Valójában itt mindnyájan a logikus megértésen, a földi emberi megértésen, vagyis a testi értelmen túlit keressük az egész földi életünkben, míg Őt a valóságos, azaz örök magunkban végül megtalálunk, és így már megszűnvén az elkülönültség érzetünk, újra egységben fogunk élni Ővele, az egyedül igaz Igazsággal.
Ekkor pedig azt is be fogjuk majd látni, hogy Ő az Igaz Isten jóval nagyobb az egész látható világnál, és annál is, ami abban van. Be fogjuk még majd azt is látni, hogy ostobaság volt a részünkről Magát Istent „Logosznak” is neveznünk, merthogy Ő Maga, vagyis önmagában az Igaz Önazonosságával nem csak a tisztaságában is végtelen és határtalan, tisztán szellemi minőségű Szeretet, hanem ugyanígy Abszolút Értelem (is), vagyis Ő nem logikus értelem, nem anyagi értelem, nem a véges logika, jóval Több, jóval Magasabb annál is, azaz túl van ezeken az anyagi minőségeken is.
Sokan logikus értelemmel, vagy azzal is élve sajnos, még azt sem tudják, hogy embernek nem szabadna itt úgy élnie, hogy hol az isteni természetével, hol pedig a testi természetével cselekszik, mint azt a legtöbb „vasárnapi kereszténynek” is nevezhető „vallásos” ember, és még sok, az Isten küldte szent tanítókat rendszeresen látogató ember is teszi. Összekeverni tehát a két természetet igencsak nem tanácsos, mert így biztos, hogy igen sokáig tisztátalan lelkeknek maradunk meg, és így Istent sem, magunkat sem fogjuk teljesen megismerni. Így élve ugyanis a káros befolyásolásoktól nem egykönnyen fogunk tudni teljesen megszabadulni, nagy valószínűséggel majd többször neki kell fognunk, mire sikerülni fog a magunkba és magunkra vett szennyeződéseinkkel egyben elhagyni azokat is. (A „pályánkat” így csak többszöri nekifutásra tudhatjuk „végigfutni”, vagyis az utunkat bejárva a „Célba”, Istenbe visszakerülni.)
Isten azonban a végtelen kegyelméből fakadóan nem fog bennünket Magától „árván” hagyni, előbb vagy utóbb, ha már úgy látja, hogy alkalmas, mert Őt már komolyan, eléggé intenzíven keressük, meg fog bennünket érinteni, ébresztgetni fog, amit viszont eleinte sokan nem észlelnek, azaz nem úgy veszik észre, hogy Isten volt az, hanem magukénak tulajdonítják az ébresztő hatású teljesen tiszta, azaz nem anyagi gondolatokat (az isteni gondolatokat), vagy más valaminek gondolják, később azonban észre is veszik, azaz tudatosul bennük, hogy valójában Isten már ébresztgeti őket velük (is).
Pedig Istennek bennünket, szellemi lelkeket megérintése egy semmihez, semmilyen itt létező (azaz anyagi) mintához nem hasonlítható tevékeny szeretettel való „érintés”, mivel az isteni gondolatok is mind teljesen át vannak hatva isteni szeretettel. Ezek az itt „intuíciónak” is nevezett érintések, eleinte tehát csak alkalmasint, vagyis ritkábban adódnak, később aztán már gyakrabban, és hosszabb ideig tartóan lesznek, míg végül nem már folyamosnak fogjuk érezni azokat, ami azonban csakis egyedül a mi Istenhez való szerető hozzáállásunktól, az Őfelé törekvésünk intenzitásától, és állhatatosságától függ, nekünk kell ugyanis ezúttal már végérvénnyel visszatérnünk Istenhez, mivel mi hagytuk el Őt, nem maradtunk hűek Őhozzá. (Megcsaltuk Istent az anyaggal, elhagytuk Őt, és vele álltunk össze, vele keltünk egybe, most a mulandó anyaggal élünk egységben.)
Attól fogva viszont, hogy Istent anyagi érzékek nélkül már folyamatosan tapasztaltjuk is (szellemileg már megéltük, és azóta is megéljük) magunkban, Ővele így kapcsolatba kerülve mindig egyszerűnek és világosnak (teljesen tisztának) megmaradnunk is kellene, hogy aztán erre az Ővele közvetlen kapcsolatunkat Maga Isten állandósíthassa is. Állandóan meg kellene tehát élnünk is az Igazságot megtestesülten is.
Hűségesek is azonban Istenhez mindig csak Isten kegyelméből tudhatunk lenni, ahogyan igaz hívők, vagyis meggyőződéses hívők is. (Isten a végtelen kegyelméből fakadóan érint közvetlenül meg bennünket, hogy ébredjünk végre már fel az álmunkból.) Végül is tehát Isten kegyelmétől függünk mindenben. Aki viszont még büszke, gőgös, felfuvalkodott, erőszakos, magabiztos (öntelt, önelégült), az azt hiszi, hogy Isten kegyelme nélkül is fog boldogulni. Az ilyen lélek igen nagyot téved, mert nemhogy boldogulni, hanem esetleg még alább esni fog, mivel nem ismeri még csak az igazi alázatot, és az ártatlanságot sem. A nem igaz alázatú ember pedig az őszinteséget sem ismeri, azt is csak megjátszani tudja. Ezek az emberek azt hiszik, hogy ők Isten felől úgy rendelkezhetnek, ítélkezhetnek, ahogyan csak akarnak, pedig éppen, hogy ők is minden Isten függőségében vannak minden vonatkozásban, a számukra legfontosabb életük vonatkozásában is.
Mostanra, vagyis a jelen emberi korszaknak végére, már minden embernek a megismert kinyilatkoztatott isteni igazságok szerint kellene élnie, mivel csak így kaphat mindenki egyénileg kinyilatkoztatást Istentől, ami az Ő Magát neki teljesen is kinyilvánítását, vagyis a teljes egész Magát megláttatását, és megértetését, az igaz tapasztaltatását jelenti. Mindenki tehát egyénileg fog Isten valósága felől teljes megbizonyosodást kapni. A Szellemi Igazságra szellemi ébredés is pedig szintén egyénileg, azaz más és más módokon is történik meg, mindenki másképpen győződik meg Isten igaz létezéséről, mindenki magán kinyilatkoztatást kap, amit aztán Isten bizonyít is neki, hogy Ő volt az, aki neki Magát feltárta. A nem Istentől való „kinyilatkoztatások” azonban soha nincsenek bizonyítva is,ami bizonyítja, hogy nem az Igaz Istentől valók, hanem valaki Őtőle mástól származó, egy hamis istentől való pszichikai élmények voltak csupán, és így az ember egyszerűen csak beképzelte vagy bebeszélte magának, hogy az Igaz Isten nyilatkoztatta ki neki Magát.
Isten azonban nekünk Magáról, és az Ővele egy egész Teljességéről felismeréseket, kijelentéseket mindig úgy és akkor adja az Ővele azonegy Lelke által nekünk, ahogyan azt Ő találja jónak, vagyis soha nem a mi akaratunk szerint fogjuk azokat kapni. Az „Igazságnak Lelke” fog tehát bennünket az isteni akarata szerint minden isteni igazságra, Isten teljes ismeretére elvezetni, és Ő mindig csak azokat szólja nekünk, amit Ő Istentől hall, vagyis csakis az Isten szavait jelenti ki nekünk. Ami igazságokat Ő kijelent nekünk, azok tehát mind az Atyáéi, és az Ővele itt is egységben élő, azaz Ővele egynek tekintendő „szerelmes Fiáé”, a Földön legismertebb küldöttéé, Jézuséi is, és ezért a kijelentéseivel az Istennel egyazon Lélek Jézust, a legkiválóbb „szüleményét” is dicsőíteni (dicsérni) fogja, amiből következik, hogy az Atyával egyetemben Jézust nekünk is dicsőítenünk kellene. Az Atya ugyanis Jézus emberi testében lett Maga is földön járó (élő) emberré, amit Ő megtehet a többi Maga küldte tanítója, vagyis teljesen és tökéletesen tiszta erre rendelt lelke esetében is.
Magával az Isten-azonos Élettel, avagy Élővel, Aki az Élet Teljessége is, való közvetlen viszonyunkat kellene tehát végre már rendbe tennünk a magunk részéről is, mert addig nem tudhatunk rájönni, avagy ráébredni, hogy a végtelen Szellemi Élet, a végtelenül és határtalanul boldog Örök Élet vagyunk magunk is. Mindezt is a leghívebben Jézus mutatta be nekünk, Ő példázta le nekünk. (Ő az emberiség számára megmutatta, és be is bizonyította, hogy Ő a halhatatlan Igazság és Életből valóan maga is az Örök Igazság és Élet.) Jézus az örök élettel és igazsággal egyben az isteni szeretet, béke, megbocsátás, alázat, együttérzés, és egység útját is járva még a szellemi lelki növekedésnek is élő példájául volt a teste gyermekkorától fogva.
Jézus példájára, és az Őhozzá hasonlító többi szent tanító példájára is, nekünk, isteni tudatosságoknak itt a mulandó valóságban élvén is, minden velük harcos szembeállás, erőszakos ellenkezés nélkül, vagyis csak isteni szeretettel kellene viszonyulnunk mindenkihez, és így kellene hozzáállnunk az itt, az anyagi életben történőkhöz is, másképpen velük sem kellene törődnünk. Szeretetteljes elfogadással kellene tehát lennünk mindenki és minden irányában, ahogyan ez az örök szellemi életünkben állandó jelleggel van meg.
A legtöbbünknek gondolatai itt azonban a testi múltunkkal és testi jövőnkkel kapcsolatosak, ami is azt mutatja, hogy mi, szellemi lelkek itt inkább csak testileg gondolkodunk, inkább csak az illúzióval, az anyagi élettel és annak problémáival foglalkozunk, csakhogy így az igaz életünkhöz, az örök, és örökké boldog szellemi életünkhöz lassan már semmi közünk nem lesz, lassan már teljesen is el fogunk határolódni az örök élettől, a közvetlen isteni élettől, ami a mi igazi életünk, és nem pedig a testi élet, az anyagi élet. Ezért ahhoz, hogy továbbiakban már ne a hibás életfelfogásunkkal éljünk, mindentől meg kell tudnunk szabadulnunk, ami az anyagi világhoz köt bennünket. Szintén a megszabadulásunk érdekében többé már nem a társadalom, és mások testi normáinak kell megfelelnünk, hanem már kizárólag csak Isten szellemi normáinak. Meg kell szabadulnunk még a hibás érzelmi beállítódásunktól is, az érzelmi normatívánknak is isteninek, alanyinak kell lennie, és nem pedig dipólusosnak (anyaginak, testinek), amivel élünk még mindig a legtöbben.
Az itteni érzelmek, a testi érzelmek ugyanis, különösen a rosszak, mint például a harag és düh, könnyen magukkal ragadhatnak bennünket, és így magunkba bevéve azokat akár teljesen is eltelhetünk velük, amivel magunk a csak itt létezhető haragnak és dühnek velük azonos részei leszünk, és amivel viszont már leginkább magunkra, és másokra nézve is, akikre irányulunk velük, károsan (bántóan, ártóan) fogunk cselekedni, rosszul fogunk hatni. A kétségbeeséseink, és kételkedéseink során is hasonló történik velünk, mivel ilyenkor sincsen valósággal világos (valóban tiszta, vagyis igaz lényegi) gondolkodásunk és érzelmünk, és így valósággal bölcs cselekvésünk sem, és békétlenek, nyugtalanok is leszünk tőlük, amik sem isteni tulajdonságok.
Itt élve viszont be lehet azt is látnunk, hogy a testi gondolatok, vagyis az emberi gondolatok is képesek az emberi test összetevőit, és így az egész testet is jó és rossz irányban alakítani, vagyis a legnagyobb részével vízből álló test vízkristály szerkezetén is tudnak változtatni. A szellemi lélek (aki valósággal vagyunk) is képes erre, viszont ő a szellemi erejével a testi gondolatokat és érzéseket is át tudja alakítani, akár semlegessé tenni (változtatni) is tudja őket. A semleges gondolkodás se nem anyagi, se nem szellemi, vagyis olyan, mint az inga, ide-oda lengővé válik, éspedig teljesen szélsőségmentesen, azaz így már mindig csak alanyian (tisztán isteni szerűen) létezik, ami egymással ellentétes gondolatok nélküli isteni gondolkodás jóval magasabb a testi jó és rossz gondolatoknál, és így jóval nagyobb, és csak jó hatást lehet vele gyakorolni akár csak az emberi testre, és minden többi anyagira is. (Az isteni gondolatok ugyanis mind isteni szeretettel teljesen áthatottak, aminél jobb és erősebb erő nem létezik.)
Kiszolgáltatottak is pedig akár csak a nem helyes gondolkodásunkból származó itteni nem jó történéseknek is, csak akkor és azzal leszünk, ha ellenállunk azoknak. Azok ugyanis ez esetben hathatnak ránk is, kifejthetik ránk a rossz hatásukat. Ha azonban azokat elfogadjuk úgy, ahogyan vannak (és ezt tesszük az itteni jó történésekkel is), akkor azoknak nem lehet hatalmuk fölöttünk, és ez így érvényes az emberi kapcsolataink vonatkozásában is. Amennyiben tehát ellenállunk, akár csak az itt történőknek, vagy komolyan ellenkezni kezdünk csak egy embertársunkkal is, akkor azzal máris boldogtalanok is leszünk, vagyis mindig a hibás viszonyulásunktól lesz boldogtalanságérzetünk, miatta fogunk szenvedni, és tőle leszünk békétlenek is.
A belső békéje, az igazi békéje, és még a szintén teljes tisztánlátása is, azonban mindenkinek csak azzal lehet meg, ha valósággal megismerjük és megértjük, hogy valójában kik vagyunk, és így, azaz már meg is tapasztalván magunkat eloldjuk azokat a kötelékeinket, amelyekkel az anyagi világhoz és dolgaihoz kötöztük magunkat. Ez lenne ugyanis az igazi fel- és megszabadulásunk is az anyagi test és anyagi világ fogságából, és így már nem lennénk, és nem tennénk az ellenére senkinek sem, azaz sem Istennek, sem pedig embernek nem szegülnénk ellene tettleg sem, és még csak szándékban sem.
A gőgjét (kevélységét, büszkeségét, „felfuvalkodottságát”), hiúságát, önzését, erőszakosságát, akaratosságát viszont, ha fokról fokra is, de mindenkinek és mindenképpen teljesen el kellene engednie, és el is kellene hagynia ahhoz, hogy jó irányban változzon, és, hogy hatására így változzon meg a világ is. Ha ugyanis ezt a legtöbbünk nem teszi meg, akkor a továbbiakban igen nagy szenvedésekkel fogjuk szembetalálni magunkat, amilyeneket eddig még csak elképzelni sem tudtunk. Az emberek, vagyis az emberiség tetteinek egyenes következményei tehát a jelenlegi kisebb és súlyosabb elemi és nem elemi katasztrófák is, amik csak még szörnyűbbek fognak lenni, mert még mindig nem hagyjuk abba az életellenes tetteinket, a gonosz tetteket. Valójában az ember gőgje, vagyis a büszkesége a testi, azaz formai nagyszerűségére, formai képességeire nyit ajtót a tévelygés szellemének beléköltözésére is a legkönnyebben, és leginkább ezért lesz Célt tévesztett, vagyis megtévesztett az ember, aki tehát ezért lesz eltévelyedve, és elfajulva is Istentől az Igazságtól. A megtévelyedett ember, az Istentől eltért ember pedig azt hiszi, hogy itt ő az Isten, és, hogy ezért őhozzá kell igazodnia mindenkinek, és így szerinte még a Valóságos Istennek is olyannak kell lennie, mint amilyen ő, ha magán kívül még valaki Istent elismer.
Leginkább tehát a gőgtől, vagyis a büszkeségtől van az is, hogy az emberiség összeférhetetlenségben él, hogy az emberek folyton háborúznak egymással, folyton háborognak egymás ellen, és így a harmonikus együtt élést már nem is ismerik, hanem már csak a diszharmóniát tudják igazán elfogadni, nem férnek meg békében egymás mellett. A legszörnyűbb ebben az, hogy sok tanítónk is erre nevel bennünket, és hatásukra egymást is inkább csak ehhez „segítjük” hozzá. Az embereknek egymásra uszítása folyik szinte már az egész világban, alig találni valami kis egyetértést, békét, harmóniát, igaz szeretetet az emberek között.
A szellemi lelkeknek egymással, mindegy, hogy itt férfi, vagy női emberi testben és testtel élnek, mindig is csendes, gondoskodó, szelíd, bölcs, a másikát fejlődni engedő, segítő, nem ragaszkodó, vagyis nem evilági szeretettel kellene lenniük egymáshoz, és hinniük, bízniuk is kellene egymásban, magukban, és mindenekelőtt így kellene viszonyulniuk, így kellene lenniük Istennel a Teremtőjükkel is. Valójában tehát nem csak egy szem, itt női, vagy férfi testben élő szellemi lélek társukkal, az itt a modern ezotéria által úgynevezett „ikerláng párjukkal” kellene az előbbiek szerint élniük, hanem kivétel és megválogatás nélkül mindegyikkel. Minden nem megtestesült, és megtestesült tudatos szellemi lélek ugyanis az „egypetéjű ikerpárunk”, mivel minden ugyanazon egyetlen Lélekből valók vagyunk.
Istennel pedig már rég állandó szellemi telepatikus kapcsoltban kellene élnünk megtestesülten is, mivel éppen, hogy az Ővele újra állandó közvetlen kapcsolatba kerülésünk végett élünk földi emberi testben. A közvetlen kapcsolatot kellene tehát nekünk is keresnünk, és nem pedig helyette Istent még továbbra is elutasítanunk kellene magunktól, akár csak „ikerláng” keresgéléssel elfoglaltsággal is. Az pedig, nekünk, Isten lelkeinek már egy óriási hibánk, hogy Isten Ővele egy Lelkének rajtunk való ez irányú munkálkodásait igen sokan sorra elutasítjuk magunktól, azokat „sátáni munkálkodásoknak” tartva. Ez azonban valójában az örökké ragyogó tisztaságú Világosságnak Sötétségnek nevezése, ez az Istennel azonos Szent Léleknek „káromlása”, amit Isten megbocsáthatatlan bűnnek nevez. Ezért mindenkinek, aki ebbe a hibába esik (hogy Istent tartja a „Gonosznak”, az Istennel ellenkező „Gonoszt” pedig Istennek), elképzelhetetlenül nagy „árat” kell majd érte fizetnie, „mérhetetlen sok szenvedést mér ezzel magára az ember, mire végre felszabadulhat. (Így az igen sok szenvedést is maga okozza magának az ember, vagyis még csak ezzel sem az Isten fogja sújtani őt, hanem Ő inkább csak sajnálni és szánni fogja őt, hogy ennyire elfajult Őtőle.) Istennek a Lelke általi rajtunk munkálkodását tehát mindig minden zokszó nélkül kellene elfogadnunk, és oda kellene figyelnünk arra, hogy mi jön nekünk egyenesen Istentől, és mi nem Őtőle jön. (Természetesen az Istent, vagy az Ővele egy Szent Lelkét szidalmazó szavakkal, vagyis minden káromkodásával is csak további szenvedéseket hoz létre magának az ember.)
Ami természetfölötti élmény is pedig nem egyenesen Istentől jön, nem közvetlenül Istentől van, hanem mi magunk akarjuk azt is elintézni, hogy legyen nekünk is, az soha nem fog meglenni, helyette mindig más élményben lesz részünk. Ha esetleg úgy érezzük, hogy ez így is, vagyis saját erőből és az akaratunk szerint meglett nekünk is, akkor az az élmény biztos, hogy nem az Istentől adódott, hanem egy Igaz Istentől más valakitől, egy hamis istentől, vagy annak valamelyik képviselőjétől. Ez esetben pedig a hitünk is valaki mástól, vagyis nem az Igaz Istentől való. Az igaz és élő hitet, a meggyőződéses hitet ugyanis egy Igaz Isten adta élménnyel (Isten bennünket közvetlenül megérintésével) kapjuk meg, és szintén Ő adja aztán szintén élményekkel ennek a hitnek erősödését, növekedését is, egészen a Magát velünk már teljesen is megtapasztaltatásáig, amikor is Isten Magát már teljesen is feltárja (megmutatja, felfedi) nekünk, azaz teljesen elhúzza a „fátylat”, ami eltakarta, elfedte Őt előlünk. Mindig is azonban egyedül Istentől függ, hogy mikor és hogyan, milyen körülmények között kapjuk meg az első élményt, és ugyanez van a többi élménnyel is, vagyis ezekbe nekünk semmi beleszólásunk nincsen, nem mi határozhatjuk meg, hogy mire, mikor és hogyan legyen Isten-élményünk, vagyis Istent közvetlenül érzékelésünk.
Istennek itt élvén is lehetséges megismerése érdekében viszont mindig éber figyelemmel kell szemlélődnünk a jelen világban, és aztán pedig azért is ébereknek kell lennünk, mert itt igen kevés a valóságos (azaz nem tettetett) őszinteség is, és ezért a legtöbben csak ki akarnak bennünket használni, el akarják tőlünk venni az itt rendelkezésünkre álló energiáinkat, hogy azok által testileg előbbre jussanak, és, hogy hozzá energiákat takaríthassanak meg maguknak. (Az internet is tele van ilyen csaló emberekkel, és ugyanezt űző hamis tanítókkal is.)
Aki viszont még ténylegesen nem látott túl a látszaton (a „fátylon”), hanem ezt még csak mondja, akkor az idáig még csak a nem igaz valóságot, az árnyékvalóságot, avagy illúziót, és azt is még csak a részleteiben látja, hallja, és érzi a szintén mulandó érzékszerveivel. Az ilyen ember a valósággal tiszta és teljes látástól is még igen messzire van, az igaz lényeg látására még tehát nem képes, még, ha elméletben már ismeri se, és bizony ugyanígy van az isteni hallással, és a mély érzelmekkel, az isteni érzelmekkel is, azokról sincsen anyagi érzékek nélküli tapasztalata.
Azonban mostanra már rég többre kellene vágyunk a felszínes létezésnél, az erősen korlátozott, és feltételekhez is kötött életnél, mert ez nem a mi igazi életünk, nem az Istenével teljesen egyező korlátlan szabadsággal, és állandó boldogsággal is bíró örök életünk. Ezzel még kevesen vagyunk így, mert a legtöbben helyette azt tesszük, hogy az eredetileg teljesen tiszta földi világból, és csakis egyedül mi, ideiglenesen rajta élő szellemi lelkek mára már egy szinte teljesen összemocskolt élőhelyet teremtettünk, és ugyanezt tettük Isten „Isten” nevével, és a „Szent” nevével is.
Az előbbi helytelen hozzáállás végett van aztán már az is, hogy az emberi élet célja a legtöbb ember számára ma már nem a megistenülés, vagyis a közvetlen istenivé válás, hanem a jövedelemszerzés, a vagyonszerzés, az anyagi bővelkedés fizikai vagy szellemi bérmunkával (azaz „béresként”), egyéni vállalkozóként, vagy pedig mindkét esetben csalással is, esetleg még lopással, és csak csalással is, és leginkább pedig a cél a minél több másik emberek fölötti emberi hatalommá levés. Az emberek a legnagyobb többségükkel eltávolodva a valóságos lényegi (vagyis a közvetlen isteni) mivoltuktól, az előbbi hamis célok végett egyre inkább belevetik magukat az anyagi dolgok iránti hajszába, más céljuk már nincsen, minthogy egyre több és jobb, egyre értékesebb anyagi javakat, technikai csodákat (főleg az igaz lelkiséget helyettesítő dolgokat) halmozzanak maguk köré a tulajdonaikként, és, hogy egészen a testük haláláig szintén egyre több és jobb minőségű érzéki élvezetben legyen részük, akár az egész Földnek elfogyasztása árán is. Az igazság az, hogy közülük az is így tesz, aki az előbbit tagadja, és azzal áll ki a többi ember elé, hogy ő már nem az ilyen emberek körébe tartozik, merthogy ő például már régóta „adakozik” is a vagyonából, mivel az a neki már nem kellő vagyonából is csak igen csekély részt ad oda a másikainak, és azt is inkább csak a maga fényezésére és megelégedettségére adja, és az adakozása „szétkürtölésével” az érte való dicséretet, jóvá-hagyást is elvárja, vagyis még csak ezzel is hibás cselekedetet követ el.
Az előbbi nem helyes törekvés végett, és az azt célzó emberi oktatás végett is, itt a Földön most leginkább a testi egészség, valamint a testi boldogság, és testi hatalom hajszolása folyik, ami utóbbiak is hiábavalóságok, mint valamennyi egyéb más, testtudattal azonosulva teremtett tárgyi dolog is, amiktől reméli a legtöbb ember az állandó boldogságát, beteljesedését, és a testi egészségét is. Ezzel a hibás hozzáállással azonban az embernek inkább csak a teljes elgépiesedése, az egyszerűen csak adattá, információvá, azaz tárgyi ismeretté, tárgyi eszközzé válása lehet meg, és a világ jelenlegi „digitalizálása”, az állampolgárok „digitalizálása” is erre van. A most itt a Földön hatalmon levő Igaz Isten-ellenes világi és vallásos erők legalábbis ezt szeretnék elérni, erre manipulálják az egész emberi társadalmat, és sajnos a legtöbben ezt meg is engedik nekik, nem állnak ellene ezen hamis istent követő hatalmi elit törekvésének, a nekik nem, hanem mindenben csak az Igaz Istennek engedelmeskedésükkel.
Itt megtestesülten azonban senkinek sem a „digitalizálására”, hanem egyenesen odáig kellene mindenkinek eljutnia, annak érdekében kellene magának is magán dolgoznia, hogy végül már Isten neki is a teljes egészében feltárja, avagy felfedje (nyilvánvalóvá tegye) Magát, azaz, hogy „szemtől szembe” is láthassa Őt, és láthassa Őt az egész Teljességével is. Ameddig ugyanis ez nem történik meg a szellemi lélek mivoltunkkal, addig kétségeink lesznek Isten létezése felől, vagyis nem leszünk teljes meggyőződéssel, avagy teljes bizonyossággal az Ő igaz léte felől. Míg tehát ez be nem következik az erre helyesen törekvésünkre, addig a legtisztább, leghatalmasabb, legerősebb, teljesen szabad, végtelen, határtalan, és halhatatlan, azaz örökké létező és élő Szellemi Tudatosságból való szellemi tudatosság mivoltunkkal itt élve, azaz megtestesülten nem tudhatjuk teljesen is ismerni és érteni, vagyis igaz tapasztalásból tudni, hogy Ki, és Mi is Ő.
A nem „tudósok”, hanem tudók viszont már tudják, hogy Isten önmagában egy önmagától valóan örökkön örökké létező és élő, vagyis végtelen, és határtalan nagy, teljesen és tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű szeretet és tudatos értelem megbonthatatlan egysége. Isten nem önmagában pedig a teljes egész mindenség is, vagyis mindaz a létező és élő, amit Ő Önmagába teremetett szintén örök fennmaradással, és nem örök fennmaradással, vagyis időleges létezéssel.
Minden tudatos szellemi lélek pedig, akik valósággal vagyunk, azért „születik” ide a Földre, a mulandó anyagi valóságba, a háromdimenziós világba (is) le, hogy megélhesse, azaz megtapasztalhassa a Tiszta Szellemi Tudatossággal (Istennel) tökéletes egységben élő, közvetlenül Őbelőle való egyéni tudat mivoltát anyagi testben és testtel élve is. Valójában tehát a szintén Istenben létező durva anyagi életet, a mulandó életet megtapasztalni vagyunk most, vagy már most is itt, ahonnét majd végül vissza fogunk térni az eredetforrásunkba, az Abszolút Valóságba, avagy Tudatba, Istenbe, és az Ő közvetlen valóságába, az örökkévalóságába.
Minden itt a Földön elkövetett cselekedetünk azonban közvetlen hatással lesz arra, hogy „odaátra” kerülve miket kell majd megélnünk, ha már nem lesz többet ez a jelen testünk. „Ott” is ugyanis a saját jelen döntéseink, választásaink szerint fog alakulni az életünk. Akik itt az igaz szeretetet, a szintén valóságos igazságot, békét, és együttérzést választották, azokra tiszta és fényes „út”, azaz „fényességes” élet (ragyogó, gyönyörűséges szellemi élet) vár, akik pedig az önzést, gőgöt, irigységet, gyűlöletet, és erőszakosságot választották, azoknak továbbra is sötét fog lenni az életük, míg meg nem változnak. Ők ugyanis itt nem jó „aratásra” dolgoztak, és így a magukba és magukra vett terheik az örökkévalóságban sem fognak eltűnni róluk, míg igazán meg nem bánják a helytelenül élésüket, és nem már csak az itt jól döntők útját választják maguk is majd egy, vagy esetleg még több újabb megtestesülésük során, amivel ők is végleg megszabadulnak a mulandó valóságnak fogságából.
