Az emberi lélek, vagyis az Istentől „ember” nevet kapott szellemi tudat a szellemi erejét lekötötte az anyaghoz és anyagba, és ezért legyengült, beteg lett (megnyomorodott, elerőtlenedett), az anyag viszont az így nyert plusz erejével uralni és irányítani tudja a magát az előbbi módon lerombolta szellemi lelket.
Ha viszont a szellemi lélek egyszer végre már végérvénnyel visszanyeri az eredeti szellemi erejét, akkor többé már nem fog lealacsonyodni, hanem már csak tovább fejlődni, tovább növekedni fog az erejében, tulajdonságaiban, és ahogyan erősödik, növekedik, úgy, azaz vele arányosan fogja fejleszteni az anyagi minőséget is, vagyis az anyag és anyagi őt így a fejlődésével követni fogja, míg végül aztán maga is tisztán szellemi minősséggé visszaváltoztatva nem lesz.
Mivel létrehoztuk és kifejlesztettük, és vele azonosulván magunkról elfeledkezvén a szellemi erőnkkel meg is erősítettük a „külsős” egónkat, a testi énünket, két lehetőségünk adódott. Az egyik az, hogy ez a hamis egónk uraljon és irányítson bennünket, a másik pedig az, hogy vele többé már nem azonosulván, visszanyervén tőle az erőnket, a továbbiakban mi fogjuk uralni és irányítani azt, mint itteni cselekvő eszközünket, és egyben mint egy még újabb testi érzékünket is fogjuk azt használni. Más lehetőségünk nincsen, ebben kell döntenünk, és aztán aszerint kell eljárunk, vagyis élnünk is. Ez pedig azt jelenti, hogy ezúttal már örökösen az Istennel egységben fogunk élni, vagy pedig akár még öröknek tűnő időkig a szenvedés világában fogunk élni (újra meg újra megtestesülünk az anyagi világban), míg meg nem gondoljuk magunkat (a valódi eszünkhöz, a józan eszünkhöz nem térünk), és az anyagtól és anyagitól eloldódván vissza nem térünk Istenhez.
Az anyagi élettől így, vagyis újra az isteni eszünkkel élve eloldódottan, valójában nem is kell teljes mértékben elfordulnunk, hanem csak a figyelmi fókuszunkat nem azon kell tartanunk, azt állandóan Magára Istenre és az eredtünk igaz valóságára kell fordítanunk, ami igaz valóságba, avagy igaz életbe is ezzel már vissza is kerültünk úgy, hogy míg Isten a testünket élteti, addig az anyagi valóságban is élünk, és onnét is szemléljük azt is, egyetemben Isten örökkévalóságával, amiben így már örökösen benne maradunk.
Aki megtestesült tudatos szellemi lélek azonban inkább csak a testi személyiségét fejleszti, vagyis teszi azt először is egyensúlyban működésűvé, és aztán növeli, erősíti is, (azaz azt bontakoztatja, azt teljesíti egyre jobban ki) akkor azzal magát egyre inkább gyengíteni , nyomorítani fogja, mert így a maga fejlődésével nem fog törődni, ami valós szellemiekben fejlődésének kellene normális esetben maga után „húznia” az itt használható testi énnek, és képességeinek is fejlődését. Ezzel a hibás hozzáállással tehát inkább csak az anyagi lelkünk, a pszichikai énünk, a testi érzelmi énünk (ha úgy inkább tetszik: „érzelmi testünk”, avagy „fájdalom testünk”) fog fejlődni, az lesz egyre nagyobb hatalomban is, vagyis továbbra is a hamis önazonosságunk fog uralni bennünket. Ráadásul pedig a testi személyiségfejlesztésünk révén rendkívüli pszichikai élmények is jelentkezhetnek, amikről ez az árnyék személyiségünk elhiteti velünk is, hogy azok a valójában még csak testi tudat áthelyeződések mind „misztikus élmények”, „valós szellemi tapasztalások”. Erre ma már „spirituális tanfolyamokat”, „elvonulásokat”, és „spirituális tanító iskolákat”, „akadémiákat” (diplomaosztással!) is létrehoznak, amik jó pénzért ki is szolgálják a „spirituális egókat”, vagyis mást mondva rá, hogy mibe, szépen be is avatják a „spirituális egoizmusba” a „spiritualizmus” áldozatait. Ezek a kiképzett, azaz ki-művelt spirituális egók aztán már szintén úgy beszélnek a „spirituális ego” kialakulása veszélyéről, hogy le a kalappal előttük is. (Olyanok lesznek a „spiri”-tanítványok, mint amilyenek a „tanítóik”.) Ezek az emberek is jól becsapják magukat, még tehát magukkal is elhitetik, hogy ők már nem olyanok, mint a „spirituális egók”, viszont a beszédjük, és viselkedésük, de még csak az öltözködésük, a szintén magukat kelletésükhöz magukra kent, és aggatott dolgok, és a tárgyi egyéb más közvetlen környezetük is leleplezik őket, hogy újabban a „spirituális testi énjükkel” azonosulnak, és így még bizony, erősen hozzá vannak kötődve az anyagi testükhöz, és az anyagi világhoz is, ha „fénylényként”, vagy „fénymunkásként” elméletben már mindent tudnak a nem anyagi létezésről, és esetleg Istenről, meg az intuitívan élésről, vagy a meditatívan (isteni szemlélődéssel) élésről is.
A teljes jelen mentális szabadsághoz, vagyis a testi gondolatok nélkül éléshez is azonban teljesen más „szemmel”, azaz nem a testi szemeken keresztül kellene látnunk, mert a testi gondolatok, és a testi szemek is, csak korlátoznak bennünket a Magáéval Istenével egyező szabadságunkban, ami szabadság tehát jelen gondolatoktól is való szabadságot is jelent.
A mentális békéhez, és szabadsághoz vezető utunknak viszont soha nem egy állandó harcnak, küszködésnek, erőfeszítésnek kellene lennie, mint ahogyan azt manapság már igen sok önjelölt „tanító”, és a magukat más neveken (pl. mentális edzőt, trénert jelentő „coach” névvel), és a testük nevével is nevező „spirituális ember” tanítja nekünk. A teljes felszabadulás ugyanis megtörténhet a testi gondolatoknak és érzéseknek egyszerűen csak a teljesen elengedésével is. Ezeknek a gondolatoknak és érzéseknek elengedésével (vagyis a hozzájuk is semmilyen szinten többé már nem kötődéssel, velük is nem azonosulással) pedig meg fogunk szabadulni a testi elme uralmától is. Ez tehát egyáltalán nem harcos, se nem kiküzdött, hanem békés „győzelem”, békés megszabadulás a testi én, a testi elme, az egész testi rendszer, és így már az egész tárgyi valóságnak uralmától is. A fölöttük ily módon történő „győzedelmeskedéssel” (amit is bemutatott Jézus) lesz tehát újra igazán békés, boldog, könnyű (teljességgel súlytalan), és teljesen szabad is az örök fennállású „szív és lélek” egység, „ami” lényegi egység magunk is vagyunk tudatosan is. Így tudhatunk aztán már magunk is testtel is élvén újra tiszta és teljes életet élni, vagyis itt is az Istenével teljesen egyező örök szellemi életünket élni.
A hamis ego nélkül élés végül is tehát nem az egónak szó szerinti elpusztításával lesz meg, hanem annak előbbi „legyőzésével”, amivel a szintén mulandó világot, az ego egész világát is „legyőzzük”. Az ego nélkül élés így pedig az itt a mulandó valóságban nem egóként élésünkkel valósul meg, vagyis az itt is csak örökkévaló tudatos isteni lélekként élésünkkel, aki Isten által irányított lélektudatosság itt őáltala uralt és irányított testtudatossággal is él. (A jógairányzatokban ezt „egyhegyűségnek” nevezik.)
Itt az anyagi valóságban ideiglenesen élvén jó és rossz testi gondolatokat is tapasztalhatunk. Mivel azonban itt, ahogyan a testünknek, úgy a testi jó és rossz gondolatoknak, és a velük járó érzelmeknek is, súlya van, s így már igen sok terhet cipelünk magunkban, és magunkon is, amennyiben testi gondolatokkal és érzelmekkel, vagy azokkal is élünk, és nem pedig elengedjük és elhagyjuk azokat, mint azt tennünk kellene, hogy ne szenvedjünk folyton a rossz testi gondolatoktól, és érzelmektől is, és, hogy ezzel újra teljesen szabadok, isteni szabadságúak is lehessünk. Ezt azért is meg kellene tennünk, mert, ha inkább megtartjuk a testi gondolatokkal és testi érzelmekkel élést, akkor azok egyre inkább felemészteni fognak bennünket (különösen az aggodalmas, fájdalmas, és félelmes gondolatok és érzelmek), és irányítani is fognak bennünket. Ezeknek a saját testi gondolatoknak (is) így a foglyai is leszünk, és tehát könnyedség érzetünk sem lesz tőlük, hanem ezek is felesleges terheink (bennünket ide lehúzó nehezékeink) lesznek, melyeket, mint a legsúlyosabb testünket is, mindig magunkkal, és magunkon is kell cipelnünk, amire még mintegy pluszként rájön az egész anyagi valóságnak is terhe, merthogy a testünk révén azzal is azonosulásban vagyunk.
Rengeteg gondolatot, és velük egyben érzelmi terhet is el kell tehát engednünk magunktól, hogy újra könnyedén, azaz teljesen súlytalanul, teljesen szabadon élhessünk, vagyis úgy, ahogyan az eredeti létállapotunkban éltünk. Végül is mindentől meg kell szabadulnunk, ami nyomaszt, emészt bennünket, mert e nélkül nem lehetünk teljesen szabadok, nem élhetünk az Istenével egyező szabadságunkkal, és boldogságunkkal sem, mert ez esetben Istent sem érezhetjük sem magunkban, sem pedig körülöttünk, Akitől való szabadságunkkal és boldogságunkkal élhetnénk itt is.
Mivel az „életünkbe beengedni Istent” Istennek a valódi lényegi magunkba beengedését jelenti, az embernek, ahogyan Őt valósággal látnia és hallania, úgy az előbbiért Istenhez imádkoznia is soha nem az anyagi testével, hanem a „szívével”, az igaz lényegi mivoltával, a közvetlenül az Istenéből való, az Ő szeretetével telített anyagtalan önazonosságával lehet. (Ha ez nekünk már megvan, akkor semmiféle ajakimára nincsen szükségünk, éspedig azért is, mert az, mivel a mulandó testtel végzett, mindig csak másodlagos jelentőségű lehet. A teljes „szívvel”, azaz teljes lényegi mivolttal Isten felé fordulás is azonban már „imádkozásnak” minősül Isten szemében, amire Ő fokozatosan, és végül már teljesen is fel fogja Magát nekünk tárni, és a mi magunkat Őneki teljesen átadásunkra teljesen is megláttatni, megismertetni, és megértetni, vagyis megtapasztaltatni is fogja velünk Magát. (Mi csak áltatni tudhatjuk magunkat azzal, hogy Isten teljesen megtapasztalását is egyedül magunk meg tudjuk csinálni.)
Istennel nekünk itt a Földön élvén, vagyis megtestesülten, mint egy rendkívüli értelmű, gondolkodó, mindeneknél magasabb és hatalmasabb Lénnyel, Aki a legnagyobb és legerősebb Erő is, kellene mintegy már újra is közvetlen kapcsolatba kerülnünk a magunk részéről is, mivel Isten is a közvetlen kapcsolatunk helyreállítása érdekében munkálkodik rajtunk. A Föld pedig azért lett teremtve, hogy rajta élve az ember újra közvetlen kapcsolatba kerülhessen Istennel, és visszaállíthassa az egységét is Ővele, amit a szabad akaratából adott fel, vagyis soha nem Isten kényszeríti az emberi lelkét arra, hogy az Őtőle elkülönülten élést válassza az Ővele egységben és együtt is élés helyett.
Erről az egyetlen Igaz Istenről pedig megtestesülten is tudnunk kellene, hogy Ő Maga nem mulandó anyagi fény, nem egy fénylény, hanem Örökkévaló „Fény”, azaz kialudhatatlan, avagy halhatatlan Szellemi „Világosság” (is), Aki az innen megszabadulásunkon, vagyis az egyedül csak magunknak „köszönhető” hibáink megszüntetésén, és a kapcsolatunk helyreállításán munkálkodik.
A hibáink „szálai”, amiket most már csak Isten tudhat kioldani, valójában tehát az anyaggal és anyagival való téves kötődéseink és téves azonosulásaink. Azonban nekünk nem csak ezektől a kötődéseinktől szükséges megszabadulnunk, hanem azokat a „szálakat” nekünk is el kell oldoznunk, amikkel a társainkat tartjuk az anyaghoz kötődésben. Segítenünk kellene ugyanis nekünk is egymást az innen megszabadulásban a róla szóló valós szellemi tudásunkat megismertetéssel is. (Nem úgy kellene tehát a társainknak „segítenünk”, hogy még jobban hozzákötözzük őket az anyaghoz.) Igazán segíteni a társain viszont mindenki csak az igaz tapasztalati tudása révén tudhat. (Aki még csak elméletben ismeri az Istennel közvetlen kapcsolatba kerülést, az nem tudhatja helyesen elmondani, hogy gyakorlatban milyen Istennel kapcsolatban állni.)
Anélkül pedig senki nem taníthatna teljes ismeretet Istenről a társainak, és nem taníthatna még csak az üdvösségről sem, azaz nem képviselhetné az Igaz Istent az, aki Ővele még nincsen közvetlen kapcsolatban. Közvetlen kapcsolat nélkül ugyanis minden ilyen tanítás egyre inkább öncélúvá válik, és önhaszon kereső is lesz, és ezért az ilyen „tanító” gyakorlatban nem is tud Istennek szeretet törvénye szerint élni, vagyis nem fogja azt maradéktalanul megcselekedni, nem fogja a törvényt beteljesíteni, azaz annak teljesen eleget tenni is. Az ilyen szellemi lélek az itt megszerzett Istenről való elméleti tudása végett még csak túl sokat képzel magáról, és tehát az Istennel való állandó közvetlen kapcsolata sincsen meg, és így ő semmivel sem különb az Istent még csak kereső szellemi lelkektől, amit ezért folyton hangoztatnia is kellene, amit sem tesz meg, merthogy föléjük képzeli magát, magasabbnak, többnek tartja magát náluk.
Aki még hiányt lát a valóságos magában, és nem pedig a Központjával, avagy Középpontjával egyetemben az egész Teljességet, annak még fejlődnie kell a beteljesedéséhez, még ugyanis bőven vannak idekötődései, téves azonosulásai, és így más hibái is.
Ide a legtöbb emberi lelket jelenleg leginkább a kéjvágya köti. A kéjvágy is azonban olyan, hogy nem enged helyet Istennek a lélekben, és ráadásul az önzés körforgásába zárja a lelket. A kéjvágy az isteni lélek szellemi „fényét” is kioltja, és sötétségével tölti el a lelket, és megkeményíti a „szívet” is, amivel azt elzárja Isten kegyelme elől is. Mindezeket is azonban maga teszi magával a lélek, mivel a kéjes vágyakkal élést választja, azt is akarja magának.
A gondolkodásunkat is tehát újra teljesen világossá, vagyis az eredeti tisztaságúvá, Isteni tisztaságúvá kell tennünk (visszaállítanunk) ahhoz, hogy újra azok legyünk, akik valósággal vagyunk. Ameddig ugyanis anyagilag, vagy anyagilag is gondolkodunk, addig nem az igaz, nem a valóságos magunk vagyunk. Végre tehát már rá kellene jönnünk, hogy nem azok vagyunk, akiknek a testi gondolatainkkal gondoljuk magunkat. Akinek ugyanis azokkal gondoljuk magunkat, az még csak a nem örök fennmaradású „árnyék személyiségünk”, a testi, avagy tárgyi énünk, a nem igaz, hanem hamis, és ráadásul mulandó önazonosságunk.
Az igaz, avagy valóságos magunkat a hamis egónkkal azonosulva belezártuk az anyagi világba is, és ettől fogva gondolunk mást magunkról, mint akik igazán vagyunk. Anyagba láncoltság, és az anyagnak terhe nélkül ugyanis könnyeden, teljesen szabadon, örömtelien élők vagyunk, még az itteni legborzasztóbb körülmények között is, melyek is most egyre rosszabbakká fognak válni a hamis énünkkel makacsul azonosulásunk végett. Tettekre váltani ugyanis az Igaz Isteni tanítást még mindig nagyon kevés ember akarja, a legtöbb inkább él továbbra is a tévhitekkel, fanatizmussal élő embertársai szerint, akik ezeknek a különféle ideológiáknak áldozatai, és ezért mind a vesztükbe tartanak. Jelenleg pedig szintén igen sokan megcselekvő erő nélküli szellemi falánkságban (halomra gyűjtik maguknak az elméleti igaz, és vele egyben a nem igaz tudást) is szenvednek, ami „spirituáliskodás” egy újabb betegségük nekik, amivel esnek bele a sok önjelölt „spirituális” tanítómester többjének is csapdájába, és így azokkal együtt menetelnek a „széles úton” a vesztükbe. Az azonban senkit nem fog majd a következményeitől mentesíteni, hogy téves tanítást fogadott be magába több „spirituális előadótól” is.
Az igazi mester, avagy igaz tanító viszont már felismerhető arról is, hogy az egy „eszköz” Isten kezében, az Ő akaratának közvetítője, és képviselője is Istennek, még csak az egyszerűségével, szelídségével (ártatlanságával), és alázatosságával is. Ezért, aki Istenről tanítónak a cselekedetei nincsenek teljes szinkronban a tanításaival, az hamis tanító akkor is, ha inkább csak igaz tudást, isteni tudást közöl is a hallgatóságával, amit nem mindet cselekszi is meg. Ha ilyen tanítót követünk, magunk is el fogunk bukni, el fogunk veszni, vagyis maradni fogunk az anyagi valóságban, még nem kerülhetünk haza.
A csak az igazat tanító, és ezért „igaz tanítók” esetében viszont mindig is az van, hogy ők teljesen tisztában vannak azzal is, hogy itt élvén mindenki tanító, és tanuló is, mivel ugyanaz az EGY a Céljuk. Mi pedig, valamilyen szinten már felébredt „közönséges” (az emberiség tanítására megbízást Istentől nem kapott) lelkek is azonban csak addig taníthatunk minden arra még rászoruló, és ezért segítségünket kérő lélektársunkat, míg Isten az ő esetükben is Maga nem veszi a kezébe a Magáról tanításukat, és „gyermekévé”, „fiává” nem neveli őket is.
Arra is már rég rá kellett volna jönnünk, hogy az Istenhez hozzáférés sohasem múlt, és ma sem múlik közvetítőkön, mivel minden embernek közvetlen hozzáférése van a valóságos lényegi mivoltában, az igaz önazonosságában benne élő Istenhez. Semmi külső struktúra tehát nem szükségeltetik ahhoz, hogy Istennel újra közvetlen kapcsolatba kerülhessünk.
A lényeg az, hogy olyan tiszta lelkeinek kellene mintegy már újra is lennünk Istennek, akikben Ő, mint legfenségesebb és leghatalmasabb Szellem, teljesen szabadon élőként, Élő Istenként („Élőként”) és az Élet Teljességeként is megnyilvánulhat. Az ilyen lélek legkiválóbb mintapéldányának még mindig csak Jézust lehet tekintenünk. Ahhoz pedig, hogy Őrá, az Istennel egy lélekre teljesen hasonlítsunk, még sok szellemi tudati magaslatot kell „megmásznunk”. (Jézusi tisztaság nélkül senkinek sem lehet innen közvetlenül visszakerülnie az „Atyához”, és az üdvös létállapotba sem.)
Vannak azonban, akik már belátták, és tapasztalati tudásuk is van róla, hogy a Földön élő lelkek érettsége különféle fokon áll, ami fokok megértési szintek is, és e szintek szerint van a „világosságot”, vagyis a velük egy szellemi „fényüket” magukból kisugárzásuk is, amit ők már nem tévesztenek össze az emberek anyagi fényével, a testi kisugárzással. A szellemi ébredettségünk foka határozza meg azt is, hogy az Isten újabb, a jelen korban is létező kinyilatkoztatásaiból is mit érthetünk, és mit nem érthetünk még meg. (A szellemi éberségünk fokával is arányos a szellemi minőségű „világosságunk”, vagyis a magunkból kisugározható lelki „fényünk”, ami Isten hasonlatosságára nekünk is a velünk egy és azonos fénylő „öltözetünk”, avagy „ruházatunk” (a nem anyagi minőségű „hófehér gyolcsruhánk”). Isten is ugyanis az Ővele egyazon Világosság mivoltába van „felöltözve”, az Ő hófehérszerűen ragyogó Szellemi Tudat mivolta az Ő Lelki teste, ami tehát nem anyagi testet, nem fényenergiából álló, hanem tiszta és tisztán szellemi minőségű örök testet, avagy örök formát a Földnek nyugati részén „Krisztusnak” nevezhetünk.)
Az egyetlen Isten viszont mindig csak azoknak a lelkeinek fogja Magát kinyilatkoztatni, vagyis Magát teljesen is feltárni, akik az Ő szeretettörvényét maradéktalanul teljesítik, akik azt nem csak elméletben ismerik, hanem be is teljesítik, azaz gyakorlatban is élik (teszik), már csak isteni szeretettel teljes cselekedeteik lesznek. Aki pedig nem így tesz (azaz nem tartja, vagy hiányosan tartja be az isteni törvényt) az nem csak Istentől, hanem az Ő szeretete elől is elzárja magát, amivel pedig még nem kerülhet észlelhető közvetlen kapcsolatba Istennel, még csak rövid időre sem, hanem továbbra is elkülönültségben fog élni Istentől. Az ilyen ember még gőgös, erőszakos, nem eleven, nincsen felébredve, és így azt hiszi, hogy úgy határozhat Isten felől, ahogyan az neki tetszik, vagyis Őt el is utasíthatja magától, mellőzheti is, és ezért továbbra is csak a testi énje akaratát fogja mindig teljesíteni, annak tesz gyakorlatban is eleget.
Az Élethez való harcos, küzdelmes (erőszakos) hozzáállásunk is pedig csak az Élet Teljességét is jelentő Istennek való teljes önátadásunkkal fog végleg megszűnni, mivel addig az Élet teljesen szabadon előre áramlásával inkább csak szembemenni, azaz Istennek és akaratának inkább csak ellenállni fogunk. A teljes önátadásunkkal azonban teljesen is meg fog valósulni az Istenhez igazodásunk (akaratban is), és így már egyesülhetünk is Istennel, amivel az Őtőle elválasztottságunknak is mindörökre vége lesz. Újra egységben, és együtt is élhetünk Istennel, és ez a teljes felébredésünk is, amikor rájövünk arra is, hogy valósággal nem is éltünk külön Istentől, mert mindez csak egy elképzelt valóságban, egy nem igaz valóságba (álomvilágba) önszántunkból belekerülve („beleesve”) játszódott le velünk és általunk.
Sajnos azonban a legtöbben még nem az előbbinél tartunk, hanem homlokegyenest az ellenkezőjénél. Az emberiség szellemi sötétsége ugyanis már akár az elkövetkező években is csúcsra juthat, ami minden téren csak még nagyobb megosztottságot, szétesést fog eredményezni. A folyton fejlődő megosztottságot (is) azonban soha nem leküzdenünk kellene, azaz azt sem harcos módon kellene megszüntetnünk, hanem egyszerűen csak el kellene hagynunk, helyette a békés, és szeretetteljes egységben élést, a mindenkivel és mindennel harmonikus összetartozást, egybetartozást választva, és meg is cselekedve, ahogyan ez eredetileg volt egészen addig, míg ezt a tökéletes rendet, avagy harmóniát magunk meg nem változtattuk a mulandó testeinkkel, a jelen testeinkkel azonosulásunk végett. A legtöbb ember azonban, mivel még nem állt helyre az Istennel való közvetlen kapcsolata és egysége, és még csak ilyen törekvése sincsen, még mindig nem engedi, azaz elhatárolódik tőle, hogy egységben éljünk velük, és, hogy így legyünk Istennel a Teremtőnkkel is.
Ezen előbbi emberek közül pedig sokan már az Istentől külön élést veszik természetesnek, és igen nagy vehemenciával így osztják az észt is Istenről, vagyis még külön ki is hangsúlyozzák, hogy van Isten, és vagyunk külön mi is, amivel is már a többieket (fölöttük hatalmat nyerés céllal) félelemben is tartják Istentől, Akitől csakis látszatra élnünk külön, és így vagyunk egymással is. Ezen külön élőknél pedig már csak azok vannak még nagyobb slamasztikában, akik magukat hiszik és mondják az egyetlen Istennek, pedig nem ők az egyetlen Igaz Isten. Hát, mindkét csoportnak még erre is rá kell jönniük, még ettől a tévhitüktől is meg kell majd szabadulniuk. Isten azonban türelmes, várni fog rájuk is.
