Isten azért is állandóan velünk van lelkeivel, mert Ő egyben az örök lét-és életerő, és örök szeretet is, ami legfontosabbak az Ő Lényeg mivoltából való lényegi mivoltunknak is fő összetevői, és ugyanakkor velük vagyunk Őáltala éltetve, táplálva is.
Ezért az esetben, ha a Szeretetnek, és Lét és Életnek is nevezhető Isten hagyna el bennünket, nem is csak nem élhetnénk, hanem nem is lennénk, megnyilvánulatlanul sem léteznénk.
Az Istentől való emberi lélek is pedig nem azért szeret, mert szeret szeretni, hanem, mert neki is az isteni szeretet a természetessége, mivel isteni szereteterőből és isteni életerőből, vagyis Magából Istenből áll, közvetlenül Istenből van létrehozva.
Az előbbiek megismeréséből végre már be kellene látnunk, hogy soha nem az számít, hogy a testünk gazdag-e, bővelkedő-e, vagy pedig koldus szegény, hanem egyedül csak az számít, hogy valóságos lelkileg mennyire vagyunk gazdagok Istenben, vagyis mint örök fennállású tudatos szellemi életerők mennyire vagyunk a szintén örök létezésű isteni szeretettel eltelve, mennyire élünk (cselekszünk) isteni szeretettel, mennyire élünk az Örök Istennel egységben. Nem az itt összegyűjtögetett anyagi értékeink az igazi kincseink, hanem az itt a mulandó világban is gyűjtögethető isteni szeretetünk, és isteni értelmünk, amitől vagyunk egyre gazdagabbak, egyre „bővelkedőbbek” Istenben. Isten nélkül viszont rendkívül szegények, az itteni koldusoknál is szegényebbek vagyunk, és Őnélküle igazán szeretni is képtelenek vagyunk. Aki azonban elutasítja magától, vagy pedig inkább csak mellőzi Istent, az még nem fog tudni az isteni szeretetével szeretni, hanem továbbra is még csak a testi szeretetével fog szeretni, ami még csak a másik testhez, testekhez, avagy formákhoz való ragaszkodás, vagyis nem igazi, nem isteni szeretet.
Az egyáltalán nem a fejlettségünk jele, ha minél több anyagi vágyunk van, hanem az a lerombolódásunknak, a tönkremenésünknek egyértelmű jele. Ez esetben még be kell látnunk azt is, hogy itt soha nem az anyagi vágyaink, hanem Isten a Legfőbb sugalmazásai szerint kellene cselekednünk, mivel ez az Isten akarata szerinti cselekvés, vagyis az Ő akaratának megfelelően élés. (Isten ugyanis azt akarja, hogy itt is az Övével egyező örök életünket éljük csupa örömmel és boldogsággal, és ne pedig helyette a mulandó testünk mulandó életét.) A „Legyen meg a te akaratod itt a Földön is.” szavakkal Isten az Örök Szeretet általi örök életet akarjuk magunknak is. A legtöbb ember azonban ezt sem komolyan gondolja, hanem csak gépiesen mormogja a többiekkel együtt, akár „misén”, akár temetésen, egyre megy, mert ettől még nem fog Isten szerint élni (cselekedni, „járni”), hanem továbbra is a teste és testi éje, a hamis egója szerint, amikről itt már közismert, hogy nem örök minőségek.
A mindenségnek is létező szellemi életereje tehát egyben szellemi, azaz isteni szeretet is, ami legfontosabb szeretet pedig alkotóképesség, és érzékelő képesség is. Ez a valódi, avagy igaz szeretet előrelátással is bír. Az Istentől való örök életnek szintén szellemi minőségű „világossága” is az élettől elválaszthatatlan isteni szeretet, valamint „világossága” még a tőle valósággal szintén nem elválasztható isteni értelem is. Az örök szellemi életnek „fénye” is tehát az isteni szeretet, és a tudatosan szintén létező isteni értelem, ami utóbbi világító „kettő”, vagyis az isteni értelem és tudat is egy, ahogyan a szellemi élet is egy a szellemi világosságával. (Itt ugyanis abszolút értékekről beszélünk.)
Az abszolút értékek közül is legfontosabb isteni szeretetnek még azonban az is jellemzője, hogy minden anyagi dolgon, a legszilárdabbakon is képes szabadon keresztüláramlani, és úgy is mindig csak jobbítóan, csak fejlesztően hatni bárkire és bármire. (A közvetlenül Istenből való, teljesen és tökéletesen tiszta szellemi lélek is képes az előbbire.) Aki itt a Földön ideiglenesen élő szellemi lélek pedig mintegy már újra is teljesen tele lett isteni szeretettel, és azt mindenki és minden irányában egyaránt áramoltatni tudja magából, vagyis adja is a szeretetét mindenkinek és mindennek, az már egy teljesen megvilágosodott, vagyis Isten által már teljesen is megtisztított, teljesen éber lelke Istennek. Az ilyen szellemi lélek „Szívben” van, „szívszeretettel”szereti Istent, és „szívből” dolgozik Istennek, azaz maga is mindenkinek és mindennek egyaránt csak adja az isteni szeretetét.
Magát Istent itt is isteni szeretettel szeretni pedig gyógyír is minden betegségünkre, az Istent isteni szeretet helyett testi szeretettel, vagyis Őt a testi magunkhoz hasonló anyagi vagy finom anyagi istenként testi szeretettel szeretni viszont a betegségünknek egyértelmű jele, és a betegségünk egyértelmű jele az is, ha egymást is isteni szeretet helyett mindig elsősorban, vagy pedig kizárólag csak testi szeretettel szeretjük. Ez esetekben tehát még mindig nem „szívszeretettel” (isteni szeretettel) élünk, hanem azt inkább csak elutasítjuk magunktól. Pedig már még csak a szándékainknak is isteni szeretettel teljeseknek kellene lenniük.
Az Örök Szellemi Lét és Élet Teljességnek Központja a szerető Szellemi „Szív”, vagyis szintén Isten, mint a Legfelsőbb és Leghatalmasabb Központi Lényeg, ami „Szív” mindennek a „gyökere” (forrása), és azért van itt „Szívnek” nevezve, mert Isten halhatatlan Szeretet mivoltánál nincsen fontosabb, és mindig elsődlegesen ebben az Örök Szeretetben van benne minden, ami Őbelőle Őáltala van.
Isten Ővele egy szeretete pedig, mivel végtelen és határtalan, mindent betölt, mindent áthatni képes magával, és tehát mindent magába is foglal. Bennünket is Isten, mint szeretetével telített Szellem mindig körülvesz, és át is ölel a szeretetével.
Az örökké létező Szeretet nélkül nincsen élet, tudás, és hit sem, és nélküle más sem létezhet. Ahol viszont nincsen isteni szeretet, ott hiányzik a közvetlen isteni élet is. Ahol pedig semmi szeretet, ott nem létezhet élet sem. Ami élet tehát isteni szeretet nélküli, az Isten nélküli. Az ilyen életben csak testi szeretet van, ha az is egyáltalán van. A testi szeretet azonban nem azonos az isteni szeretettel, hozzá képest szeretetlenség, vagyis a testi hasonlóság alapján való ragaszkodás másokhoz, és dolgokhoz, ami ragaszkodás is mulandó valóság. Az isteni szeretet az igazi szeretet, ami örök szeretet végtelenül növelhető.
Az isteni szeretet fejlesztése, növelése egyenlő az isteni élet, avagy szellemi élet növelésével. Az isteni szeretet fejlesztése (itt is létezhető növelése) úgy történik, hogy már csak az isteni természetünknek engedünk szabad folyást, azaz, ha már csak vele, vagyis csak az isteni tulajdonságainkkal élünk, és nem pedig helyette a testi természetünkkel, amit teszünk a legtöbben még mindig hibásan. A testi szeretettel élők tudatlanul Istenről, tudatlanok afelől is, hogy az isteni tulajdonságaink mind isteni szeretetből állnak, és közvetlenül az Istenéiből valók, a testiek pedig a halandó testből, a test szintén mulandó én-tudatából (a testi önazonosságból) valók.
Istennek lényegi mivolta az Ő természete is, vagyis az Ő valamennyi csupa tökéletes személyes tulajdonsága egysége, ami tulajdonságainak gyűjtőneve is a szeretet, ami az Ő legfontosabb tulajdonsága (is). Akik pedig Istennek ezt a teljes Egységét, vagyis Magát Istent szemlélik, mást Őrajta kívül nem látnak, mert nincsen, nem létezik még csak egy ugyanilyen Isten sem, és ezért nevezhető Ő egyetlenegy Istennek is. Az Istenből és Istentől való, Istennel teljes és tökéletes egységben élő lélek pedig képtelen bármi mást is látni Istenen kívül. Ha Istenen kívül más nem létezik, akkor hogyan is láthatna az igaz lélek Istenen kívül mást is? Még ugyanis az Istenétől más tulajdonságokkal élő lelkek is az Istenbe, és az Istennel egy Isteni Egységbe, Isten egész Teljességébe is beletartoznak, ők sem Istenen kívül létezők (és még csak a „külső sötétség” sem), mivelhogy olyan valósággal nem létezhet, hogy Istenen a Szereteten kívül. Nekünk, most itt a Földön élő szellemi lelkeknek is azonban csak az Istennel újra közvetlen kapcsolatba kerülésünkkel lesznek mintegy már újra is meg az isteni tulajdonságaink, és hagyunk így már végleg fel a testi tulajdonságokkal, vagyis a nem isteni tulajdonságokkal való éléssel, a szeretetlenséggel, ami szeretetlenség végett szenvedünk itt igen sokat.
Nekünk, isteni lelkeknek itt a Földön élvén is tehát az isteni szeretetnek magunkban kifejlesztésére, és folyamatos kinyilvánítására kellene törekednünk, mivel Istent itt a mulandó valóságában az örök szeretete által nyilváníthatjuk, illetve valósíthatjuk meg. Isten szeretete ugyanis általunk akar itt megnyilvánulni, éspedig leginkább a cselekedeteinken keresztül. Ezért itt is a Szeretet nevében tenni valamit azt jelenti, hogy Isten nevében tenni valamit.
Az igaz szeretetet, és igazságot kellene tehát itt gyakorlatban is megvalósítanunk, és nem pedig helyette is egyre több anyagi javakat kellene gyűjtögetni magunk köré, és még minél több érzéki élvezeteket is hajkurásznunk. Az adja ugyanis a legtöbbet és legmagasztosabbat a társainak, aki a valósággal örök isteni szeretettel ajándékozza meg őket, és nem pedig az, aki helyette anyagi ajándékokat ad nekik. Amikor tehát már semmi másunk nincsen, hanem csak az igaz szeretetünk, és, ha ezt a magunkat adjuk oda mindenkinek, akkor adjuk a legtöbbet, amit csak adhatunk. Ezt a szeretetet ugyanakkor pedig nem kérésre és követelésre adjuk, hanem mindig ingyen-ajándékba, vagyis semmit sem elvárván érte cserébe, még csak isteni szeretetet sem. (Ez utóbbi esetben ugyanis üzletelnénk vele is, mint azt a testi szeretettel a legtöbb ember még mindig teszi. Tipikus példák erre, a pénzért cserébe „szeretetenergiát” küldözgető „tanítók”, akik így nem mondva is a testi szeretetnek, az érdek-szeretetnek, az önző szeretetnek, a gyűlölni, ártani, és nem megbocsátani is tudó szeretetnek terjesztői.)
Az igaz szeretetnek „nyelve” pedig az igaz öröm, amit mindenki ért, és ami az örök örömnek „szaván”, vagyis az őszinte és szeretetteljes mosolyban tud leginkább kifejeződni. Az igaz boldogság is valójában életöröm, örvendezés az örök életnek, az örök élet fölött, és az örök életnek szeretete is. Mi, emberi lelkek is azért élünk, az örök életet azért kaptuk, hogy magunk is boldogok legyünk, hogy szeressünk, hogy mindig csak adjunk, és nem pedig azért, hogy a szeretetünkkel is anyagi dolgokat, érzéki élvezeteket szerezzünk magunknak, és még dicsekedjünk, büszkélkedjünk is velük.
A helyesen szeretéshez többet és mélyebben szeretni kellene megtanulnunk még csak egymástól is, de a legtöbb ember még csak erre sem hajlandó, inkább megmarad a csak a testi szeretettel szeretésnél. Ezért az embernek ma már mintegy újra is képesítenie kellene magát az isteni szeretettel szeretésre, mert benne az isteni szeretet elhidegült (a szellemi lángja és heve kioltva lett), azaz testivé, tárgyivá, mulandóvá lett alakítva. A szellemi lelkek így a világban inkább már csak ártalmat, károkat okozó ellentéterőkkel telítik magukat, az ártatlan isteni szereteterőt pedig egyre inkább elhagyják, elutasítják maguktól, inkább élnek az önző, erőszakos, és nem örök fennállású emberi szeretettel, azt öröknek mondva. Pedig az ember mindig csak úgy javulhat, csak úgy tökéletesedhet, és juthat aztán majd tökéletességről egyre magasabb tökéletességre, ha az isteni szeretet adja az életerőt hozzá, vagyis, ha az igaz szeretet közvetlenül élteti őt.
Az emberi szeretet, az önző szeretet ugyanakkor pedig kegyetlenség is, mert az bántani tudja, és bántja, sértegeti is a szeretete tárgyait. Az önző szeretet tehát tökéletlen, ártó szeretet. A tökéletes szeretet viszont ártatlan szeretet, mindenki és minden iránt egyformán, egyaránt van, és önfeláldozó is. Itt az anyák nem csak a saját gyermekeik iránt levő önzetlen és önfeláldozó szeretete hasonlít a legjobban az isteni szeretethez.
A jelen durva anyagi világ is pedig azért csak torz másolata lehet az igaz (örök) valóságnak, mert ebben a világban igen kevés az isteni szeretet, míg az isteni világ örökösen telített isteni szeretettel, és így csak isteni szeretetből, örök szeretetből állónak mondható. Azért is azonban, mert itt kevés van belőle, a földi létben nem mindig érezzük az isteni szeretetet. A testünket végleg elhagyva viszont már mindig látjuk és érezzük, hogy az isteni szeretetnek olyan mélységei, illetve magasságai vannak, amihez képest mi a meglevő szeretetünkkel még mindig semmik vagyunk, még sok tudati magaslatot meg kell „másznunk” hozzá, hogy teljesen olyanok legyünk szeretetben, mint amilyen Maga Isten. Még tehát sokat kell szellemileg tapasztalnunk, hogy azokhoz a szeretet mélységekhez, illetve szellemi tudati magaslatokhoz hozzánövekedjünk, ami lehetséges a számunkra is. Szakadatlanul felfele irányba kell tehát törekednünk, még, ha közben elbotlunk is, ami akár még Isten közvetlen közelségébe kerülve is megeshet velünk. (Gőg ugyanis „ott” is keltődhet bennünk. Sok ilyen „tanító” is él most itt a Földön, akiket biztos, hogy nem az Igaz Isten küldött ide bennünket Őrá tanítani.)
Az ember viszont Magával Istennel mindig is a már csak isteni szeretettel élése révén jöhet teljesen össze, és kelhet Ővele mintegy már újra is egybe. Ahol azonban nem így van az isteni szeretet, ott nincsen örök élet, és nincsen örök boldogság sem. Ilyenkor az van, hogy hibásan élünk. A hibás cselekedeteink, az elvétett cselekedetink pedig az isteni szeretet hiányunkból vannak, és, hogy nem egyaránt szeretünk mindenkit és mindent. Mindenkit csak isteni szeretettel, és egyformán is kellene szeretnünk, kevésbé, vagy jobban a másikánál senkit nem szabadna szeretnünk. Egyszerűen tehát arra kellene mintegy már újra is eljutnunk, hogy Isten szeretetének olyan visszfényeivé váljunk, aki nem csak Isten felé tükrözi vissza, hanem magától tovább előre irányban is tükrözi, terjeszti Isten szeretetét. Igen sajnálatos, hogy a mai korban is a legtöbben nem a közvetlen isteni szeretetnek tükrözői, hanem az önző, és erőszakos szeretetnek, a viszonzást elváró, követelő, a másikát bántó szeretetnek tükrözői vagyunk, és ezzel ráadásul még büszkélkedünk is.
Aki pedig már csak tökéletes szeretettel él, az már újra Istenben és a mennyben van, még ha földi teste is van, akkor is. Az ember számára ugyanis az a mennyország, amikor Istent állandóan magában és magával is tapasztalja, vagyis amikor már belülről és kívülről is csak Őt a Szeretetet látja és érzi, azaz, ha mást Őrajta kívül már nem lát, nem érez. Akik igazán szeretnek, azok tehát Istenben vannak, Isten pedig bennük van. Az ilyen, testtel és testi szeretettel már nem azonosuló szellemi lélek tisztában van már azzal is, hogy Isten soha, de soha nem akar nekünk, fájdalmat, szenvedést, boldogtalanságot adni, hanem nekünk is örökké csak a halhatatlan szeretetét, a boldogító szeretetét, és azt akarja, hogy mi is így tegyünk kivétel nélkül minden lélektársunkkal akkor is, ha mulandó testet öltöttünk magunkra.
