Eredetileg magunk is örök mindenütt jelenlét, mindent látók, és mindentudók (mindent teljesen ismerők) is vagyunk tudatosan is. A mi közvetlenül az Istenéből való szellemi tudat mivoltunkra is jellemző tehát, hogy nem csak pusztán önmagában létezik, hanem azzal egyszerre tudatosan is létezik ugyanazon végtelen és határtalan teljességgel.
A tudatos Örök Jelenlét abból áll, hogy a Tiszta Szellemi Tudatosság (ami az abszolút tisztaságú, végtelennek és határtalannak is nevezhető Istennek a Szellemnek Abszolút Személyisége) örökké éber, és minden ítélkezéstől mentes figyelme egyszerre mindenen rajta van, ami mind Őáltala és Őbenne létezik és él, és ugyanakkor az egész Mindenségének, avagy egész Teljességének bármely részére rá is fókuszálhatja a figyelmét, azaz összpontosított figyelemmel is lehet a figyelme tárgya iránt.
Eredetileg tehát magunk is olyanok vagyunk, mint amilyen az örök létezésű és örök életű Isten, megtestesülten viszont az itt a mulandó valóságban létező testi gondolatok, és testi érzések mind zavaró és korlátozó energiák az eredeti örök szellemi életünket illetően, melyekkel a hamis egónkkal, a testi énünkkel azonosulásunk végett közvetlenül érintkezünk, és így azokat magunkba is vehetjük. Ha azonban itt is már csak az eredeti örök életünket, a tiszta és teljes szellemi életünket, a tökéletes életünket akarjuk élni, akkor a testi gondolkodást, és test érzéseket mind el kell hagynunk, többé már nem szerintük kell élnünk, hanem már mindig csak az isteni gondolataink, és isteni érzelmeink, a valósággal tiszta gondolataink és érzelmeink szerint, éspedig Istennel mindig egységben, és nem pedig Őtőle elkülönülten, mint azt a testünkkel, gondolataival, és érzelmeivel azonosultan korábban még tettük, és a legtöbben tesszük még ma is, éspedig a magunk kárára.
A jelen világban létező érzékszervi észlelések megzavarják tehát az Istent szemlélésünket, a figyelmi fókuszunkat nem tudjuk végettük állandóan Istenen, a nekünk is Teremtőnkön, és éltetőnkön (az örökké fenntartónkon) tartani, pedig mulandó testet magunkra öltötten is úgy lenne helyes, hogy Isten-központúan éljünk.
Mi, közvetlenül az Istenből való lények, képesek vagyunk a teljes egész isteni lényünket és Forrását észlelni, érteni, és így már az egész mindenségnek is egyetlen Forrásával, Istennel való egységünket érezni (tapasztalni) is tudjuk. A „Célt” ezért, „ahová” innét az anyagi valóságból mindenki törekszik, Tőle eltávolodva soha nem, hanem csak Őbenne élve lehet teljesen megismernünk. Amíg még tehát csak törekszünk Isten felé, addig megélt teljes ismeretünk nem lehet Őróla, hanem csak részekben elméleti tudásunk, és valamennyi, általában rövid ideig tartó Isten-élményünk. Ha pedig már teljesen tisztában vagyunk vele, és meg is értjük az Ővele egységünket is, vagyis, ha így már meg is éljük magunkban a Célt, ahová törekedtünk, akkor már benne is vagyunk a Célban, és így már szükségtelenné válik a további keresése.
Amikor pedig a Valóságot, azaz Istent teljesen is megismerjük, felismerjük azt is, hogy magunk is Ő vagyunk, és, hogy Ővele egy közösségben is élhetünk, vagyis tudatosan is együtt létezhetünk Istennel. A legtöbb ember azonban még mindig csak forma szerint ismeri a szintén Istent jelentő Szellemi Életet. (Jézus is mondta, hogy a Lélek Életet jelent.) Az ilyen ember a forma nélkül is létező Istent nem ismeri el, és így nem az egyetlen Igaz Istenhez tartozó lesz, hanem Őtőle a maga részéről eltávolodván a forma szelleméhez kötelezi el magát.
Az Istentől a magunk részéről eltávolodásunknak, az Őnélküle élésünknek, a csak a testi érzékszerveink szerint élésünknek azonban, és ezt majd meg fogjuk látni is, egyre rosszabb következményei fognak lenni, éspedig csak magunknak „köszönhetően”. Az Istentől való elválásunk és eltávolodásunk tehát egyre fájdalmasabb lesz, a szenvedéseink csak növekedni fognak, egyre nagyobb nehézségekkel fogunk szembe nézni, míg vissza nem fordulunk Őfelé, és vissza nem térünk Őhozzá. Ugyanez fog velünk lenni akkor is, ha Istent inkább már csak mellőzzük az életünkben, mivel az is olyan, mintha ki is zárnánk Őt az életünkből. Pedig arra „születtünk” (teremtettünk), hogy itt is mindig boldogan, örömteljesen éljünk, csak, mint ahogyan a Teremtőnkről is, erről is elfeledkeztünk. (Az életünkbe beengedni Istent Istennek a lényegi magunkba beengedését jelenti. Őt tehát a mellőzésével is kizárjuk az életünkből. Csak, ha valami bajban vagyunk, vagy valami anyagira vágyunk fordulunk Őfelé, és hívjuk be a tudatunkba, hogy segítsen rajtunk, pedig Ő folyton zörget a tudati ajtónkon, hogy maradandóan engedjük be magunkba, ne akarjunk Őnélküle, azaz teljesen önállóan élni, mert akkor nem élni, hanem meghalni fogunk.)
A közvetlenül Istenéből való természetes önazonosságunkról az árnyék önmagunknak, a testi önmagunknak magunk elé és fölé helyezésével feledkezünk meg. A helyreállásunkhoz így valójában nem mást kellene tennünk, mint mintegy már úja is csak az Istennel tökéletes egységben élő valóságos önmagunkkal azonosaknak lennünk. Ehelyett ugyanis itt a legtöbben még mindig az adott testi embert eljátszani hivatott szerepünkkel azonosulunk, vagyis végül is öntudatlanul (az anyagi énnel, a halandó énnel meghasonlásunk és azonosulásunk végett az igaz önazonosságunk nélkül) élünk. A magunk produkálta hibás hozzáállásunkat pedig még csak abból sem vesszük észre, hogy a világi színész is egyszerűen csak eljátssza a kapott szerepét, vagyis az, ellentétben velünk, nem azonosul a személyiséggel, akit a színdarabban a színpadon eljátszani hivatott.
Mi a mulandó testi rendszerrel, és így a mulandó elmével is élést csak tehát eljátszani hivatottak vagyunk, hogy rajta keresztül is szemlélhessünk a káprázatosan szép anyagi természetet. Az előbbit lehetővé tevő mulandó testi elme valójában a szintén mulandó testi gondolkodásnak és testi megértésének eszköze, vagyis a testi tudatos testi értelmi önazonosság, az anyagi lényeg a használója, aki mulandó lényeg alá önszántunkból vetettük magunkat a vele azonosulásunkkal. Pedig mi eredetileg nem ezzel az anyagi lényeggel, hanem a teljességgel anyagtalan, és örök fennállású igaz lényeg mivoltunk vezérelte, velünk egy szellemi elménkkel és szellemi érzékelésünkkel vagyunk azonosak, és nem csak magunk is halhatatlan teremtők, hanem abszolút érzékelő képesség is vagyunk, éspedig Magának Istennek hasonlatosságára, Akiből közvetlenül valók vagyunk.
A testi elme, és szintén anyagi irányítója, a testi én teljes nélkülözése nélkül azonban a figyelmét senki, azaz egyetlen tudatos szellemi tudat (avagy lélektudatosság) sem tudja teljesen befelé fordítani. Ez esetben ugyanis valamilyen szintű anyagi önazonossága még létezni fog, amivel folyton kifelé, vagyis az anyagi világra fókuszáltan fog figyelni, valamilyen szinten tehát még azonosul vele, még kötődésben van vele, és természetesen a halandó testével is. Így pedig még nem tudhat annak lenni, aki valóban ő, vagyis nem tudhatja megélni a teljes az igaz magát. (Igaz magunknak mindig csak lennünk lehet, azt nem lehet valami testi módon megcsinálnunk, és valamiféle testi módszerekkel, vagy technikákkal „elérnünk” sem lehet.)
Aki azonban nem már csak a valóságos (azaz örök) önazonosságával él a jelen életben, az anyagi életben is, vagyis nem isteni tudatosságként, hanem az árnyék önazonosságaként, a hamis egójaként, vagy akként is él, az itt nem helyesen, vagyis nem Isten szerint él. Ehhez tehát a testi elménket teljesen kiüresítenünk, és mozdulatlanná tennünk is kell. (Jézus a teste megfeszítése megengedésével még ezt a mozdulatlanságot is lepéldázta.)
A legtöbbünknek pedig még azt is be kell látnia, hogy mi, tudatos szellemi tudatok az Örök Szellemi Tűznek is nevezhető Szellemi Életnek csak egy parányi „szikrája” vagyunk, akik az anyagival beszennyezték magukat, és ezért most odáig kell tisztulniuk, hogy Isten teljesen szabadon átragyogni is tudjon rajtuk, mert csak ezzel valósulhat meg az átlényegülésünk, a teljesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű lényeggé, isteni lényeggé levésünk, amivel vagyunk, illetve mintegy már újra is leszünk egylényegűek Istennel. A tiszta szellemi tudat pedig olyan, mint önmagában a tiszta és mozdulatlan ég, mint egy „néma tanú”, vagy néma jelenvalóság, ami megfigyel, avagy megszemlél mindent, ami őáltala őbenne megjelenik.
Nekünk azonban most feladatunkként is mintegy a testtudatból kiindulva kell visszakerülnünk az eredeti tudatos szellemi tudat mivoltunkba és állapotunkba, amivel leszünk megint olyanok (is), mint amilyen itt a tiszta és mozdulatlan kék ég, ami mindent lát, mindenről tud, ami benne van, és természetesen a Teremtőjével is így van, Őt is látja és ismeri, Akiben van, és Aki őbenne is él, őbenne is jelen van. Hozzá viszont a testünkre és testi érzékszervekre összpontosításunkból vissza kellene térnünk Istennek a Mindenütt Jelenléte valóságába is. Ez lenne ugyanis az anyagnak rabságából való, Istenével teljesen egyező teljes szabadságunkba visszatérés is, ami szabadságunk tudatosan is létezik. Erre pedig a magunk részéről azzal juthatunk, ha a testtel nem azonosságunkat észlelve először is a testi elménket, annak gondolatait, és érzelmeit semlegessé tesszük, vagyis végül is a teljes egész testi elmei rendszerünket semlegessé alakítjuk. Ezt azért is meg kell tudnunk tennünk, mert ellentétben a testi énünkkel a halhatatlan mivoltunk (az igazi lényegünk, az igaz önazonosságunk) nem él ellentétpárokkal, vagyis nem érez sem rokonszenvet, sem pedig ellenszenvet, azaz egymással ellentétes, egymással ellenkező gondolatai, és így már ilyen ellenkező érzései sincsenek, hanem csak teljesen tiszta és tökéletes gondolatai és érzelmei, isteni gondolatai és érzelmei vannak. A halhatatlanság természetű lény tehát nem él ellentétpárokkal, nem érez sem rokonszenvet, sem ellenszenvet, sem pedig más ellentétpárokkal nem él, csak alanyi gondolatokkal és érzelmekkel él.
A testi elménk viszont mindig csak az anyagi tartalmának teljes, azaz totális kiürítésével válik természetfölötti tisztaságúvá. A „saját magunkat”, a magunktól és magunkból származtatható testi önazonosságunkat teljesen kiüresítés, amit Jézus igaz tanítónk is elvégzett, az a vele egy testi elménkre vonatkozik tehát, hogy az így már visszaolvadhasson az eredetébe, avagy forrásába, ami tehát nem anyagi minőség, hanem az Istenével teljesen megegyező (mivel közvetlenül az Istenéből való) teljesen tiszta és tisztán szellemi minőségű elménk.
Amíg azonban az isteni önazonosságunk, a valódi lényegi mivoltunk a testi lényegünktől „beszennyezetten” (annak tulajdonságait az isteniek helyett magunkba vévén) nem teljesen tiszta, addig teljesen és tökéletesen nem érthetjük meg, nem foghatjuk fel Isten tulajdonságait, vagyis az Ő teljes természetét, a teljességgel anyagmentes formáját, a formátlan „formáját”, vagyis a mindenütt jelenlétét, és a cselekvéseit sem.
Az Igaz Istennel azonosítható színtiszta Lét és Életről tehát itt élvén is megállapítható az is, hogy Ő mindenféle örök és mulandó lét- és életforma nélkül is létezik, ami minden anyagtól és anyagitól teljesen mentes létezést, azaz a „vanságot”, és az azzal egyszerre létező „vagyokságot” viszont itt használatos szavakkal nem lehet kifejezni, és leírni sem, azt viszont igen, hogyan tudhatunk magunk is mintegy már újra is „Az” lenni, vagyis magunk is az Isten lenni, Aki a mindennél fontosabb Szeretet is.
Végül is tehát a földi életünk során az itt röviden feltárt módon „anyagi emberből” nem az anyagi lényegi mivoltunkkal, hanem a valódi lényegi mivoltunkkal önmegvalósultaknak, és azzal egyben Isten-megvalósultaknak kellene lennünk, ami azt jelenti, hogy a Legfőbb és Leghatalmasabb Igaz Lényeget, az Igaz Istent itt a mulandó valóságában az igaz lényegi magunkkal megnyilvánítani tudjuk, és Őt itt magunkkal meg is nyilvánítjuk, azaz megvalósítjuk. Itt a Földön a legkiválóbb szellemi lelki önazonosság, és Isten-megvalósítást is, az itt Istentől „Jézus” nevet kapott isteni léleknél figyelhettük, és figyelhetjük ma is meg. Ő megtestesülten, vagyis „emberfiaként” is meg tudott maradni az igazi öntudatának, az Isten-tudat mivoltának, aki tökéletes egységben él Istennel a Teremtőjével, amit viszont soha nem „zsákmányolt” ki magának. Ezért pedig, ha más szent tanítókéra nem is, az Ő áldozatos példájára ezzel nekünk is így kellene lennünk.
