Soha nem a felszíni életet, a mulandó anyagi életet kellene nekünk, közvetlenül az Istenből való „szellemi lelkeknek” ideiglenesen itt tartózkodván élnünk, hanem „megtestesülten” (anyagi testet magunkra öltötten) is az igaz életünket, a Magáéval Istenével egyező örök életünket.
Az emberi lelket ugyanis mindig is a látszat, vagyis az illúzió világa téveszti meg azzal, hogy ő valójában egy testi ember, egy halandó ember, egy szintén anyagi, vagyis szintén mulandó világban, egy „univerzum” nevű energiavalóságban. (A legtöbb ember, ha nem így mondja is így hiszi.)
A valóság avagy igazság azonban az, hogy mi, eredetileg anyag fölötti szellemi, azaz isteni lények, önként az anyag alá vetettük magunkat, vagyis az Igaz Isten Szellemi Szeretet- Hatalmából, avagy Erejéből az Istentől való mulandó, és folyton változó anyagnak hatalmába adtuk magunkat, és így, azaz anyagi testet magunkra öltötten, és a teljes egész anyagi testünkkel azonosulva kezdtük el a valóságos magunkat „tudatalattinak” elnevezni és kezelni, vagyis a testtudatunk (amivel is tehát azonosultunk) alatti létezőként ismerni. Mi, az Örök Szellemi „Tűznek” is nevezhető halhatatlan Szellemi Életnek „szikrái” magunk tettük tehát magunkat a nem örök fennmaradású anyagnak alattvalóivá, és ezzel az anyagnak hatalmába kerülésünkkel egyben alávalóvá (anyagba gyökerezettekké) is magunkat. Így pedig a legtöbbünk már még csak nem is sóvárog az eredeti létállapota után, azaz nem is kívánkozik visszakerülni a természetfölötti életébe.
Minden mulandó dolog, azaz minden anyagi dolog (még a finom anyagi is) azonban felesleges teher a teljesen tiszta és könnyű (azaz teljességgel anyagtalan) szellemi élet, avagy szellemi tudat mivoltunknak életére nézve. Itt pedig minden anyagi gondolatnak, és így a negatív gondolatoknak is súlyuk van, és ezért azok is a terhünkre vannak, ha azonosulunk velük is árthatnak is nekünk, és nem engedik, hogy a körülöttünk jelen levő számtalan sok szép anyagi dolgot meglássuk, és gyönyörködjünk bennük. Ahhoz azonban, hogy ez ne így legyen, soha nem külső, hanem belső, azaz szellemi lelki átalakulásra van szükségünk, és tudunk ezen is változtatni. A bennünket korlátozó hiedelmeinket, a tévhiteinket kell hozzá sorra elhagynunk, és új gondolkodásmóddal kell élnünk, vagyis teljesen tiszta és könnyű, azaz nem anyagi) gondolatokkal kell gondolkodnunk, és állandó békeérzetünknek is kell lennie, mert így ártó és bántó anyagi gondolatokat többé már nem fogunk használni.
A hibánk abból adódik, hogy önként testi érzelmi függőségbe helyeztük magunkat, mert csak az anyagi érzelmek irányába vagyunk fókuszált figyelemmel, és ezért élünk inkább csak szerintük, vagyis a cselekedetink azoknak megfelelőek. A testi érzelmeink határozzák tehát a leginkább meg a cselekedeteinket. A figyelmi fókuszunkat végre már le kellene vennünk a testi érzelmeinkről, és vele egyben a szintén mulandó testünkről is, és vissza kellene helyeznünk azt az isteni érzelmeikre, és már csak a valóságos magunkban élő Istenre, mert csak akkor tudhatunk újra már csak Isten szerint élni, és nem pedig a testünk és központja, a testi énünk, a hamis egónk és érzelmei szerint, mint azt még mindig a legtöbben tesszük.
Az előbbi megvalósuláshoz pedig az anyaghoz ragaszkodásunkkal egyben a testi gondolkodásunkat, és a testi szokásainkat is mind el kell hagynunk, mert a belső, vagyis az anyagtalan szellemi lelki békénket és nyugalmunkat is csak így nyerhetjük vissza, csak így lehetünk újra teljesen félelemnélküliek, teljesen szabadok, és teljesen boldogok is. Ilyenkor ugyanis már nem fogunk függeni semmi itteni elismeréstől, dicsérettől, semmi véleménytől, kritikától, másoknak elvárásaitól, és másoknak megfeleléstől, másokat elégedetté tételtől sem, és ráadásul mindig örömteljesek, és igazán boldogok is leszünk bármi itteni, azaz külső körülmények között is. A belső békénket és nyugalmunkat külső tényezők, mint például kritikák, vélemények, elvárások, mások rólunk gondolataitól függés így már nem zavarhatják meg, és semmi más külsőnek függőségébe, fogságába már nem fogunk kerülni, nem kötődvén semmi külsőséghez teljesen szabadon és boldogan fogunk élni testtel is élvén is.
A belső békénk itt kívül is élvén tehát állandóan csak azzal lehet meg, ha a külső érzelmeinket, a testi érzelmeinket uralni, és egyensúlyban tartani tudjuk, azaz, ha nem azok uralnak és irányítanak bennünket a cselekedeteinkben, hanem már csak az Igaz Isten, az Örök Szeretet és Élet által vezérelten élünk.
Ezt az előbbi igazi békességet, és a szintén örök boldogságot is azonban külső kapcsolatokban soha nem találhatjuk meg, hanem mindig csak a valóságos magunkban, aki igaz magunk tökéletes egységben él Istennel, azaz maga is Ő, és ezért a természete is, vagyis a tulajdonságai, köztük a boldogsága, és a békéje is Istenével teljesen egyező. (Jézus a Krisztus az Ő isteni békéjét is „itthagyta”, azaz le is példázta nekünk, élhetnénk itt is isteni békével is.)Másoknak véleményére, mások nézőpontjára tehát nincsen semmi szükségünk ahhoz, hogy a boldog és békés magunkat, a valóságos magunkat fel-és megismerjük, vagyis, hogy a közvetlen isteni magunkra ráébredjünk.
Az embernek a tetteit is soha nem mások véleménye szerint kellene végeznie. Végre már be kellene tudnunk fejeznünk a másik embereknek való megfelelés kísértésének eleget tevést, a másik emberek elvárásainak, követeléseinek engedelmességet, még bizony, az ilyen embereknek magunktól teljesen elutasításával is, mert, ha ezt nem tesszük meg, akkor azoknak rabszolgái maradunk, folyton nekik fogunk eleget tenni, szerintük, azaz nekik megfelelően fogunk cselekedni, vagyis nem a saját életünket, és nem is szabadon fogjuk élni, hanem a magunk élete helyett az ő életüket fogjuk élni.
Ugyanakkor pedig a mások teljes elutasításával esetleg még felléphető félelmeinket is el kell utasítanunk magunktól, mivel csak a külső vélemények, ítéletek, és minden félelemérzésnek is fogságából is teljesen kiszabadulva tudhatunk csak a belső fejlődésünkre, az anyagtalan szellemi fejlődésünkre összpontosítani, a testi érzelmeinket, és az egész testi rendszerünket is uralni, és így már az eredeti teljes szabadságunkat is visszanyerni. A valódi teljességérzetünket is pedig nem tudja semmi külső elismerés, külső dicséret megadni, ez is csak Istentől nyerhető vissza, ezekre sem érdemes tehát törekednünk.
Ahhoz pedig, hogy teljesen is felébredjünk, többé már másokhoz hasonlítanunk sem szabad magunkat, vagyis mindig csak a valóságos magunkra, és azzal egyben a bennünk élő Valóságos Istenre, az Élő Istenre kell koncentrálnunk, mert mindig csak a magunk Istenhez vezető útját járhatjuk. Ha azonban e helyett is másokkal foglaljuk el magunkat, akkor a saját célunktól eltávolodni fogunk, és mások életét fogjuk élni, mások életútját fogjuk járni, mások célját fogjuk szolgálni, a magunkéval meg nem fogunk törődni.
A magunk útjával és céljával pedig az esetben sem fogunk igazán törődni, ha folyton újabb és újabb tanítókat keresünk fel azzal, hogy az ő útjukat, és célba érkezésüknek módját megismerhessük azzal a céllal, hogy majd mi is pontosan úgy érhessünk célba, ami persze lehetetlen, mert mindenki csak a maga útja szerint fog célba érni is, még csak két egyformán célba érő sem lehet, mert Isten által ez így lett meghatározva. Isten tehát mindenkit egyedi módon segít vissza Magához. A mély megismerés és megértés élménye a lényegében tehát mindenkinél ugyanaz, viszont a hozzá elvezető útja, és a célba érésének módja mindenkinek más fog lenni.
Nekünk, tudatos szellemi lelkeknek tehát soha nem azt az Istenhez az igaz valóságába visszavezető utat kell járnunk, amit mástól látunk, hogy ő jár, vagy éppen amilyen utat mások nekünk a maguké alapján elképzelnek, mert akkor „csöbörből vödörbe” inkább fogunk esni. Belőlük viszont vehetünk be az utunkba igazán jónak, vagyis tökéletesnek érzett részeket, de a többségében mindenképpen a magunk Maga az Isten, azaz Isten Lélekként vezette útját kell járnunk vissza Istenhez, és az isteniségünkhöz, hogy végül egybe is kelhessünk (eggyé lehessünk) Istennel. Még, ha a jelen életünkben találkozunk igaz tanítókkal is, akik az előbbi helyes úton már visszatértek Istenhez, és megismertették velünk az Ő útjukat, sem járhatjuk azt az utat sem, hanem mindig csak a sajátunkat járhatjuk, csak ez esetben szent tanítónak támogatásával, aki elfogadva bennünket tanítványának vállalja, hogy visszavezet bennünket Istenhez. Ugyanazt az utat, ugyanazt az Istenhez való hozzáállást, és ugyanazt a magunkban Istenhez eljutást még tehát az ő támogatásával sem tapasztalhatjuk, hanem csak a magunkét.
Az igaz tanító, az Isten Maga megbízta és felhatalmazta szent tanító, mint ahogyan Isten, teljesen ismeri, azaz mindent tud a tanítványa belső, és a külső életéről is. Egy szellemi tudati részével ugyanis állandóan benne és vele is van, és így belülről és kívülről is megfigyelheti, hogy a tanítványa miket cselekszik, hogyan él. Az ilyen „mester” valójában szellemi tudati egységben él a tanítványával, természetesen úgy, hogy maga is befogadja a tanítvány tudatát a tudatába, és így tudhatja vele az előbbieket megtenni. Az ilyen „mester” ugyanakkor állandó szemlélődésben van az egész Teljességet illetően is, vagyis Isten szemlélésébe is állandóan el van merülve, azaz állandóan meditatív állapotban van, az itteni nap huszonnégy órájában is, és állandóan ebben az állapotban van a mulandó teste nélkül is. Ezeket a tanítókat tehát Maga Isten bízza meg, és hatalmazza is fel rá, hogy nevében segítsenek a tevékenységükkel az alacsonyabb létállapotban élő lelkeknek visszakerülni az eredeti létállapotukba.
A racionális tudatunk fölé emelkedve léphetünk csak át, azaz térhetünk vissza a végtelen tágasságú szellemi tudat mivoltunkhoz, vagyis ezzel leszünk mintegy már újra is a testi, avagy anyagi szint fölé emelkedett tudatállapotban. Állandóan testi gondolatokkal élve viszont lehetetlen ez az átlépés, mivel ez esetben még teljes azonosulásban vagyunk a testi gondolatainkkal és testi érzelmeinkkel. A testi gondolatokra és érzelmekre többé már nem, vagy időlegesen nem fókuszálva azonban bármikor át tudhatunk lépni az eredeti végtelenül tágas szellemi tudati mivoltunkba. A végleges átlépésünknek ideje, azaz, hogy mikor jutunk el maradandóan is erre, pedig az eddigi cselekedeteink ránk visszahatásainak terheltségétől függ. Amikor ugyanis már nem terhelnek bennünket az előző cselekedeteik ránk visszahatásai, jutunk el oda, hogy többé már nem kell mulandó testet magunkra öltenünk.
A szeretetlen, és egyben igazságtalan ember a nem isteni szeretetettel, hanem helyette testi szeretettel élő ember viszont még nem lehet Isten Ővele tökéletes egységben élő tökéletes tudatává. Hozzá ugyanis már kizárólag csak isteni szeretettel kellene élnie, vagyis isteni szeretettel kellene neki tele lennie, és nem pedig a mulandó testi szeretettel, amivel él a legtöbbünk még mindig, és elfeledkezve róla sokan nem is ismerik, vagyis nem tudják, hogy mi és milyen az isteni szeretet.
Aki azonban Istennek Jézus által a szemünk láttára be is teljesített szeretet törvényét megsérti, az még nem igaz lelke, nem tiszta lelke Istennek, az még a tisztátalanokhoz, a hamisakhoz és hazugokhoz tartozik. Isten az Örök Szeretet pedig soha nem örül a hamisságnak, hanem csak az annak végleg elhagyásának, amivel lesz újra igaz (örök és tiszta) a lelke. Minden lelki és testi tisztátalanságunktól meg kell tehát tudnunk szabadulni, ha újra igaz lelkei akarunk lenni Istennek. Fontos, hogy ezen magunk is rajta legyünk, mert Isten csak ez esetben fog bennünket teljesen is megtisztítani, és visszaállítani a szentjei közé, ami a teljes megigazításunk is.
Teljesen megtisztulva a létezésünknek Lényegéhez és Lényegébe („Szívébe”) szükséges tehát innét az anyagi világból mindenféle fizikai utazás nélkül eljutnunk, illetve visszakerülnünk ahhoz, hogy az Őáltala és Őbelőle valóan létező teljes egész mindenséget úgy, ahogyan az valósággal van ismerjük és értsük, azaz, hogy a Szent, avagy Igaz Istent, a mindenség Forrását, és az Ővele egy teljes egész mindenséget egyszerre, és a részeiben is tapasztaljuk igaz tapasztalással, vagyis anyagtalan szellemi tapasztalással, és végül pedig az Istennel egységünket is tapasztaljuk is, ami megéléssel már csak Isten van, mivel így már eggyé váltunk Ővele, vagyis az ugyanazon szeretetünk forrongó hevében teljesen egybeforrasztódtunk. A Maga az Isten, a végtelen és határtalan Szellemi „Tűz” általi „megkeresztelésünk”, avagy „megszentelésünk” (teljesen és tökéletesen megtisztításunk) tehát előbb van, és csak azután következhet az Istennel eggyé válásunk (teljesen összekapcsolódásunk, egyesülésünk) is, amit végcéloz itt minden jóga rendszer is a „kettős” lényegűségtől megszabaduláson dolgozásával.
Amennyiben azonban bármi Magától Istentől más, vagyis, ha még valami anyagi „szennyeződés” („szeplőfolt”) található a valóságos magunkban, a közvetlenül az Istenéből való igaz öntudatunkban, akkor az még el fog bennünket választani Istentől. Végette ugyanis nem tudhatunk teljes és tökéletes egységben létezni és élni Istennel, és ezért Istent itt a mulandó valóságban nem tudhatjuk magunk által megnyilvánítani, avagy megvalósítani. Amennyiben tehát nem már csak Istennel a Szeretettel vagyunk tele, mint az Őt itt magunkkal kifejezői, nem fogjuk tudni Őt itt magunkkal valóságossá tenni a többi embertársunk számára. Erre is ugyanis csak az Istentől visszanyert teljes és tökéletes tisztasággal lehetünk képesek, ami „szeplőtelen”, avagy „makulátlan” tisztaságot, és minden erőszaktól teljes mentességet (az ártatlanságot, avagy „bűntelenséget”) nevezhetünk itt „szentségnek”, ami egy tisztulási folyamatnak végkifejleteként adatik vissza nekünk, Isten lelkeinek, vagyis soha nem a saját erőnkből, vagy mások ilyen erejéből fogjuk ezt (sem) „elérni”, már csak azért is, mert ezt „elérni” soha nem lehet, „szentnek” is ugyanis csak lennünk lehet. „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok”.
