Minden testet öltött szellemi léleknek el kell jutnia odáig, hogy itt minden anyagi gondolkodás nélkül éberen tudjon élni, és így meg is tudjon maradni. Ez esetben ugyanis újra az eredeti létállapotával fog élni, és így anyagi gondolatok nem fognak állandóan a fejében kavarogni,
hanem anyagilag csak az esetben fog gondolkodni, amikor az a mulandó teste optimálisan működése fenntartása végett feltétlenül szükséges. Ilyenkor tehát már a tudatos szellemi lélek teljesen tisztában van vele, hogy az anyagi, vagyis a testi gondolatokkal élés csak alásüllyesztheti őt, azaz alvásba viszi, és abban is tartja. A teljes és valóságos éberség ugyanis nem az időlegesen az anyagra, hanem az örökké, azaz minden megszakítás nélkül már csak az Igaz Istenre fókuszáltan figyelés állapota, vagyis a már soha többé nem alvás állapota, és bizony, ez az „üdvös”, azaz örökké boldog állapotunk is.
Az emberiségre sajnálatos módon még mindig nem az előbbi jellemző, hanem helyette az alvásában itt a legtöbbünk számára még csak az emberi kapcsolatok is nem öröm és boldogság, hanem inkább csak szenvedésforrások, mivel még mindig nem igaz (örök) szereteten alapulnak, hanem a mulandó testi érzelmeken, és szintén ez jellemző a legtöbb párkapcsolatra, házastársi kapcsolatra is, éspedig annak ellenére is, hogy itt rengeteg „szakértője, szaktekintélye” létezik ezeknek is, akik tanítják, segítik az embereket „jó kapcsolatban” (azaz tökéletes kapcsolatban) lenni. (Ilyen machináció itt például újabban a „családállítás” is.) Viszont mivel ezen tanítók legtöbbjének is testi szereteten alapulnak a kapcsolatai, soha nem adhatnak jó tanácsot az emberi kapcsolatok szenvedésmentességére.
Mindenkinek ugyanis egyedül magának kell rájönnie, hogy csak minden testi érzelmünknek elfogadásával lehetünk képesek azokra helyesen reagálni. Így ugyanis ezek az anyagi érzelmek nem tudhatnak ránk hatni, nem tudhatnak rajtunk uralkodni, és így irányítani sem tudhatnak bennünket. Ez esetben pedig azok az egyensúlyukat meg fogják tudni őrizni, vagyis nem fognak többségbe kerülni sem a jó, sem pedig a rossz testi érzelmeink. Ilyenkor pedig már másoknak érzelmeit is megérteni fogjuk, és helyes lesz az együttérzésünk is a társainkkal, vagyis a magunk testi érzelmi rendezettségekor az ő testi érzéseikre is higgadtan, megfelelően, azaz valósággal jól fogunk reagálni, az övékét is, mint a magunkét is, minden ellenállás nélkül el fogjuk fogadni.
A testi gondolatokkal járó szintén anyagi, azaz mulandó testi érzelmeink valójában a félelmeinknek és kötődéseinknek tükröződései, ami súlyosnak is nevezhető anyagi érzelmeknek hatalmuk lehet fölöttünk (amit a rájuk fókuszált figyelmünk révén tőlünk nyerhetnek), és így irányíthatnak is bennünket a cselekedeteinkben. Viszont így ez mintegy fő akadálya lesz az eredeti létállapotunkba visszakerülésünknek.
Azonban az előbbit is Isten úgy rendezte el, hogy a helyes irányba fordulásunkkal, és megfelelő törekvéssel érzékszervi észlelések során is visszakerülhetünk az eredeti létállapotunkba. Ahány testi érzékszervünk van, annyi átjáró „kapunk” van tehát a teljes tágasság, vagyis az Istenével egyező végtelen és határtalan valóság, avagy igazság mivoltunkhoz visszatéréshez az anyagi létállapotunkból, mely anyagi az eredeti korlátlan állapotunkhoz képest egy igen szűkös létállapot, és nem is örök fennmaradású. Sajnos, igen sok szellemi lélek még ehhez is gyenge, hogy így próbálkozzon visszakerülni, és ezért itt inkább csak a testi szemein keresztül, azaz mintegy homályos szemüveg révén megnézeget mindent, mintsem látni akarna itt mindent úgy, ahogyan minden valósággal van, amit az eredeti létállapotában megtehetett. Ezzel a nézegetésnél lerögzültséggel viszont nem tudhat odáig eljutni, hogy valóságos magát itt ki is nyilváníthassa, azaz megvalósíthassa, mert ahhoz is gyenge, erőtlen lesz a hatalmát az előbbi módon elfecsérelten.
A szellemi léleknek ugyanis ahhoz is bátornak kell lennie, hogy megtisztultan merje magát megnyilvánítani is, vagyis, hogy azután már ne bújjon el itt a jelenségvilágban a teste mögé, mint ezt az elbújást korábban a tévhitei végett még az Isten elől is tette, igaz, teljesen feleslegesen, mert Isten minden anyagba és anyagiba nem is csak belelát, hanem szintén minden akadály nélkül át is lát, és az Ővele egy Szellemi „Fényével” átvilágítani is tud minden anyagon, és minden anyagin is. A szellemi léleknek bátornak kell tehát lennie ahhoz is, hogy magát itt láthatóvá tegye akár csak a cselekedetei által is, mivel ezzel Istent valósíthatja meg itt a mulandó valóságában. Ehhez azonban már mindig, azaz már állandó jelleggel az egyetlen Középpontban, a nekünk is Középpontunk Istenben, mint Abszolút Személyben, avagy legtisztább Szellemi Tudatosságban (akit itt „Szent Léleknek” is nevezünk) szükséges léteznünk és élnünk, mint közvetlenül e Szellemi Tudatosságból való szellemi tudatosságok (szellemi tudatos szellemi lelkek, avagy szellemi tudatok). Jézus a tiszta és ártatlan, és igazán bátornak is nevezhető isteni lélek a cselekedetei által nyilvánította ki magát és a magában „lakozó” Istent, éspedig még csak azon szavaival is, hogy: „ha nekem (az előttetek álló emberfiának) nem akartok hinni, higgyetek a(z isteni) cselekedeteknek”. Ő ezt személyes én-érzettel, vagyis testi énként élve még csak szóba sem hozta volna, ahogyan akként élve azt sem, hogy ő és az Atya egyek.
Az itt létezhető személyes én-érzetünket amennyiben nekünk is teljesen sikerül feladnunk, akkor attól fogva minden gondunktól, bajunktól, fájdalmunktól, félelmünktől, és szenvedéstől is meg fogunk szabadulni. A fejünkben és körülötte „sötét felhőkként” úszkáló testi gondolatokkal, fogalmakkal is azonosulásunk végett szenvedünk a legtöbbet, és miatta vagyunk tele, és élünk félelmekkel is.
A teljes valóságos önmagunkat, mint igaz, azaz örök lényeget kellene tehát először is felismernünk, és nem pedig mint anyagi lényegnek kellene magunkat ismernünk, ami nem örök, és állandóan változik, és ezért a hozzá ragaszkodásunk folyton szenvedést is okoz nekünk. Az anyagi lényeg a valóságos lényeg, az örök lényeg mivoltunkhoz képest pedig még értéktelennek is mondható, mivel valóságos lényeg alig van benne, a legnagyobb részével mulandó minőségű, csak az alapja, és származtatója örök minőségű. Nekünk azonban nem is csak a valóságos magunkra, hanem a szintén igaz természetünkre is rá kellene ébrednünk, ami is teljesen egyező Istenével.
Ameddig azonban nem tudjuk uralni a testi érzéseinket, addig nem leszünk alkalmasak Isten közvetlen megtapasztalására. Ehhez a tapasztaláshoz viszont minden ellenségeskedéstől, rossz indulattól, gyűlölettől, haragtól, dühtől, kéjvágytól, mohóságtól, minden becstelenségtől is meg kell tisztítanunk magunkat, vagyis a tiszta szellemi élet mivoltunkban ilyen tisztátalanságok sem lehetnek. Csakis tehát isteni szeretettel, jósággal, békével, és szintén isteni tisztasággal kell ugyanis tele lennünk, vagyis ezekben, és a többi ilyen tökéletes isteni tulajdonságokban kell teljeseknek lennünk. (Ezen igazi értékek nélkül valóságos jóllétünk nem lehet.)
A legtöbb Földön élő ember sajnos, nem az előbbi céllal, hanem még mindig csak azért él, hogy a testi érzékeit kielégítse, más érdemleges célja nincsen, azzal pedig szinte semmit nem törődik, vagyis nem számol vele, hogy a jelen földi élete azért van, hogy felismerje és megismerje magában Istent a Teremtőjét, és már csak Őneki, és Őérte éljen maga is, és ne pedig helyette az anyagnak és anyagért éljen továbbra is, aminek így a rabságában él, amihez képest az Isten „fogságában” (valójában az Istennek szeretet-hatalmában) élés az Istenével teljesen egyező teljes és tökéletes szabadságnak, korlátlan szabadságnak, vég nélküli szabadságnak felel meg.
Ezek az előbbi testi emberek az anyagi világon túlit azért nem keresik, mert továbbra is azonosulni akarnak az anyagi énjükkel, és annak szintén anyagi világával, vagyis a teljes egészükkel anyagból valónak akarják hinni magukat. Ezért ők változatlanul a világi életet, az önző, és öncélú életet élik, viszont nekik így, vagyis a jelen emberi korszaknak Isten általi hamarosan lezárásával már csak a reményük sem lehet meg az anyagi világon túlra kerülésre, vagyis az anyagi valóságból való végleges megszabadulásukra, amennyiben még időben észhez nem térnek, meg nem térnek a hibáikból, és vissza nem térnek az Igaz Istenhez. Ők tehát nem fognak felébredni, és még csak azt sem fogják tudni, hogy amit itt „felébredésnek” nevezünk, az valójában a tudatos visszatérésünk Istenhez. (A mai korban létező rengeteg önjelölt, vagy önjelöltek által beavatott tanítónak köszönhetően itt a Földön már számtalan „felébredett” embert lehet megszemlélni, de sajnos, csak igen elvétve lehet közülük olyat találni, akinek cselekedetein meg is látszik, hogy ő már visszatért Istenhez, és Ővele tökéletes egységben él.)
A most itt a Földön élő emberek legtöbbjét az előbbi hibás életfelfogásuk végett még mindig a testi rossz gondolataik, szavaik, és érzelmeik irányítják, szerintük cselekednek, szerintük reagálnak itt mindenre. Ezt a nem helyes reagálást teszik sajnos, az emberi kapcsolataik esetében is. Ezzel azonban tönkreteszik (a gyökeréig, azaz alapjáig lerombolják) a maguk eredetileg teljesen tiszta és tökéletes életét, és ezt teszik az embertársaik életével is. (Isten szemében ez minősül emberölésnek, és lélekölésnek is, tehát nem csak a testnek nagy hirtelenséggel megölését tiltja Isten „ne ölj” parancsolata.) Csakhogy ezek az emberek nem tudják, vagy nem is érdekli őket, hogy társaik a „csendes” ölésüket, vagyis az apránként történő leöldöklésüket is igen nehezen viselik, és ezért kiszabadulni szeretnének az ilyen vad embereknek, az ösztönembereknek legszélesebb köréből, merthogy most belőlük él a legtöbb a Földön. A Biblia és más Szentírások is ezért vannak tele állatszimbólumokkal. Sajnos, emberséges emberre is alig akadni a Földön, mert akire a nagy többség mondja azt, hogy ő olyan, az még szinte mind vadállati jellemvonásokkal (állati tulajdonságokkal) is él. Az ilyen emberek még mosolyogva, vagyis a gúnyos mosolyukkal is öldöklik az embertársaikat, mellette pedig úton-útfélen „jó embernek”, „jó léleknek” mutogatják, és mondogatják is magukat, ami magukról mondás is tehát egyáltalán nem igaz.
Az ilyen előbbi emberek, az anyagi emberek megengedik azt is, hogy mások határozzák meg, hogy mi teszi őket boldoggá, vagyis még ebben is mások véleményére adnak, és ezért is megrekednek a testi érzelmeiknek fogságában is. Ők tehát még csak arra sem ébredtek rá, hogy soha nem szabad mások életéhez, mások elvárásaihoz, követeléseihez igazodnunk, hanem mindig csak a saját életutunkra, a belső, azaz valóságos szellemi növekedésünkre, előrehaladásunkra kell összpontosítanunk.
Az alapvetően szükségesen felüli anyagi vágyaknak nem feladása is azonban csak hosszabbítani fogja a szenvedéseiket, és ezt fogják tenni velük a szintén megmaradó félelmeik is. Továbbra is velük élve pedig mélyebb megértésük sem lesz az Élet Teljességéről, vagyis az Igaz Istenről. Így azonban tudatlanok fogunk maradni továbbra is, vagyis csak hinni fogjuk, hogy már elegendő tudást szereztünk Istenről, és az Ő igaz valóságáról is, holott még csak magunkat sem ismerjük teljesen.
A csábító vágyaink és bénító félelmeink tehát azok, amik nem fognak bennünket engedni túllépni az anyagi világon, és leginkább még az Igaz Isten, és örök világa létezését illetően felmerülő, bennünket szintén csak meggyengítő kétségeink , avagy kételyeink fognak bennünket itt tartani. Lényegében ezek a fő hibáink és problémáink, amik végett nem tudunk „kiszállni” az élet és halál körforgásából, a „kettősség”, a kétlényegűség mulandó világából, a látszatvalóságból.
Aki azonban már a jelen földi életében túl tud lépni a „kettősségen”, abból az isteni szeretet és isteni bölcsesség, valamint még az isteni együttérzés, és békességesség is sugározni fog, és ezek nem anyagi, nem testi kisugárzások lesznek, hanem tisztán szellemiek, azaz isteniek. (Ezeket a „sugárzásokat” viszont a világon létező leghyperebb, legsuperebb, azaz a létező legmodernebb bio-frekvencia (azaz szintén rezgéseket, élet-rezgéseket), vagy más frekvencia mérő készülékkel sem tudhatunk mérni. Ezeknek a „kisugárzásoknak” a „vevőkészülékei” ugyanis mi, teljességgel anyagtalan szellemi lelkek vagyunk. Ezeket a „sugárzásokat” még csak a tobozmirigyünk sem foghatja, az sem érzékelheti, ahogyan az egész mulandó testi rendszerünk sem.)
A leginkább a szüleiktől, aztán pedig a tanáraiktól, és egymástól is átvett tudatlanságuk végett a mai korban már igen fiatalon elkezdenek az emberek a kontrollálatlan egójuk, a testi énjük és testi ösztöneik szerint élni, vagyis a józan észt, az isteni eszüket teljesen nélkülözve élnek, és bele vannak veszekedve a világi zajokba is, már nem is tudnak meglenni nélkülük, és a zajt keltő technikáik, és egyéb technikák (az igaz lelkiséget helyettesítő technikai „vívmányok”, avagy technikai „csodák”) nélkül sem.
Csakis azonban a külső zajok teljes mellőzésével találhatunk rá az igaz önazonosságunkra, és ezen igaz magunkban Istenre a Teremtőnkre, a bennünk is jelen lévő egyetlen és örök Igazságra, Akivel mi közvetlenül Őbelőle valóan tökéletes egységben élünk, és így magunk is az Igazság vagyunk. A lényegi mivoltunkkal, akik valósággal vagyunk (az igaz, mert közvetlenül az istenéből való önazonosságunkkal) erre kell tehát először is ráébrednünk (ráeszmélnünk, rájönnünk), a teljesen felébredésünk pedig az lesz, amikor Istent már újra egyetemben az Ő egész Teljességével ismerjük és értjük, vagyis így is, és igaz tapasztalattal tapasztaljuk az egységünket Ővele, Aki az ártatlan Örök Szeretet, és a szintén végtelen és határtalan színtiszta Lét és Élet is.
„Ellentét”, és „ellenség” is pedig mindig csak az egós világban (a kétlényegűség világában), Isten nem örök valóságában van. A tiszta gondolatokban, az isteni gondolatokban azonban semmi ártó szándék nincsen, és, ha velük élünk itt, Isten mulandó világában is, akkor nincsen bennük semmi elégedetlenség, tiszteletlenség, becstelenség, és igazságtalanság sem, hanem csak igazság, szeretet, tisztesség, megbecsülés, és tisztelet mindenki és minden irányában.
A legtöbbünknek pedig még azt is megértenie kell, hogy az itt az anyagi világban létező igazságtalanságra azért van szükség, hogy megtanuljunk megmaradni a valóságos (örök) igazságnál, azaz hogy becsüljük, tiszteljük a Valóságos Igazságot, és megbecsüljük, helyesen értékeljük az Igazsággal való egységünket is. (Ostobaság tehát azt kérdezni, hogy: „ha létezik Isten, akkor miért engedi, hogy ennyit szenvedjünk?”) Az itt bennünket érhető betegségeink is az igazságtalanságunk végett, vagyis az Istenből hiányunk végett adódnak, és tévhitekkel élve nem véletlenül tekintjük azokat is bennünket megtámadó ellenségeknek is. Azonban ez a szemlélete a betegségeinknek is a még mindig létező tudatlanságunkra vezethető vissza.
Minden betegség ugyanis cselekedet következmény, a betegségeinek okozója így mindenki egyedül maga. Az egészségesen túli anyagi vágyaink, és az elégedetlenségünk is okai a betegségeinknek. Aki sokat betegeskedik, vagy súlyos, esetleg krónikus beteg lesz, az nem élt, és most sem él helyesen, vagyis egészen idáig Istennek ellenére élt, és esetleg így él még most is, és nem pedig már csak Isten szerint, mint megtestesülten is kellene neki élnie. A testi betegségeink a legnagyobb részükkel végül is tehát a bennünk levő sötétségtől, a lényegi tökéletlenségünktől adódnak és vannak, ami vetül ki belső és külső betegségtünetek formájában a testre. Minden szenvedésünknek a logikus értelmünk, a mulandó testi értelmünk a teremtője, amivel (is) ez esetben azonosulásban élünk, és ezért vagyunk itt képesek minden itt található dologtól, személytől (még a magunkétól is) szenvedni.
Az előbbi hibáinkra ráadásul pedig szinte minden ember úgy hiszi, hogy másik emberek csak őérte vannak, őneki kell, hogy eleget tegyenek, őt kell kielégíteniük, őt kell elégedetté tenniük, mindenüket, még az életüket is őneki kell adniuk, hogy őneki a jóléte meglegyen, hogy ő mindig jól érezze magát. Minden háború is erről szól, csak abban nem egyének, hanem emberi csoportok, népek harcolnak az előbbi céllal egymással, vagyis az előbbiek végett akarják egymást „leigázni” (erőszakkal hatalmukba keríteni).
Abban a pillanatban azonban, amikor valakit megsértünk, megbántunk akár csak egy gondolattal vagy szóval is, azaz, ha erőszakot alkalmazunk a másik emberrel szemben, ami a másikunkra csak a háta mögött rosszat rábeszélés is, máris halottak vagyunk Isten szemében. Ember embernek farkasa ugyanis nem lehet, mert akkor nem ember az ember, hanem vadállat, amiért a továbbiakban is a „halál” (azaz erősen korlátozott élet) vár rá, és nem pedig az örök élet.
Az előbbivel is azonban azért vagyunk így, mert az emberek még mindig csak érdekből tudják szeretni, tisztelni, és segíteni is egymást, mivelhogy szinte mindenki erre van nevelve. Nem fogják fel azt sem, hogy a legkisebb veszekedéstől is pusztulunk, rombolódunk, vagyis egyre romlottabbak, egyre agresszívabbak leszünk. Vadállati ösztönnel élve ugyanis mindenki a másika és másikai fölé akar kerekedni, több, nagyobb, és értékesebb akar lenni náluk. Attól az anyagitól akarunk a többi embernél nagyobbnak látszani, amit a legtöbben nem tisztességes úton magunk köré felhalmoztunk, a római jog szerint kisajátítottunk magunknak, és ehhez az anyagi többlethez tartozik a mai korban már csak pénzért megszerezhető magas tárgyi tudásunk is. Aki az előbbiekre törekszik, az még csak véletlenül sincsen tisztában vele, vagy, ha már valahol hallott is róla, nem akarja tudomásul venni, hogy az igazi érték nem az anyag és anyagi, nem az arany és a pénz, és amik itt ezekért megvásárolhatók magunknak, hanem a közvetlenül az Istenéből való tulajdonságaink és képességeink, főleg az isteni szeretettel szeretés képessége.
Az igaz szeretet mellett a valóságos béke és békességesség nekünk is az eredeti természetességünk, ami igaz béke igaz tudással élést is jelent, ami igaz tudás arról is szól, hogy minden ember is egy, ahogyan egyek vagyunk Magával Istennel a Teremtőnkkel is.
Aki tehát az előbbi vadállati módon él, az a „ne árts se magadnak, se másoknak” elvet nem ismeri, vagy pedig, ha ismeri, nem tartja be, az még mindig vadállati módon él. Mivel pedig az emberi többség így él, ennek az lesz a következménye, hogy az emberi faj ki fog pusztulni a Földről. Szeretetlenséggel, vagyis nem isteni szeretettel, és igazságtalansággal élve az emberiség tehát ki fogja pusztítani magát, arra a sorsra fog jutni, amit már több állatfajjal is megtett. Az emberiség legnagyobb részének Istenről és az előbbiekről való tudatlansága ezt fogja eredményezni, ha nem él az emberiség az ezen változtatás lehetőségével, ami a már csak isteni szeretettel és igazsággal éléssel lehetne meg.
Az innen meg- és felszabadulás egyetlen lehetősége pedig az, ha a valóságos magunkban megtaláljuk a Valóságos Istent, azaz, ha a szellemi lélek mivoltunkban szellemileg megtapasztaljuk Istent a Szeretetet, a Legfőbbet, vagyis, ha igaz tapasztalunk lesz Őróla, hogy Ő igenis létezik egyetemben az Ő egész Teljességével, ami egész Teljessége is Ő, és, hogy mi Őbenne vagyunk, Ő pedig bennünk van. Jézus is az igaz tapasztalati tudását közölte velünk, amikor azt jelentette ki, hogy „én és az Atya egyek vagyunk”.
Mindenki nyugodtan elhiheti, hogy az igazi jólétünk, és az isteni jóllétünk is azzal lesz meg, ha újra egységben, és egy közösségben is élünk Istennel. Már ugyanis csak azzal is, hogy Isten gyermekei vagyunk, amije Istennek van, az nekünk is megvan, éspedig még akkor is, ha az itteni látszat ettől teljesen mást mutat is. A jelen létállapotunkban, a mulandó anyagi létállapotunkban vagyunk tehát igen alacsonyan, avagy igen messzire az igazi jóllétünktől, az örök isteni jóllétünktől, az elmúlhatatlan öröm és boldogság teli örök életet élésünktől, és vele egyben Istentől is. Az Istentől elkülönülten élésünk is pedig mindig csak a magunk részéről létezik, mert soha nem Isten vetett ide bennünket Magától távolra, hanem önszántunkból élünk itt, Isten mulandó valóságában, míg teljesen fel nem ébredünk, amivel leszünk mintegy már újra is az eredeti létállapotunkban és jóllétünkben.
