi lélekként cselekedni, olyan mértékben fognak csökkenni az anyagi cselekedeteink. A mai korban azonban szinte minden megtestesült szellemi lélek magát már teljesen tisztának véli, minden cselekedetét jónak (tökéletesnek) tartja, és ezért ítél meg folyton másokat, ezért mond folyton véleményt is másokról (és még csak a maga testéről, a testi mivoltáról, a testi lényegéről is), az igaz magával, a valódi lényegi mivoltával pedig egyáltalán nem foglalkozik, nem törődik, még csak nem is figyel magára, hogy maga is milyen sötét, mennyire szennyfoltokkal („szeplőkkel”) teli isteni lélek. Az ilyen szellemi lelkek így azonban nem mást tesznek, minthogy rávetítik másokra a maguk sötétségét, és ugyanakkor mindig a társaikat hibáztatják, azokat mondják és tartják rossznak, gonosznak, sátáninak, démoninak is, magukat meg békés embernek, jó embernek, jó léleknek, azaz soha senkinek és semminek ellenére, kárára nem tevőknek, senki és semmi ellen nem lázadónak, nem háborgóknak, mindenkit és mindent békével és nyugalommal elfogadónak úgy, ahogyan vannak. Ez azonban önámítás, és ordenáré hazugság is, vagyis továbbra is Isten helyett a hamis egóval (a testi énnel), és a szintén mulandó testtel egységben élés, és nem pedig Istennel a Lélekkel tökéletes egységben élés, mint itt is lennie kellene. Pedig, ha a szennyeződéseinktől nem szabadulunk meg, akkor nem kerülhetünk vissza az eredeti üdvös állapotunkba, még nem leszünk újra olyanok, mint amilyen Isten, Aki viszont mindig csak a teljes önátadásunkra adja cserébe oda a teljes Magát.

Isten így azonban mindig csak olyan mértékben jutalmaz meg bennünket, lelkeit Magából, vagyis olyan mértékben ad, avagy „áld” meg minket (lát el bennünket) mintegy újra is az Ő tökéletes tulajdonságaival és képességeivel, mint amilyen mértékben mi átadjuk Őneki magunkat. Isten viszont soha nem tesz úgy, mint mi, vagyis Ő egyetlen lelkére sem erőszakolja rá Magát, nem tukmálja rá, hogy őt Magával gazdagíthassa, hanem egyedül csak az emberi lélektől függ, hogy mennyire lesz gazdag Istenben, mennyire törekszik, és lesz olyan, mint amilyen Ő. Ebben ugyanis senki más nem tehet helyette, magának kell hozzá magán dolgoznia. Hiába is keres fel érte is másokat, remélve, hogy azok majd talán még ezt is megteszik, elvégzik helyette. Az ilyen újra meg újra csalódni fog, mert az Istenhez igazodásunkat a magunk részéről csak magunk végezhetjük, ez csakis ránk, és az ezt akaró Istenre tartozik, Aki is folyton igazgat, és végül majd már teljesen is meg fog igazítani, teljesen is helyre fog állítani bennünket.

Csakis ugyanis, ha a teljes magunkat Istennek felajánlva, és oda is adva, az Ő kegyelméből újra összekapcsolódunk Istennel a Lélekkel, és Isten a kapcsolatunkat szintén a kegyelméből már állandósítani is fogja, lesz ténylegesen meg az „újjászületésünk” is, amitől fogva leszünk örök boldogsággal, igaz (örök) tudással teljes, teljesen szabad (minden korábbi korlátozottsága nélkül élő) lelkei Istennek, és nem pedig akkor és azzal, amikor még csak a szánkkal mondogatjuk, hogy mi már megtértek, és „újjászületettek” is vagyunk, és Istenről, és az Ővele közvetlen kapcsolatunkról is, szintén csak szájjal teszünk „tanúbizonyságot” is. (Igazán csak a cselekedeteinkkel bizonyíthatjuk ezt is.) A tényleges és állandó össze-, avagy egybekapcsolódással ugyanis valójában az történik meg, hogy magunk is újra a Lélek, vagyis Isten Ővele egy, minden anyagtól és anyagitól teljességgel mentes, viszont minden anyagot és anyagit teljes mértékben uralni tudó Szellemi Tudata leszünk tudatosan is. Ezt Isten nekünk az emberfia Jézusnak „Krisztussá” tevésével, vagyis az Ővele egy Szent Lelkével teljesen egyenlővé felmagasztalásával, avagy „megdicsőítésével” példázta le. Egy valóban, azaz ténylegesen újjászületett szellemi lélek úgy néz tehát ki, és úgy is tesz, úgy viselkedik, mint Jézus a Krisztus, vagyis az Istennel egy Isteni Lélek.

Mintegy az anyagból kiindultan kell tehát magunknak is a Lélekké válnunk, vagyis mintegy az elhaló magjából (avagy „burkából”, a tojásszerű mivoltából) „kikelt”, Magához Istenhez felnőve, pontosabban felnövesztve, teljesen szabadon szárnyaló hófehér szerű (teljesen és tökéletesen tiszta), szelídséget és békességet is szimbolizáló „Galambbá”, azaz Isten azonosságú Isteni Lélekké kell lennünk. Az viszont soha nem elég, ha még csak elméleti meggyőződéssel tudjuk, hogy magunk is a Lélek, magunk is az Isten vagyunk, hanem ezt gyakorlatban is meg kell tudni valósítani, ami viszont Isten (a Legfőbb Szellem, a „nemző Atya”) nélkül lehetetlen, mert Őnélküle nem létezik semmilyen szintű megvalósítás, és annak még csak lehetősége sem, mert még csak lehetővé is Isten a Legfőbb tesz mindent. Hiába is mondogatjuk itt egymásnak, hogy te „AZ” vagy, vagy te már „Az” vagy, mindaddig nem leszünk magunk is „AZ”-ok, azaz magunk is az „Örök Vagyok”(a halhatatlan Élő Isten),míg ezt a kegyelméből nem Maga Isten valósítja, mintegy már újra is meg, akár egy erre is felhatalmazott („felkent”), hozzá erejével is mérték nélkül ellátott képviselője által, amit is megtehet. Jézus a Krisztus a cselekedeteivel is bebizonyította, hogy az Atya és Ő, vagyis az Atya és az Isteni, avagy Szellemi Lélek egyek. Eredetileg „Jézusnak a Krisztusnak” János nevű küldöttjénél úgy volt írva is, hogy az Atya és a szintén végtelen és határtalan Ege (az „Íge”, ami „Igeként” eredetileg az Isteni (Élő) Szót is jelentette, Ami által Isten teremt) egyek. Isten a Legfőbb ugyanis az Ég mivoltával, vagyis a szintén végtelen és határtalan Lélek, avagy Élet mivoltával, a Világosság mivoltával is a Legfőbb Isten. (Közvetlenül Istenből levén, nekünk is az Örök Szellemi Élet a Világosságunk.)  Isten legfelsőbb és leghatalmasabb „Íge”, vagyis Istennek Ővele egy „Ég”, avagy „Világosság” mivolta lett tehát Jézusban testté, és „járt”, azaz élt közöttünk, emberek (anyagi testet magukra öltött isteni lelkek) között. (Végül is Isten a megtestesült Lélek mivolta által mutatta be nekünk, hogy hogyan kellene itt is élnünk, hogy az örök boldogság állapotába visszakerülhessünk.)

Egyenesen Istentől tudhattuk tehát meg, hogy belsőleg, vagyis szellemi lelkileg akkor vagyunk, illetve Istennek kegyelméből akkor leszünk magunk is valósággal és állandóan boldogok („üdvösek”) is, ha itt a külvilágban már semmi nem tud megzavarni bennünket, vagyis amikor már semmi külvilági dolog nem, és az egész külvilág sem tudhat hatni ránk, és ez azért is lesz így, mert itt kívül többé már nem keressük az állandó boldogságunkat (sem), mivel teljesen tisztában vagyunk vele, hogy  valójában kik és mik vagyunk, és már csak ezt a valódi önazonosságunkat éljük is meg, a még testben és testtel is élésünk ellenére is.

A legfontosabb pedig az előbbire eljutáshoz az, hogy a meggyőződéses (Istennek közvetlenül tapasztalásán alapuló) hitünk, és a szintén szilárd, avagy erős bizalmunk is meglegyen a bennünk és velünk élő Istenben. Amennyire bízunk ugyanis az Igaz Istenben, annyira van az Ő szerető kegyelme mirajtunk, és az eredeti boldogságunknak (is) itt is megélése is az Isten-szeretetünk, és az Istenben bizalmunk arányában fog alakulni. Ugyanakkor pedig amilyen arányban növekszik az isteni szeretetünk, olyan mértékben lesz egyre több kegyelemben, végül pedig már teljes kegyelemben is részünk.

Drága testvérem és barátom, szívből kívánom neked, hogy mihamarabb részesülj teljes kegyelemben is, hogy, ne csak a száddal, hanem valósággal (ténylegesen) is meglegyen az „újjászületésed” is, ami a te állandó üdvös állapotodat is jelenti, amit itt teljesen megvilágosodásnak, és teljesen éberségnek is nevezhetünk. Isten kegyelméből legyél már itt a jelen földi életedben örökké boldog is, ne csak „mondvacsináltan” legyél ilyen boldog magad által, vagy valaki önjelölt „beavató mester” által, aki, mint magad is, soha nem tudhat téged a korlátaid alól valósággal és teljesen felszabadítani, hanem ezt mindig csak látszatra lehet képes megtenni.

Azzal ugyanis nem vagy még csak teljesen szabad sem, ha egy jelenleginél magasabb anyagi létállapotba kerülsz, és esetleg abban valamennyire már megállapodni is tudsz, és az így szerzett durva anyaginál jóval magasabb testi képességeddel a durva anyagot a magasabb anyagi erőd szerint manipulálhatod, befolyásolhatod az állapotában. Az „okkulton”, a rejtett (titkolt) finom anyagi erőknek használata képességen túli ugyanis az isteni képesség, az isteni létállapot, és a teljes szabadság, a korlátlan isteni szabadság is, melyekbe kellene innét visszakerülnie az isteni léleknek, és nem pedig az előbbi nem tisztán szellemi, hanem még csak finom anyagi létállapotba, amiben még csak finom anyagi testi képességekre tehet szert.

A rejtett anyagin túli tisztán szellemi, azaz isteni létállapotba, a Magáéval Istenével egyező lét- és életállapotba viszont mindig csak teljes kegyelemmel, és mindig csak Isten által juthat mindenki vissza, és nem pedig olyan emberi „segítők” révén, aki testi emberek magukat és egymást a jelenleginél magasabb tárgyi tudatszintekre  (esetleg már a legmagasabbikra is) „feltornászni” képesek lettek, és ezért már „spirituális embereknek”, azaz kész, „meglett” szellemi embereknek, Istenembereknek nevezték ki magukat. Ezek a jelen földit meghaladó tudásukra és képességeikre büszke, és velük szintén a legnagyobb többségükkel vissza is élő (velük maguknak anyagi hasznot, előnyt termelő, vagyis velük „kereskedő”) emberek is azonban mind csak Isten kegyelméből juthattak erre is, csakhogy szintén a legtöbbjük úgy gondolja, hogy ezt a tisztán „spirituálisnak” csak tehát nevezett tudatszintet a maga erejéből, vagy pedig másik testi emberek (esetleg őket evégett felkereső férfi,  vagy női alakban mutatkozó „angyal-mesterek” vagy „angyal-mágusok”) „beavató” segítségével „érte” el. Így azonban ezeknek a képességeikkel visszaélő embereknek („beavatóknak”, és „beavatottaknak”egyaránt) Isten teljes kegyelmére még nagyon sokáig kell majd várniuk, még igen sok születésen, halálon, és szenvedésen kell átesniük.  Nagy valószínűséggel még annál is jóval többön, mint egy még csak a tárgyi tudatszintekről is teljesen tudatlan embernek, mivelhogy ők igen sok embertársukat megtévesztik, félrevezetik a tudományukkal, és ráadásul még ki is zsebelik őket.

 Pedig ezen előbbi nem tiszta tudományú lelkek közül hírnevessé is lett lelkek nem is csak arról  ismerhetők fel, hogy a saját nevükben és nevükkel jönnek és szólnak, és elég szépen bővelkednek anyagiakban,  hanem arról is, hogy tudásukat és képességeiket nem Isten kegyelméből valónak tartják (Istenről  alig, Isten kegyelméről meg még kevesebbet beszélnek), és így a maguk érdemének tulajdonítják a magas tudásukat és képességeiket, hogy büszkék rájuk, hivalkodnak velük, hirdetik, mutogatják magukat, és nem átallnak a tudományukat lélektársaiknak pénzhaszonért árulni, és képességeik megszerezése módját pedig eltitkolni, vagyis csak az általuk választott fizetős „beavatottjaiknak” elárulni. Őket is lehet tehát „Titoknak” is nevezni, mint az összes világi vallást, és hitszervezeteket is, amik is ezért még igen messzire vannak a teljes kegyelemtől, és így azt csoportjaik még nem, hanem esetleg csak igen kevés tagjuk kaphatja meg, akik valóban sokat dolgoznak maguk is magukon, hogy Isten látva a komoly törekvésüket végül aztán már teljes kegyelemben is részesítse őket.