…kétfélének lehet mondanunk az „előrelátást” is, merthogy létezik szellemi előrelátás, és létezik testi, vagyis anyagi előrelátás is. Megtestesülten tehát van, akinek anyagi előrelátás adatik meg (amit itt „jóslásnak” nevezünk), és van,
aki az eredeti szellemi előrelátásával jön, vagy pedig azt itt mintegy visszakapja, ami isteni előrelátás ismeri a biztosan bekövetkezőket.
Az előbbi is arra utal, hogy az itt élő ember számára nem csak a testi érzékek nélküli belső, azaz szellemi „megérzés”, az „intuíció” létezik, hanem létezik a „testi megérzés” (az anyagi megérzés, az anyagi avagy testi tapasztalás) is, ami kettőt is igen gyakran összekevernek a „spirisek”, vagyis a még csak „spirituáliskodók”, mivel még az önjelölt „spirituális” szaktekintélyeik is így tesznek. Pedig azt, hogy mi az igaz valóság, avagy igazság, ha nem is látja, minden ember érzi, csak tehát egy más érzéssel, mint amivel a nem örök létezésű személye, az itt egónak elnevezett testi énje, az árnyék tudata érez.
Ahhoz viszont, hogy itt is mindig „intuitíve” éljünk (ami a „meditatívan” élés is), a testi érzékeinket vissza kell vonnunk az érzéktárgyakról, és a szellemi, avagy isteni tudat mivoltunkkal (akik valójában vagyunk) el kell kezdenünk már nem azokra, hanem csak mélyen befelé figyelnünk, vagyis a figyelmi fókuszunkat már csak a valós szellemire, az igaz szellemire irányítanunk, merthogy e valóságos magunkat egészen addig felcseréltük a folyton csak kifelé tekingető testtudatunkra, mert csak ezzel állhat helyre, ezzel fejeződhet be a valóságos magunkból való kifordult állapotban élésünk. Létezik tehát testtel végzett „meditáció” (ami csak ideiglenes, vagyis időleges, azaz véges lehet, ezt űzik, azaz ezt gyakorolják itt a legtöbben), és létezik az örök jelleggel (időtlenül) létező test nélküli meditáció, azaz test és testi érzékek nélküli szemlélődés is. Isten szemszögéből minden magát hívőnek nevező ember is azonban egészen addig ateistának számít, míg a teste érzékei nélkül nem érzi magában az Igaz Istent, azaz míg Isten „intuitív”, azaz anyagtalan szellemileg megérzésével megtörténő felismerésével és megismerésével (igaz tapasztalásával) nem rendelkezik.
Amennyiben ugyanis a külső világtól teljesen visszavonjuk magunkat (azaz a figyelmünk fókusza már csak befelé irányul), úgy már újra csak a belső világunkat, a teljességgel anyagtalan világunkat éljük meg, amiben örökké létezünk és élünk, a külső világ pedig a szintén anyagi belső felével egyetemben egyszer majd teljesen is el fog tűnni az isteni látásunk elől, amikor az Isten rá is kiszabta életideje lejár. Ez esetben pedig majd részt vehetünk egy újabb külső világ megteremtésében.
Természetesen a teljesen felébredt szellemi tudat is teremthet itt a külső világban, avagy felszínen a mulandó testét hozzá eszközként használva is. Ez esetben ő már nem a testével azonosultan teremt, vagyis ez a teremtés már nem a mulandó testtudatnak tudatos teremtése, ami mulandó tudatnak teremtése csak nem örök fennmaradású lehet.(A művi csak művinek teremtésére lehet képes, örök dolgot sohasem tud teremteni. A testtudatunkkal azonosultan hiába is erőlködünk ezen.) A testtudattal azonosulva csakis tehát hiábavalóságokat, azaz igaz valóságból nagyon is hiányos, és ezért nem örök fennmaradású dolgokat lehet teremtenünk. Minden itt a testünk akaratára létrejövő dolog ugyanis a tárgyi elménkben ötlődik ki, vagyis először a tárgyi elmében jut kifejeződésre, majd pedig már a külvilág külső felében is megnyilvánul szintén fizikai erők („energiák”) révén. (Nem véletlenül van manapság a világban rengeteg sok „energetikai szakértő”, vagyis „testtudatos teremtő”, akik mind pénzért, és a dicsőítésükért, hírnevessé tételükért cserébe tanítják a teremtő és egyéb más technikáikat, mód-szereiket, amik tehát mind művi minőségűek, vagyis még csak mesterkéltek, mint az ő „hivatalos tanítóságuk” is.) Ez azonban még csak a „vonzás és taszítás mesterei” által is végzett testtudatos teremtés, vagyis a hamis egónk általi megteremtése valami itt létezhető anyagi (tárgyi) jónak, vagy éppen anyagi (tárgyi) rossznak az egónk akarata szerint. A hamis egónkkal, a testi énünkkel még mindig azonosult állapotban pedig ezt mondhatjuk úgy is, hogy a magunk akarata szerint. Ezek a teremtések így igazi önazonosság, vagyis igazi öntudat nélküli teremtésnek, azaz öntudatlan teremtésnek nevezhetők csak, mivel ez úton (a hamis egóval azonosultságban) a részünkről mindig csak hiábavalóságok, vagyis igaz valóságból nagyon is hiányos dolgok teremthetők. Anyagi gondolatokkal és anyagi érzésekkel csakis tehát anyagi dolgok, nem örök dolgok teremthetők. (Körül lehet nézni a világban, hogy így most éppen miket teremtünk, igen sokan közülünk egy újabb nagy véres világháborúnak, egyéb más ellentéteknek, és természet ellenes dolgoknak megteremtésével foglalják el magukat.)
Amikor azonban az isteni szeretetünkkel egy isteni értelmünkkel irányított akaratunkkal koncentráljuk a teljes figyelmünket valamire, akkor éljük az anyagtalan szellemi minőségű lélektudatosság mivoltunkat, vagyis ez esetben a testi értelem és tudat, és központi irányítójuk a testi én is teljesen mellőzve van a teremtésünkből is, és ilyenkor még csak nem is a testi egészünkön keresztül látjuk, amit teremtünk, hanem a tudatos szellemi lélek mivoltunkkal, azaz közvetlenül magunk tapasztaljuk, vagyis nem a mulandó test eszközünk által, ami által viszont azt anyagilag (tárgyilag) is megvalósíthatjuk. A tiszta lélektudatosság mivoltunkkal tehát képesek vagyunk erre is, és ez esetben már Isten társteremtőiként teremtünk, és nem pedig hamis egóként, mint azt a legtöbben még mindig tesszük az anyagban elmerülten. Valójában az anyagból kiemelésünkkel történik meg az Istenhez az ő igaz valóságába, az igaz teremtő világba (az örök lelki világba) való „felemelésünk” is, testi érzelmekkel, és testi gondolatokkal terhelten azonban nem kerülhetünk vissza az eredeti létállapotunkba. (A földbe vetett „mag” ez esetben nem sarjadhat ki a földből, és nem növekedhet fel az Égig, marad a föld szintre lealacsonyodott állapotában, azaz továbbra is az anyaggal azonosulásban.)
A jelen testünk, az anyagi testünk érzéseivel mi, szellemi lelkek valójában tehát nem vagyunk azonosak, és az egész testünkkel sem. A test érzéseivel ugyanis az anyagi lélek, az emberi psziché azonos, csak mi ezzel az anyagi lélekkel (az itt pszichológus doktoroknak képzetteknek „szakterületével”) még mindig azonosulásban vagyunk, aminek viszont nem így kellene lennie, mert így nem isteni érzelmekkel is fogunk élni, vagyis a testi érzelmeink szerint is fogunk itt cselekedni az anyagi világban, azaz anyagi cselekedeteink ( „halott cselekedeteink”) is lesznek, vagy már csak azok lesznek, valóságos lelkiek pedig nem lesznek, ami viszont már a teljes elanyagiasodásunkat (anyaggá változásunkat) fogja jelenteni. Nekünk, örökkévaló szellemi lelkeknek eredetileg nem ez a természetünk, hanem a tiszta és igaz (anyagtalan és örök) szeretet, az isteni szeretet, vagyis az isteni érzéseinkkel, a tisztán szellemi lelki érzeteinkkel vagyunk azonosak, és nem pedig a mulandó testünk mulandó érzéseivel.
Nem a testünk által, vagyis nem a testünkön keresztül kellene meditálnunk sem (az igazi meditációt nem lehet testileg csinálni, és még csak „csinálni” sem), hanem éppen hogy a testi elménket, az emberi elménket teljesen kikapcsolva, kilépve az időből és térből is, és hozzá így az egész testi rendszerünket sem használva, nemhogy vele valamit is „csinálva” kell szemlélődésbe fognunk, mert csak így tudhatunk össze- illetve egybekapcsolódni az állandóan meditatív állapotú végtelen és határtalan Szellemi Tudatossággal, Istennel, Akiből közvetlenül valók vagyunk, Aki Teljes és Tökéletes Csendként szemlélője, azaz „néma Tanúja” a magunk és testünk minden mozgásának, és az egész Magába teremtett anyagi létrendszerének, a „Nagy Művének” is. Őbenne, a mindeneknek egyetlen Forrásában van tehát minden, ami van, ami mindent magunk is az Ő mindent látó szemén keresztül szemlélhetünk és ismerhetünk meg teljesen, ami minden Ővele egységben élvén magunk is vagyunk. Istenről tehát még az is elmondható, hogy Ő állandó, azaz örök jelleggel a Védák szerinti „szamadhiban”, azaz „meditatív állapotban” (is) van.
Az Igaz Isten végül is Önmagát szemlélő Isten, vagy, ha úgy jobban tetszik: Önmagán „meditáló” Isten, aki Isten a gyönyörűségesen szép teljes egész Magában gyönyörködik, és a gyönyörét még azzal is fokozza, hogy Magát megsokszorosítva is, azaz bennünk, közvetlenül Őbelőle való részteljességeiben („szikráiban”) is a teljes Magában gyönyörködik. Ez az Isten ugyanakkor pedig kifelé is kitágulni tud, és így, vagyis a kivetülései révén, az egész anyagi valósága, a teremtett mulandó valósága, mint mulandó teste révén is a teljes egész Magában gyönyörködhet. (A részünkről létezhető legnagyobb gyönyörűség pedig az, amikor Istennel egymásnak szemlélésébe vagyunk elmerülve, amit nevezhetünk itt Istent „szemtől szembe” látásnak is.)
A valódi meditálás végül is tehát a Teljes Csendből, vagyis Isten szemszögéből csendben, azaz teljes nyugalomban és békében (nem beleavatkozva), boldog megelégedettséggel szemlélése a teljes egész Mindenségnek, ami Mindenség, avagy Teljesség is Isten.
Minden ugyanis, amit a testi szemeinkkel (is) látunk, az a megnyilvánult Isteni Egység, vagyis Isten egész Teljességének „látszatvalóságként” megnyilvánulása. A teljesen tiszta és teljesen éber szellemi lélek képes látni, belelátni, és átlátni is az egész megnyilvánuláson, vagyis az anyagi teljességen, és tökéletesen tisztában van vele, hogy ez az innét végtelen látszatú megnyilvánulás, ami Isten mulandó testeként is felfogható, nem örök fennállású, folyton változó minőség, vagyis Isten által a bor kisajtolásához hasonlítható módon (nyomáshatással) teremtett anyagi minőség, ha úgy tetszik testi érzékekkel érzékelhető „energia” minőség.
A „meditációs”, vagy inkább „meditatív” állapot a részünkről is pedig az lenne, amikor Istenben vagyunk, és Istennel egységben teljes csendben szemléljük Istent az Ő teljes egészében, vagyis Istent egyetemben a teljes egész Isteni Egységgel, ami teljes egész mindenség is tehát Ő. Igaz meditációban, avagy meditatív állapotban pedig nekünk is csak lennünk lehet, azt tehát soha nem lehet senkinek „végeznie”, nem lehet „csinálnia”, különösen a látásában is korlátozott mulandó testével nem lehet „csinálnia”, és így azt senkinek sem lehet sem jól, sem pedig rosszul „csinálnia”.
A meditatívan élni azonban nem csak az Istennel egységben élve az Isten szemszögéből szemlélni mindent, és úgy, azaz szintén Isten szerint cselekedni is, hanem azt is jelenti, hogy semmi gondnak, semmi problémának forrásának nem lenni, hanem minden gondnak és problémának isteni szeretettel a megoldásának lenni, azaz isteni szeretettel teljes cselekedetekkel megszüntetni minden gondot és problémát.
Az itt a Földön a „modern emberek”, és főleg a tárgyilag magasan képzettek (az anyagilag már fel- és megvilágosodottak) által annyiféleképpen értelmezett „meditáció” végül is tehát a végtelen és határtalan, teljességgel anyagtalan szellemi tudatosságnak természetes állapota, melyben tisztán látja, tudja (ismeri), és meg is érti, azaz szintén szellemileg érzi ( „megérzi”) a központi magából való teljes egész kiterjedését, a végtelen és határtalan terjedelmét, ami egy nem aktív pontból végtelen sok kiterjedt aktív pontból állónak is elképzelhető. Ez a „modern ember” által divatba is hozott „meditáció” kifejezés, vagy akár a „meditálás” kifejezés is, így Isten vonatkozásában is a lényegében nem mást jelent, mint a végtelen és határtalan Szellemi Tudatosságnak természetes állapotát, melyben a tiszta lét és élet érzetével egyben látja és érzékeli a Központi Magából való teljes egész kiterjedését, vagyis a végtelen és határtalan terjedelmét is, ami a teljesen csendes (minden zaj nélküli), nem aktív (mozdulatlan, rezdületlen, azaz nem rezgő) Középpontjából, és az Abból származó végtelen sok aktív pontból áll, amik az Őbelőle való teremtményei.
Azonban, ha meditálunk rajta, ha nem, Maga Isten állandóan az Ővele az örökségével is egyazon Szellemi „Fényében” van, Ami teljes egészével Őbelőle valóan létező, Őt megnyilvánítani hivatott „Fénye” (Világosság mivolta) pedig előbb van Istenben, és aztán van Isten Őbenne, vagyis a Világosság mivoltába mintegy „felöltözve”. (Így „lakozik” Isten az Ővele egy Örök Világosságában.) Mi egyéni lelkek, avagy szellemi tudatok is ugyanígy vagyunk az Örök Világosságnak is nevezhető Istenben, Isten pedig bennünk is jelen van, mint az Ővele tehát azonegy Világosság mivolta „fiaiban”.
A Valóságos Istent így mindenki, aki keresi, a valóságos magában megtalálhatja, kapcsolatba is kerülhet Ővele, és így már a minden szellemi lélektársával is egybekapcsolódottságát is ismerheti, ami (is) az ugyanazon isteni szeretetük által van. (A múlhatatlan és halhatatlan isteni szeretet köt tehát egybe bennünket Istennel, és egymással is, ami szeretet a legtisztább és legerősebb kötőerőnek, vagy legerősebb „kapocsnak” is tekinthető.)
Itt a Földön is pedig az a kapcsolat jó, amiben nincsen semmi erőszak, azaz nincsen egymásra panaszkodás, egymástól követelés, elvárás, egymástól számonkérés, semmi egymással elégedetlenség, semmi egymást vádolás, egymásra felelősség áthárítás, egymást elutasítás, egymást megtagadás, hanem csak egymást elfogadás, egymással elégedettség, a másikról gondoskodás, és még a legfontosabb, az egymást már csak isteni szeretettel, ártatlan szeretettel szeretés van, ami csak fejleszt az igazi jóban, és igazán boldogít is.
Soha nem valamiféle hatalmi hierarchia szerint, mint az itt még most is van, hanem teljesen egyenlő felekként kellene tehát kapcsolódnunk minden emberhez, akik állandó jelleggel egyenlő felekként, azaz „felebarátokként” viszonyulnak egymáshoz. Az ilyen, Istennel, és egymással sem, sohasem ellenségeskedő (igazán békés, szelíd, azaz ártatlan) emberek fognak ugyanis szabad ki-be járással is bírni a szellemi és anyagi léttartományokba.
Ahhoz azonban, hogy minden kapcsolatunk mindenkivel, vagyis még azokkal is, akikkel előtte még csak nem is ismertünk és szerettünk, azaz testileg még csak kapcsolatban sem voltunk teljesen helyreállítódjon, a magunk részéről is az Istennel való közvetlen kapcsolatunkat kellene helyreállítanunk. Ha ugyanis Istennel nem vagyunk közvetlen kapcsolatban, akkor senki mással, akivel előtte nem jó kapcsolatban, vagy még csak kapcsolatban sem voltunk, nem fogunk jó, azaz tökéletes kapcsolatban lenni, pedig így lenne helyes, mert az lenne az Isten szerinti kapcsolatunk mindenkivel és mindennel, és természetesen mindenek előtt Magával az Örök Szeretetként és Örök Lét és Életként legkönnyebben felfogható Istennel. Istenhez azonban mindig őszinte érzésekkel, igaz szeretettel kell közelednünk, hogy teljesen összekapcsolódhassunk (eggyé válhassunk) Ővele. Testi szeretettel, vagyis mulandó szeretettel ugyanis mindig csak testi emberekhez, vagy testi „Királyhoz”, testi Nagy Úrhoz lehet kötődnünk (és ilyen a látható Univerzum is), csak velük kelhetünk egybe, az Igaz (avagy Valóságos) Istennel, az Örök Istennel pedig nem. Testi szeretettel maximum tehát odáig juthatunk, hogy a testi szemekkel látható Kozmosznak, avagy Univerzumnak (a legnagyobb mulandó Embernek, azaz mulandó Testnek)„fiai” leszünk, a „Világosságnak fia” mivoltunkat pedig hanyagolni fogjuk, vagy talán végleg el is felejtjük.
Mindig elsősorban Magával az Igaz Istennel kell egy közösségben is lennünk ahhoz is, hogy testi emberekként is csak egy közösségben éljünk itt a Földön, vagyis, hogy minden ember minden embernek a „felebarátja” legyen, és ne pedig ehelyett ilyen-olyan nevekkel és ideológiákkal ellátott testi csoportokban éljünk közös életet, azaz éljünk közösségben egymással, és így (különféle csoportokként) éljünk közösségben Istennel is. Az Istennel közösségünknek kellene tehát először is megvalósulnia ahhoz, hogy csak egy emberi közösség, egy lelki közösség éljen itt a Földön, ami a valamennyi lélek egyetlen közösségéhez tartozó.
Az Istennel való közvetlen kapcsolatnak pedig, és még csak időlegesen érezvén is azt , olyan „íze”, olyan magasztos élménye van, hogy az felülmúl minden anyagi „ízt”, vagyis minden anyagi élményt és érzést, még a leggyönyörűségesebbet is, ami időleges után is mást már nem kíván az ember, másra már nincsen semmi vágya, hanem csak Istenre, Aki adja neki ezt az élményt, ezt az anyagi érzékekkel nem megszerezhető tapasztalatot, vagyis az igaz tapasztalását Őneki, és az Ővele egységben élésünknek is. Egészen mélyen, vagyis a valóságos magában azonban mindenki érzi, hogy szeretet kapcsolatban van Istennel. Ezt most azért nem észleli is, mert a figyelme fókusza Isten helyett az anyagi világon van, amiben van Isten helyett elmerülve, és ezért van az is, hogy a szellemi lélek társaival is való isteni szeretet kapcsolatát sem érzékeli.
Ma pedig a legtöbben már ott is tartunk, hogy mindenki más társaságát keressük, csak Isten társaságát nem keressük, és erre még csak időt sem vagyunk hajlandóak szentelni. Helyette is inkább valami „tudást” keresünk, amivel többek lehetünk a másik ugyanilyen embereknél, akik még csak szóba sem hozzák Istent, minden másról viszont tömérdek sokat tudnak beszélni. Az ilyen emberek, ha Istent esetleg el is ismerik, Őt inkább csak mellőzni kívánják, mintsem az Ővele való közvetlen kapcsolatot keresnék. (Ezt inkább szívesen ráhagyják a „pap bácsikra”, és „pap nénikre”, rabbikra és gurukra, meg egyéb más neveken nevezett „szaktekintélyekre”.) Az Istennek mellőzésével pedig mellőzik az embertársaikkal is való igaz kapcsolatba kerülést is, mivel a testükkel azonosultan megválogatják, hogy kivel lehetnek közvetlen kapcsolatban, a többi embert pedig elutasítják maguktól, mert azok a testileg „nem szeretem” („nem az én fajtám”) emberekhez tartoznak. Az ilyen megtestesült lelkek még tehát csak a testi szeretet kapcsolatot, a nem örök szeretet kapcsolatot ismerik, és ezért Istent, és az isteni szeretet kapcsolatot még meg kellene ismerniük, meg kellene tapasztalniuk is. Csakis ezzel tudhat ugyanis az ember megszabadulni a kétféle megérzéstől, teremtéstől, meditációtól, és kétféle kapcsolattól, vagyis a „kettősség” egész világától, a jónak és rossznak nem örök fennállású valóságától is, melyben most vergődik, mint a madarásznak csapdájába került madár.
