A vallásosság itt eredetileg azért született, hogy minél több emberi lélek visszatérjen az Igaz Istenhez, és az isteni természetével éléséhez, ami az eredeti természete. Az embereket azonban ma, a „modern korban” már a vallások, és vallási szokások, vallási, és hites rituálék jobban érdeklik, mint Isten,
Aki akkor is mindenütt jelen van, ha nem ülünk le meditálni, és nem tartunk vallási rítusokat, hitszervezeti szokásokat sem, és ezért mindenkinek lehetne Istennel bárhol és bármikor közvetlen kapcsolata, mindenféle emberi közvetítő, és még csak isteni „üzeneteket” kapó és közlő ember nélkül is.
A legtöbb magát „hívőnek” tartó, és a magát már „megtértnek” is tartó embernek hibája, hogy változatlanul érzelmi vallásosságot folytat, és így a rövid időre (úgy háromévnyi időtartamara) a megtestesült „Igéhez”, avagy Isteni Szóhoz, vagyis így még csak a testi Jézushoz ragaszkodó lett, és nem pedig az Istennel egy Isteni Lélekhez tartozó, Aki szellemi minőségű Élő Istent itt a nyugati féltekén „Krisztusnak” is nevezhetünk, Akiben van nekünk is életünk, és Akivel egyek is vagyunk.
Az Élő Istennek viszont még csak az igaz országa is azonban soha nem az ételről és italról, és szintén kézzelfogható dolgokról, de még csak finom anyagi testről sem szól, amiket itt a mulandó test vesz magához, hogy anyagilag élhessen, és, hogy benne a szellemi lélek mivoltunk finom anyagi testtel, fényenergiából (elektromágneses rezgésből) álló testtel élhessen.
Aki megtestesült szellemi lelkek viszont maguk is nem javítanak magukon és életükön, azok itt hiába is „Jézus Krisztusoznak” nem az Igaz Istenhez és Krisztusához, vagyis az Istennel egy Isteni Lélekhez tartoznak, hanem az Istent ellenző Szellemiséghez, a Sötétségnek Fejedelméhez. Nem elég ugyanis Isten valamennyi életelvét szóban ismernünk, hogy hogyan is kellene élnünk, hanem azokat mind gyakorlatilag is cselekednünk szükséges lenne, mert, ha nem ezt tesszük, akkor továbbra is az érzelgősökhöz, a testük jó és rossz érzelmei szerint élő szellemi lelkek csoportjához, a „halott”, avagy „sötét” (azaz tisztátalan) „sereghez” fogunk tartozni, akik inkább csak a mulandó testükkel foglalkoznak, mintsem a Valóságos Istennel és dolgaival, és még természetesen azon csoporthoz is tartozók leszünk, akik csak látszatra, azaz inkább csak külsődlegesen foglalkoznak a Valóságos Istennel és dolgaival. Ezt a két csoportot is ezért jóval inkább lehet a hamis istenhez tartozónak tartani, mintsem a Valóságos Istenhez tartozónak, és lényegében ugyanez mondható el az ateista csoportról, az Istent tagadókról is. A Földön így tehát valósággal csak két szellemi lélek csoport él, és az egyik a Valóságos Istenhez kötelezte el magát (Ővele él szeretetközösségben, és egységben is, a másik pedig, ha nem tudatosan is, de a hamis istenhez tartozik, és mindegyik csoport ennek megfelelően cselekszik, vagyis ennek megfelelően él. (Istennek olyan „serege”, azaz olyan sokasága pedig nincsen, aki mindkét Istenhez, vagyis az Igazhoz és hamishoz egyaránt tartozik.)
Mivel pedig az előbbiekről van szó minden világi vallásosság, minden ember szervezte vallásosság, és hitszervezet esetében is, mindenki addig „születik” le ide a Földre, vagy más égitestekre, azaz ölt itt, vagy másutt magára anyagi, vagy finom anyagi testet, míg „szent”, az teljesen és tökéletesen tiszta nem lesz, míg a magába, és magára is vett anyagi minőségtől végleg meg nem szabadul, azaz míg nem már csak Isten tiszta és tisztán szellemi minőségű Szív és Lélek mivoltából nem áll az egész, avagy teljes lénye. Az emberi lélek lehet tehát itt hites, vallásos, ateista, vagy egyik sem, mindaddig halandó testeket fog magára ölteni, és rengeteg sokat szenvedni is fog, míg teljesen meg nem tisztul.
A rossz dolgok itt azért vannak az életünkben, hogy értékelni tudjuk az igazán jót, a tiszta és teljes életet, a tökéletes életet, és ezért nem is csak a bennünket itt ért jó dolgokért, jó történésekért kellene hálát, és köszönetet mondanunk Istennek, hanem az itt bennünket ért rosszakért is. A rosszak is ugyanis előbbre és közelebb visznek bennünket Istenhez, Akit mi elhagytunk a halandó testünk kedvéért.
Az Istennel egynek és azonosnak tekinthető Szellemi Lélekből való szellemi lélek útja a Szellemi Lélek, avagy Szent Lélek által vezetetten Istenbe és Istenhez vezet, ami „út” is a Szellemi Lélek. „Krisztus”, az Isteni Lélek a Jézus személye által ezt is közölte velünk, de ezt is sokan még máig sem értették meg. A „Szív”, vagyis a szintén Isteni Lényeg útját járni ugyanis más, mint az erőszakos testi énünknek, a hamis egónknak útját járni.
„Krisztus” az örök, feltétlen, és ártatlan Szeretetnek, Istennek Szellemi Tudata, vagyis az Istennel egy Isteni Lélek, Aki tehát számunkra „út” is az Atyához, a Legfőbb Istenhez. Magunk pedig az Istennel egy Isteni Lélekből valók vagyunk, és, ha valóban azok akarunk lenni, akik valósággal vagyunk, akkor magunknak itt élvén is feltétlen, ártatlan, örök szeretetnek kellene lennünk, éspedig minden szándékunkban, gondolatunkban, szavunkban, és tettünkben is. Csakis így lehetünk ugyanis majd magunk is „út” is az Atyához, a mindenkinek, és mindeneknek egyetlen Eredetforrásához, ami „út” nélkül senki nem juthat el az Atyához, Aki mindeneknek Forrását Teremtő Szeretetnek is nevezhetünk, Aki Maga soha nem volt, és nem is lehet még csak korlátozott sem, mivel Ő örökké tökéletes, változatlan, és szuverén Lény, azaz lehetetlent nem ismerő Abszolút Lény.
A legtöbb emberi lélek sajnos azonban még mindig nem a Valóságos Istenre, és az Ő igaz valóságára fordítja a teljes figyelmét, hanem a látszatvalóságra, vagyis a jelenségvilágban létező durva, avagy szilárd anyagi Földre, és annak jelenlegi istenére, azaz egy hamis Istenre, és ezért van „elveszve” a látszatvalóságban. Azonban az önmagában teljes örökkévaló isteni lény képtelen még csak „elveszni” is, vagyis ez valósággal soha nem történhet meg ővele, ezt az ilyen lény mindig csak képzelheti magáról, viszont, ha elképzelte, akkor azt is meg kell élnie, hogy értékelni tudja az Igaz, avagy Örök Istenhez tartozását, az Ővele egységben élését.
Mivel tehát az elveszésünk, és az eredeti teljességünknek is elvesztése képletesen mégiscsak létezik, azt is még meg kellene tanulnunk, hogy másik emberek által nem lehet újra teljessé, azaz teljes egésszé („egészségessé”) válnunk, és még csak „üdvössé” sem, mert ezekhez is csakis egyetlen Szükségünk van. Egyedül Istenből van ugyanis hiányunk, hogy ezek is újra meglegyenek nekünk. (Isten ezért „Szükség” is a számunkra.) Nekünk is azonban törekednünk kellene rá, hogy Isten mintegy már újra is odaadja Magát nekünk a hiányunknak betöltésére.
Az eredeti teljességünket (ami a tökéletességünket is jelenti), és az üdvösséget is azonban „elérnünk” soha nem lehet, hanem üdvösnek, azaz örökké boldognak is mindig csak lennünk lehet, mivel az is az Isten Magáéból adta természetességünk, vagyis az eredeti természetünk. Itt élvén pedig mindenki a határtalanságot, a korlátlanságot, és végtelenséget is keresi, amiket sem lehet sohasem „elérnünk”, mert azok is a természetességeink, amik is az eredeti létállapotunkban mind megvannak nekünk is Istené hasonlatosságára. Itt a nem örök világban élvén viszont vágynunk, és törekednünk lehet arra is, hogy újra Istennel, és az eredeti természetünkkel éljünk, amire nyerhetjük azt vissza Istentől végül már teljesen is, és így már mintegy már újra is egységben, és együtt is élhetünk Ővele.
Azt mindenki beláthatja, hogy csak azt kívánhatjuk itt is, amit már teljesen ismerünk. Az örök boldogságunkat is, mivel az is az eredeti természetünk, jól ismerjük, és ezért ezt a boldogságunkat kívánjuk itt a nem örök valóságban is megélni, itt is örökké boldogok akarunk lenni, ami meglehetne nekünk itt élvén is, ha nem azonosulnánk semmilyen szinten sem a mulandó testünkkel, sem pedig a szintén mulandó testtudatunkkal, és a szintén nem örök testi énünkkel sem, ami hamis egónkba, és annak szintén nem igaz (azaz nem örök) valóságába ( a látható formák világába) ráadásul bele is zártuk magunkat.
A velünk együtt alvó állapotba került tiszta érzékeinknek, a szellemi érzékeinknek is azonban köze van ahhoz, hogy mi, szellemi tudatos szellemi lelkek mennyire leszünk nyitottak. Ugyanakkor azonban azzal is tisztában kell lennünk, hogy önmagában a tiszta szellemi tudatunk is Istené hasonlatosságára egy szellemi érzékekből álló szellemi érzékelő képesség, és, hogy esetében is abszolút minőségről van szó.
Az innét haza utunknak viszont soha nem az itt élő teremtett lényektől teremtett lényekig, itteni helyekről itteni helyekre, látható helyekre, sem pedig egyik dimenzióból (dipólusos valóságból) másik dimenzióba kellene vezetnie, hanem egyenesen a Teremtő Istenünk felé, vagyis nyílegyenesen a Célhoz és Célba. Ha ugyanis nem már csak ezzel a törekvéssel élünk, akkor még mindig alacsony becsvággyal élnünk, és így tévutakon járunk, még tudatlanságban és tudatlansággal élünk, vagyis még mindig inkább csak a mulandó világgal foglaljuk el magunkat, Istent pedig figyelmen kívül hagyjuk. Így azonban folyton tele vagyunk félelemmel, és egyéb más rosszakkal is, vagyis az eredeti jóságunkat és tisztaságunkat (is) elvesztettek leszünk, és maradunk is.
Amikor ugyanis fél valamitől vagy valakitől az emberi lélek, vele is csak még jobban leszűkíti („összeszorítja”) magát, és így már még csak válasza sem lesz arra sem, hogy miért is él itt, hanem csak azt éli meg, ami a teste rezgő-mozgásában van (a mulandó teste érzelmi rezonanciájára hangolja magát), és így, hogy nincsen tudomása a valódi magáról, a valóságos lényegi magát nem tudja megélni, nem tudja tapasztalni. Ezért aztán már önerőből kilépni sem tud ebből az igen alacsony állapotából.
A félelemérzetünk is az agyunkban és agyunkkal gondolt dolgoktól, a testi gondolatoktól van bennünk, és mindaddig lesz is félelem bennünk, míg az agyunkon keresztül fogunk gondolkodni, vagyis míg testi gondolatokkal, vagy azokkal is fogunk élni.
Ha azonban az agyunk használata nélkül mindig arra gondolnánk, hogy valósággal kik és mik vagyunk, vagyis, hogy magunk is az Örök Szeretetnek is nevezhető Isten vagyunk, azaz magunk is a Szeretet és Világosság vagyunk, és, hogy Isten mindenek felett áll (hogy Ő mindenkire és mindenre hatni, és mindenkit és mindent legyőzni képes Szellemi Erő és Hatalom), akkor, mint szellemileg fénylő, avagy ragyogó szeretet és világosság lények, többé már nem fogunk félni Istentől, sem pedig az itteni testtel korlátozottságunktól, és még csak sötétségnek lényeitől (a nem az Igaz Istenhez tartozó csoport tagjaitól), és a jelen világtól , a mulandó „káprázat világtól” sem. Amennyiben pedig elég isteni szeretet lenne bennünk, vagyis, ha teljesen tele lennénk az Istennel egy isteni szeretettel, akkor a jelen világ is teljesen más lenne, mint amilyen most.
A természetes állapotunknak, az eredeti állapotunknak kellene tehát a tudatában lennünk, és nem pedig helyette a mulandó testünknek tudatában, ami tudat is mulandó, egyetemben a központjával, a testi énnel, amivel sem vagyunk azonosak.
Itt ugyanis soha nem az a feladatunk (és nem is hivatásunk), hogy nem Isten centrikusan, hanem test centrikusan, vagyis hamis ego centrikusan (avagy földi ember centrikusan) éljünk. Ez utóbbi esetben ugyanis itt nem az isteni önazonosságunkban és önazonosságunkkal élünk, hanem még mindig tudatlanságban, és Istentől elkülönültségben is élünk, vagyis így még csak Isten közvetlen közösségéhez (a szentjei körébe) tartozók sem vagyunk, és ezekre még csak rálátásunk sincsen.
A mindenre nagyobb rálátás érdekében azonban soha nem testi, vagy finom testi, hanem szellemi tudati emelkedésre van szükségünk, amihez pedig szellemi életerőre, vagyis közvetlen isteni szeretet és életerőre van szükségünk, ami legfontosabb erőket is csakis Maga Isten adhat meg a részünkre. Nekünk, azaz önmagában magunknak még csak a felébredésünkhöz sincsen meg az erőnk, mivel azt eltékozoltuk a hamis énünk fejlesztésére, amibe így még mindig mintegy „beleszorultan” élünk.
Az ébredés lényegében az, amikor a magát a mulandó testére lekorlátozott szellemi tudat, avagy szellemi lélek (ami „szellemi életet” is jelent) megnyílik, ami fokozatosan történik. Mindig csak igen kevés esetben történhet meg egyik pillanatról a másikra, hogy a szellemi tudat teljesen nyitottá, teljesen éberré lesz. A fokozatos ébredésünk esetében pedig mindig az fog történni, hogy ahogyan egyre tudatosabbakká leszünk a valóságos magunkat és a bennünk élő Valóságos Istent illetően, azzal arányosan fog nőni a testünknek rezgésszáma is, vagyis az egész, bennünket itt megnyilvánító energiarendszerünk is ehhez fog igazodni. Egyre kevesebbet fogunk testi érzelmekkel élni, és végül már csak isteni érzelmeink lesznek. Ennek érdekében azt tehetjük, hogy a testi érzelmeinknek öntudatlan energiáját „átfordítjuk”, vagy inkább átalakítjuk szellemi tudatosan megélhető tiszta szeretet és életerővé, és így már itt is, azaz testben és testtel is élvén csak isteni érzelmekkel fogunk élni.
A testi érzelmeinkben, és különösen az itt „nehéznek” nevezett érzelmeink (mint például félelem, harag, düh, szomorúság, bánat, türelmetlenség) esetében azonban nem látjuk, vagy igen nehezen látjuk meg az azoknak is igaz lényegét, a bennük is létező, semmi anyagit magában nem tartalmazó isteni szeretet- és életerőt, ami egyben isteni érzelemerő is, ami tiszta szellemi erő a valóságos magunknak is állandóan a rendelkezésünkre áll. Még tehát a testi nehéz érzelmekből is nyerhetünk magunknak tiszta szellemi erőt, amivel át is alakíthatjuk azokat tiszta szellemi erővé, azaz tisztán szellemi minőségű tiszta érzelmekké, és így többé már nem fogunk félni semmitől, és senkitől sem. Ezt a tiszta szellemi erőt, a közvetlen isteni erőt végül is azonban mindig csak az összpontosított figyelmünk révén nyerhetjük meg magunknak, mivel ilyenkor a teljes figyelmünket már csak Istenre és az igaz valóságára, az örök valóságra irányítjuk, és ott is tartjuk.
A jó megfigyelők már azt is láthatják, hogy valójában általunk is az történik, hogy az egyetlen Tiszta Szellemi Tudatosság ébred rá Önmagára az álmából, amiben tévesen mulandó embernek képzelte magát. Mindenkin, vagyis minden emberi lélek és tudatrészén keresztül is ezt teszi tehát az egyetlen Isten, az egész Teljességének mind jobb, mind tökéletesebb, és mind teljesebb megismerése érdekében. Az egyéni felébredéseink során is tehát Maga Isten ébred Önmagára, Aki az egész Teljesség is.
A legtöbb Istent kereső szellemi lélek azonban még csak világiként, vagy pedig hol világiként, hol pedig végtelen és határtalan szellemi tudatosságként éli meg magát. Amin ugyanis a figyelme van, az válik valósággá a számára. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy a jelen anyagi életünkben anyagilag „vittük-e valamire” magunkat, vagy pedig valóságos szellemileg gyarapodtunk. Ha ugyanis inkább csak valóságos (örök) szellemileg „vittük” valamire, akkor valóban „vittük valamire”, ha viszont csak anyagiakban gyarapodtunk, akkor magunkat valóságos szellemileg inkább csak romlasztottuk, sorvasztottuk, megnyomorítottuk.
A jelen világban található sok rossz, és a rossz sorsunk is mind tehát szeretetlenségből (isteni szeretet hiányból) származik, pedig a lényünk igaz valósága és lényege az igaz szeretet és igaz boldogság, amik természetességeink is. A bennünk és velünk élő Isten elfogadása, tisztelete, igaz szeretettel szeretete, és tapasztalása nélkül azonban nincsen, nem lehet teljes, tiszta, és boldog élete senkinek sem.
A legtöbb ember azonban Magának Istennek megtagadásában, vagy akár csak Isten nevének megtagadásában is, inkább hisz, vagyis még sok Igaz Isten felé tartó embernek is az Istentagadás a hite. Olyan ember viszont a Földön nem létezik, akinek semmilyen hite sincs. Az ateista embereknek is ugyanis van hitük, nekik az ateizmus a hitük, és így van ez az istentelen tárgyi tudósokkal is, aki előbbiekhez tartozóknak is az anyag a hitük, ami náluk is, és az előbbieknél is, egyben az ő tudásuk is. Mindenki tehát abban hisz, azaz arról tud, amit ismer. Az ilyen hitű emberek még tehát mind alvásban vannak.
Az alvásunkból felébredésünk végül is az, amikor mi, isteni tudatosságok, felismerjük és megértjük (tapasztaljuk) az igaz magunkat (az örök önazonosságunkat), a korlátlan szabadságú, végtelen és határtalan önmagunkat, és szintén örök természetünket, amit nevezhetünk itt megvilágosodásnak, és megismerésnek is, ami is Isten kegyelme által lehet, és lesz is meg minden egyes isteni tudatnak, avagy isteni lélekegyéniségnek. Ez tárja aztán fel már a kaput az Isten Magát nekünk már teljesen is feltárásának (teljesen is megismertetésének), Akiben élhetünk tudatosan teljesen éberen, Aki bennünk is él, vagyis Akivel élünk teljes egymásbafoglaltságban. Ezek az előbbiek pedig egyben már az Igaz Valóság Teljességének megélése is, mivel ahol Isten Maga „ott” van, „ott” van az Ővele egy egész Teljessége is.
A hamis egóban, a testtudatban, és a szintén tisztátalan testi elmében élés pedig az előbbihez képest a „poklot” jelenti a számunkra, amibe mintegy „belezártan”, és meg is „kötözötten”, vagyis súlyos korlátozásokkal létezünk. Ameddig azonban az Istentől és az örökkévalóságától való elkülönültség éreztünk megvan bármilyen szinten is, addig nem már csak Istennel a Teljességgel, hanem folyamatosan valaki, vagy valami Istentől mással azonosítjuk magunkat, vagyis a hibánk még változatlanul létezik. Az elkülönültségből feloldás és megszabadulás is pedig csakis az isteni szeretet kegyelme, azaz Isten kegyelme által lehet meg.
Amikor viszont már nem egy Földön élő súlyos emberi személynek érezzük magunkat, hanem magunkat is végtelen és határtalan szeretetnek, ugyanilyen boldogságnak, és kegyelemnek is, vagyis teljesen olyannak, mint amilyen Isten (Aki tehát végtelenül kegyelmes, és irgalmas is), akkor vagyunk újra az eredeti természetünkben és természetünkkel, azaz éljük is meg az eredeti természetünket, az Istenével teljesen megegyező természetünket, és így már meglehet az Istennel az ugyanazon szeretetünk általi egyesülésünk is. Ennek igaz szeretetnek, mint igaz természetességnek is, viszont nem Istennek formavilága a forrása, hanem Maga Isten, a mindeneknek egyetlen Forrása.
