Ragyogtasd ránk az orcádat Uram, láss újra el bennünket „fényeddel”!

Mivel a tiszta tudat és tiszta tudás itteni szimbóluma a fény, valakit „fénnyel” ellátni valósággal azt jelenti, hogy egyenesen szellemi úton, és egyenesen a forrásából származóan ellátni az illetőt szellemi, azaz isteni tudással (is), ami kapott tiszta tudás is, mint a szintén tiszta szeretete is, a „világosságát” adja illetve jelenti Istennek a Szeretetnek, és így az ezeket magába befogadó, hasonlatosságára teremtett emberi teremtményének is. Vannak azonban emberek, akik ezt még mindig úgy értik, hogy nekik fényt kell enniük, hogy maguk is újra teljes és tiszta fények, vagy inkább csak a többieknél fényesebbek(?) lehessenek az ezzel testileg is makkegészségessé tett „fénylény” („fotonlény”?) mivoltukkal, aki egyben a „szeretetenergia”, vagy csak „lélkenergia” is,  a „Szeretetenergia-Istentől”, vagy éppen csak az „univerzumtól”, esetleg még a „kozmikus fény-egésztől”, mint szintén szerető „Istentől” valóan. Az embert azonban szemmel látható és nem látható fizikai fénnyel hiába is próbálja meg bárki is, akár már bombázni is, az illetőnek nemhogy a valós szellemi tudása, hanem még csak a tárgyi tudata illetve tudása sem fog gyarapodni, maga is ragyogni tőle pedig különösen nem fog, hanem legfeljebb is csak megvakul, mely hatást viszont a fókuszált szellemi „fény” mindenféle bombázás, de még csak rezegtetés nélkül is könnyűszerrel el tudhatna érni akár csak a fizikai szem esetében, de a tárgyi tudatot illetően is. A látszatra tehát két fény viszont még ennek a tudásban és képességben való különbözőségük ellenére is szoros összefüggésbe hozható egymással. A csakis a Valóságos Istennel, valamint a valóságos istenivel azonosítható tiszta szellemi „fény” a fizikai fénnyel, vagyis a világegyetemben mindenütt látható „szemek” (napok) fizikai fényével ugyanis mind lét-értelmileg, mind pedig lét-tudatilag össze van kapcsolódva. Lényegében ugyanis e kettő innét nézve egymástól teljesen különbözőnek látszó is, ahogyan maga az egész valós szellemi és fizikai valóság is, bizony, egységben van egymással. Ebből az egységből illetve lényegből ered és van azonban még csak az is, hogy az ember pusztán a szeme használatával (agyán keresztüli szintén működtetésével) nem is csak lát, hanem azzal egyszerre tud, azaz ismer is, merthogy az ehhez is nélkülözhetetlen szellemi „fény”, a szellemi „világosság”, egyben szellemi megértés is. A látásnak és a hozzá tehát elengedhetetlenül szükséges fénynek viszont mindkét „oldalon” (anyagtalan szellemi és fizikai szinten) több szintje is létezhet, és bizony létezik is, és köztük pedig még átmeneti szintek is vannak, a szintek között pedig „kapuk” vagy „rések” is az átjárhatóságuk végett. Mindezeket a szinteket pedig a látás illetve fény tisztasága határozza meg, egészen a létező legtisztábbtól kezdődően a homályoson át a teljesen sötétig (feketének is nevezett elégtelen fényig), és végül vagy legalul pedig már a teljes vagy totális sötétség van, vagyis a nem látás, azaz a teljes fénytelenség szintje. (Az utóbbi a „mély kút” vagy „mélység kút” hasonlattal is kifejezhető legmélyebb, és ezért még „feneketlennek” is nevezhető szint tehát, vagyis aminek már a „fény” alapja is teljességgel hiányzik, ámbár a tiszta szellemi „fény” teljessége változatlanul uralni tudja annak végtelen egészét is.)  Mivel pedig a látás és fény nem csak a megértéssel, hanem a lét és élet tudattal is azonos, beszélhetünk akár lét és élet szintekről, vagy egyszerűen csak tudatszintekről, tudatrendszerekről is, éspedig a tiszta szellemi tudattól kezdődően egészen a valós szellemiről való tudatlanság vaksötétjéig, vagy ezt mondhatjuk akár még úgy is, hogy a létezés sivár pusztaságáig. Ez utóbbi, létvilágosságot és létrendet, lényegében azonban a tiszta szellemi létet és életet már teljesen is nélkülöző „hely”, vagy inkább szintén létállapot, már tehát a tiszta szellemi „fény”-nek és tulajdonosának illetve forrásának már semmilyen szinten sem való látását jelenti, azaz helyeset (igazat, igazságot, igaz valóságot) egyáltalán nem tudást, és legvégül pedig a már semmit sem tudást a tiszta szellemi „fényről” és a vele egy forrásáról. E sötétségű hely „legmélyén” tehát senki nem ismer (nem tud), és nem is lát, nem is ért senkit és semmit, azaz a végén már még csak önmagát se látja, önmagát se tudja, és így ott ezzel végül már senki sincsen, nemhogy valaki is lenne, aki az elébb felsoroltakat akár csak gondolatban is tudhatná megtenni. Természetesen azonban ez az előbbi mindig csak Isten kivétel lehet igaz, mert egyedül az Ő számára semmi sem lehetetlen. Isten a „Fény” mivel tehát minden sötétségnek, a végtelen sötétségnek is Ura, abban is, mint fölötte, vagy akár nélküle is, változatlanul örökké létező és élő, mindentudó, és mindenható marad, vagyis minden tulajdonságával illetve képességével rendületlenül rendelkezik. Önmagában Istenben a Szeretetben változás még tehát ez esetben sincsen. Ilyenkor egész egyszerűen tehát csak az van, hogy Istennek minden „fénye” egyszerre vissza van vonva Őáltala magába, ámde ezt a visszavonást Ő megteheti akár csak egyetlen külsős „szeme”, például a napunk fénye vonatkozásában is, éspedig napfogyatkozás jelenség, vagy a napnak sötét felhővel eltakarása nélkül is!

A fentebb írtak után pedig meg kell említeni azt is, hogy a „világosság”, mint szellemi megértés, magát a szellemi értelmet is jelenti, melyből természetszerűleg adódik maga a vele egy szellemi értelmi tudás (és természetesen az azt tudó értelmes szellemi tudat) is, mely tudás is így szintén „világosság”, azaz szintén szellemi „fénynek” tekintendő, melyeknek is viszont ugyanezen lényeggel léteznek a fizikai változataik is, mely tisztán szellemitől itt „másoknak” tűnőket mi „anyagi értelemnek” és „anyagi tudásnak” (vagy tehát „anyagi tudatnak”) nevezzük. A szintén Istent jelentő egyetlen szellemi „fény”-forrásnak teljes „fényébe” készített (teljes egészébe Isten a teremtő erejével beleteremtett) rengeteg „tükörre” és „tükörbe” (visszatükrözésére is képes tárgyba, és bizony ilyen tárgy maga a napunk, de még a mi tárgyszerű, azaz csak tárgyszerű valós lényegi mivoltunk is!) vetheti tehát Magából a „fényét” Isten, és a „fénye” révén pedig természetesen a vele egy Magát is oda helyezheti, de csak képviseltetheti is magát a „fényével”. Maga e forrás önfénye azonban minden „fényénél”, vagyis az összes szellemi „fény”-sugaránál, és a Magából ideiglenesen és képletesen azokon is túlra kibocsátott összes fizikai fénye együttes ragyogásánál is több és erősebb, és ezért láthatja Őt, és látszik is benne meg minden egyes visszatükröződésre is képes „fény”-sugara is, és ugyanakkor ezek a „fény”sugarak is ennek a mérhetetlen „fény”-nek köszönhetően látják egymást, még tehát nem egy esetben nem azonos szellemi szinten (nem ugyanazon lét élet rendszerben) tartózkodván is, de ugyanez az előbbi látás illetve tudás létezhet az itt alapjaiban illetve lényegében is tárgyinak tartott szinten is. Maga a forrás, vagyis a szellemi szeretettől elválaszthatatlan  legmagasabb szellemi értelem viszont azért nem lehet tárgyi, mert benne van, és benne látható is meg minden tárgyi, és természetesen nem tárgyi, azaz anyagtalan és energiátlan szellemi is, melyek tehát mind Őtőle és Őbelőle valók. Maga ez a leghatalmasabb és mindenek fölötti szellemi értelem (mindent látó szellemi „szem” , avagy tehát a belőle lévén ugyanezen minőségű és értelmű szellemi tudat, ami így szintén „látó”) tárgyként, tárgyiként tehát soha nem megragadható, merthogy egyedül Ő az, aki Magával kivétel nélkül mindent meg tud ragadni (körbe tud fogni), és mindent meg is tud érteni, viszont ettől Ő még Önmagát is meg tudja akár a Teljességében is ismerni (és persze érteni is) a Magából kibocsátott „fény”-sugarai együttes feléje visszatükröződését szemlélve, és persze ugyanezen módon akár a legkisebb részeiben, sőt a részei csoportjaiban is megismerheti Magát, csak éppen más és más arányokban. Ez utóbbi esetben tehát egész egyszerűen az egész Teljessége mellett külön is rá kell fókuszálnia az adott részére illetve részeire a figyelmét, ahogyan azt mi is tesszük, ha például a teljes testünkből éppen csak a jobb kezünkre és a bal lábunkra figyelünk, csak ez esetben rajtuk keresztül fókuszáltan vagyunk éppen úgy a tudatában a testi teljességünknek is, vagyis a teljes testünk irányítása ekkor is változatlanul a „kezünkben” marad. A teljes szellemi lényeg ráragyoghat, azaz ráfigyelhet tehát akár csak egyetlen fényoszlopára („oszlopos erősségére”), fénysugarára, vagy éppen csak „szikrájára” is, miközben a teljes szellemi lényeg mivoltának és dolgainak is változatlanul az irányítója, és tehát éppen olyan szinten figyelője, és tudója, azaz teljesen ismerője is marad. Ez esetben még tehát a valóságos mindentudása (teljes szellemi és teljes tárgyi, és ezek együttes teljes tudása) sem kerül háttérbe, és még csak nem is csökken, ahogyan a teljes erejével, azaz minden erejének akarata szerinti irányításával és hatásaival is változatlanul bír, vagyis ilyenkor is mindent elérő és ható, és felülmúlhatatlan erejű is marad, azaz változatlanul megmarad annak, Aki: örökkön örökké létező és élő Mindenható Istennek, Aki soha semmiben nem változik, vagyis mindig ugyanaz marad.

Az ember azonban a jelen (tárgyi) tudatszinten megállapodván a szemeivel nem láthatja (mert rögtön belevakulna) ezt az örök, és mindenek feletti, avagy rendkívüli képességű és fényességű Istent, és ezért a Legfelsőbb Úr körül az Ő Teljességében és Teljességével történő itteni, és tehát a Lényeg mivoltával láthatatlan „megjelenésekor” mindig csak „felhő és homályosság”, azaz valami ködszerűség van, ami szemekkel még látható. (Ezekkel, mint tehát amolyan tárgyi szerű keze-féleségeivel takarja ugyanis el Isten a szellemi „fénye” teljességét, vagyis a „teljes dicsőségét” előlünk, mert akkora végtelen hatalmas „fényt” illetve „fényerőt”, mellyel Ő bír, vagyis teljességében uralni képes, a jelen durva fizikai formánkban élve képtelenek lennénk magunkon elviselni. Az Ő minden „fényének” is tehát Urát viszont így a csak részeiben történő megjelenésekor láthatjuk itt, például a lábait jelképező fényoszlopokként, vagy éppen „világító felhőoszlopként”, és még „tűzoszlopként” is, mely „előttünk jár”, ámde még ekkor sem Magát az Istent és az Ő szellemi „fényét” látjuk közvetlenül, mert ahogyan az Ő közvetlen és teljes látványát sem önmagukban a szemeink, sem pedig a testünk nem bírná ki élve, úgy közvetlenül ezt a tehát csak egy bizonyos részével történő, anyagi szemekkel még látható megjelenülését sem bírnánk elviselni, hanem mindig csak távolról szemlélve élhetnénk túl. A köd- és felhőszerű megjelenülések tulajdonképpen tehát az Isten nem láthatóságának szemekkel láthatósága végett vannak, merthogy Isten abszolút személyének pusztán csak a szellemi „fénye” is, fizikai látásnak sem lehet sohasem a tárgya, merthogy Istennek a Ővele egy szellemi „fénye”, vagyis tehát a „Világossága” mindig is (örökké) alanyi, azaz maga is az alany, maga is az Isten, és ezért maga Isten (az egyetlen igaz Alap avagy Alany), ahogyan Ő önmagában valósággal van, csak teljesen és tökéletesen tiszta alanyi létező számára látható, mint akár tehát csak „Fény”, azaz (személyes) „Világosság” is. A makulátlanul tiszta Fényt, vagyis lényegében és lényegével Istent, mint egyetlen igaz Lényeget, csakis a maga is tiszta szellemi fény, vagyis a tökéletesen tiszta szellemi tudat(a) láthatja, csak az lehet tehát képes Ővele „szembenézni”, vagyis Őt már „szemtől-szembe” is látni. „Aki (tehát) ismeri az igazságot, az ismeri ezt a fényt, és aki ismeri ezt a fényt, az ismeri az örökkévalóságot.” (Ágostontól az idézet)

Mivel pedig Istennek a szellemi fénye egésze is az egymagából van, mely fény viszont Isten örök „testeként”, örök „királyi palástjaként”, örök „legpompásabb ruhájaként”, és még a szintén felülmúlhatatlan erejeként, hatalmaként is felfogható (innen van tehát  az embernek az is, hogy: „a tudás hatalom”), természetes, hogy Isten még annak teljességén is uralkodik, vagyis Ő az egyetlen Ura minden szellemi fényének, és így természetesen a valóságos mindentudásának is. Nos hát, ez a szellemi fény és a vele egy tulajdonosa illetve forrása vált az Úr Jézus Krisztusban emberi szemek számára láthatóvá testileg, azaz tárgyszerűen is. Krisztusban látni lehet tehát a mindeneknek egyetlen Forrását, a Mindenható Istent, és mivel ő rá szintén fel van Isten által hatalmazva (Isten megdicsőítette őt az Ő  hatalmát is jelentő teljes dicsőségével is), látni lehet Ővele együtt Istennek a teljes dicsőségét (Az Ige „közöttünk lakozott, és mi láttuk annak dicsőségét.”) is, vagyis Jézusban a Krisztusban, Istennek egymaga ”szülte” Fiában láthatjuk az egyetlenegy Istent (Akivel a Fia így egy), mint a létező és élő leghatalmasabb és legtisztább, tisztán szellemi minőségű Teremtő Értelmet és Szeretetet szintén megbonthatatlan egységben az Ő szintén szerető, értelmes, és legtisztább Tudatával (Lelkével), egyetemben az Ő ezen teljes egésze tündöklő ragyogásával, mely tündöklő ragyogása Istennek természetesen tehát nem csak a Teremtő Értelmétől, hanem a legfontosabbnak tudható Teremtő Szeretet mivoltától is van. Krisztusban tehát megszemlélhetjük, és azzal egyszerre pedig már teljesen is megismerhetjük, és bizony meg is érthetjük az egy Örök Istent az Ő minden ragyogásával (örök és végtelen tündöklő „fény”áradatával) egyetemben, és Ővele együtt még majd talán láthatjuk mindazt is, ami ebben a „Világosságában” Őáltala benne van. Csakhogy ehhez a látáshoz illetve ismerethez nekünk az Ő nélkülözhetetlen segítségükkel újra el kell jutnunk az Istenhez hasonlatos tisztaságú szellemi tudat, avagy tehát eredeti (azaz Őbelőle, és nem pedig a fizikai anyagból, fizikai fényből való!) szellemi fény mivoltunkra, ami tehát még csak fényenergiát, de energiafényt sem jelent, hanem csak tiszta szellemi világosságot. Csakis ugyanis a maga is hasonlóan, azaz istenien tiszta (szent) láthatja „egy az egyben” a háromszorosan is SZENT-et vagyis az egyetlen igazán SZENT-et. Ezért van tehát szükségünk arra, hogy Isten az „orcáját” (teljes egész arculatát) újra ránk, embereire is ragyogtassa, vagyis hogy a szellemi minőségű szemével ránk nézzen (újra ellásson bennünket a személye fényével), és az Ővele szintén egynek vehető, mindent látó szemét többé már le ne vegye rólunk sem, azaz szakadatlanul ragyogjon ránk is. (Fényeskedjék tehát az Örök Világosság nekünk is, ahogyan ezt mi kérjük is Őtőle, Aki a világosságában „lakozik”, és a világosságába van „öltözve” is.) Isten nélkül ugyanis nincsen, és nem is lehet valóságos ragyogásunk nekünk sem, hanem legfeljebb is csak fizikai „kisugárzásunk” lehet, de az is csak ideiglenesen, éspedig az is inkább csak a kárunkra, mintsem a valódi hasznunkra. Az igazi Szükség is tehát nekünk nem csak az örök életünkhöz, hanem akár csak a valós (örök) ragyogásunkhoz is, egyedül csak Isten, és ezért pedig még a jelen fizikai dicsőségünkkel (hibásan anyagi eredetűnek vélt tudatos értelmünkkel) is csak Őt kellene dicsőítenünk, és nem pedig helyette továbbra is csak a testi magunkat, és a szintén tárgyi tudatunkat, vagy más embereknek szintén mulandó testét és eszét, illetve Isten mellett ezeket is. A feladatunkat is így ugyanis csak továbbra is elvétjük. A feladatunk ugyanis az, hogy Isten fényével besugárzottakból magunk is állandóan sugárzókká legyünk, vagyis magunk is és magunkkal is már csak Isten dicsőségét terjesszük, és soha többé ne a magunkét vagy másokét. Minden dicsőség is ugyanis Istené. Minden dicsőség (tehát) Istennek! Örökké dicsőség Istennek!

(Az előbbiekből pedig remélhetőleg már mindenki számára az is megérthető lesz, hogy mi, egymagától Istentől és Istenből való, teljességgel anyagtan szellemi minőségű értelmes tudatai, vagyis az egyedül igazán valóságos Személyéből való tudatos lét és élet személyiségei valójában az Őróla szóló helytelen tudással, azaz a helytelen tudásával, a nem igaz és nem teljes ismeretével takarjuk el magunk elől a felülmúlhatatlan fényességű VAGYOK Istent, mint ahogyan ezt az Ő tárgyi valósága egésze is teszi egyetemben a maga tárgyi kisugárzásával, azaz tárgyi fényével, merthogy a testi magunk után minden figyelmünkkel még mindig csak arra fókuszálunk, és nem pedig innen a mulandó valósága egészéből is már csak Őrá az Igaz Istenre, és a szintén valóságos örökkévalóságára, ahonnét valójában kiindultunk. Továbbra is tehát leginkább emberektől, és utánuk pedig szintén nem jó törekvésű, nem jó irányultságú isteni lényektől szerzünk tudást Istenről és Fiáról, amikkel éppen tehát, hogy teljes takarásba hozzuk Őket ahelyett, hogy az egyenesen Istentől és Fiától származó tudásból, vagyis a velünk Maguk Magukról itt közölte, és szellemileg azóta is folyton mondott teljes igazság révén már teljesen is megismernénk, és így meg is értenénk Őket.)