A „jó”, azaz tökéletes megértés érdekében előre kell bocsátani, hogy Isten legfelsőbb „házába” Isten „fele-ségeiként”, vagy pedig az Ő „fele-barátaiként” (ki-ki hogyan gondolja) mindig csak az újra teljesen tiszta, és tökéletes egészségű (azaz „beteljesedett”, nem „töredékes”) lelkei juthatnak be, illetve vissza, és nekik többé már nem kell megtestesülniük, örökösen Istennel fognak élni.
Ennek előrebocsátására azért van szükség, mert itt szinte már mindenki tévesen azt hiszi, hogy ő már jó ember, jó lélek, azaz tiszta, teljes, és tökéletes lénye Istennek, és, hogy ezért már alkalmas az Istennel való „házasságra”, azaz Ővele „egybekelésre” is, holott az ilyen, nyugodtan büszkének (gőgösnek, elbizakodottnak, nem jó tulajdonságúnak, nem isteni tulajdonságúnak) is nevezhető ember ettől tart még a legmesszibbre, és igen sokan az őáltaluk választott tanítóikkal együtt vannak így, és ezen tanítók sora élén létezik „fő tanítóként” („főpapként”) a hamis Jézus Krisztus is, akit itt Antikrisztusnak is nevezhetünk. A legtöbb „vallási tanító” is ennek a hamis istennek áldozata, aki a 90 százalékában igaz tudást, azaz isteni tudást tanítása mellett tanított 10 százalék saját igazságaival, a hamis tudással (vagyis a hazugságaival) „viszi jégre”, azaz téveszti meg a szellemi lelkeket, és tartja őket a maga erőszakos hatalmában. Aki emberi tanító is pedig jövedelmi tizedet, vagy bármi más pénzprofitot, anyagi profitot (amibe beletartozik az emberektől való dicsőítése, a hírnév szerzése is), szed, azaz bezsebel az emberektől a tanításáért cserébe, vagy akár csak egy hazugságot is tanít az Igaz Istenről, a szerelmes fiáról, Jézusról, vagy Isten bármelyik igaz fiáról is, az bizony, hogy nem az Igazhoz, hanem a hamis istenhez tartozik.
Amikor azonban itt hívőként valakire akár csak azt mondjuk is, hogy ő egy „jó érzésű” ember, akkor azon azt kellene értenünk, hogy ő egy tökéletes, vagyis isteni érzésű ember, aki távol tartja magát minden érzelgősségtől, azaz minden testi érzelemmel, és érzelem szerint éléstől (is). Sajnos azonban, a „jó érzésű” kifejezést is a legtöbb itt megtestesülten élő szellemi lélek még mindig tévesen a testi érzelmeivel, és a szintén mulandó egész testi rendszerével is azonosult társaira mondja, mivel ő is még mindig a testi érzelmei, vagy azok szerint is él. (Az ilyen ember valójában tehát még nem jó ember, nem igaz ember, és nem jó érzésű, vagyis nem isteni érzésű sem, és így a cselekedetei sem isteniek, hanem inkább még csak testiek, anyagiak.)
Ha viszont itt szinte már csak annak érdekében cselekszünk, hogy a testi érzékeinket minél jobban kielégítsük, akkor azzal is számolnunk kellene, hogy annak a számunkra leginkább nem kellemes visszahatási lesznek, vagyis szenvedni többet fogunk végette, örülni pedig igen keveset. Ha azonban itt is inkább már csak Isten érdekében teszünk, akkor annak soha nem lesz rossz következménye, amit elszenvednünk kellene, hanem mindig csak jó visszahatásai lesznek ránk. Nos hát, ezért kellene már csak Magának Istennek irányítását elfogadnunk, és nem pedig helyette a mulandó testünk és testi énünk, a hamis egónk általi irányítottságunkat megtartanunk, ami csak egyre jobban lealacsonyítani és tönkretenni fog bennünket, és nem pedig nemesíteni, azaz minél magasabb tökéletességre („tökéletességről tökéletességre”) juttatni, ami az Istennek célja velünk.
Itt mindenkinek, minden embernek, azaz tudatos szellemi léleknek el kell odáig jutnia a fejlődésében, hogy a fizikai korlátokat meghaladni tudja a szellemileg teljesen megvilágosodásával, vagyis az eredeti teljes és tökéletes tisztasága Istentől való visszanyerésével. A durva anyagi korlátokat finom anyagival meghaladva viszont még csak félig, vagyis csak az anyagot és anyagit illetően lehetünk megvilágosodva, teljesen megvilágosodásra (teljesen tiszta állapotunkban az anyagi valóságot egyetemben a természetfölötti valósággal, azaz egy egységben gyakorlatilag is látásra) ezzel még nem jutottunk. Ezt legnagyobb számban az „okkultista” tanítók, és a pszichéjükkel még szintén mindig azonosuló, itt „pszichológus doktoroknak” kiképzett, teljes ismeretre, teljes látásra még nem jutott szellemi lelkek és követőik hiszik úgy, hogy ők már teljesen tiszták, és így már a teljes isteni látásnak is birtokosai.
Nekünk viszont, ellentétben ezen előbbi „nagy tudományú” emberekkel, odáig kellene jutnunk, hogy már csak testileg legyünk emberek, tudatilag pedig már ne testtudatok, hanem Isten-tudatok legyünk, akik Istent Ővele egységben élvén itt a mulandó valóságában megnyilvánítani, avagy megvalósítani hivatottak. Ez azt jelenti, hogy Istent, Akiben vagyunk (mozgunk, élünk), és Akit magunkban hordozunk, itt magunkkal kifejezni is tudjuk, leginkább az isteni szeretettel teljes cselekedeteinkkel.
Amennyiben azonban valaki úgy viselkedik, mint a többségi emberek, az bizony, még nem az Igaz Isten felé, hanem a mulandó világ felé tart, vagyis a jelen világban, a mulandó testben, a mulandó formában merül egyre jobban el, és így az Isten helyett továbbra is az anyaggal fog egységben élni. Egész egyszerűen arról van itt szó, hogy aki komolyan Isten felé törekszik, az elkezdi élni az eredeti szellemi, azaz isteni életét, az örök életét, az ezért nem úgy fog viselkedni, mint akik még mindig a testük mulandó életét élik, és révén már a mulandó világba is „belegyökerezik” magukat.
Azt pedig, hogy hogyan kell a közvetlenül Istenéből való életünket élnünk, Isten nem csak meghatározta a törvényeivel, hanem a megtestesült szent tanítóin keresztül be is mutatta, és folyamatosan mutatja is, vagyis le is példázza, gyakorlatban is bemutatja. Mi azonban a legtöbben nem követjük őket még csak a szeretésben sem. (Pedig Jézus a Krisztus, az Isteni Lélek is világosan az értésünkre adta, hogy úgy szeressünk, mint ahogyan Ő szeret minket.)
Az ember az itt is isteni szeretetben „lubickolása” („fürdőzése”) helyett azért szenved itt, mert feltételes szeretettel, személyválogató szeretettel, testi szeretettel, és testi értelemmel, logikus értelemmel él, és nem pedig már csak isteni szeretettel és isteni értelemmel, mint „otthon” mindig is él, éspedig ettől az örök szeretettől teljes boldogságban és örömmel, azaz minden szenvedés, és egyéb más rossz nélkül. Ilyen teljesen és tökéletesen tiszta szeretetté és értelemmé kellene tehát magunknak is, és mintegy már újra is lennünk, és ezt a magunkat mindig csak adnunk kellene válogatás és megkülönböztetés nélkül mindenkinek és mindennek, mert csak ezzel lehetünk magunk is teljesen olyanok, mint amilyen Isten az Örök Szeretet. Újra magunknak is az Örök Szeretetté kellene tehát lennünk. A legtöbben azonban még nem az előbbinél tartunk, hanem még változatlanul a feltételeket szabó szeretettel, birtokló szeretettel, félő szeretettel, erőszakos szeretettel élünk az ártatlan isteni szeretet helyett, ami tehát az előbbiektől is tiszta. Ebből a nem tiszta és nem örök szeretetenergiából teljesen ki kellene kapcsolódnunk, és vissza kellene kapcsolódnunk az isteni szereteterő tisztán szellemi minőségű, teljesen tiszta, és teljesen szabad erőáramába. (Amikor erre eljutunk, attól fogva Isten rajtunk keresztül is meggyógyíthatja bármelyik lélektársunknak a testét is, mint azt a „vérfolyásos” asszonnyal is tette.)
Mi azonban a többségünkkel sajnos, ha az ellenkezőjét mondjuk is helyette, még mindig a hamis egónk, a testi énünk akaratának adjuk át magunkat, és nem pedig az isteni akaratnak, mint azt itt is kellene tennünk. Pedig az isteni akaratnak teljes önátadásunk a teljes szabadságunkkal, és a teljes boldogságunkkal is egyenlő.
Az itt egónknak ismert lény tehát nemhogy szolgálja a szellemi lélek és lélektudatosság mivoltunk boldogulását és innen megszabadulását, hanem egyenesen ellene van ennek, hogy a maga ideig-óráig tartó, vagyis múlékony és változékony boldogsága és jóléte az általunk kiszolgálásával minél tovább fennmaradjon, a többiét túlélje, mivel tisztában van vele, hogy az élete véges.
Mivel azonban a legtöbbünknek cselekedeteit még változatlanul az egoizmus, az egoista szeretet hatja át, csak az egoista szeretetünket teljesen elhagyva kerülhetünk ki az élet és halál körforgásából, és kerülhetünk vele vissza az eredetünk örök valóságába, és élhetünk a Magáéval Istenével teljesen megegyező lét-és életállapotunkban így már örökös jelleggel. Más út, más módszer, más technika, más megoldás erre nem létezik.
Az anyagi életből „kiszálláshoz” (avagy „kilépéshez”), és a szellemi életbe visszakerüléshez tehát fölötte kellene állnunk minden egoista vágynak, különösen a becsvágynak, és a kéjes vágyaknak, és még a kétségeknek, félelmeknek, és elégedetlenségnek is, mert különben nem fogunk tudni „kiszállni” az élet és halál birodalmából, és ezért továbbra is ezek fognak bennünket irányítani, vagyis szerintük fogunk cselekedni és viselkedni. Viszont ameddig a félelmeink, és a ragaszkodásaink irányítanak bennünket, addig nem vagyunk teljesen szabadok, az isteni szabadságunkat, és isteni boldogságunkat se, még nem nyertük, nem kaptuk vissza Istentől, és híjával vagyunk más eredetileg megvolt isteni tulajdonságunknak is, azaz nem élünk velük sem, vagyis a fejlődésünkkel még nem jutottunk el arra, hogy azokat is visszanyerjük Istentől. Így azonban benne fogunk maradni, és sokan már benne is rekedtünk a „madarásznak” kalitkájában, még tehát nem tudhatunk a sötét világból, az anyagi világból végleg „kiszállni”. Pedig ez nagyon is lehetséges, Jézus ezt is bemutatta nekünk, és voltak és vannak más, teljes és tökéletes tisztaságukat itt visszanyert szellemi lelkek is, akik az anyagi testük hátrahagyása nélkül hagyták és hagyják el az anyagi létet. Az ilyen isteni lelkek ide testben többé már nem fognak eljönni, hacsak nem Isten küldi el őket ide valamilyen megbízással.
Már rég azt is tudnunk, és elfogadnunk is kellene, hogy mindent a gondolatainkkal és érzéseinkkel hozunk létre, és ez vonatkoztatható a „sorsunkra” is, ahogyan az a jelen életünkben is alakul. Ahogyan hozzáállunk magunkhoz, és az itt létező többi élőlényhez, az egész jelen környezetünkhöz, a szintén élő világhoz, az az itteni „sorsunk”, amit még a korábbi testeinkben használt gondolataink és érzéseink szerinti cselekedetink is meghatároznak, és amit így az egymás után, azaz egymásból következően gyakorlatban is elvégzett elgondolt cselekedeteinkként is felfoghatunk, és felfoghatjuk vele egyben azt is, hogy mindenki egyedül maga „írja” a sorsát, vagyis „sorsának kovácsmestere” is ő maga, soha nem Isten rendezi el a „sorsát” se, mindenki maga juttatta magát a szabad akarata szerint a jelen, esetleg igen nehéz „sorsára” is, amin most meg nem győz eleget elégedetlenkedni is, mivelhogy nemhogy a „sorsát”, hanem teljesen még csak magát sem ismeri. Mivel nem csak az EGY Istent, hanem magunkat sem ismerjük, nem tudjuk azt sem, hogy miket cselekszünk, ahogyan ezt Jézus is kijelentette rólunk Istennek. Végül is tehát a sorsunk nem eleve elrendelve van Isten által, és így még csak a „sorscsapásokat” sem Isten méri ránk, nem Ő sújt, nem Ő csapkod velük bennünket, hanem azokat is mind magunk hozzuk magunkra, egytől-egyig magunknak „köszönhetőek”, ahogyan a jó sorsunk is magunknak köszönhető, melyet az isteni gondolatokkal és érzésekkel élve hozunk létre.
Az igaz valóságban nem létező, hanem csak itt létező pozitív és negatív életérzésekkel élésünk is távol tart bennünket a valóságos magunktól, és a valóságos magunkban élő Valóságos Istentől a Teremtőnktől is, merthogy azonosulunk a testi érzéseinkkel is, ’s így szerintük élünk, és nem pedig itt is már csak az Istenével egyező, isteni szeretettel teljesen áthatott, tiszta és tökéletes érzéseink szerint, ahogyan az eredetvalóságunkban, az örökkévalóságban, az igazi hazánkban élünk. Azt kellene tehát itt is folyamatosan megélnünk, akik valósággal vagyunk, vagyis örök és ártatlan szeretetnek, ugyanilyen örömnek, boldogságnak, szabadságnak, békének kellene lennünk, ezek ugyanis mind az eredeti természetességeink, ha most ideiglenesen mulandó testben élünk is. A látszat szeretet és látszat boldogság nem igazi szeretet és nem igazi boldogság, ezek nem isteni természetességeink, nem az isteni természetünkhöz tartoznak.
Mivel pedig az „üdvösség”, vagyis az örök boldogság is a természetességünk, az nem függhet semmiféle anyagtól és anyagitól, és nem függhet még csak valamiféle vágytól sem, különösen nem függhet anyagi vágyaktól, és azoknak beteljesülésétől sem. Ugyanígy az örök öröm is az isteni természetességünk, és ezért soha nem elvárnunk vagy követelnünk kellene azt sem, hogy mások (vagy éppen tőlük való dolgok) okozzanak nekünk örömöt, hanem helyette is mindig azon kellene lennünk, hogy másoknak mindig csak örömöt (is) adjunk, éspedig az isteni szeretettel teljes minden szándékunkkal, gondolatunkkal, szavunkkal, és tettünkkel. Ezzel kellene „fizetnünk” a másoktól akár állandóan is csak rosszakat kapásunkért is, vagyis azokra is csak isteni szeretettel kellene reagálnunk, ha nem tudjuk elkerülni az ártó, bántalmazó emberek közelségét. Jézus ezt is kiválóan lepéldázta, és a többi igaz tanítónál sem figyelhetünk meg mást, hanem csak az önjelölt tanítóknál és követőiknél. Ők ugyanis „visszavágnak” az őket kritizálóknak, vagyis az őket sértegetőknek.
Amikor mi az előbbi helyesen, azaz Isten szerint élésre (cselekvésre), és szintén helyes szeretésre már eljutottunk, és a „szívünk” mélyén, vagyis a valódi lényegi mivoltunkkal nem érezzük (azaz nincsen szellemi tapasztalatunk felőle), hogy ugyanígy (azaz mint Isten) szeret valaki bennünket, akkor az a valaki még csak testi szeretettel, vagyis birtokló, viszonzást elváró, követelő, önző, erőszakos szeretettel szeret bennünket. Ha pedig valaki irányába nem teljes, és nem összpontosított, azaz nem koncentrált figyelemmel vagyunk, akkor azt az embert mi is nem igazán szeretjük, hanem még csak testi szeretettel szeretjük, vagy azzal sem szeretjük, hanem egyszerűen csak megtűrjük magunk mellett. Pedig csakis az igaz szeretet által ismerhetjük meg még csak az életünk igazi értelmét is. Igaz szeretetben és igaz szeretettel élés nélkül még ez sem lehetséges a számunkra, mint ahogyan az igazi „meditációt” sem „űzhetjük” (gyakorolhatjuk) nélküle, hanem csak a mesterkéltet, vagyis a testtel végzettet, ami az általunk kiagyalt, vagy mások kiagyalta, és nekünk valaki megtanította „meditációs technika”.
Ha teljesen elmerülünk a fókuszált, azaz összpontosított figyelmünk „tárgyába”, Istenbe, és már csak Őt szemléljük egyetemben az Ő egész Teljességével, nevezhetjük ugyanis igazi „szemlélődésnek”, vagyis igazi „meditációnak”. Ha pedig ezt az elmerülést és koncentrált tudati „odafigyelést” állandóan megélni tudjuk, akkor Istennel a közvetlen kapcsolatunk is állandósulni fog, mivel az előbbire Isten már állandósítani fogja az ugyanazon szeretetünk általi teljesen össze- illetve egybekapcsolódásunkat. A „meditáció” szó alatt végül is tehát helyesen csak a teljesen, vagyis a teljes egészünkkel csendben, avagy némán maradva nem anyagi szemmel Istent egyetemben az Ő teljes Egészével, avagy egész Teljességével szemlélésünket kellene értenünk, és nem pedig helyette egy kiagyaltat, amit testtel lehet csinálni.
Az igazi meditációnak a célja is pedig a csendes szemlélésével a teljes egész Magát, avagy egész Teljességét mindig látó Istennel a teljes megtisztulásunk, vagyis a teljes megvilágosodásunk révén létrejöhető teljesen össze-, avagy egybekapcsolódás, röviden kifejezve az Istennel egyesülés. (A most itt nyugaton nagyon népszerűvé lett keleti eredetű jógafajták is az Istennel egyesülésről szólnak, amikben is azonban jócskán működnek hamis tanítók is, akik félrevezetik, vagyis nem a szellemi életre, hanem az anyagi életre nevelik a szellemi lelkeket.)
A lényegtelen dolgokat, vagyis a szellemi szempontból hiábavalóságnak bizonyuló anyagi dolgokat azonban teljesen figyelmen kívül kell hagynunk ahhoz, hogy a figyelmünket már csak Istenre, és az igaz valóságára, az örök valóságára fókuszálhassuk.
A teljesen megvilágosodott, és így magát itt teljesen megvalósítani tudott szellemi lélek már gyakorlatilag is felülemelkedett minden anyagi korláton, a szellemi minőségű tudatának anyagival szennyeződései teljesen megszűntek, tisztán látja és érzi a maga egész teljességét, és az Istennel való tökéletes egységben élését, és ezt itt is, vagyis megtestesülten a nap huszonnégy órájában tapasztalni is tudja igaz tapasztalással, a minden anyagi érzék nélküli szellemi tapasztalással.
Az Istenével egyező szellemi minőségű „szív és lélek” egységünket, a szellemi lényeg mivoltunkat, mint egy könyvet kiolvasni tudó szellemi lélek társaink ilyen előbbi teljesen és tökéletesen tiszta lények, és ezért tudnak belelátni a valóságos lényegi mivoltunkba, és tartalmát teljesen kiolvasni is tudják, vagyis mindent megtudhatnak az egész lényünkről.
Az ilyen teljesen és tökéletesen tisztán, vagyis az Isten látásával egyezően látó tiszta szellemi lélek látja tehát a másik szellemi léleknek szellemi lelki, és az anyagi lelki (pszichikai) állapotát is, vagyis mindkét lényegi állapotot teljesen kiolvasni is tudja. Az itt pszichiáternek képzett, Istenről, Őt még nem látva tudatlan szellemi lelkek azonban még csak az anyagi lényeget (anyagi lelket, a pszichikai ént, a testi érzelmi ént) képesek látni, teljesen is kiolvasni pedig még csak azt sem tudják, hanem inkább csak a testi főbb jellemvonásait, és az azokkal működését, vagyis az anyagi életet élését (anyagi cselekvés mechanizmusát) ismerhetik meg, és azt rendbe tudhatják hozni, visszaállíthatják a megbetegedett „egyensúlyi” állapotát, hozzá testi beszédet, és gyógyszereket használva is. Az ilyen megtestesült szellemi lelkek még tehát csak „ego-doktorok” (anyagival anyagit gyógyítók), és nem pedig a valóságos léleknek is gyógyítói. Ők valójában még csak a pszichikai „egyensúlynak”, az anyagi lelki „egyensúlynak” beállítására képesek. Teljes „egyensúly” ugyanis mindig csak két súlyos dolog, azaz csakis két anyagi dolog között jöhet létre, mint amilyen a test víz-só egyensúlya is, és mint amilyen az anyagi test és anyagi lélek egyensúlya is. (Tudós emberek az anyagi léleknek súlyát már le is mérték.) A teljességgel súlytalan valóságos szellemi, és a súlyos anyagi, mint szintén két „félnek” vonatkozásban viszont mindig csak teljes kiegyenlítettség (egymást egy teljességgé kiegészítés) létezhet, vagyis ez esetben a két „félnek” egymást egy teljes egészre kiegyenlítéséről, azaz a két „félnek” egy harmonikus teljességgé alakításáról és alakulásáról beszélhetünk, ami egész Teljesség pedig az Istennel egy Isteni Egység, ami Egység is vagyunk magunk is az EGY Istennel tökéletes egységben élvén. (Mi, szellemi lelkek e két „felet”, vagyis a fenti és lenti világot lennénk hivatottak egymással megbékíteni, és aztán egyesíteni is. Erre vonatkozik tehát az „egyesítsük a Mennyet és a Földet” isteni felszólítás, amivel kezdődne el, és lenne is meg a két „félnek” egy teljességé, egy egységgé levése.)
Végül is tehát az előbbiekben írtakat mind „megszívlelve”, vagyis nem a testi lényegünkkel, hanem a valóságos lényegi mivoltunkkal felfogva, odáig kellene még a jelen emberi korszaknak lejárta előtt eljutnunk, hogy itt a mulandó valóságban is már csak „azt” kellene élnünk, akik valósággal vagyunk. Mi ugyanis közvetlenül az Istennel a Szellemmel egyazon Lélekből valóan nem anyagi, hanem örök szellemi lelkek, avagy szellemi tudatok, szellemi életek (tisztán szellemi minőségű halhatatlan„vagyokok”) vagyunk, akiknek ezért itt a Földön is, vagyis anyagi testet magukra öltötten is az örök szellemi életünket kellene élniük, és nem pedig helyette a hamis énünknek és az anyagi testüknek mulandó életét, mint azt a legtöbben sajnos, még mindig tesszük, engedve a megtévesztésnek, ami most a „csúcsra járatásán” van az Isten-ellenes erők részéről, hogy sikerülhessen nekik mindenkit, minden Istentől „ember” nevet kapott, Földön élő szellemi lelket megtéveszteniük. (Tudják ugyanis, hogy már nem sok idejük van erre.)
