A jelen földi életében minden szellemi lélek ott van, ahol lennie kell, és ott tart, ahol az eddigi élettapasztalatainak megfelelően tartania kell. A további jó előrehaladása, vagy pedig nem előrehaladása is pedig egyedül csak magától függ,
vagyis innen akár már a célba is eljuthat, és akár még a jelenleginél is jobban eltávolodhat tőle. Azt is választhatja, hogy itt toporog a jelen tudati szinten, egy tapodtat sem tágítva tőle, gondolván, hogy ráér még felébredni, és teljesen megvilágosodni. Az ilyennek még jó a szenvedés teli durva anyagi lét, ragaszkodik hozzá, mert ezt a jelen életet tartja tiszta és tökéletes életnek, és maga is csak anyagilag akar tökéletesnek lenni, vagyis továbbra is az alvást választja. (Aki tehát a Földhöz, vagyis az anyaghoz ragaszkodik, az hozzá is fog ragadni.)
A mai modern „spirituáliskodás” (vagy „spirizés””) is, miként a világi vallások és hitszervezetek is, csak látszólag teszi felébredetté az embert, valójában ugyanis altatásba, azaz valós szellemileg mélyalvásba juttat és tart, és ráadásul az is inkább csak a pénzszerzésről szól. (A tárgyilag magas műveltségű emberek közül most igen sokan csak így, vagy így is viszik anyagilag „valamire magukat”.)
A jelen korban igen sok a csak a „meditálást”, és a „meditálással megvilágosodást” tanító „anyagilag művelt”, és nem igazán művelt ember is, de közülük is csak pár ember ismeri, hogy a meditálás a teljesen nyugodt, és megtisztított elmével (teljes és teljesen tiszta, azaz üres, nem mozgó elmével) való, tisztán csak a szemlélését jelenti a Valóságnak, vagyis a már csak befelé, a Valóság, avagy Igaz Valóság felé figyelést, a teljes figyelmünkkel, az összpontosított figyelmünkkel már csak Istenre és az igaz valóságára figyelést jelent. Csak így tudhatunk ugyanis itt kívül is már csak Isten szerint cselekedni, és így már visszakerülni is az eredetünk igaz valóságába.
Az igaz meditációt az állandó, avagy örök szemlélődést is azonban Isten gyakorolja bennünk (is) élvén is, ami Isteni Szemlélődésre szemlélhetjük mi, egyéni lelkei viszont Őt egyetemben az Ővele egy egész Teljességével, éspedig szintén közvetlenül, és teljes csendben, vagyis mozdulatlan testi elmével, azaz a testi szemeink, a testtudatunk, testi elménk, és a testi énünk használata nélkül. Ehhez egyszerűen tehát csak annyi a „dolgunk”, hogy legyünk teljes csendben, vagyis csendesüljünk el Istenben, és akkor Isten ott lesz velünk, és kölcsönösen szemlélhetjük egymást, hogy ugyanolyanok vagyunk, azaz, hogy egyek vagyunk, és egységben vagyunk (létezünk és élünk) egymással. Ez lenne tehát az igazi meditáció, melynek során is, ha magunk még nem vagyunk Magával Istennel tele, akkor Isten teljesen feltölthet bennünket Magával, amire újra magunk is olyanok leszünk, mint amilyen Ő.
Az itt „megérzéseinknek”, vagy „intuícióinknak” nevezettek pedig azok a szellemileg észlelt tiszta szellemi lelki gondolatok, vagy ugyanilyen gondolati képek, amik megmutatják nekünk az igaz valóságot, avagy igazságot Isten és az Ővele egy egész Teljessége vonatkozásában. Ezen szellemi lelkileg (és így szellemileg is) érzett gondolatok alatt azonban soha nem az anyagi megérzéseinket, a hamis egónk megérzéseit kellene értenünk, amik mások a tisztán szellemi minőségűektől, az isteni gondolatoktól és képektől.
A „meditálással” is foglalkozók és tanítók közül is a mai korban, a testi megérzéseik alapján már sokan hirdetik, mutogatják magukat a felkentet, felszabadítót, lelki vezetőt, és lelki „királyt” is jelentő új „Messiásnak”, és ugyanezen alapon kinevezik magukat egyetlen Istennek is, de ezeknek egyike sem igazi megszabadító, mert ők is, és így az „ügyfeleik”is, továbbra is a testi énjük testi érzelmei szerint, vagy azok szerint is élnek, vagyis továbbra is a testüknek, és az anyagi világnak is a rabjai maradnak. Az ennek ellenkezőjét (hogy ők már teljesen szabadok is) mindig csak tetteik (csak eljátsszák), és hozzá a varázslást és mágiát is felhasználják. (Ők mind még csak rejtett anyagi erőkkel „operálnak”.)
Amennyiben azonban az előbbi „mesterekhez” nem járva magunk minél több időt szentelünk annak, hogy a valóságos magunkat az egész teljességében, és ezzel egyben a bennünk élő, és körülöttünk is mindenütt jelen lévő Valóságos Istent is megismerjük, annál hamarább fog az igaz természetünk is előtérbe kerülni, és fogunk aztán már csak vele élni, amire a testi természetünk háttérbe fog kerülni (egyre kevésbé élünk vele), és még jobb esetben az a hamis egónkkal együtt el fog tűnni, azaz megszűnik lenni. Így pedig anyagi, vagy finom anyagi testet öltötten, és ilyen nem örök testek nélkül is, már csak az isteni természetünkkel fogunk élni, csak azt fogjuk tapasztalni (megélni) mindenütt. Ez esetben pedig már újra teljesen éberek is vagyunk, illetve lettünk azzal is, hogy Istennek így már magunkat az egész teljességével visszaadtuk, vagyis a teljes önátadásunk Istennek szintén megvalósult lett. Lényegében tehát akkor tudhatunk újra már csak az isteni természetünkkel élni, ha Istennek a teljes egész lényünket visszaadjuk.
Ilyenkor pedig már csak az általános fő dolgunkkal kell foglalkoznunk. Valójában itt az a fő dolgunk, vagy fő feladatunk, hogy isteni szeretetet hozzunk a Földre, és azt mindenki felé, és a Föld felé is folyton csak adjuk, éspedig szándékban, gondolatban, szavakban, és tettekben is. Ezt kell tehát itt tennünk, éspedig már csak azért is, hogy magunk is minél több isteni szeretetet kapjunk Istentől, merthogy az isteni szeretet éltet, javít, jobbít, és boldogít bennünket is.
Ha pedig tisztán látjuk, hogy valaki embertársunk az előbbiekre szellemi lelkileg nem nyitott, és nem is hajlandó megnyílni, akkor igazán nem tudhatunk vele mit kezdeni, vagyis vele semmi értelme nincsen a Valóságos Istenről, és valóságos (örök) szellemi dolgokról beszélgetnünk. Az ilyen beállítottságú (magát makacsul az anyagba zárt) emberi lelkekre így ugyanis csak elpazarolni tudhatjuk az itt rendelkezésünkre álló energiáinkat, köztük az időnket is. Ezeknek az emberi lelkeknek ugyanis még további megtestesülésekre van szükségük ahhoz is, hogy hajlandóak legyenek valamennyire is megnyílni, és a teljes „érettségükön” komolyan dolgozni, ami teljesen „beérés” lenne a teljesen megvilágosodásuk, avagy teljesen megtisztulásuk is. Az ilyen megnyílni még nem hajlandó szellemi lelkek egyelőre még megmaradnak a problémás (nehézségekkel, szenvedésekkel teli) életüknél, a mulandó életet élésnél, a testük halandó életét élésnél. (Ők még nem képesek elhagyni a hamis ego szerint élésüket, még mindig inkább csak anyagiakra törekednek, továbbra is rombolják a valóságos magukat.)
A fizikai életben, a jelen életben adódó problémák is azonban csak látszólagosak, rájuk is a megoldások az Istenével egyező valóságos önmagunkban mind megvannak, mivel nem csak az igaz önazonosságunk, hanem a tudásunk is egyező Istenével, ami a tiszta és igaz tudás.
A tudó (azaz isteni bölcsességű), és nem pedig „tudós” (emberi bölcsességű) emberek pedig már azt is tudják, hogy mindig csak anyagi dolgokért lehet küzdenünk és harcolnunk, és itt ezért folyik szinte állandóan harc a különféle helyekért, dolgokért, energiákért, köztük a szintén nem örök fennállású és változékony szeretetenergiáért is, amivel is élhetünk itt az akaratunk szerint az eredeti isteni szeretetünket elhagyva, vagy azt folyamatosan mellőzve.
A tudók még azt is tudják, hogy a tiszta szellemi léleknek legvégül meghatározhatatlan, végtelen és határtalan, öntudatlan, és tulajdonságok nélküli szellemmé is kell kitágulnia, ami tiszta szellem mivolta (is) egyező Istennel, a létező leghatalmasabb, örökkévaló, és makulátlanul tiszta Szellemmel, Akit és Amit így önmagában itt csak színtiszta Létként tudhatunk felfogni.
Mivel tehát Isten a leghatalmasabb Szellem és Lélek megbonthatatlan Egysége, a közvetlenül Őbelőle való szellemi lélek az egyénisége elvesztése nélkül is össze, avagy egybeforrhat a szelleme révén a végtelen és határtalan Legfőbb Szellemmel, Istennel. Krisztus egy ilyen Istennel egy Isteni Lélekkel egyenlő, teljesen szabad szellemi lény volt már azelőtt, hogy Jézusként földi emberi testet öltött volna magára. Ő tehát már mindhárom testi burkától szabad volt, és azoktól így már újra is megszabadulva, azaz „kiszállva” a hármas burkából újra már csak szellemiségként fejti ki a hatását, vagyis az Istenével egyező mindenhatóságát.
Magunknak is Magára Istenre ébredt állapotra kellene legvégül eljutnunk, ami állapot a Kozmikus Tudat állapoton is túli állapot, vagyis Magával a kozmoszt is teremtő Istennel, a Legfőbbnek, és Leghatalmasabbnak is nevezhető Szellemmel teljes összhangban, vagy inkább teljes egyezőségben, és teljes egységben levés állapota, ami igazi tökéletesség állapot is.
Az Istennel tehát egy és azonos Tiszta Isteni Lélek, a Szent Lélek által lehet, és lesz is mindenki mintegy már újra is tökéletes, vagyis olyan jó, és olyan tiszta, mint amilyen Isten. Ezért kell tehát a Szent Léleknek bennünket is „újjászülnie”. A Lélek által újjászülten, azaz újjáteremtetten pedig minden anyagnak és anyaginak felettinek lenni azt is jelenti, hogy semmi félelem és semmi aggodalom állapotában lenni, és minden itt jelentkező problémára azonnal ismerni a legtökéletesebb megoldást is. Újjászülten, vagyis ténylegesen megújítottan pedig már mintegy újra is megvan az örök boldogságunk, és a szintén teljes szabadságunk is.
Csak azt lehet keresnünk, és csak arra lehet vágyunk is, amit már ismerünk, hogy van. Így pedig mindenki csak azt kívánhatja is meg, amit már ismer. Az Istenével egyező állandó, avagy örök boldogságunkra, és a korlátlan szabadságunkra is azért vágyunk itt, mert ezek is az eredeti természetességeink, ezeket már ismerjük. Itt a mulandó valóságban élvén is tehát ezeket vágyunk megélni, állandóan boldogok, és szabadok is akarunk lenni. Ezeket a természetességeinket is itt is mindenki megélhetné, ha nem lenne valamilyen szinten még mindig azonosulásban a mulandó testével, a testtudatával, és a testi énjével, a hamis egójával, vagyis az egész jelen testi rendszerével.
A legtöbben, mivel csak azzal azonosítjuk magunkat, amit a szemeinkkel látunk, ezzel el is felejtjük, hogy valójában kik is vagyunk, mi az igazi önazonosságunk. Ostobaság azonban azt képzelnünk, hogy csak ez a jelen test vagyunk, mivel az egész jelen test az egész teljességünknek csak egy parányi része bennünk, és ez ráadásul csak a látható magunkra, a megnyilvánult magunkra figyelés is, ami is hibás szemléletmód.
Lényegi mivoltunkkal ugyanis magunk is Isteni Szeretet jelenlét (is) vagyunk, ami jelenlétben létezik és él minden, ami Isten Szeretet mivoltától (az egyetlen Igaz Lényegtől) való.
Az isteni szeretet tehát nem egy fogalom, és nem is testi érzés, hanem egy állandó mindenütt jelenlét is, aminek is csak lenni lehet, amit is csak megélni (szellemileg tapasztalni) lehet.
Valójában az a bajunk, hogy egyedül csak magunknak „köszönhetően” nem vagyunk szellemi szeretet és szellemi élet teliek, avagy teljesek, és úgy élünk itt, vagyis inkább éljük meg a mulandó szeretet és mulandó élet állapotot, ami az előbbi eredetihez képest egy igen alacsony, és ráadásul nem is örök lét- és életállapot.
Aki kevés, azaz elégtelen közvetlen isteni szeretettel és közvetlen isteni életerővel bír, annak még mindig Isten-hiánya van, amit a legtöbb ember még mindig hibásan testi (anyagi) szeretettel, és életenergiával, és egyéb más anyagi dolgokkal próbál, komoly erőfeszítéseket téve értük pótolni, természetesen teljesen hasztalanul, mivel Magát Istent ezekkel soha senkinek nem lehet pótolnia magában, hanem velük a valóságos magát csak még jobban tönkretenni tudhatja.
Ahhoz azonban, hogy mintegy már újra is azok legyünk, akik valósággal vagyunk, egyedül csak Istenre van szükségünk, Akiből most még hiányosak vagyunk, és így nincsen semmi szükségünk hozzá emberekre, tanítókra, könyvekre, különböző helyekről vett idézetekre, gyakorlatokra, módszerekre, technikákra, vagyis az Istenen kívül az égvilágon semmi másra, éspedig már csak azért is, mert mindezen előbbiek nélkül is azok vagyunk, és azok is maradunk, akik és amik Istennel egységben valósággal vagyunk. Az itt Örök Létnek, és Örök Életnek is megismerhető Istenben és Istennel mi is ugyanis létezhetünk még anélkül is, hogy a „vagyok” szellemi érzésen kívül bármit is tudnánk, bármit is értenénk, bárhová is tartanánk. Ha pedig helyesen ismernénk Istent, akkor azzal is tisztában lennénk, hogy itt a mulandó valóságának tagja Földön is minden úgy jó, ahogyan most van, mert most ez szolgálja a jó szellemi lelki előrehaladásunkat. Isten azt akarja, hogy a magunkat magunk megrontásunkból újra Őhozzá igazodjunk a magunk részéről is, mert Ő is azon munkálkodik, hogy újra olyanok legyünk, mint amilyen Ő, a Legfelsőbb Tökéletes.
Isten az előbbihez szeretetében a szeretetével alakít át bennünket, vagyis, ha magunk is ezen vagyunk, ezen dolgozunk, javít meg, állít helyre bennünket a magunk magunkat lealacsonyított létállapotban és létállapottal élésből. Az előbbi helyreállásunk folyamata során pedig, amin itt nem tudunk változtatni, arra nem szabad az itt használható energiáinkat elpazarolni. Ezért amire velük nem hathatunk, azt mind el kell tudnunk engednünk, el kell azokat fogadnunk úgy, ahogyan vannak. Ilyen esetben, és más esetekben is, Isten vezetését kell kérnünk, mert akkor fog minden jól alakulni. Az Isten segítségével megtörténő felébredésünk pedig aktiválni fogja azokat a dolgainkat, és képességeinket is, amik előtte még velünk együtt mintegy alvásban voltak. (Ezeket Isten visszaajándékozza nekünk, visszasegít bennünket hozzájuk, ami lényegében a visszaadásukat jelenti.)
Így pedig már be fogjuk látni az is, hogy minden jelen életünkben bennünket ért nehézségeinket magunk hozzuk létre, azaz magunk eredményezzük a gondolatinkkal és érzéseinkkel, és, hogy azok (is) a minél hamarabbi szellemi lelki felébredésünket szolgálják. Lényegben már ezekkel a nehézségeket eredményező hibás gondolatokkal és érzésekkel élés is a szellemi lélek mivoltunk „sötét éjszakájának” tekinthető, amiktől (is) nem látjuk az igazi célunkat, és életünknek igaz értelmét sem, és végettük nem ébredünk még csak a valóságos magunkra, és így már nem találjuk Magát Istent sem magunkban, sem pedig körülöttünk. Ilyenkor még az van, hogy amikor valami nehézség ér bennünket, rögvest háborogni kezdünk végette, mert még nem vagyunk teljesen tisztában vele, hogy mindig is a saját, és a mások ugyanilyen gondolatai azok is, amik háborgatni tudnak bennünket, és, hogy Istentől ilyen gondolatok soha nem származnak. Ő ugyanis folyton csak igaz szeretetet, boldogságot, békét, nyugalmat adományoz nekünk a Magáéból, és ilyen jellegűek a gondolatai is. Isten, ahogyan tehát háborgást, úgy még csak félelmet sem kelt bennünk sohasem.
Aki valakitől, vagy valamitől is, például az itt létező sötétségtől is fél, az a félelmével, és a többi rossz érzésével is, nyitott lesz azokra a manipulációkra, amikkel sötét szellemi lelkek ártalmas tettekre (szándékra, gondolatokra, szavakra, és cselekvésekre) akarják késztetni. Amennyiben azonban a belénk került félelmet, és a többi rossz érzelmeket is felismerjük, és szembenézni is tudunk velünk, akkor azokat az isteni szeretetünkkel feloldhatjuk, szétoszlathatjuk, vagyis mind hatástalaníthatjuk. Magától Istentől pedig már csak azért sem szabadna félnünk, mivel Ő soha senkinek nem akar rosszat, hanem mindenkinek, még a legrosszabb, legvadabb gyermekének, a sötét erőkhöz átpártolt szellemi lelkeinek is, állandóan csak a legjobbat akarja, és ezt akarja a teljesen sötéteknek, az egész lényegi mivoltukkal romlottaknak is.
A sötétségnek, vagyis a nem tisztaságnak erői az isteni szeretetnek Földön elterjedését mindenképpen meg akarják akadályozni, az Őket irányító, itt „Gonosznak” is nevezett szellemiség vezérletével, mert akkor a Sötét Szellemi Hatalmasság már nem tarthatja a maga hatalmában a nem isteni szeretettel élő lelkeket, vagyis azoknak félelemben tartásával nem irányíthatja tovább az ő cselekedeteiket, azaz szándékaikat, gondolkodásukat, szavaikat, és tetteiket. A sötétségnek korábban „Fényhordozónak”, és „Fényhozónak” is nevezett Szellemi Fejedelme most azzal (is) próbálkozik, hogy a „fény” szón keresztül tévessze meg a Földön élő szellemi lelkeket. A természetfölötti „Fény” ugyanis nem egyező az „Őtőle” való anyagi fénnyel, az elektromosan mágneses hullámjelenséggel. Az anyagi fény, a fényenergia, vagyis az elektromágneses rezgés ugyanis eltérő minőség az Istennel egyazonnak ismerhető Isteni „Fénytől” (Isten ilyennek alkotta meg), és nem is örök fennmaradású, hanem elhaló fény, vagyis keltett, közegen keresztül terjedő, és aztán elmúló, elhaló fény, mint ahogyan ez a szintén keltett anyagi hang esetében is van.
Istennek így tehát természetesen még csak a szellemi hangja is más, mint amilyen az anyagi hang, és ezért az testi fülekkel, anyagi fülekkel nem is hallható. Az anyagi hang hangközlő testtől származó hangnak időmozzanatokban váltakozása, avagy időben történő rázkódása (rezgése). Ezért egy itt nyugaton most népszerűvé tett, keleti világból származó hangtál is például, Magáéval Istenével azonos hangot, azaz tisztán szellemi hangot soha nem kelthet, nem adhat ki magából. Istenek semmilyen műszerrel nem mérhető szellemi hangja viszont kelthet itt frekvenciában mérhető hangrezgéseket is, vagyis Isten előállíthat a szellemi szavával akár itteni „égdörgésnek” megfelelő anyagi hangokat is, ugyanis Ő a szavával teremt meg minden anyagi dolgot is, köztük tehát anyagi hangot, azaz hangrezgést is.
A sötétség erői itt a legtöbben a szómágiát alkalmazzák, azzal vezetik félre a legtöbb embert, hogy aztán könnyedén befolyásolhassák, irányíthassák az anyagra, vagy a finom anyagira, és a mai világban ilyen sötét erő az önjelölt szellemi és lelki vezetők mellett a legtöbb demokratikus vezető is. Az igazán bölcs, vagyis az isteni bölcsességgel élő ember viszont csak tud a politikáról, ő maga soha nem politizál, a politikához sem elkötelezett, ő már csak az Igaz Istennek (Igaz Szeretetnek) és Igaz Istenért él, a maga részéről is már csak a teljesen és tökéletesen megtisztulásán rendületlenül dolgozván.
Ha azonban itt a Földön lenne akár csak egyetlen napig is elegendő annyi, félelemmel, és más rosszakkal sem élő, azaz teljesen tiszta ember, aki itt is már csak az örökké boldog örök életét élné a jelen, jónak nem igazán mondható körülmények ellenére is, akkor az egész sötét rendszer, és a földi irányítói is teljesen összeomolnának, és azzal rögvest el is tűnnének innen a Földről, azaz megszűnnének itt létezni és élni. Így viszont, hogy ez nem jön össze, majd Krisztus, vagyis az Isteni Lélek az Ővele egy és azonos, ragyogóan tiszta, és tisztán szellemi minőségű „fény”-testében „idejőve” (megjelenve) fogja az egész sötét rendszert, a vezetőit, és híveit is a Földről eltávolítani. A testi elméjébe, és testi énjébe zártan, abba mintegy „beleszorultan”, velük azonosulásban élő szellemi lélek ezt azonban még nem képes felfogni.
A testi elménk a teljes egész isteni elménknek egy kifelé fordult része, ami eltárgyiasul, és a testnek elméjévé, vagyis egy állandóan mozgó anyagi elmévé alakul. A legtöbb embernek pedig olyan szűk, olyannyira korlátolt a testi elméje, amin keresztül néz mindent, hogy vele képtelen meglátni a valóságos magát, a maga isteniségét, és végül is pedig már annak is tiszta és igaz tényét, hogy maga is az Isten. Ha viszont a teste nézőpontjából visszaáll az eredeti szemléletmódjára, akkor előbb-utóbb teljesen ráébred az igaz magára, és az igaz magában benne élő Istenre, Akiben ő szintén benne van, és ez esetben már tisztán érzi is az Igaz Istennel egymásbafoglaltágát, azaz, hogy maga is az Isten.
A legalacsonyabb önazonossággal élés állapotából vissza kell tehát kerülnünk a legmagasabb önazonossággal élés állapotába, ami legmagasabb önazonosságunk közvetlenül Isten Önazonosságából való, és így vagyunk magunk is az Isten úgy, hogy nem mi vagyunk az egyetlen és legfőbb, önmagától való, azaz nem teremtett Örök Isten, hanem „csak” egyek vagyunk Ővele.
Viszont, ha akár még csak ideiglenesen is, de teljesen csendben tudunk maradni, vagyis, ha igaz és teljes nyugalommal élünk és szemlélünk mindent, akkor nem csak a valóságos magunkat, az igaz lényegi mivoltunkat fogjuk megtalálni, hanem egyben vele az Igaz Lényeget, az Igaz Szeretetet, az Igaz Istent is. Ilyenkor már teljesen tisztán fogjuk látni azt is, hogy Isten, mint teljességgel anyagtalan, azaz örök fennállású Élet-Erő, nem csak a mulandó testünkben élő valóságos (örök) magunkban van benne, hanem a testünk körül is mindenütt ott van, ott is jelen van. Így pedig Isten jelenlétébe senki sem tudhatja „beletenni” magát, és mások sem tudhatják a „Jelenlétbe”, a mindenütt jelen lévő színtiszta Létbe „belehelyezni”, vagy „belevinni” őt, mivel mindenki mindig Isten jelenlétében él, mert, ha ez nem így lenne, akkor senki nem élhetne anyagilag sem. A nem tiszta, vagy teljesen nem tiszta szellemi lelkek tanítják arra is a másik lelkeket, hogy ők még nincsenek benne a „Jelenlétben”, „Abba” még „bele kell menniük”, és ezért szükségük van az ő pénzért kínált segítségükre, vagyis arra, hogy ők „belevigyék”, vagy „beletegyék” őket Isten jelenlétébe.
A sötét lényeknek ugyanis éppen, hogy az emberi léleknek, a szellemi léleknek Istentől elszakítása, és anyaggá degradálása a terve és célja, ami a tényleges „lélekölés”, mivel az anyag mulandó minőség. A testi érzelmi énjével meghasonuló, és vele végül már végérvénnyel azonosuló szellemi lélek el fogja veszíteni az örök minőségét, és így a testtel, és annak érzelmi énjével együtt, a jelenségvilág életidejének lejártával meg fog halni. A sötét szellemi lelkek a szellemi lelkeket, nekik az ellenkezőjét mondva is, tehát az Örök Istentől teljesen elszakadásra, és a mulandó anyaggal teljesen, vagyis az egész teljességükkel egyesülésre késztetik, és ezzel lesznek „lélekölővé.” (A tudatlan szellemi lelkek nem tudják, hogy mivel játszanak, ha a sötét erőkhöz csatlakoznak.)
Ugyanezek a sötét erők az előbbi céljuk érdekében az emberi társadalmat nem egyre szeretetteljesebbé, azaz isteni szeretettel, ártatlan szeretettel teljessé, hanem kihasználva az emberek isteni szeretet iránti közönyösségét, közömbösségét, földi emberi szeretettel, erőszakos testi szeretettel, elváró, követelő, változékony szeretettel, anyagi szeretettel teljessé akarják tenni. A két egymással ellentétes szeretet képviselőinek egymással „összecsapása” azonban szellemi szinten már megtörtént, az egymásnak „feszülésük” már tehát lejátszódott, azaz megvalósult, lezajlott, éspedig az Igaz Isten, az Igaz Szeretet képviselőinek a nekik,az erőszakos szeretettel élőknek szilárdan (kitartóan, állhatatosan) ellenállásukkal, azaz mindenféle anyagi értelemben vett harc nélkül lett győzelmével, mivel az isteni szeretet előtt nincsen, nem létezik,és nem is létezhet akadály, mert a mindennél erősebb isteni szeretet mindent legyőzni (uralni) képes, és így a szeretetlenségnek, ami az erőszakos szeretet, amit inkább nevezhetünk ragaszkodásnak, soha nem lehet hosszú távon létjogosultsága, örök jelleggel pedig sohasem.
Az isteni szeretettel teliség egyben isteni élettel teliség is, és mindez már az esetünkben is megvan, csak ennek még nem minden, hanem sajnos még mindig kevesen vagyunk a tudatában, és így Istennek Ővele egy Szellemi Tudatában sem vagyunk benne, hanem a magunk részéről Őtőle, azaz Istentől még mindig elkülönültségben élünk.
Ez az isteni szereteterővel, és isteni életerővel teliségünk végül is azonban most, és mindörökké is létezik, éspedig a mulandó személyünk nélkül is, aki gondolati „szüleményünket” (teremtésünket) magunk fölé emeltünk (a valódi magunkat ezen testi én-tudatunk alatti tudattá tettük), és a hamis énünket magunk elé is helyeztünk a vele azonosulásunkkal, erőnkből részére átadásunkkal. Mi tehát nem a halandó testi személy vagyunk, hanem az Örökkévaló Tiszta Szellemi Tudatosságból való, örök életű tiszta szellemi tudatosságok, akinek itt létezik egy testi személye is, és ezért vagyunk nevezhetők „kettős” lényegűeknek is.
A nem dualitást az igaz magunk vonatkozásában úgy fejezhetjük ki, hogy: amikor vagyok a vagyok állapot, avagy szellemi érzés, és semmi más nem vagyok, akkor vagyok az örökkévaló magamban. A színtiszta (vagyis minden anyagtól és anyagitól teljesen mentes) létezés és tudatosság (ami utóbbi szerető tudatosságot nevezhetünk tudatos szellemi életnek is) tehát az isteni állapotunk, az igaz állapotunk, az örök állapotunk. A lényünk Istenétől nem más, hanem az Övével teljesen egyező, vagyis egy színtiszta lét és tudatosság tiszta szellemi érzéséből, rövidebben kifejezve a szellemi lét és élet szellemi érzéséből áll a mi lényünk is, amit itt magunk is a „vagyok” szóval fejezhetünk, és fejezünk is ki. Nem véletlenül mondogatjuk itt is folyton, hogy „vagyok”. Viszont nekünk, isteni lelkeknek gondolatainkat és érzéseinket, és velük egyben az összpontosított figyelmünket is, vissza kellene tudnunk vonnunk a külvilágtól, hogy újra azok legyünk, akik valósággal vagyunk.
