Az „Isten” névvel itt a mulandó valóságában legjobban felfogható Örökkévaló Tudat állandóan szemléli az Őáltala alkotott téridőt, és ebben az időben és térben szintén Őtőle létező rezonáló dolgokat is, vagyis a nem örök valóságait is, és már csak evégett is van értelme az egész megnyilvánult valóságának is.
Benne, mint nem örök fennállású alkotásában, és az örök valósága változatának is nevezhető szintén teremtett valóságában is ugyanis Magát, és a Maga egész Teljességét láthatja. Ami valóságában tehát mi, közvetlenül az Örökkévalóból, azaz Istenből való teremtményei, elhagyva az örökkévalóságot jelenleg, vagy már jelenleg is ideiglenesen élünk, az egy mulandónak és változékonynak teremtett világ, ami itteni tünékeny délibáb szerű (nem valóságos, csupán fény- és hangrezgésből álló, vagyis „valótlan”) valóságból, a káprázat világából kellene most már visszakerülnünk az eredetünk igaz valóságába, Istennek örökkévalóságába.
Most azonban még a legtöbben a hamis egónkba, a nem örök fennállású testi énünkbe mintegy „beleszorultan” élünk a szintén nem igaz (nem örök) valóságban, Isten mulandó valóságán belül is a „Föld” nevű bolygón, ami is egy élő lénye Istennek, aki is Istenhez törekszik vissza a lealacsonyodott állapotából.
Ugyan sok, még az egójában és egójával élő emberi lélek úgy mondja, de a hamis egónk, vagyis az evilági személyünk végül nem egyesülni fog a forrásával, az örök lelki személyiségünkkel, hanem teljesen megtisztítottan mintegy vissza fog olvadni az igazi személyiségünkbe (mintegy „szublimálódni” fog vele), aki közvetlenül Őbelőle valóan egy a végtelen és határtalan Tiszta Szellemi Tudatossággal, vagyis teljesen egyező Isten Abszolút személyiségével. Így fog tehát végül majd megszűnni a „kettős” személyiségünk, vagyis a „kettős” lényegi mivoltunk, és így már mintegy újra is egyesülhetünk is Istennel, és szintén örökösen együtt is élhetünk Ővele.
A jelen életnek, a mulandó anyagi életnek élvezői azonban mindig csak úgy lehetünk, ha durva anyagi, vagy finom anyagi testet öltünk magunkra. Mi azonban nem vagyunk azonosak a testi elménkkel, a testi én-tudatunkkal, a hús-vér testünkkel, és ezek egységének tapasztalásaival, élményhalmazával sem. Aki pedig ezzel teljesen tisztában van, vagyis az igaz magát, az Istenével egyező önazonosságát éli meg megtestesülten is, az már azt is tisztán látja, és tisztán érzi is, hogy a többi ember közül a legtöbben valamilyen szinten még azonosulnak a testi énjükkel, testtudatukkal és testi elméjükkel, vagyis az egész mulandó testi rendszerükkel, és révén pedig a szintén nem örök fennállású egész külvilággal, a felszíni világgal, az anyagi világmindenséggel is. Az ilyen, már valamilyen szinten „tisztán látónak” is mondható szellemi lélek jól látja azt is, hogy a hamis egóján, a testi énjén keresztül cselekvő szellemi lélek, vagyis az elveszett lélek a legtöbb jelenleg is a Földön. Még ugyanis azok is mind elveszettek, akik még csak a szájukkal mondják, hogy ők már nem a hamis egójuk szerint cselekednek. A beszédjük, és cselekedeteik azonban egyértelműen elárulják, hogy ezt is még csak hazudni tudják. Azt is még csak tettetik, hogy igaz békében, szeretetben, minden ártalom nélkül élnek válogatás nélkül mindenkivel, és a jelen természettel is így vannak, vagyis, hogy azt is csak szeretik, benne is Istent szeretik. Még tehát csak szájalnak afelől is, hogy a hozzájuk hasonló, és nem hasonló emberekkel, az istentelen emberekkel is békében megférnek egymás mellett, vagyis, hogy ők már viszálykodást sem ismernek, és nem is gyakorolnak. Az emberek közötti viszályokat is azonban tudatosan hozzák létre az istentelen erők, vagyis a megtestesült, és anyagi testben nem élő lelkek, és az őket irányító szintén nem tiszta szellemiségek, akiknek megfelelően élnek tehát az előbbi emberek is. Így pedig ezek a szellemi lelkek azt is még csak szájalhatják, hogy ők már teljesen megvilágosodott, teljesen felébredt, boldog teremtményei Istennek, vagyis, hogy ők már olyanok, mint amilyen Isten. Közülük pedig sokan ki is jelentik, hogy ők az Isten, vagyis nem azt mondják, hogy maguk is az Isten, mivel a teljes egészükkel Őbelőle valóak. (Az ilyenek csak, vagy leginkább azt fejezik ki, hogy ők az Isten, vagy pedig legújabban azt, hogy ők az Önvaló. Ők ebben nem hallgatnak sem Jézus Isteni szavaira, sem pedig a Bhagavad Gita szintén isteni kijelentésére, hogy: „az Igazság maga az Atman, és te is az vagy, Tat Tvam Asi)
Mi, ilyen előbbi nagyokat nem mondó közönséges emberek is, azonban azért is nem élhetünk itt szakadatlan boldogságban és örömben szakadatlan boldogsággal és örömmel, mert mindig elsősorban külsőleg, azaz anyagilag törekszünk növelni, gyarapítani magunkat, amivel viszont a valóságos magunkat csak egyre jobban lealacsonyítani fogjuk. (Végül már bele fogjuk magunkat döngölni is a földbe, vagyis a legsűrűbb anyagba.) A magunkat lealacsonyításunk helyett azonban jóval inkább kellene magunkat valós szellemileg egyre magasabbra növelnünk, mivel csak ezzel juthatunk a szakadatlan boldogság és öröm isteni állapotába el.
Nekünk, szellemi lelkeknek az igazi boldogságunk, az isteni boldogságunk azzal lesz meg, ha már minden testi vágyunkat el tudunk engedni, és el is hagyjuk azokat. Az őrültségünk pedig az isteni boldogságunk helyett azzal áll elő, hogy folyton olyan anyagi dolgokra vágyunk, amik elérhetetlenek a számunkra, és ezért nem is csak csalni és lopni, hazudni, erőszakoskodni, hanem még ölni is képesek vagyunk avégett, csakhogy a birtokunkba (tulajdonunkba) kerüljenek azok az anyagi dolgok, vagy anyagi emberek.
Aki viszont átadja magát az ellentétpároknak, vagyis a kettősségeknek, és ezen nem változtat, az nem juthat egységre, vagyis nem juthat vissza Istenhez és az Isteni Egységhez, avagy Isteni Teljességhez. A testi érzelmeink, és a testi gondolataink is ellentétpárokból állnak.
A testi érzelem mindig egy szintén külső élményre adott válasznak tekinthető, és nekünk, szellemi lelkeknek, mivel tévesen azonosulunk a testi érzelmeinkkel is, ebből el kell jutnunk az érzelmileg sebezhetetlenségre, vagyis az azokkal többé már nem azonosulással már csak a valósággal tiszta isteni érzelmeink szerinti életre, ami szellemi élet is sebezhetetlen, mint maga Isten is. Erre is pedig azért is el kellene jutnunk, mert elsősorban soha nem testi érzelmekre, nem testi szeretetre van szükségünk Istennek még csak puszta létezését tapasztalását illetően sem, hanem Őt mindig csak isteni szeretetettel szeretésre, és szellemi lelki élményekre, amiket testi érzékeken keresztül nem kaphatunk, mivel a testi érzékeink a végességük végett képtelenek tapasztalni a Végtelennek (Örökkévalónak) és Határtalannak is nevezhető Istent. Mostanra pedig már ott kellene tartanunk, hogy a testi szeretetet már nem, hanem már csak isteni szeretetet kellene terjesztenünk az egész földi világban, és az egész anyagi világegyetemben is.
Itt a Földön azonban az isteni szeretet terjesztése helyett még mindig inkább a félelem, szorongás, stressz, gyűlölet, és aggodalom terjesztése folyik, szintén az előbbi istentelen erők, azaz sötét erők által, és sajnos, igen sok megtestesült lélek hozzájuk csatlakozik, és nem pedig az ártatlan isteni szeretetnek híveihez, az Igaz Istenhez tartozókhoz.
Mindezen előbbieket is pedig a Föld is élőlényként tisztán érzi, éspedig az előbbi Istenhez felemelkedni törekvőkhöz tartozóan, mivel maga is Istennek az ártatlan szeretet valóságába felemelkedésén dolgozik. Elege van ugyanis már belőle, hogy a sötét lelkek neki is folyton az életére törnek, csak kárt tenni tudnak benne is. (Innen van a „kárhozatnak lelkei” nevük is.) Ha pedig magunk is tisztában leszünk vele, hogy a Föld is egy tudatos lény, akkor majd nem úgy fogunk bánni vele, mint amilyen rosszul (azaz ártóan) még mindig bánunk vele, amit teszünk az embertársainkkal is a még mindig létező tudatlanságunknak „köszönhetően”.
Az emberek sajnos, még mindig a legtöbbjükkel azt várják el egymástól, hogy testi emberek, azaz testi személyek legyenek, vagyis, hogy a testi énjük, a testi érzelmi énjük szerint cselekedjenek. Ezért azt, aki őtőlük másképpen cselekedik, vagyis aki nem a testi énje szerint él, hanem az isteni önazonossága szerint, rendre elutasítják maguktól, kerülik a vele kapcsolatba kerülést. Pedig azok az emberek, akiket maguktól elutasítanak, élik meg itt is a valóságos önazonosságukat. Ők tudják azt is, hogy úgy kell viszonyulniuk minden emberhez, mintha azok (is) teljesen éberek lennének, vagyis mindig csak isteni szeretettel, ártatlan és feltétel nélküli szeretettel.
Az előbbiek, vagyis akik az emberiségnek, és a Földnek is, csak a javára használják a teljes intelligenciájukat, azok az igazán intelligens emberek, azok pedig nem intelligens, hanem ostoba emberek, akik a rombolást és pusztítást, vagy ezeket is szolgálják. Ami az embereknek és a természetnek a kárára, vagyis ártalmára megy, az tehát nem igaz intelligenciának a produktuma (teremtése), ami nem igazi intelligencia ezért inkább nevezhető ostobaságnak.
Az igazán intelligens embereknél megfigyelhető, itt „szellemi fejlődésnek”, és „felébredésnek” nevezett lényegileg annyi, hogy egyre inkább emlékezni az eredeti önmagunkra és a Teremtőnkre, és végül újra annak lenni, akik eredetileg vagyunk. A „felébredésnek” folyamata során ugyanis nem olyanokká válunk, akik előtte már nem lettünk volna, hanem mindehhez az egyre inkább emlékezés útja fog bennünket elvezetni, ami útnak tehát a Teremtőre, a Valóságos Istenre és valóságos magunkra vonatkozó teljes emlékezetünknek visszanyerése a célja. A jelen világ, vagyis az anyagi világ, amibe önszántunkból „belecsöppentünk”, tart távol bennünket az igaz lényegi mivoltunktól, és ez az oka a felejtésünknek is.
Nekünk viszont tudatosan is az isteni szeretet Forrásához kellene kapcsolódnunk, vagyis Isten Ővele egy, szintén örök és színtiszta ragyogó Világosság mivoltával, az Igaz Szellemi „Fénnyel”, végül is tehát Magával Istennel kellene ugyanis újra közvetlen és állandó kapcsolatba kerülnünk és lennünk. Együttműködnünk pedig csak azokkal a lényekkel kellene, akik szintén a Szeretethez, az Igaz Szellemi „Fényhez” közvetlenül kapcsolódnak, vagyis akik az Igaz Istenhez tartoznak.
„Krisztus”, vagyis az Istennel egy Isteni (avagy Szellemi) Lélek három évig élt Jézus emberi testében. Ehhez a „Krisztushoz”, vagyis az Isten-azonos Isteni Lélekhez elvezető út is azonban már eleve kizárja a hazugságot. A hazugság ugyanis a tényeknek ellentéte, amivel az igaz ember, avagy igaz lélek, az Isten igaz útját járó lélek nem él az eredetitől más valóságokba kerülten sem.
Mivel azonban az erőszakossággal együtt a hazugság is oly mértékben elterjedt a Földön, az Isten-azonos Isteni Léleknek Szellemi „Fénye” a Földön élő emberiségre, az egész Földre, és a többi rajta és benne élő lényre hamarosan már kiárasztva is lesz, ami kiáradáskor a Földön élő teljesen tiszta lelkek is egybe fognak kapcsolódni már a levegőégben a Szellemi „Fénnyel”, „Krisztussal”, és így fogja Isten Ővele egy Teljes„Fénye” kifejteni a hatását a Földre, és az egész népességére, az itt élő minden élőlényre. Ott pedig, ahol az isteni szeretet vele egy „fénye” van jelen, a sötétség megszűnik lenni. Ugyanakkor pedig a ragyogóan tiszta isteni szeretet az az erő is, ami visszaemelheti a Földet is az eredeti harmonikus állapotába, vagyis abba a tiszta állapotába, amilyennek eredetileg megteremtve lett Isten és a tiszta lelkei által.
A tudatos szellemi lélek mivoltunk a Tiszta Forráséból való önazonosságunk, ami tiszta szeretetből áll. Az igazi lényegünk így a szeretet, az isteni szeretet. Az örök isteni szeretet pedig az örök élet, és az örök boldogság állapotát is jelenti, amivel is az eredetünktől fogva szintén bírunk, és ezért keressük itt a földi életünk során az állandó boldogságot is. Vissza szeretnénk jutni ugyanis az eredeti létállapotunkba, amiben örökké boldogok is vagyunk.
Az pedig, hogy szeretetteljesebbekké válunk-e, egyedül csak rajunk múlik, és ezért válhatunk itt akár szeretetlenekké (azaz isteni szeretettel nem élőkké) is, ami azonban öngyilkosság lenne a részünkről, mivel az igaz szeretet éltet és táplál bennünket, közvetlenül az Igaz Szeretetből való lényeket.
Aki itt a Földön ideiglenesen élvén is az isteni szeretet mellett kötelezi el magát, akkor annak az Istennel egy isteni szeretet, vagyis Maga Isten szerint kell a továbbiakban cselekednie, azaz élnie, még itt a jelen földi körülmények között is. Az isteni érzéseinkkel pedig még az ideális világot (a földi mennyországot) is realizálni tudhatnánk, vagyis azt éppen úgy megvalósíthatnánk, mint ahogyan a hibás érzéseinkkel a jelen kaotikus, lassan már élhetetlen világot is magunk alkottuk magunk köré. (Lehet, hogy most már nem is olyan sokára el is készülünk a földi „pokolnak” megalkotásával?)
