Azt senki, még a testi ember sem vonhatja kétségbe, hogy a szeretet a legfontosabb, vagyis, hogy az a leglényegesebb mindenki életében, mert, ha valaki egyáltalán nem kap szeretetet, az ebbe bele fog halni, azaz megszűnik élve létezni. Az emberek legtöbbje azt viszont nem tudja,
hogy Magának Istennek szellemi szeretet „szövetéből”, és a teljes egészével Isten szeretet erejével „szőtt” az eredetileg tisztán szellemi minőségű „szív és lélek” mivoltunk egysége, a lényegi, vagyis a közvetlen isteni mivoltunk, amit tudatosan is létezőnek teremtett meg Isten a Maga hasonlatosságára. Maga Isten, és az igazi otthonunk is pedig az előbbi szellemi lényegi mivoltunkban, a „szívünkben” van benne, mi pedig a velünk egy „szív”, azaz lényeg mivoltunkkal Istenben, a létező leghatalmasabb „Szívben” (Lényegben) vagyunk benne, éspedig a teljes „szívünkkel”, vagyis a „szív és lélek” valósággal megbonthatatlan egysége mivoltunkkal, amivel közvetlenül Őbelőle valóak vagyunk. Valójában tehát Istenben létező szerető szellem, lélek, és tudat egysége vagyunk magunk is.
Az emberi tudat, a testtudat azonban a téridőben a kettősség világában létezik, éspedig szintén Isten által „nemzetten”, míg az előbbi tiszta és tisztán szellemi tudat, a tiszta isteni lélek a tudatával egyetemben az idő és tér nélküli világban, a szintén Istent jelentő Örök Szellemi Életnek világában, a teljes szellemi lelki szabadságnak is világában létezik, és onnét bármikor „átléphet” a tér és idő világába, és teljesen tisztán meghaladva azoknak korlátait abban bármikor bárhová eljuthat, akár csak „körülnézni” is. Ide, a tér és idő világába pedig az isteni lélek úgy is eljuthat, hogy itt anyagi (hús-vér), vagy finom anyagi testet (fényenergiából álló testet) ölt magára, és így ideiglenesen abban és azzal is él valahol, például a Földet megvilágító Napon, vagy más olyan égitesteken, amik önfénnyel nem rendelkezőek, és így élhet itt a Földön is, ami az egész anyagi világegyetemnek, és az egész Teljességnek is „makettjaként” fogható a legegyszerűbben fel.
A testi ember, vagyis a testként élő szellemi lélek viszont azt sem tudja, hogy az ember szellemi „szívét”, azaz szellemi lényeg mivoltát leginkább a gőgje, a büszkesége „keményíti” meg. Itt a Földön főleg az értelmiségi foglalkozásúnak képzett réteg, a tárgyi tudásban magasan képzett emberek a leginkább büszkék, és ők nem is csak a tudásukra, a tárgyi bölcsességükre büszkék, hanem a testi dolgaikra (a testük mellett a pénz és egyéb más vagyontárgyaikra) is azok. Ez az értelmiségi réteg alkotta meg, és terjesztette el az itt nagyon is népszerűvé lett, nem tudatosnak képzelt (pedig nagyon is tudatos!), és ezért „tudattalanak” is nevezett „tudatalatti” fogalmat is a sajátságos értelmezésével együtt. Jogosan ugyanis csak az isteni, azaz szellemi tudatunk alatti testtudatunkat nevezhetnénk „tudatalatti” tudatunknak, és nem pedig helyette a valóságos magunkat, akit a hamis én-tudatunk és testtudatunk együttese (egysége) maga alá „gyűrt”, a tőlünk származó plusz erejével, amitől lettünk mi gyengébbek nála. Ahhoz azonban, hogy erőnket visszanyerhessük tőle, újra az eredeti bölcsességünkkel, vagyis az isteni tudásunkkal, az igaz tudásunkkal kellene itt is, vagyis megtestesülten is élnünk.
A nem tárgyi, hanem szellemi minőségű igazi bölcsesség is azonban nem a puszta isteni tudás, hanem az igaz tudásunknak (az isteni tudásunknak) meg is értése, és egyben alkalmazása is, vagyis a gyakorlatilag is megcselekvése.
Az isteni bölcsességerő az Isteni Tudatnak és Elmének egy aspektusa, ami magával mindent megvilágítani, és áthatni is képes. Ugyanakkor ez a mindenki számára csak hasznos lehetőségű valós szellemi tudás is átalakító hatású, mint a szintén isteni szeretet, és isteni értelem erő is, és átalakító hatásúnak vehető itt minden Istenélmény is, vagyis amikor Magát Istent közvetlenül érzékeljük, avagy tapasztaljuk az eredeti érzékelő képességünk, az Istenével egyező szellemi érzékelő képességünk révén. (A testi érzékelő képességünk erre ugyanis a végessége végett nem is alkalmas, önmagában képtelen rá. Így a hamis ego csak hazudni tudhatja, hogy ő tapasztalni tudja magában az Istent, a Végtelennek és Határtalannak is nevezhető Legfelsőbb Hatalmat.)
A teljes megvilágosodásunk pedig, a teljesen megtisztulásunkkal egyben a teljes igaz tudásunkat is jelentve már a teljes egészünkkel az alanyi valóságba visszakerülésünket fogja eredményezni, vagyis vele egyszerűen csak „átlépni” fogunk innen a nem örök valóságból az eredetünk igaz valóságába Istennek szintén végtelen kegyelméből, éspedig EgyMaga Isten, vagy egy szent fia által is Maga Isten által, és meg is fogunk állapodni Isten örökkévalóságában, ami azt jelenti, hogy újra tökéletes egységben fogunk élni Istennel, és a közvetlen kapcsolatunk is állandóan meglesz Ővele, azaz így már szintén örökösen együtt is élhetünk Istennel. (Maga Isten által már újjászültek, és az Istent soha el nem hagyottak mind így élnek.)
A látható valóság láthatatlan Forrásába, és az önfeledt boldogság állapotába kellene végül tehát is visszakerülnünk, mely boldog állapotot is itt inkább már csak az egészen kicsi gyermekeknél figyelhetünk meg. Ezt a teljes szabadság érzettel is együtt járó élményt szeretné állandó jelleggel minden itt a Földön élő, emberi hús-vér testet magára öltött szellemi minőségű lélektudatosság, vagyis mind ebbe az „üdvösnek” is nevezhető állapotba szeretne visszajutni.
Ha viszont valóságos szellemi élményben még csak rövid időkre van részünk, akkor még azonosulunk a hamis énünkkel is, és így nem lehetünk állandóan boldogok. Időleges elragadtatás során azonban az előbbieknél hosszabb ideig is eltarthat az isteni élmény, azaz hosszabb ideig megélhetjük (tapasztalhatjuk) Istent valamelyik örök formájában, vagy akár csak az örökkévalóságát is, abban Istent személytelenül is megélve, mivel az örökkévalósága is Ő, „ott” is, abban a létrendszerében is mindenütt jelen van. Természetesen ezen időleges esetekben az Istennel való teljes egységünket is megélni tudhatjuk, ha az Istenhez végleg visszakerülésünkhöz arra az élményre is szükségünk van.
Amikor a szellemileg érzékelt tiszta szellemi tudatosság mivoltunkkal tisztán érzékeljük magunkban, és magunk körül is a Tiszta Szellemi Tudatosságot (Istent mint a „szülő” Anyánkat), a Teremtőnket, magunkat pedig Őbenne érzékeljük, akkor létezünk az eredeti létállapotunkban, ami szakadatlan boldogság és örömteli is, és így vagyunk ráébredve arra is, hogy minden, ami van, az mind a Teremtő Istentől valóan van, és mind egyetlen Egységbe foglaltan létezik, ami EGY Isten központú egyetlen Egységen kívül más nem létezik semmilyen szinten sem. Ennek az EGY Istennek teljesen fel- és megismerése fog bennünket, tiszta szellemi tudatosságokat mintegy már újra is teljessé tenni, és boldoggá, meg szabaddá tenni is, viszont ameddig Magát Istent, és az Ővele egy egész Teljességét nem ismerjük, addig hiányérzettel fogunk élni, amit az Isten egész Teljességéhez tartozó anyagi dolgok (köztük anyagi tudás) megszerzésével, és birtoklásával igyekszünk pótolni, éspedig teljesen feleslegesen, mert általuk sohasem fogunk beteljesedni, nem fogunk örökké boldogok lenni sem, és így továbbra is keresni fogjuk Istent, és az Istennel való teljes egységünket is, míg Őt a kegyelméből meg nem találjuk magunkban, magunkat pedig Őbenne, és Ővele egységben élvén is. Istennek megtalálásával (a testi érzékek nélkül tapasztalásával) pedig meg fog lenni az itt szintén keresett örök boldogságunk, és a szintén teljes (korlátlan és örök) szabadságunk is. A teljes egész tudatos mivoltunkkal tiszta (azaz teljességgel anyagtalan) szellemi tudatosságnak lenni jelenti végül is a beteljesedésünket, a Tiszta Szellemi Tudatossággal való egyesülésünk pedig belőle fog bekövetkezni, amivel már csak a legvégső cél lehet hátra, ami a színtiszta Örök Létnek, az „Örök Vanságnak” puszta szellemi érzete, ami az „Ővele” egy és azonos Abszolútnak is Forrása Abszolútum viszont itt, a megtestesült általunk „relatívnak” elnevezett valóságban már végképp leírhatatlan, elmondhatatlan.
Amennyiben Isten segítségével már ki tudunk emelkedni a mulandó világból, az esetben tudnunk kell azt is, hogy hogyan érintkezzünk, hogyan foglalkozzunk a továbbiakban a világgal, hogy vissza ne süllyedjünk bele. Ilyenkor ugyanis már nem a világé vagyunk, nem hozzá tartozunk, hanem Istenhez és az örök valóságához, amit mondhatunk itt most már a Föld egész térségében úgy is, hogy mi már a Krisztuséi vagyunk, vagyis a Szent Isten Ővele egy Szent Lelkéhez tartozóak. Azon Isteni Léleknek részei vagyunk tehát, Aki egy és azonos Istennel. E Szellemi Életnek, az Örök Életnek boldog részeiként megmaradnunk azonban már nekünk is felelősségünk.
A világból kiemelkedésünkhöz pedig az szükséges, hogy a magunk részéről is erre törekvésünkre a bennünk élő Szellemi Szeretet, és az Ővele egy „Fénye” végleg eltávolítsa belőlünk a magunkba vett sötétséget, vagyis a gyűlöletet, gőgöt, irigységet,kéjvágyat, mohóságot, és a többi rosszat is. Isten azonban ezen sötétségeknek belőlünk eltávolítását követően a világból is el fogja távolítani a világot jelenleg még uraló sötétséget, éspedig az itt az Ő szerelmes Fián keresztüli teljes egész Szellemi Lélek mivoltával megjelenésével, ami teljes feltárulkozást nevezünk mi itt „apokalipszisnek”. Az Isten Ővele egy Lelkével azonosítható Krisztus tehát nem a korábbi Jézusi hús-vér testben, és nem is itteni fényenergiából álló testben, azaz nem „fénylényként”, hanem az Istennek Szellemi „Fénye” aspektusaként (hófehér szerűen ragyogó Világosságként) fog „eljönni”, és a tehát tisztán szellemi minőségű „Fényét” fogja ráárasztani a Földre, és a rajta és benne élő lényekre is. Az előbbiek pedig azért fognak így történni, mert önmagában a bennünket szellemi lelkeket éltető Szellemi „Fény” nem egy fényenergiából álló Lény, Őneki ugyanis a fényenergia az elsődleges megnyilvánítója itt az anyagi világban, a vibráció világának is nevezhető, nem örök fennállásúnak teremtett tartományában.
Isten valójában azért engedi meg a sötétség létezését, mert nélküle nem jelenülhetne, azaz nem nyilvánulhatna meg. Innen a sötétség világából, és a magunkat lerombolásból azonban más kivezető út nincsen, mint az isteni szeretetnek és isteni bölcsességnek isteni útja, aminek első fázisa a „megtérésünk”.
A „megtérésünk” valójában a hibáinkból, az elvétett cselekedeteinkből megtérésünket, vagyis az azokat teljesen és végleg elhagyásunkat jelenti, melyre a testünkkel többé már nem azonosulásunkkal juthatunk. A „visszatérésünk” Istenhez pedig az újra a Magáéval Istenével egyező létállapotunkba, az Istennel egységben élésre visszakerülésünket jelenti, ami állapotban tehát egységben, és együtt is élünk Istennel. Az eredményes tévtanításoknak „köszönhetően” ma azonban szinte már minden, magát „hívő kereszténynek” valló ember (is) úgy hiszi, hogy ő már megtért, és azzal egyben már újjászült is lett, pedig valósággal még egyik sem történt meg vele. Ha ugyanis már mindegyik megtörtént volna vele, akkor maga is pontosan úgy élne, úgy szeretne, és úgy viselkedne, mint ahogyan az ártatlan, avagy „bűntelen” Jézus a Krisztus, az Isten Ővele egy Lelke, és olyan isteni képességekkel is bírna, mint amilyenekkel Ő bír.
Mi, isteni lelkek egy dimenziók nélküli világból, Magának Istennek az Ővele egy Világosság mivoltából valóan, az alanyi valóságok egységéből, anyagi testtel is élésre vágyódva mintegy úgy „estünk” ide le a dimenziókba, vagyis a kétpólusú, avagy kettős lényegű valóságokba. Ezért pedig itt az anyaggal beszennyeztük magunkat, és most ettől a tisztátalanságunktól teljesen meg kell szabadulnunk, azaz meg kell térnünk a hibáinkból, mind el kell távolítanunk magunkból, el kell hagynunk azokat, hogy az eredeti tökéletességünket visszanyerve visszakerülhessünk a Világosság közvetlen világába, „ahol”, vagy inkább, ami létállapotban tökéletes egységben élhetünk Istennel, és Ővele együtt, azaz egy közösségben is élhetünk.
A jelenlegi földi emberi világ azonban még mindig nem a tökéletesedése irányába, hanem egyre inkább tökéletlenebbé levén, a teljes lerongyolódása, az elpusztulása felé tart. Hiába van az igen magas technikai fejlettsége is, a földi emberi világ a létező legalacsonyabb állapotban van, az emberinek annyira alatta van, amit jelenleg már csak a fajtársait is leöldöklő, és ezzel a saját fajtáját is kipusztító vadállatéhoz, a „vérengző fenevadéhoz” lehet hasonlítanunk. Ami felé az emberiség még jelenleg is tart, az tehát véletlenül sem Abszolút és Abszolútum, hanem az abszurditás, a teljes képtelenség, vagyis az önelpusztítás.
Pedig a színtiszta Szellemi Életnek, vagyis Istennek az a célja velünk, hogy az eredeti tökéletes teljességéből „töredékessé” lett lényegi mivolt állapotunkból mintegy már újra beteljesedjünk. Hozzá azonban a látásmódunknak, vagyis az egész világszemléletünknek, és a gondolkodásmódunknak is teljes megváltoztatására van szükségünk. Ebben azonban sajnos, még csak ott tartunk, hogy a magasabb és finomabb energiákat már tapasztalni tudjuk, és így még csak azokkal tudunk egybekapcsolódni, a Legfelsőbb Szellemi Erőhöz, a teljességgel anyagtalan Abszolút Erőhöz viszont még mindig nem jutottunk el, Aki és Amivel egybekapcsolódván teljesedhetnénk is be.
Viszont amennyiben mi, Isten hatalmi származékai szellemi lelkek magunkat a külső hatalomtól való függőségbe adjuk, azaz átadjuk magunkat az anyagi hatalomnak, akkor, mivel az anyagi hatalomnak ez esetben a törvényeit is elfogadjuk, inkább már csak szerinte fogunk élni. Ez a külső hatalomtól függőség így lesz valójában szellemi függőség az anyagi hatalomtól.
A valós szellemileg nem tudatlan lélek azonban teljesen másképpen áll hozzá az anyagi élethez, mint a tudatlan lélek. A tudatlan szellemi lélek ugyanis itt nem az örök szellemi életét, hanem azonosulva a testi énjével és testével a teste mulandó életét éli, vagyis az örök helyett halandó életet, félelem és kétségek teli életet él, és mindig elsősorban a haláltól, és ezért aztán még sok minden mástól, ráadásul pedig Istentől is fél. Így pedig nincsen tisztában a tudatlan ember még csak azzal sem, hogy az „istenfélelem” valójában az Istennek mindenek előtt való feltétlen szeretetét, az Ő semmi félelmet, és egyéb más rosszakat sem, magában nem tartalmazó isteni szeretettel szeretését jelenti. Ezek az Istentől ténylegesen félő emberek így azonban még messzire járnak az Isteni szeretet és isteni értelem útjától, ami isteni út vezet vissza Istenhez, ami „utat” is megfigyelhetünk Jézusban a Krisztusban.
A szellemi, avagy isteni értelem és isteni szeretet útjáról eltévelyedett emberek is azonban, mint a teljesen tudatlanok is, Isten szemében mind a „halottak gyülekezeteihez” tartoznak, együtt pedig a halottak „házát” (a halottasházat) alkotják magukkal, amit itt „gyülekezeti egyháznak”, vagy „hitszervezetnek” vagy „hitgyülekezetnek” neveznek a vallásos vezetőik. Az isteni értelemmel élő, Istent, és mindent embert is, isteni szeretettel szerető emberek viszont az „élő lelkek” egyetlen csoportjának (Isten „házának”) tagjai, akik az isteni értelmükkel különbséget tudnak tenni jó és rossz között, és aszerint élik a földi életüket is. Ezek a tiszta emberek „fénylenek” (minden irányban szellemi „fényt” sugároznak), azaz világítanak és megvilágosítanak az isteni értelmükkel és isteni szeretetükkel, vagyis úgy „fényeskednek”, mint azt az „égnek fényessége”, a Nap is teszi. Az ilyen Istent ismerő szellemi lelkeknek ugyanakkor, és szintén Isten hasonlatosságára teljes be(le)látásuk is van mindenkibe, és minden dologba is, és át is tudnak látni mindenkin, és minden dologi létezőn is. Őket, mivel minden gondolatukkal is az előbbiek szerint vannak, nem lehet megvezetni, nem lehet megtéveszteni, merthogy teljesen a mélyére látnak mindennek. (Úgy látnak is, mint ahogyan Isten lát.) Az ilyen emberi lelkek mindig éberek is, már nem alusznak vissza, mindent úgy szemlélnek, ahogyan minden valósággal van, Istenben élve tehát ismerik Istent egyetemben az Ővele egy egész Teljességével, és a közvetlenül az Istenéből való maguk egész teljességét is ismerik, amivel vannak Istenben, vagyis maguk is tökéletesen tiszta lelkekként tisztában vannak a maguknak Istennel teljes egymásbafoglaltságban létezésével és élésével.
Előbb-utóbb minden emberi lélek rá fog jönni arra is, hogy mindenkit és mindent az Örök Szeretet Egysége köt össze, és foglal is Magába, és mi ezt az egyetlen Isteni Egységet magunkként is megélhetjük, azaz szellemileg tapasztalhatjuk is, mivel Istennel tökéletes egységben létező és élő lényei vagyunk Istennek.
A teljes és tökéletes isteni tudás, az igaz tudás állapotába, az Ősforrásnak Egységébe kellene tehát visszakerülnünk, szellemi életerőt („élő vizet”) is már csak ebből az egyetlen Forrásból, Istenből kellene merítenünk, és át is kellene élnünk az eredetforrásunkat is jelentő Ős-Egységet, vagyis az egységünket az Örök Szeretettel, Örök Élettel, és Örök Léttel, és ebben a Végtelennek és Határtalannak is nevezhető Istenben létezőkkel és élőkkel is.
Nekünk, a szellemi tudatunkkal az anyaghoz hozzákötődött isteni lényeknek most már el kellene tudnunk oldódni az anyagtól, mert, ha ezt nem tesszük meg, akkor belátható időn belül ezt már nem tehetjük meg, igen hosszú időre el fogjuk zárni magunkat ennek megvalósításától, akár egy egész emberi korszak is eltehet, mire újra sor kerülhet rá.
A Tiszta Szellemi Tudatosságnak „szikráiként” az Isteni Lényegbe, az Isteni „Fény”, a Szellemi „Fény”, a Szellemi Világosság világába, avagy Teljességébe kellene tehát visszakerülnünk. Jelenleg ugyanis még mindig eltévedten, vagyis az isteni lényeg mivoltunktól eltávolodva élünk itt Isten mulandó valóságában, a sötétség világában, vagyis a tudatlanságnak világában. Tudatlanok lettünk tehát az Igaz Istenről és az Ő igaz szellemi valóságáról is. Valójában az van, hogy nem az isteni lényeg mivoltunkat éljük itt meg, hanem itt mindenkihez és mindenhez „testi emberként” állunk, vagyis a mulandó testi önazonosságunkat, a testi lényegünket, a hamis egónkat éljük meg.
Pedig a jelen életünk, a földi életünk során a minden létezésnek és életnek Forrásával, Akivel egylényegűek vagyunk, kellene újra közvetlen kapcsolatba kerülnünk, ami kapcsolatot a hamis egónkkal a mulandó testi énünkkel azonosulva a mulandó anyaggal közvetlen kapcsolatba kerülésünkkel vesztettünk el.
A testi vágyak és ösztönök azonban most mintegy beárnyékolják magukkal a szellemi lelki vágyainkat, és az eredeti tulajdonságainkat, az isteni tulajdonságainkat is, melyek is jóval magasabbak az állatokéhoz hasonlító anyagi testünkénél, és ez ugyanígy igaz az isteni tudás és isteni képességek, és az isteni gondolatok vonatkozásában is.
Végül is az is egy szellemi lelki tompaságnak, kábultságnak, elalvásnak, vagy álomnak eredménye, hogy Istent „minden energiának” látjuk itt az energiavalóságban, avagy anyagi valóságban élve, és nem pedig annak, ami Ő valójában, vagyis tiszta, és tisztán szellemi minőségű Örök Erőnek, Tiszta Szellemi Erőnek, Aki és Ami sohasem változik, sohasem alakul át, mint például itt azt az energiák és finomenergiák is teszik. (Magát Istent csak „Tudatnak”, vagy „üres Tudatnak” , esetleg még „Ürességnek” tartani is tudatlanság, merthogy önmagában Isten nem ezek, hanem ezek is Ő, mivel Isten a Minden is, és Ő Maga még annál is „TÖBB”, vagyis „Ő” e valóságában kifejezhetetlen, elmondhatatlan, „kifürkészhetetlen”.)
Az „elbukás”, vagyis az aláesés, az Isten, és a közvetlen isteninek keresése, tanulása, a visszaemelkedés, és az újjászületés is azonban örök folyamatossággal létezik az anyagi testre vágyó szellemi lelkek számára, és ezért nekik mindjüknek át kell esniük ezeken.
Azonban bármennyire is eltávolodunk a magunk részéről a valóságos önmagunktól, az isteni lényeg mivoltunktól, és vele a Valóságos Istentől az Igaz és Leghatalmasabb Lényegtől is, a megvilágosodási, és visszatérési út mindig elérhető a számunkra, vagyis azt Isten soha nem zárja el előlünk, ezt is csak magunk tehetjük meg, és más ezt sem teheti meg helyettünk, legfeljebb is csak akadályozhatja a már róla való eltérítésünkkel is. Így pedig magunk esetleg csak újra meg újra elodázni tudhatjuk az Istenhez visszatérésünket, ami csakis Isten kegyelméből történhet meg, és aminek végül minden emberi lélek esetében meg kell történnie.
Isten üdvözítő kegyelmének megjelenése pedig „Jézus a Krisztus”, vagyis Jézus az Isten által Isteni Léleknek felmagasztaltan (megdicsőítetten) lett „Krisztus”, és így a Jézusban megtestesült Istennel egy Isteni Lélek (az „Ige”) az Isten adta kegyelemnek nem csak megjelenítője (kinyilvánítója, megtestesítője), hanem ténylegesen adományozója is. (Természetesen Isten kegyelmi megjelenésének tekinthető minden többi ide Isten által tanítani küldött fia is.)
Istennek üdvözítő kegyelme pedig akkor fog itt az egész teljességével felragyogni, mikor Krisztus az Isteni Lélek test nélkül fog ide „eljönni”, és rá fog ragyogni a Földön élő emberi lelkekre, és az egész Földre, és a többi rajta és benne élőre is. Ezt a legtöbb ember mintegy állandósult „napvillanásként” fogja majd észlelni, mivel két Napot fog észlelni 7 napon át, amikor is az egyik Napnak, Krisztusnak, az Isteni Léleknek fénye hétszerte erősebb lesz az anyagi Napénál. Lényegében tehát Isten Tiszta, azaz Szent Lelke lesz kiárasztva a Földön élő emberi lelkekre, és az egész Földre is, ami remélhetőleg már nem is olyan nagyon sokára meg is fog történni.
Az előbbi pedig avégett is fog történni, mert az anyagnak végül vissza kell alakulnia tisztán szellemi erővé, ami nem anyagi erőt jobb lenne itt nem „energiának” nevezni, mivel az „energia” a tiszta, és tisztán szellemi minőségű Erőnek, Istennek az elsődleges megnyilvánulása, vagyis Isten a jelen világban elsősorban fény- és hangenergiaként van jelen, amik tekinthetők a kifejezett, avagy kinyilvánított mindenütt jelenlétének is.
Magának az embernek „megváltódása” azonban, ami az anyagtól és anyagitól való teljes eloldódása is, egy belső „utazásnak” az eredménye. Az emberi lelket a félelmei, kétségei, és a tudatlansága gátolják meg abban, hogy itt is az eredeti isteni erejével az eredeti életét élje, vagyis, hogy Magának Istennek erejét használva éljen itt Isten mulandó valóságában is, azaz, hogy magára anyagi testet öltötten is a közvetlen isteni szeretet- és életerejével éljen. Isten minden emberi lelkében benne „lakozik”, viszont ahhoz, hogy az Ő erejéhez hozzáférhessünk, teljes uralmat kellene szereznünk a testi tudatunk, elménk, és testi énünk fölött, azaz már csak a közvetlen isteni tudatunkkal, elménkkel, és önazononosságunkkal kellene élnünk itt is. Az anyagi vágyainkat, és a szintén testi szenvedélyeinket is mind le kellene tehát győznünk.
Az igaz önazonosságunk ismerete is azonban csak az isteni bölcsesség és isteni megértés révén lehet meg, ami isteni tulajdonságok is csak belülről lehetnek meg mindenkinek, és valójában ez a „kulcs” az innen a káprázat, avagy vibráció egész világától való megszabadulásunkhoz. Az igaz önazonosságunk az igaz (örök) lelki öntudatunknál, vagyis az isteni tudatunkban és tudatunkkal levésnek és élésnek (röviden: a valódi magunknál levésnek) felel meg. Ilyenkor ugyanis nem valaki vagy valami „másnak”, hanem csakis Istennek Ővele egy Tudatában vagyunk benne, és így vagyunk Ővele egyek is.
Az ember itt a cselekedetei és tudása által teheti megismerhetővé az isteni természetét, vagyis az isteni tulajdonságait, ami eredeti tulajdonságait anyagi testet magára öltötten, és vele azonosulva az emberi lélek felcserélt a mulandó teste és testi énje tulajdonságaira, és sajnos, ebben már megrögzülni is látszik. A mai korban is ugyanis már a magukat „vallásosaknak”, vagy „spirituálisoknak” tartó emberek is a legtöbbjükkel inkább foglalják el magukat testükkel, annak egészségének fokozásával, és a szintén minél jobban díszítésével („felcicomázásával”), és a többi anyagi javaikkal is, mintsem az Igaz Istennel, és a szellemi lelki önazonosságukkal, az igaz lényegi mivoltukkal, akinek nem az anyagi testével, és anyagi világgal kellene egységben élnie, hanem itt is élvén, azaz testet öltötten is a Mindenható Istennel, a Teremtőjével.
A legtöbb ember tehát, és így az előbbiek is, valójában még csak „fehérre meszelt halottak”, vagyis magukat már „fehérnek”, azaz teljesen tisztának mutató sötét szellemi lelkek. Ebben pedig az a legrosszabb, hogy ez a legszélesebb emberi réteg azt, hogy ők tiszta emberek el is hiszik, vagyis mind még csak magát is becsapja. A magukat „vallásosnak”, vagy „spirituálisnak” (esetleg mindkettőnek) mondók is tehát úgy gondolják, hogy ők már teljesen tiszta isteni lények, azaz hogy már teljesen megvilágosodottak, és meg is boldogultak (már üdvözültek, már újjászületettek), pedig ettől még nagyon messzire vannak. Tisztelet a kivételeknek, ha esetleg lennének ezek között ilyenek is.
A legszomorúbb pedig mindezen előbbiekben az, hogy a mai korban is a „tanult” emberek, vagyis a tárgyilag magasan képezett emberek képezik azt a réteget, amelyik magát is becsapja a Teljes Igazságot illetően, és így igen sok embertársát is megtéveszt, vagyis az anyagi világban újra elveszéséhez vezet az őket a nem igaz tudományába is beavatásával, amit ráadásul fizetségért cserébe tesz, vagyis azt is csak hazudja, hogy ezt ő „nonprofitosan” végzi, azaz csakis az „önzetlen segítés öröméért” teszi. Az ilyeneknek pedig csak még jobban bedőlnek a tudatlan emberek, és szintén bedőlnek az ilyen intézményes rendszereknek is, azok is csak megvezetni fogják őket a hamis igazságaikkal, a saját igazságaikkal.
