Ha tökéletlenül másképp hisszük is, akkor sem vittük semmire, mert még csak megközelítőleg sem sikerült Isten szemében tökéleteseknek lennünk. Istent és Fiát még ugyanis ebben is csak mellőzni akarja szinte az emberiség, mintsem inkább az Ő segítségüket kérné e mindenki számára legfontosabban

Az emberek ma már csak azt nézik és azt értékelik, hogy ők tárgyilag illetve anyagilag, újabban meg „energetikailag” mennyire jutottak, mire vitték, mit értek el, és hogy mennyire jutott, mire vitte, mit ért ugyanígy el a másik ember, holott itt ezzel valós szellemi értelemben valójában senki nem jutott, nem vitte, és sajnos nem is viszi semmire, és még csak el sem ért semmit, merthogy eredetileg minden ember tökéletes, és éppen, hogy nem kellene neki valami ettől mássá lenni, vagy valami ettől mást is elérnie, ne adj’ Isten azzal azonosulnia is. (Éppen, hogy az utóbbival veszíti ugyanis el az eredeti tökéletességét.) A vitel vagy vivés vonatkozásában is pedig az embernek mindig csak azt kellene tennie, minthogy Istent mindig és mindenhová magával hordozza (és oda vigye, ahová persze az Isten, és nem pedig ő akar menni!), és cselekedni is pedig mindig és mindenhol csak azt kellene neki, amit az Isten akar tenni, vagyis mindig csak azt, illetve olyat kellene tennie is, amit Istentől lát, hogy Ő tesz.

Isteni szeretettel és értelemmel kellene tehát már lehetőleg itt, és mintegy újra is beteljesednie a valóságos lényegi, avagy isteni énünknek, hogy aztán már csak ezek a legfőbb isteni értékek motiváljanak bennünket cselekvésre itt is. Csakis ekkor vagyunk ugyanis tökéletesek itt is, és nem pedig, ha helyette ezek vagy azok, ilyen meg olyan tárgyi valamik vagyunk, akik szintén anyagi úton ezt vagy azt elérnek, erre vagy arra viszik, netán anyagi úton „mindent” meg is teremtenek maguknak, és ettől ráadásul még boldogok is lesznek, és így még lubickolnak is a tárgyi a dolgokban amiket „elértek”, meg a szintén „elért” boldogságukban is.

Istentől való szeretetteljességeknek, és isteni szeretet mellett isteni értelemmel (ami isteni „bölcsességet”, azaz a mindenki számára csak hasznos lehetőségű isteni értelmi tudást illetve értelmi tudatot is jelent) ugyanígy (teljesen) ellátottaknak (ha úgy tetszik: teljesen „feltöltötteknek” illetve „feltöltődötteknek”) kell tehát lennünk ahhoz, hogy újra tökéletesek legyünk, miképpen tökéletes Isten a mi Atyánk. 

A tárgyi ego istensége, vagyis a valóságos lényegi mivoltunkkal együtt az ego teljes feladása halogatása, azaz a szellemi lelki mivoltunk mellett a tárgyi énünknek is nem teljesen is történő megtagadása tehát az, ami végül is elbuktatja, és akár még igen alacsony létsíkokban illetve létrendszerekben való lakozásra juttatja az embert (lelket). Az ilyen mélységekben, avagy egyre nagyobb sötétségben mindig tehát az olyan lelkek kerülnek és élnek, akik szándékosan mellőzik, tagadják, megvetik, és még ki is gúnyolják Istent, mert ha mást is mondanak felőle, akkor is magukat vagy a magukhoz hasonló egókat tartják egyetlen és igaz Istennek, vagy valaki szintén más istent. Ha viszont ezeket a rosszakat már így, azaz tudatosan is készakarva teszik, akkor már véglegesen is elzárják a hozzáférésüket a magasabb, vagyis a közvetlenül Isten melletti valóságos szellemi tudatszintekhez. (Hogy tévedés a vonatkozásban se essék, akár még testi szemekkel is jól láthatóan is végül már egyedül maguk ítélik magukat egy még a jelenleginél is alantasabb, ámde már időtlen időkig is eltartható, jónak azonban már végképpen nem nevezhető sorsra.)

Az embert viszont a földinél is alacsonyabb illetve sötétebb tudatszintekre került szellemi lények azért nem szeretik, mert az embernek nevezett lélek Isten által adottan rendelkezik azzal a képességgel, hogy innét nekirugaszkodván, vagyis mintegy innét elindulván is az Ő közvetlen tudatszintjére (Isten „mennyországnak” nevezett, jelen nézetből hét főbb személyes létrendszere egyikébe), és azáltal pedig már az Ő színe elé is jusson. Ez azt jelenti, hogy az ember, mint szellemi lelki személyiség a szintén szellemi tudatával (a teljes egész isteni mivoltával) Isten segítő támogatásával lehetőséget kapott Istentől arra, hogy mintegy innét kiindulván is odáig fejlődjön (növekedjen isteni szeretetben és értelemben), hogy Ővele személyes kapcsolatba is kerülhessen az Ő akarata szerint, akár tehát már itt is és újra, azaz így és ezzel is megújítottan, vagyis mintegy már megújultan is. Ezek az embernél is alacsonyabb szellemi szintre süllyedt lények emiatt gyűlölik tehát az embert, és ezért akadályozzák, hogy a maga is elbukott ember ebben az egyetlen helyes irányban illetve céllal fejlődhessen, valójában azonban a valóságos lényegi mivolta eredeti tökéletességét Isten és Fia nélkülözhetetlen segítségével először is helyreállítsa. Azért gáncsolják, csapják be, tévesztik meg, vezetik folyton csak félre tehát az embert, hogy végül aztán már teljesen is tőrbe csalhassák, azaz hogy már véglegesen is a maguk és az ő vezetőjük, az Isten egykor még legfényességesebb teremtményéből lett „ellenisten” oldalára állíthassák át őt is. Pedig Jézus a halálát követően közöttük (az örökké holtak birodalmában) is járt, amivel Isten nem is csak az embereknek, hanem ezzel még nekik is lehetőséget adott arra, hogy az Ő kedvelt Fia nyomában járva végül majd már ők is visszakerülhessenek az eredetük igaz valóságába, a közvetlenül Isten melletti örök valóságba, a tökéletesség elmondhatatlanul gyönyörűséges világába.

A kérdés tehát az, hogy a tökéletesség valóságában tökéletesként éléshez képest ugyan mire vitte vagy viheti, mit érhet el az ember itt a mulandó valóságban a maga köré és az elméjébe is gyűjtögetett anyagival, ami is tehát mind mulandó, és még el is lopható. Bizony, még az egész anyagi világot, és hozzá még az anyagi mindentudást is, és még az anyagi teremtő képességet is magának megszerző ember sem viheti másra, minthogy azzal csakis a valóságos lélek mivoltát teszi még a jelenleginél is jobban, azaz végül már totálisan is tönkre. Így pedig, már csak azt lehet rá mondani, hogy nem is csak semmire, hanem már semmire se vitte az anyagi életében, azaz mint az egész itteni anyag és energia gyűjteménye, úgy az egész itteni élete is hiábavalóság, azaz teljesen elfecsérelt élet volt. Egyáltalán nem az örök életre, a jelen mulandóhoz képest elmondhatatlanul gyönyörűségesebb, változatosabb, és elmúlhatatlan életre „vitte” tehát (magát a hibás magaviseletével), hanem nyílegyenesen az örök halálba, vagyis már újra is elbukott lélek lett.

A lélek akkor „érettségizik le” ki-tűnőre („jel-esre”), ha újra olyanná lesz, mint Isten örökké van, vagyis a lélek akkor lesz maga is Istennek „jeléül” is, ha teljes egészével újra az Ő hasonlatossága lesz

Amikor a földi élete során a lélek eljut egy bizonyos érettségi szintre (amit itt „fejlettségnek” szoktunk meg nevezni), Isten szellemi értelmével megérintésére kezdetét veszi nála a felébredése folyamata, és végül pedig már teljesen is felébred. A teljes felébredése megvalósulásához azonban még meg kell hoznia a végleges döntését is azt illetően, hogy a végtelen továbbiakban Istennek már csak örökkévaló szellemeként akar élni, és nem pedig akár csak ideiglenes jelleggel is, de inkább csak mulandó szilárd testként, illetve más tárgyi testekben. Ezzel a döntésével, illetve a valódi önmaga tudatos megismerésével (ami tehát erre az igaz, azaz örökkévaló önmagára ébredése), pedig már el is kezdődik a lélek Isten keresése az Ő teljes valóságával (egész Teljességével) egyetemen, mely ez alapon történő keresés is már egy bizonyos fokú szellemi emelkedettséget eredményez nála. A léleknek azonban már az ezen emelkedett állapota is a környezetében élő emberekben ellenállást vált ki, és nem pedig elismerést, vagyis a beérése folyamatában lévő, vagy itt már be is érett lelket az emberek a többségükkel inkább tartják pszichikai esetnek, mintsem magukhoz hasonló normális embernek, mert ő már egyáltalán nem olyan, mint ők. (Aki élő hittel hisz Istenben, annak viszont törvényszerűen szembe kell kerülnie a világgal, mert a világ a világi isteneket tiszteli, és nem pedig az egyedül igaz Istent.) Mivel pedig az ilyen, nem az anyagi világ, hanem már csak Isten irányában elkötelezett lélek igaz emberi tanítót, aki külsőleg segédkezhetne és valóban is segítene a még további szellemi emelkedésében, ma már nemigen talál, természetszerűleg fordul már csak befelé, vagyis egyenesen az Istennel egyetemben magában megtalálható egy igaz isteni Mesterhez, Tanítóhoz, Közvetítőhöz, és Megszabadítóhoz fordul, vagyis közvetlenül Krisztus Jézushoz, Aki az Ő végleges befogadásával az Ő makulátlanul tiszta szellemi lelkével átveszi az ő vezetését, és teljes érettségre eljuttatva őt, mint Őhozzá hasonló tisztaságú illetve tökéletességű lelket, végül már fel is emeli Maga mellé, vagyis az Ő szellemi tudati szintjére, mely szellemi szintet mi innét kívülről nézve mennyországként vagy paradicsomként ismerünk. Külső, azaz közvetlen emberi támogatása pedig ettől kezdve a léleknek már nincsen, és nem is létezhet, vagyis már a külső látszatú utakon és módokon is (azaz még emberi „tolmácsolással” is) maga Krisztus Lelke, azaz Istennek Szentlelke vezet, tanít, oktat bennünket, azaz vezet el egyre magasabb érettségi fokra, és végül pedig Ő maga juttat is el, illetve elvisz egészen tehát arra a szellemi szintre, ahol Ő tartózkodik.

Így, az előbbiek szerint indul tehát, és folyik aztán az embernek nevezett lélek Istenkeresése, és történik meg magában Istennek a megtalálása is, éspedig az Ő országával, vagyis az Ő teljes valóságával egyetemben. A kereső lélek általános esetben mindig tehát csak lépésről lépésre jut előre a megismerésben, mert ezt az egész folyamatot is folyamatosan fel kell dolgoznia, azaz helyére kell raknia magában. Magának is kell tehát magát rendeznie, vagyis már végleges jelleggel is ki kell javítania a hibáit, bizony még az egész hibás gondolkodását is. Ha ugyanis akár csak utóbbit is nem teszi meg, akkor újra csak eltéved, és a még további tévelygésével, vagyis a változatlanul az illuzórikus valóságokban való bolyongásával a szellemével egyetemben nem emelkedni, hanem egyre jobban süllyedni kezd. Ilyenkor tehát a léleknek, azaz tudatos szellemi tudatnak a tudata nemhogy tágulni nem fog, hanem maga a lélek is a tudatával együtt egy helyben fog toporogni, vagyis az ő minden figyelme is csak a mulandó anyagi valóságra fog irányulni, rosszabb esetben pedig maga is egyre mélyebben belemerül az anyagba, és végül így már a mulandó valóságoknak is a legmélyebbjébe fog kerülni. Viszont a léleknek még e már iszonyatosan sötét helyzetéből is van valami kilátás, vagyis még a legalantasabb létállapotból is létezhet felemelkedés a tiszta létbe, csakhogy onnét a „seol”-nak nevezett igen sötét helyről a felemelkedés a rendkívüli esetek kivételével csak örökkévalóságnyi idők eltelte után valósulhat meg, és természetesen az is csak Isten akaratára és segítségével, ahogyan maguk a rendkívüli esetek is. (Ez bizony, hogy egy igen jó hír a már a seolban szenvedő lelkek számára is, merthogy Jézus e hírt, illetve magával Isten kegyelmét is, még oda is eljuttatta, a még oda is való alászállásával! Ahol tehát Ő járt, onnét még létezhet visszaút!)

A lélek alvásának, de halálalvásnak is nevezhető anyagi testtel való azonosulásból a tudatos felébredése a léleknek leginkább tehát a keresés, vagy pedig valami nagyobb megrázkódtatás hatására történik meg, mely utóbbi során viszont mintegy egyszerre valósul meg a keresés és felébredés. Felébredve pedig már világosan tudja az ember (szellemi lélek), hogy az emberi élet nem csak evésből és ivásból, vagyis a mulandó test fenntartásából, illetve a test egyéb anyagi igényeinek kielégítéséből áll, hanem sokkal több és fontosabb ezeknél, mert van valami a mulandó anyagi létezésen túl is, ami jóval inkább valóságnak nevezhető, mint ez a mulandó lét. Az igaz valósággal való találkozást (annak Isten vagy Fia révén való szellemi megpillantását, vagy már rövid ideig benne is járást tudatosan is) követően azonban lélek itt általában válságba kerül (ez egyébként a végleges döntése meghozatala ideje is), mert a vele történtek miatt a korábbi materialista élete tovább már nem működik, a szellemi, illetve először még csak lelkinek nevezhető élete pedig itt az állandó gyakorlása hiányában igazán még nincsen kialakulva, azaz teljes, és teljesen (tisztán) lelki életet még nem igazán képes a jelen körülmények között élni. (Az ez irányú erőfeszítéseihez ugyanis még egyenesen az Istentől jövő szellemi erőt kell kapnia, azaz a léleknek még erősödnie kell. Istentől pedig erőt mindenki az élő hitének, és az Istennel egy akaraton levésének megfelelően kap.) Innét pedig jelentős elmozdulás akkor és azzal, történik, amikor a lélek a válság (valójában azonban az itt is élhető teljes lelki élet sikertelensége, és a lehúzó akaratú, vagyis az őt a maguk anyagalapú gondolkodása szerinti cselekvésekben megtartani igyekvő emberek miatt nála újra fellépő bizonytalanság) miatt próbálja esetleg visszaállítani a korábbi materialista nézetét, ámde hiába igyekszik, már nem tudja, mert ilyenkor valósággal már nem létezik a visszaút. Ténylegesen és teljesen tehát erre az ez esetben csak pozitív értelembe vehető megrázkódtatásra (már végképp nem létezik a visszaút) valósul meg a lélek teljes felébredése, mert ő ezzel lényegében már el is jutott a teljes valóság megismerésére is, vagyis onnantól kezdve már világosan fogja tudni, és aztán már érzékelni is, hogy az egész avagy teljes valóság jóval tágasabb, mint ahogyan ezt a korábban még létező materialista szemléletével gondolta. Tökéletesen világos lesz tehát előtte, hogy innét nézve is már csak egy cél létezhet a számára, mely cél egy jóval nagyobb, nagyszerűbb (csodálatosabb), és már valósággal is örök és végtelen valóság. Mint magát isteni segítséggel itt is megvalósította, lényegében azonban Isten által itt is meg és felvilágosított léleknek más célja itt tehát már nem is lehet, minthogy ezt a valójában az eredete valóságát, és az egész vagy teljes valósága egyedül jogos tulajdonosát, uralóját és alkotóját innét is megismerni, és újra találkozni az Ő örök személyes valóságával is, azaz végleg megtérni közvetlenül Őhozzá, és már végérvényesen is együtt élni Ővele. Ilyenkor persze a lélek már maga is elkezd magán dolgozni a célja elérése érdekében, vagyis maga is mindent megtesz, hogy már véglegesen is kiszabaduljon a mulandó anyag fogságából, melybe egykoron önként vetette bele magát, és valósággal is megtérhessen Istenhez, akár tehát már a jelen földi élete során. Ez pedig egy többnyire hosszú és kemény küzdelemnek fog bizonyulni még a tulajdon magával is, vagyis a testi mivoltával, a benne lakozó testi emberrel is meg kell neki küzdenie, akivel korábban még azonosította magát, és azért egyezett bele annak minden döntésébe itt az anyagi világban. Ámde a lélek ezen érettségi állapotában már előtte lebeg a teljes győzelem lehetősége is, mely aztán szintén isteni segítséggel meg is valósul a testtudatának valódi magában, mint afféle tűz tavának részteljességében való feloldódásával (ami tehát a tárgyi önvaló megtagadásának, illetve Istennek való feláldozásának, avagy visszaadásának, átadásának felel meg), és noha a teste révén még a mulandó valóságban, a kettősség világában is él, már tökéletesen el van oldódva tőle, azaz már teljesen is föléje van emelkedve, és „ott” az Istennel egy Lelke szintjén majd már tökéletesen is összekapcsolódik (eggyé lesz vele) az ebben mindvégig segítőjével, Krisztussal a Megváltó Istennel, és az Ő révén pedig azzal egyszerre közvetlenül magával Istennel is. Az így megvalósuló „mindhárman egységben” révén lesz tehát az ember maga is, és tehát mintegy már újra is Isten-ember, vagyis Istennel örök egységben élő ember, aki Istennek akaratára mindörökre az Ő hasonlatosságára van.

Az Isten emberrel szemben támasztott szerető elvárása valójában tehát csak annyi, hogy az ember ismerje meg Őt ezen eredetitől „más” nézőpontból is, azaz találja meg Őt magában (mindig elsősorban Örök Szeretetként), és teljes őszinteséggel, de a lényegi teljessége egysége minden más erejével is törekedjen arra, hogy már itt újra olyanná legyen, mint Isten, Akivel ő lényegi egységben van, azaz együtt él, vagyis, hogy kifejezhesse Őt mind magában, mind pedig magával is testileg. (Az ilyen szellemi léleknek az már nem is lesz fontos, hogy ő maga egyetemben a teljes egészével akár csak embertest arányossággal is, itt is megnyilvánuljon, azaz testi szemekkel is láthatóan megjelenülhessen, természetesen ezt is mindig is csak Isten, az ő Atyja által és akaratára megvalósulással.)

Valóságos tudatosan élni szellemi tudatként (valóságos lélekként) az eredetitől más jelen körülmények között is lenne az, amire lehetőleg még itt a Földön élve eljutnunk kellene, és nem pedig a ma már az ereszcsatornákból is folyó, ember önerőből megvalósította „tudatosodást” kellene pénzért tanításával „elérnünk”, és gyakorolnunk is azt az itt élésünk során

A legtöbb ember ugyan úgy gondolja, de még csak nem is tudatosan él. Valósággal tudatosan élni ugyanis nem azt jelenti, hogy az ember tudja azt, hogy él, és azt is tudja, hogy végül aztán meg fog halni is, hanem így tudatosan, azaz „élvén (is) élni” annyit jelent, mint a teljesen tiszta értelmes szellemi tudat mivoltunk teljesen tiszta tudatával (végül is a tudatunkkal)  is „tisztán” azaz „világosan” (szintén isteni értelemmel) tudni, hogy az igaz lényegi létünk, vagyis a valóságos (tiszta és tisztán szellemi) lét- és élet-tudat mivoltunk (a nem anyagi, nem tárgyi, és nem is a szintén tárgyit jelentő „energetikai”), a „vagyok”-ságunk, Istenhez a Szellemhez közvetlenül kapcsolódó, azaz Ővele egységben levő, és ezért „szellem-i” lelkünk) sem a személyes szellemi formájában, sem pedig a személytelen szellemi formájával (mely formák egyek és azonosak vele illetve velünk) soha nem ér véget, mert Isten a Szellem hasonlatosságára maga is halhatatlan minőség. Az az „ember” (szellemi lélek) tehát tudatlanul él, aki valamiféle tárgyi testnek képzelve magát úgy tudja, hogy ő meg fog halni, ha nem így mondja is. Az ember pedig azért él tudatlanul, mert az egész emberiség itt úgy van manipulálva, hogy ne lehessen valósággal tudatos, hanem helyette csak tárgyilag tudatosodhasson. Ennek a manipulálásnak az eredménye tehát, hogy az ember magát még ma is inkább csak egy tárgynak, vagyis egy önmagát hordozó biokémiai gépezetnek, manapság meg már ugyanilyen képességű energiamasszának is hiszi, ami testet a szintén tárgyi agya illetve agyközpontja irányít, aki is tehát „ő” az „ember”, az agyhoz tartozó és azt is irányító szintén anyagi szellemével, és anyagi lelkével (a pszichéjével) egyetemben, ami szintén tárgyi minőségekről mondják a mai kor manipulátorai, hogy azok az ember nem anyagi, hanem örök szellemi minőségei egyetemben az energiatestével. Ettől a „tudattól” pedig az emberek még jól is érzik magukat, mivelhogy igen gyakran mondogatják is egymásnak, és közben pedig még maguknak is, hogy: „jól vagyok”, holott ezt ők az agyuk igénybevételével csak úgy gondolják, és ezért pedig már úgy is érzik („jól érzem magamat”) az ez esetben tárgyi magukat. Az emberek azonban ezt még tovább gondolva úgy hiszik, hogy amikor ők itt tárgyi érzelmileg már állandóan is „jól vannak”, ezzel az érzelemgazdagsággal nekik itt is már megvan a mennyország, az örök boldogság, pedig a valóságos mennyország itt csak akkor és azzal jöhet el a számukra is, amikor ők az Igaz Isten hozzá nélkülözhetetlen segítségével már végleg is ki tudnak szabadulni a tulajdon tárgyi elméjük és vele egy elmei énjük képletes börtönéből, mely az előbb leírt manipuláció hatására magával már teljesen is körülzárta őket, miáltal viszont elválasztotta illetve elkülönítette őket a Valóságos Istentől, és az Ő mennyországától, vagyis az Isten igaz és teljes valóságától, és ugyanakkor pedig a valóságos önmaguktól, az Istenben, és Istennel egységben is élő tisztán szellemi minőségű önmaguktól is, akik tehát már valósággal is ők lennének, ha ezt valóságos (egész teljességével örök szellemi minőségű és tiszta) tudatosan is tudnák.  A nem az előbbit célzó emberi, és nem emberi félrevezetés is valósággal tehát annyiból áll, hogy a tárgyi tudatosodást nevezik szelleminek, amivel a jelenleginél magasabb rendű, de szintén tárgyi minőségű „mennyországba” szándékoznak anyagi javakért, anyagi dolgokért cserébe eljuttatni hiszékeny embereket.

A helyzet sajnos tehát még ma is az, hogy ez az egész emberiséget sújtó manipuláció szinte már teljesen is elvette az emberektől az igaz tudatos igaz lelkiségüket, helyette pedig odavetette nekik a technikát, és az anyagiakban, meg energiákban való gazdagságot, melyeknek függőségében él itt az ember (lélek), és nem pedig már egyedül csak a teljességgel anyagtalan és energiátlan, egyedül igaz és felülmúlhatatlan, legtisztább, és tisztán szellemi minőségű Erőnek, az Igaz Istennek függőségben van itt is. Az ember, köszönhetően tehát az eddig még eredményes manipulációnak, az Igaz Istent ezekért az előbbiekért, de az igaz lelkisége tudása (igaz tudatos ismerete az Istennek lelke mivoltának) hiányában is, már rég elvetette magától. Isten neki már tehát legfeljebb is csak azért jó, hogy Őtőle is mindig csak valami jó anyagit, újabban meg pozitív energiákat (pl. „szeretetenergiát”) is tudjon kérni, amitől aztán ő majd itt megint jól fogja érezni magát. Az e manipuláció, és az utóbbi kérelmei teljesülésében való reménye szerint élő ember, még tehát mindig nem valóságos tudatosan él, hanem egyszerűen csak vakon teljesíti a „nagy manipulátor” célját, akinek viszont  az a célja, hogy minél alacsonyabb szinten tartsa az emberi szellemet, hogy kénye-kedve szerint uralkodhasson fölötte, és ha az már semmi hasznára nincsen neki, és az ő céljának, akkor habozás és minden lelkiismeret furdalás nélkül (mert így hogyan is lehetne jó lelkiismerete neki?), és akár csak passzióból is, meg is ölhesse az annak itt használatos testét és elméjét. Igen, itt tehát az „emberölő”, a „pusztító” vagy „romboló” szellemiség manipulációjáról, az emberi pszichén illetve elmén keresztüli durva befolyásolásáról van szó. Tőle származik az is, hogy tudatosodjál, tudatosan teremts magadnak, és még a teremtő „univerzum”-isten is minden anyagit meg fog neked bőséggel adni, „pénzenergiát” is dögivel, amennyi kell. De még majd azt is meglásd, hogy a „kozmikus egységtudattól” akár csak „szeretetenergiában” is milyen gazdag leszel így, még majd árasztani is tudhatod azt az energiatestedből a csodálatos, szintén mindenkit elkápráztató fényeddel együtt is mindenfele, merthogy valójában te egy tudatos fénylény vagy, iszonyatosan magas rezgésszinten avagy frekvencián működvén, mint tehát egy gépezet!

Mindennek a fékevesztett manipulálásnak, vagyis a nem valóságos tudatosan élésben tartásnak köszönhető tehát az is, hogy a mai világ inkább már csak teremtmény, teremtés, és hamis istenek, köztük elsősorban tehát a forma istenének tisztelője lett, mintsem már csak, vagy legalábbis mindig elsősorban Igaz Istent tisztelő. A világban lassan szinte tehát már minden ember antikrisztus lesz, vagyis az ember ahelyett, hogy már igaz tudatosan élne illetve cselekedne itt is, mindent tudatlanul, azaz nem valóságos tudatosan tesz (nem tudja mit cselekszik), vagyis igen kevés kivétellel mindig már csak olyat tesz, amilyet Krisztus sohasem tett, még bizony földi emberként, Jézusként élvén sem. (Bizony kérem, ha valaki éppen csak képmutatóan viselkedik is, akkor már maga is antikrisztus. A Jézusi megítélés szerint a nem valóságos szellemi tudatot valóságos szelleminek mondó emberek is tehát azok, vagyis szintén hazugok, ha esetleg nem tudatosan is.) A valóságos tudatos élet helyett az emberek ma tehát már inkább hajlanak a létező legnagyobb vétek gyakorlására is. A legnagyobb bűn pedig az, ha valaki „szántszándékkal” azaz készakarva is az Igaz Isten ellen lázad illetve támad,  vagyis ha a Valóságos Istent megveti, elutasítja, maga mögé utasítja (a folyamatos mellőzése is az!), kigúnyolja illetve kineveti, és az emberi lelkeket pedig Istentől eltéríti, vagyis őket örök kárhozatra (örökké ártalmas életvitelre) kívánja juttatni, akár csak a maga tudatlan élete vonzó példájával is, lényegében tehát: ha az Igaz Isten helyett az ördöggel, a „nagy manipulátorral”, és az ő emberi és nem emberi szövetségeseivel szövetkezik. „Lépj ki belőle én népem!” Amiből tehát ki kellene lépnie a valóságos embernek, az a már igen nagy emberi taglétszámmal (is) bíró „nagy babiloni szövetség”. Az ebbe a szövetségbe lépő, vagy belőle nem kilépő ember tehát már egyáltalán nem a jó értelemben vehető tudatosan él, vagyis róla ilyenkor már azt is el lehet mondani, hogy lényegében már a homlokán és karján van az antikrisztusi „pecsét”, mely a homlokon a valóságos isteni értelem helyett ott székelő anikrisztusi értelmet jelenti, a karon pedig, mivel az a kézzelfogható cselekvést jelképezi, az antikrisztusi cselekvést jelenti, azaz a csak a földi jólétre, anyagi mindentudásra (az „univerzumnak” minden ismeretére) illetve hatalomra törekvést bármi áron is, míg ebbe az ember bele nem hal. Bizony, míg bele nem hal, éspedig minden értelemben, azaz még valós szellemi értelemben is, mely szellemi halál azonban általános esetben nem totális megszűnés, hanem a kárhozat különféle mélységekkel bíró világába kerülés, mely világnak egészét az igaz tudatosan élő igaz ember inkább már csak mindörökre elkerülni igyekszik (mert ha valamitől is ő a bűn mellett még irtózik, az az ezt a kárhozat világot jelentő igen alantas, igen korlátozott létállapot), és másokat is erre az elkerülésre ösztönöz, még bizony a tulajdon példájával is.

Az antikrisztusi értelem alatt a tulajdon fénye szépségétől és nagyságától gőgössé, önteltté, önzővé, önistenítővé, és bizony életellenessé is lett tárgyi, azaz formális értelmet, a forma szellemének értelmét, a tőle kapott értelmet kell értenünk. Amely szellemi lélek tehát az önző testi értelme szerint, azaz vele a meghalásának tudatában él, az még ma is lázad a Tiszta és Teljes Élet azonos Isten a Szellem ellen, vagyis a mulandó testet, az anyagi és finom anyagi formát dicsőíti Isten helyett, homlokán tehát az antikrisztus jelével, ami lassan tehát már letörölhetetlenné is válik róla. Ugyanilyen „billoggal” villognak tehát mindazok is, akik tárgyi értelemben vett tudatosodásra, azaz szelleminek csak mondott tárgyi tudatos életre tanítják az embertársaikat, egy dualisztikus mennyországnak, egy csodálatos energia-mennyországnak előttük célként lebegtetésével, illetve „rezegtetésével”, vagy éppen csak a jólétben, boldogságban örökre fennmaradásukat egy energiatestben tanítják meg nekik, mely során már itt elkezdve tudatosan azt teremthetnek meg maguknak, amit csak akarnak, éspedig az Igaz Istenről közben még csak nem is gondolván, mivelhogy tudatosan is ők maguk ez a Teremtő Isten, ők maguk ez a Teremtő „Kozmikus” Fény, ők maguk ez a kozmikus vagy univerzális Egységtudat tudatosan is. (Az Igaz Isten mindenben elsőbbsége előtt is tehát ők maguk az egész mindenség, és annak egyetlen Teremtője is.)

Már csak Istenben az Atyádban, és az Ő Fia segítségében is bízva legyél bátor annak lenni, aki valójában vagy, és akkor még az igaz valósággal nem is létező jelen világban (a van és nincs világban) élve is már tökéletesen szabad lehetsz

Mindenféle erőfeszítés és erőszak nélkül élni a tökéletes szabadság, mely szabadságban élhetne itt a jelen világban is az ember, csakhogy sajnos még a hazafelé törekvőknek sincsen meg hozzá valamennyijüknek a bátorsága. Erőfeszítésektől is teljesen mentes tökéletes szabadságban, gondtalan, tiszta és teljes életként ugyanis csak úgy lehet élni, ha soha nem akarunk megváltoztatni semmit, és soha nem vágyunk elérni, vagy várunk el többet vagy kevesebbet, mint ami már megvan. A bátorság végül is tehát nekünk, Isten lelkeinek ahhoz kell, hogy teljességgel, azaz maradéktalanul átvegyük az uralmunkat az elménk teljes megelégedettsége elérését célzó, benne szinte szüntelenül megjelenő tárgyi vágyak és elvárások fölött, mert ezzel a teljes erővesztettséggel igazából már nem is lesz kinek megfeszülnie (és így már erősködnie, erőszakoskodnia sem) a vágyainak illetve elvárásainak teljesítése céljából. Az előbbi teljes hatalomátvétel során ugyanis már az ego, vagyis a testi avagy tárgyi éntudat is fokozatosan megszűnik létezni, mely viszont a testet készteti erőfeszítésekre a teljes megelégedettsége érzetét szolgáló vágyai és elvárásai teljesítése miatt. Valójában tehát a valóságos embernek a vágyai és elvárásai fenntartotta hamis egója megszüntetéséhez kell bátorságot vennie, lényegében azonban egyszerűen csak a részére átadott tulajdon erejét (hatalmát) kell tőle mindet visszavennie, mert azzal az már meg is szűnik létezni, azaz nyomtalanul mintegy visszaolvad az ember valóságos önmagavalójába, ahonnét származott. Lényegében azonban a „Tűz tavának” vagy „tengerének” is nevezett Tiszta Szellemi Tudatosság Teljességébe kerül vissza, akinek illetve aminek az ember valóságos önmagavalója a szerves része, vagyis vele tökéletes egységben levő élő tagja. (A jelen mulandó nézőpontunkból is való teljes és tökéletes megismerhetősége végett „ISTEN”-nek nevezhető Legfelsőbb Szellemi Hatalom, Aki Ura minden anyaginak, azaz minden mulandónak is, mondta is nekünk, hogy: „Vagyok az égető Tűz is!”)

Ha tehát nincsen jelen elmei tartalom, vagyis ha már a valódi (tiszta isteni) én helyett benne felmerülő, lényegében azonban az alapját képező „én vagyok” gondolat sincsen, akkor az elme illetve elmei én (ego) többé már nem létezik, viszont aki valóban az ember, „az” ettől még (éspedig továbbra is változatlanul!) létező, illetve ugyanúgy élő is marad, vagyis egyetlen magára utaló gondolat, és minden más tárgyi gondolat nélkül is él, ha úgy tetszik élvén él (élvén is él), azaz maga is a tiszta és teljes szellemi élet lévén önmagában is él. Ez az Isten-hasonlatosságú önvaló (elgondolhatatlan és kimondhatatlan „vagyok”, azaz innét színtiszta szellemi lét- és élettudatként felfogható) ugyanis halhatatlan, míg a tárgyi gondolatok a többi szintén tárgyi dologgal egyetemben mind halandók illetve mulandók, és ebben tehát a gondolatok közül még csak az „én vagyok” gondolat sem kivétel. Ez a gondolat ugyanis a szintén mulandó ego illetve elme alapját képezi, vagyis a jelen nézőpontból tisztán tárgyi ént, akinél tehát a valódi (örökkévaló, azaz örökké valóságos) én, a tiszta és tisztán szellemi minőségű én jóval fontosabb, merthogy ez már az isteni önazonossága az embernek, vagyis az Istenével egységben levő énje. Ez a legegyszerűbben szintén „én”-nek nevezhető önvaló tehát már egy elgondolhatatlan valami illetve valaki egymagában a tárgyi én számára, mert ellentétben vele ő örökkévaló, aminek illetve akinek mindig is csak lenni lehet, vagyis elérni „azt” még csak gondolatban, azaz még csak gondolatokkal sem lehet, mert „az” nem csak a téren és időn, hanem még a gondolatokon is túli minőség, azaz már maga is abszolút, de itt kifejezhetjük úgy is, hogy maga is az Abszolút (Isten), ámde maga mégsem azonos Istennel, hanem csak tökéletes egységben van Ővele.     

A valósággal igaz valósága is tehát Istennek egyáltalán nem látható, nem megfogható, tárgyi értelmi úton nem érezhető, és még csak el sem elgondolható, mert „az” örökké úgy van, ahogyan van, vagyis örökké változatlanul csak van, azaz örökkévaló. (Ez az egyetlen és igaz, felülmúlhatatlan szépségű és változatosságú valóság még csak nem is tud nem létezni, nemhogy elmúlni is tudna. Ezzel pedig teljesen más e valóságnak még csak a „tudása” is, mint a mulandó valóságnak, akinek viszont „nem-tudása” azaz tudatlansága is van a tudása mellett.) Az igaz valóságra még tehát az itteni „színtiszta létezés”, és „abszolút” szavak is csak rámutatni vagy utalni képesek, noha arra igazán még csak rámutatni, de így utalni sem lehet, mert „az” láthatatlanul mindenütt jelen van, vagyis még ott is „az” van, ahol mi a jelen felfogásunk szerint semmit, vagy már semmit se látunk, még csak a műszereinkkel sem. Csak tehát a nem örökkévaló dolgok gondolhatók el, mint amilyenek az anyagi elme, anyagi én, anyagi üresség, anyagi test, anyagi formák, anyagi dolgok, és anyagi történések. Az ezek fölötti örökkévalóság tehát elgondolhatatlan valóság, vagyis nincsenek benne még csak az itt használatos gondolatok sem, merthogy ezek is változó, és bizony mulandóság alá is vetett minőségek.

Az ember, amikor tehát már közvetlen isteni segítséggel meghaladja, azaz föléje emelkedik, és túl is lép ezen az egész illuzórikus valóságon, a csupa rezgőmozgásból álló egész mulandó, és ráadásul önmagába záródott, végtelen nagy egész látszatú valóságrendszeren, akkor lesz a valóságos önmaga, aminek illetve akinek tehát mindig is csak lenni lehet, vagyis amit tárgyként, tárgyiként soha nem lehet elérni semmilyen erőfeszítés árán sem. Erőszakkal meg az ember még csak nem is lehet valóságos ember, aki „valóságos ember” (Istenember), mindig is van, azaz örökké létezik, csak nem individuális személyként, mint azt most képzeli, hanem Istennel az Örökkévalóval tökéletes egységben, Akinek makulátlanul tiszta és igaz Valóságában tehát mindenki és minden benne van, vagyis még az illuzórikus valóságú valóságok és valóságrendszerek is.

A jelen világ tehát, bármennyire is hisszük egyetlen és igaz valóságnak, nem maga is a Valóság, hanem csak „valóságos világ”, azaz magától a Valóságtól, az egyetlen és örök Forrásból és Forrástól származó, ámde Ővele nem egyenértékű világ, vagyis így önmagában, illetve önmagába zártan létezvén mindig is csak illuzórikus valóság lehet, éspedig benne az igaz valóságban, azaz mindig is csak képletesen azon „kívül” létezéssel létező. Ez a jelen világ-egész tehát soha nem lehet még csak a tökéletes (korlátlan) szabadságnak forrása se, merthogy annak forrása is a Valóság, vagyis a vele is teljes és tökéletes egységben lévő Valóságos Isten. Drága barátom, bízzál te is már csak ebben a mindenek feletti Valóságos Istenben, és legyél bátor már itt, és mintegy már újra is annak lenni, aki valósággal vagy, vagyis mindig csak Őrá és Fiára hallgatva, csak Őt, és a nekünk ebben is a legkiválóbb példát szolgáltató Fiát követve is legyél megint valóságos ember a Valóságos Istenben, aki Ővele és Fiával is tökéletes egységben, és együtt is él ideiglenesen nem az örökkévalóságban tartózkodván is!

Az öröktől fogva, vagyis időtlenül létező és élő legfinomabb, leglágyabb szellemi minőségű, és mégis a legfenségesebb, legnagyszerűbb, legnagyobb, legmagasabb, leghatalmasabb, legerősebb szellemi nyomatékú (leghatásosabb), egyszerre személyes és személytelen, teremtő képességű Erő az Isteni Szeretet, ami Erő önmagában az Isten. Az Isten teremtette embernek szintén a „kezében” (szintén anyagtalan szellemi minőségű tudatában) is a legnagyobb, és így azt is a teljes egészével el-, és be is töltő erő az isteni szeretet, mely szeretettel tehát maga Isten van az emberben is benne, és így hathat Isten általa is a szeretetével, éspedig már csak azért is, mivel az ember is ebből az Erőből, azaz Istenből lévén ugyanez az isteni szeretet mind az egész személyiségével, mind pedig az egész személytelen teljességével is, vagyis olyan mint Isten, merthogy Isten őt a hasonlatosságára teremtette. Az ember olyan tehát mint Isten, amennyiben ebben az előbbi eredeti tökéletességében meg nem rontja magát.

Isten szeretetét magunkba befogadva, és ugyanakkor magunkon szabadon átengedve természetszerűen magunk is mindig csak az isteni jót fogjuk tenni, Isten szerint fogunk szeretni is. Minden tettünk is tehát isteni szeretettel teljes lesz. Minden létező rossz is pedig, köztük így a mi hibás, azaz elrontott cselekedeteink is, csak ugyanezzel az isteni szeretettel „írhatók”, azaz tehetők illetve változtathatók jóvá. Istentől és szeretetétől viszont nekünk még csak nem is lehetnek rossz tetteink. Azok ugyanis mind  mindig csak Istentől és az isteni szeretettől mástól, vagy az ugyanilyen Őtőle másmilyenné lett magunktól lehetnek, vagyis ha bármiben is eltérünk Istentől és az eredeti isteni mivoltunktól, azaz, ha saját akaratra megszűnünk teljesen olyanok lenni, mint amilyen a mi Teremtő Atyánk. Ezzel azonban mindig csak bajt hozhatunk magunkra, vagyis itt a Földön élvén nem csak valóságos lelkileg, hanem mintegy áttevődve rá is, testileg is, vagyis az egész testi rendszerünket illetően egészségben hiányossá, azaz beteggé tesszük magunkat, majd aztán emiatt belefoghatunk magunk is a magunk gyógyításába, ha a továbbiakban nem akarunk akár csak testileg is még jobban, egyre jobban lerombolódni.

Csakis azonban az isteni szeretet ereje által lehet itt a mulandó valóságban (az egész zárt, mert önmagába záródott rendszerű, rezgőmozgásokból álló léttartományban, a káprázat világában) olyan rezgésfrekvenciát generálni, mely meggyógyítani (”helyrerázni”, azaz helyreigazítani) képes a fizikai testet, és ami itt minden más anyagi jellegű problémára is megoldást tud nyújtani, viszont a valóságos léleknek, a teljességgel anyagtalan és energiátlan léleknek problémáira is egyedül az isteni szeretet az egyetlen „gyógyír”. A problémái ugyanis a megtestesült léleknek is az isteni szeretet hiányából vannak, és így az ő fizikai testéé is onnét erednek.

Az emberben is tehát az a legnagyszerűbb, hogy isteni szeretet közvetíthet a lélektársai, és a többi élőlény, és szintén teremtett dolog, vagyis az egész jelen környezte felé is, ahogyan ezt Istentől látja, hogy Ő mindig is teszi. Az ember itt az isteni szeretetét a lélektársai felé a testén keresztül leginkább az őszinte és nyílt mosolyával, a tágra nyitott boldogan csillogó szemével, a kedvesen és gyengéden körülölelő, nyugtató tekintetével, őszinte szeretettel figyelő szemkontaktusával, és még egyéb más testbeszédekkel, például egészen gyengéd, azaz leheletfinom érintéssel, ugyanilyen simogatással, karokkal átöleléssel, de akár csak teljesen nyílt, egyenes testtartással, és még csak az őszinte beszéde hangjával, hangszínével is kifejezheti.

Az isteni szeretetet egy csak gyakorlatban megélhető és megérthető létállapotként lehetne tehát leginkább jellemezni, ami teljesen eltölti a lényünket, és ki is áramlik, illetve ki is áradhat belőlünk mindenki és minden felé egyaránt, és így is erőt ad, éltet, boldogít, megerősíti tudatostól a tudatos értelmüket, és így hat a testünkre is. Minden embertársunkban is Istent a Szeretetet kellene mindig elsősorban szeretnünk, már csak azért is, mert Őtőle van ez a szeretet nekünk, embereknek is, és hogy a „vezetékeinek” is lettünk létrehozva az isteni szeretetnek. Ugyanakkor pedig minden embernek Isten kinyilvánítójának, vagyis Istennek a Szeretetnek testileg megnyilvánítójának kellene lennie nem csak az előbb felsorolt szeretet cselekedetivel, hanem minden cselekedetével, vagyis minden tettének isteni szeretettel teljesnek kellene lennie.

Az előbbiekből már világosan látható, hogy az isteni szeretet egyáltalán nem mulandó érzékszervi érzelem, hanem már az elején megfogalmazott élő és elmúlhatatlan szellemi erőhatás tehát, mely korlátlan erősségű, és örökké cselekvőként, örökké tevékenykedőként létezik. Az őszinte kedvesség is ennek a cselekvő szeretetnek embernél meglétét igazolja, viszont a tettetett kedvesség, a nyájasság, meg ennek az igaz szeretetnek éppen, hogy az ellenkezőjének helyette meglétét, mely Istenétől teljesen más (hamis, képmutató) szeretetet van ez esetben az embernek az isteni szeretete helyett, mely szeretet azonban soha nem fog Isten szerinti jó tetteket eredményezni, hanem inkább csak látszatra jókat, azaz elvétett, hibás cselekedeteket, Istennek az Igaz Szeretetnek nem kedvére levő  tetteket. Az ember eredetileg tehát nem ez a szeretet volt, nem ilyennek kellene lennie, mint amilyen ma is a többségi ember. Barátom, te se ezt a többségi emberi szeretetet fogadd el igaz valóságodnak, hanem kérd hozzá az Igaz Isten, és a szintén igaz Fia segítségét, és magad is már csak azon légy, hogy csak olyan szeretet és szerető legyél, mint amilyen Isten, és az Ő Fia, aki nekünk ezt még emberfiaként is bemutatta, és amilyen szeretet vagy eredetileg te magad is. Minden erőddel arra törekedj hát, hogy már csak isteni szeretettel teljes cselekedeteid legyenek, mert ez nem is csak a magad lelki egészségére, hanem a környezetedben élő lelkeknek is, és az egész nem emberi környezetednek is csak a javára lesz.

(Azt pedig, hogy mégsem ilyen, vagy még mindig nem ilyen szeretetek vagyunk, az esetlegesen  makk egészséges fizikai testünk ellenére is, mindig a beteg és romlott valóságos lelki állapotunk teszi teljességgel egyértelművé. Az ember ugyanis a leginkább azzal rontja meg magát, hogy itt évén magát képzeli az egyetlen Istennek, még ha csak egyetlen embertársa fölött is, és ezt, vagyis a másikánál nagyobb, több, erősebb, hatalmasabb mivoltát még a testi mivoltával is kifejezésre juttatja. Barátom, netán ha ilyen szeretet lennél, az Igaz Szeretet nevében kérlek, sürgősen változtass rajta!)

Az ember a tárgyi elméjében és a tárgyi világban van elveszve, de e két tárgyi dologba „beleveszve” is van, vagyis nem is csak elmerülve van bennük, hanem Isten helyett ezekkel van szerelembe esve is, és ezért ezekkel él egységben is, és nem pedig az őt is, és a jelenlegi „szerelmeseit” is teremtő illetve nemző Istennel, az ő igazi Szerelmesével.

Ahhoz azonban, hogy az előbbi hibánkból helyreállhassunk, legelőször is valóságos lelki életünkkel teljes szinkronba kellene kerülnie a testi életünknek, de mivel ezt még mindig nem tudjuk megvalósítani, úgy hisszük, hogy még csak ezt illetően is mindig a másik emberben, a másik emberekben van a hiba, és nem pedig mibennünk. Végül pedig, más jobb híján Istent tesszük felelőssé ezért is, vagy pedig ezt már Istennel együtt figyelembe se vesszük, nemhogy foglalkoznánk valamennyit is vele, vagy akár csak magával Istennel is. Ezzel pedig megint csak maradunk annál, hogy inkább törődünk csak a testi életünkkel. Így azonban nekünk továbbra is az lesz a jó, az lesz a helyes ebben is, ahogyan ez jelenleg is van, vagyis változatlanul a rosszat, a helytelent tartjuk jónak.

Az azonban a mi bajunk, hogy mindenki másnak igyekszünk megfelelni, másoknak igyekszünk eleget tenni is, viszont a valóságos lélek mivoltunknak, az isteni lélek mivoltunknak sem megfelelni, sem pedig eleget tenni nem akarunk, és így pedig Istennek sem fogunk tudni megfelelni, de eleget tenni sem, vagyis itt élvén is már mindig csak Őszerinte cselekedni, Őszerinte szeretni, először is Őt, az igaz Szerelmesünket, és Őutána pedig már a felebarátainkat, vagyis kivétel nélkül minden embertársunkat is. Ráadásul pedig így még csak a saját életünket sem fogjuk élni, hanem mindig csak másokét, akiknek megfelelően élünk.  Ha ugyanis az ember mindig, vagy leginkább másoknak megfelelve él, akkor nem a maga életét, hanem azokét éli, akiknek megfelelően él. Az isteni mivoltunk így nem tud tehát érvényre jutni, nem mer érvényre jutni, még nem elég bátor ehhez. Egyszerűen tehát ez az oka, hogy a közvetlenül az Istenéből való isteni önazonosságunk még mindig nem képes előállni, és itt is úgy gondolkodni, szólni, és tenni, mint azt „otthon”, az Isten legközvetlenebb világában, az örökkévalóságban Isten szintén örök fennmaradású szeretet lényeként ez előtt a létező legtermészetesebb módon mindig is tette. Bátorság helyett még tehát változatlanul félelemmel, és egyéb más rosszakkal vagyunk teltek, és lelkileg leginkább ezért vagyunk betegek. Minden testi  és „anyagi lelki” (pszichés) betegségünk is azonban elsősorban a szellemi tudati egészségtelenségből, azaz valós szellemi hiányból adódik. A szellemi avagy isteni tudat mivoltunk ugyanis a töredék részével  az anyagi valóságban tartózkodván azzal tárgyivá átváltozik, és így nem lesz többé teljes egész, viszont  maga ez a tárgyivá lett tudatrészünk is beteggé, azaz egészségtelenné lesz attól, hogy ő is hiányos lesz a neki is az egész teljességét jelentő részéből, és ezzel még azt is elfelejti, hogy eredetileg kiből, és honnét is való, és e külső hatásra, meg az Isten és Ővele egy Tudata, vagyis az Egy Igaz Isten helyett a tárgyinak lett tudatunkkal való meghasonulásunkra mi magunk is elfelejtjük, hogy kik és mik, és honnét, kitől, mitől valók vagyunk. Addig pedig míg ebben a valódi önmagából egyszerűen tehát csak kifordult tudatállapotban maradunk, az előbbiekre rá sem fogunk jönni, és így hús-vér emberi tudatoknak fogjuk magunkat tartani, és aszerint, vagyis a tárgyi tudatunk, a szilárd testi tudatunk szerint fogunk élni, vagyis magunk is a halál felé fogunk menetelni, mint azt a fizikai testünk és fizikai tudatunk teszi. Az embernek a szellemi lelki elméje, a szellemi minőségű elméje (isteni tudata avagy Isten-tudata) vonatkozásában lenne tehát szükséges megújulnia, merthogy annak a külvilágban élő része eltárgyiasult. Az előbbi végett nekünk szellemi avagy isteni lelkeknek, visszavéve hatalmunkat és erőnket tőle, ki kell lépnünk a tárgyi elménkből, és élére kell állnunk, azaz magunk mögé kell utasítanunk, nekünk kell irányítanunk azt (is), és ugyanakkor pedig engednünk kell azt is, hogy onnantól kezdve az Igaz Élet vagyis az Igaz Isten a Szeretet Isten a Fia által is segítsen nekünk teljesen is helyreállítani a teljes szellemi elménket már itt az anyagi életben, vagyis hogy megtestesülten is már csak az Ő életrendje szerint éljünk igaz szeretettel mindenkinek csak a javára, és senkinek se a rovására, kárára, mint amire az eredetünk igaz valóságában is van hivatásunk, ahová vár vissza Isten bennünket, a korábbi önmagából kifordult magunkkal végzett életvitelünket végleg elhagyván az Istennek Fia általi teljes helyreállításunkkal. Drága barátom, azt kívánom neked, hogy legyen neked is ez a „véged”, vagyis hogy Istenhez és Fiához a teljes egész mivoltoddal odafordulván, és kérvén Őket erre is, már soha többé ne legyél elveszett ember!

Ha valóban az Igaz Istent keresed, ne fogadj be magadba tanított tudatlanságot is, hanem minden ilyen rosszat is magad is törekedjél végleg kiszorítani magadból

Az Igaz Istenről, és az Ő közvetlen világáról való tudatlanságát itt az ember sajnos még tanulja is, vagyis azt még „nevelik” is belé a csakis tárgyi tudományokat tanító iskolákban, de szégyenszemre még a legtöbb vallásban, és a szintén Istenről tanító, magukat azonban egyéb más neveken nevező emberi gyülekezetekben, szervezetekben is ugyanezt teszik, és vannak ugyanilyen egyéni tanítók is. Az utóbbiak ugyanis Isten nevére hivatkozva mind hirdetnek maguk kiagyalta igazságokat is, melyek viszont nem örök fennmaradásúak, hanem nagyon is mulandóak, és minden ilyen hitetőről sorra be is fog bizonyosodni, hogy ezek az általuk szintén Istentől valóknak feltüntetett, és így elhitetett igazságaik valójában nem is igazak, hanem egytől-egyig hamisak, vagyis csak a Valóságos Istenről és valós szellemiről való tudatlanságukat tükrözik magukkal. Ilyenek viszont még a mai világban már gomba módra szaporodó „spirituális tanítók”, a tudatos teremtés tudományát is átadni tudó, test anyagi és finom anyagi test, lélek, és szellem gyógyító, az élő embert, és az élő energiavalóságot a teljes egészével ismerő, és azt Istennek mondó emberek is, akik e „legnagyobb egésznek” részeit saját akaratuk, és kényük kedvük szerint alakítják, azaz formálják tovább, teremtenek bele, éspedig az Igaz Isten ebbéli meghatározásaira és figyelmeztetéseire mindre fittyet hányva, vagyis mindent az ő saját istenük szerint tesznek benne, akik a legtöbb esetben elsősorban mégiscsak ők maguk, vagy pedig a szerető vagy szeretet „univerzum”, aki mindig ugyanazt akarja, mint amit ők, és ez a kozmikus vagy kauzális egységtudat hatalmasság minden tárgyit meg is ad nekik, amire csak vágynak. Az utóbbi emberi csoportok, és a szintén hírnevessé lett egyének is tehát az Isten szavai mellett szintén adnak, sőt árulnak is, tanított illetve tanult tudatlanságot is az embereknek Istenről és az Ő egész Teljességéről, ahogyan csak önmagukban, és így az összességükben is, minden tárgyi tudomány is tanult tudatlanságnak minősíthető, mert a valósággal igaz valóságban (a valósággal örök szellemi létben, vagyis az igaz örökkévalóságban) nemhogy semmire sem mehetne az ember (lélek) a tárgyi tudományával (így pedig valamennyi létező és élő finomenergia mező, és azok tagjainak is teljes ismeretével is), hanem Isten közvetlen valóságába még csak át sem viheti magával ezt az itt szerzett tudományát, és így a tárgyi teremtő tudományát is csak itt használhatja, még ha az az itt elérhető legmagasabb szintű is. Isten ugyanis soha nem az emberi anyag illetve energia testet (a szemében csak „párafelhőt”) nézi, hanem a mulandó testnél jóval fontosabb örök és anyagtalan lelkét, akinek Őmellette, és Ővele egységben is élvén, a tudása és képessége is örök, és nem pedig mulandó, mint a tárgyi tudás egésze. A test tudása és képessége (beleértve ebbe az energiatest energetizáló képességeit is) valójában tehát teljesen más, mint a teljességgel anyagtalan és energiátlan, azaz csak isteni teljesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű erőből álló  szellemi léleké. A test szerint élő lelkek azonban még csak kedvesek sem lehetnek Isten előtt, mert a test gondolata mindig is ellenségeskedés Isten ellen: „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek (Isten) szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség". Ameddig tehát az emberek többségének a testi kívánságaik, testi vágyaik teljesítésén, vagy akár csak a testükön és képességein, meg az azokkal itt elérhetőkön jár az esze, addig Isten már felszabadult (tudatlanságuktól és istentelen tulajdonságaiktól megszabadult) lelkeinek inkább már csak a Lélek dolgain, hogy ők már mindig csak azt tegyék itt is, amire a Lélek indítja őket. (A testükkel is már csak lélek szerint tesznek.) Mivel pedig mindig is a gondolkodás határozza meg a tetteket, a két embercsoport életfelfogása, élete, azaz a gondolkodása és abból adódó cselekedetei akár tehát teljesen, és így bizony már gyökeresen is különbözőnek mondhatók.

Az embernek az Isten-tudat mivoltát, vagyis a tiszta és tisztán szellemi minőségű isteni lényegét, az Istennel egylényegűségét kellene tehát itt a tárgyi valóságban élvén is megtestesítenie, és nem pedig a direkt erre a célra szolgáló, vagyis éppen ezért teremtett, és aztán pedig magát művi úton sokasítani is képessé tett testekkel meghasonulnia, vagy azokkal már azonosulnia is kellene. Az embernek (szellemi léleknek, azaz isteni tudatnak) magát tehát itt a mulandó anyag illetve energia világában is meg kellene tudnia valósítania, vagyis a valóságos (örök) mivoltát itt a cselekedetein keresztül is meg kellene tudnia nyilvánítania. A lelki önmegvalósítás lényegében azonban az, amikor az ember (szellemi lélek) közvetlen isteni segítséggel, és már újra, azaz ezúttal már tudatosan is a legfelsőbb, vagyis az Istennel tökéletes egységben, és együtt is élő önmaga tud lenni, és „az” lesz itt élvén is, és képes lesz már végérvénnyel (örökre) is Isten tudatának tudatosan is, azaz ebben a tudatban megmaradni, és ezt az akarata szerint fel tudja itt fedni is, vagyis teljességgel ki tudja nyilvánítani is itt az eredetitől teljesen más körülmények között is. Isten segítségével már tehát gyakorlatilag is előtérbe tudja hozni az itt is megvalósított teljességgel anyagmentes Isten-tudat, azaz a tudatos szellemi lelki mivoltát, ami örök lényét itt az ehhez szintén kellő tisztaságúra megtisztított tárgyi (valójában azonban ekkor inkább már csak tárgyszerű) tudatán keresztül nyilváníthat ki, azaz tehet a révén itt is nyilvánvalóvá, vagyis lesz ezen eszközén keresztül itt is érzékelhető igaz valósággá illetve igazsággá, mely igaz isteni lényeg viszont már ellentétben a tárgyi tudatával nem változó és mulandó igazság, hanem örök-állandó, azaz valóságos igazság, mivel Istennel már örökre egységben van a maga részéről is. A valójában határtalan és korlátlan isteni tudat ez esetben tehát a behatárolton és korlátozotton keresztül fejezi ki (az elméjén és testén keresztül tárgyszerűen is láthatóan nyilvánítja meg, azaz itt mintegy úgy eszközli ki) a teljes egész szellemi minőségű magát, merthogy az Isten hasonlatosságára létező határtalan képességei (a nem tárgyi, hanem valós szellemi képességei) a számára még bizony ezt is lehetővé teszik.

Az előbbiekből már az is megérthető, hogy a leginkább a Bibliából ismerhető „Ige” is nem mást jelent tehát, mint az örök-állandó fennmaradású, örökké éber, örökké cselekvő, örökké csak „jót” (tökéleteset) alkotó és tevő, Istennel a Szellemmel, és az Ő ”kézművesének” is nevezett Teremtő Erejével is egy Isten-Tudatot, Aki és Ami tehát szintén maga Isten lévén megtestesülni is tud, mely megtestesülés alatt mind tehát minden anyagtalan szellemi forma, mind pedig minden „szilárd” és nem szilárd anyagi testi, azaz anyagi forma magára felvételét lehet és kell is érteni, ha igazán, és teljesen is meg akarjuk ismerni Istent, a mi Atyánkat, Akinek tehát mi is az Őt megnyilvánító, és egyedül igaz létezését magukkal igazoló szellemi tudatai vagyunk az Ővele egy Tudatából, azaz lelkek vagyunk Lélekből.

Az ember itteni lelki és teljes önmegvalósítása az előbbiek fényében (értelmében) azonban részint már Isten itt is történő megvalósításnak is nevezhető, viszont ez a rész szinten történő Isten-megvalósítás még nem azonos a teljes Isten-megvalósítással itt a mulandó valóságban, amit itt eddig még csak a magát emberfiának is nevező Jézus esetében észlelhettünk, és változatlanul észlelhetjük is, amikor csak akarjuk. Felszabadulván, és Istennek az Ővele egy Tudatában is megmaradva viszont az ember már itt is hallhatja, és az értelmével láthatja is Istent (még bizony a mulandó dolgokban, vagyis minden anyagi testben is), Ameddig azonban Isten a lelkének még a testét is élteti, addig a lélek szemtől-szembe, azaz a testi szemeivel nem láthatja Őt, és így nem is beszélhet Ővele, hacsak rendkívüli esetben ezt nem maga az Isten akarná így is, és tenné lehetővé is. (Az Ószövetség idején volt erre is, nem is egy példa.) Szabad ki-be járása is pedig Istenbe, vagyis az Ővele és az Ő Teremtő Erejével is egy Tudati Teljességébe csakis az Isten segítségével itt már teljesen is megvalósult léleknek lehet, és csak az ilyen lélek érezheti is mindenben, és természetesen magában is Istent, valamint a maga beteljesedettségét, és az Istennel (és így persze már a mindennel is) való egységét is. Az itt és már teljesen is megvalósult lelkek már tehát csak lélek szerint, azaz örökkévaló lelkekként élnek itt is, éspedig annak ellenére is, hogy a mulandó testük révén még a külső életben, a mulandó anyagi életben is részt vesznek, ámde abban már mindig elsősorban szellemi lelkekként, és soha nem pedig elsősorban vagy kizárólagosan testi emberekként, mint az utóbbiakat az emberek (lelkek) többsége sajnos még mindig teszi, ha éppen már magasabb energiavalóságokban, azaz a jelenleginél jóval magasabb dipólusos energiarendszerekben tartózkodván („lakozván”) is. Az újabban itt színre lépett tudatlanságot tanítók is kivétel nélkül mind testi emberekként, újabban „energialényekként” élnek, vagyis valamennyien csak a szájukkal mondják, hogy ők az Igaz Istennek lelkei, és hogy ezért Őhozzá hasonlóan örökkévaló lelkek ők is, meg, hogy a mindenség is ők, és az nélkülük nem is lenne. Az Igaz Isten igaz lelkei azonban egyáltalán nem ilyenek, még csak a beszédjeiket illetően sem.

Az ilyen fentebb leírt, „bilincseitől”, azaz korlátaitól nagyrészt már megszabadított, és ezért felszabadultnak is nevezhető lélek tehát az, aki Isten segítségével megszabadult a tudatlanságától, és a világtól magába vett, istenellenes erőtől származó istentelen tulajdonságaitól, és ezek révén pedig már minden, Istennek nem tetsző világi élettől is, lényegében azonban a mulandó test szerint, vagyis az Istentől még mindig elkülönülten való éléstől. (Legközvetlenebbül tehát az anyagi testi rendszerünk egésze, benne tehát a legfinomabb energiatestünkkel is, az a „fal”, amely elválaszt bennünket Istentől. Pál apostol ezért nevezte „fehérre meszelt falaknak” a test szerint élő vallási vezetőket. Ők ugyanis a testi mivoltukkal, a földön járó „lábukkal” is tisztáknak, azaz már teljesen tisztáknak tartották magukat, és ezt még a sírjaikon is demonstráltatták az utódjaikkal, akik őket ebben is követvén ezt meg is tették.) A világban jelenlétével viszont a már felszabadult lélek is ösztönzőleg tud hatni, és hat is így az emberek egy részére, hogy ők is legyenek tiszták, szelídek, mindig derűsek, kedvesek, és maguk is már csak isteni (és nem pedig világi!) szeretettel bíróak, vagyis az Istenhez hasonlóan szeretőek, már tehát csak Öt az Igaz Istent, és nem pedig helyette a világi embereket, a testi (a magukat a tárgyi elméjükkel és testükkel azonosító) embereket, vagy azokat is követőek. Azoknak ugyanis rossz tanácsadójuk van. A tanácsadójuk terjeszti ugyanis a körükben az emberi eszközei révén is a tudatlanságot, azt persze igaz tudásként, igazi hatalomként, és csodás „szellemi” képességekként is feltüntetve, ami utóbbiak is azonban mind csak tárgyiak. Ezek tehát mind azok, amiktől az Igaz Isten lelkeinek teljesen, és már mindörökre is, meg kellene tudniuk szabadulniuk. Akik pedig az Igaz Isten lelkei, azok mind tudják azt is, hogy a megszabadulás és felszabadulás Isten és Fia segítsége nélkül nem valósulhat meg, és ezért folyton kérik is Őket, hogy szabadítsák meg és fel őket is, hogy aztán itt már teljesen is megvalósulhassanak, és végül pedig már Istent is megvalósíthassák a teljes (mert az előbbiek révén már be is teljesedett) magukon keresztül. Akik pedig nem így tesznek, hanem rendületlenül folytatják a test szerint, és a világ szerint való élésüket, azoknak más esélyük nemigen marad, minthogy csak még több tudatlanságot, még több rosszat magukba gyűjtve végül aztán már teljesen is meg fogják valósítani, és meg is fogják magukkal itt nyilvánítani is a gonoszt, vagyis az eredeti cél helyett végül az ő lelki testét építik fel magukkal (és bizony, még a kézzelfogható testükkel is a gonoszt fogják legvégül majd ábrázolni), és nem pedig Krisztusnak tisztán lelki testét építik magukkal, mint a Krisztus által teljesen is megtisztított lelki „kövek”, mely isteni tisztaságú, anyagtalan szellemi minőségű testben avagy „szent templomban” („tiszta testben”, azaz tökéletesen tiszta szellemi testben) vehet, és vesz is örök lakozást az Isten, és soha nem pedig gerjedelemből született testekben, vagy akár csak kézzel készített templomokban is, melyekben is a többségben levő test szerint élő lelkek az ő atyjukat, a hamisság atyját, a gonosz atyát, vagy éppen azt is imádják, és nem pedig már kizárólag csak az Igaz Istent, az egyedül igaz és valóságos Atyát. Aki szellemi lelkek viszont ellentétben ezekkel az emberekkel, már csak a jó tanácsadóra hallgatnak mindenben, azok különösen emberektől, már soha többet nem vesznek be tanított tudatlanságot.

Az emberi többség Istennek még csak a szellemi „testét” (a Szentnek szent formáját, a Tisztának „tiszta testét”) sem tudja helyesen elképzelni, mivel még mindig csak a maga anyagi testi, és legfeljebb is még csak az energiatesti teljességéből indul ki, vagyis az emberiség legszélesebb rétegének nézőpontja szigorúan anyag és energiaalapú maradt. (Az „átlátszóan tisztát” még mindig csak valamilyen energiának véli. „Csak energia van, mindenütt energia van, energia vesz körül bennünket.” Sötét energia veszi tehát körül a szintén energiákból állónak minősülő látható színes nagy energia-kavalkád egésznek nem látható anyagi részeit is. Csakhogy ez a végtelen látszatú hatalmas nagy egész testi egység, mint a jelen hús-vér testünk is, egy zárt (mert önmagába záródott) energiarendszer, aminek sötétségestől is benne kell lennie valamiben (különben innen még csak az azt körülvevő, szintén tárgyi minőségű sötétség sem látszódhatna), éspedig egy olyan valamiben, amitől és amiből eredetileg van, és amitől a teljes egészével létfüggőségben (is) van, vagyis ami nélkül még csak nem is lehetne. Ez a valami és valaki pedig nem más, hanem éppen, hogy a Mindenható Isten, a makro és mikro fizikai testét is maga teremtő Isten, és az Ővele egy és azonos szellemi minőségű, és ezért egyet is jelentő testi Teljessége, ami valósággal Végtelenben, avagy igaz és átlátszóan tiszta Végtelen Valóságban van benne ez az Övétől a teljességével is „más” végtelen nagy látszatú fizikai test, vagyis a fizikai testi rendszere teljes egésze, mint látható világegyetem. Most azonban, hogy szinte már az egész emberiség belefogott az „energetizálásba”, meg az energia-kerekeknek, különféle energiatesteknek is színes fényekkel, meg színes kristályokkal, de egyéb más energiákkal is reparálásába a „szellemi erejével”, erre az előbbire már még csak véletlenül sem gondol, merthogy ilyet igazán még csak elképzelni sem akar, nemhogy igazságnak elfogadni is tudná, merthogy így magának máris nem ő maga, vagy esetleg még az „univerzum” (vagy másik nevén még „kozmikus egységtudat”) lenne a „szellem istene”, hanem mégiscsak az elébb leírni, azaz Őrá itt használatos szavakkal rámutatni próbált Igaz Isten lenne neki is az egyetlen Isten.

Isten az abszolút testével azonban minden testi emberi más elképzeléssel ellentétben nagyon is van, azaz igenis létezik, és egyáltalán nem olyan, mint az ember teste, noha Isten az akarata szerint a miénkhez hasonló testet is bármikor felölthet Magára, sőt, használhatja akár a mi jelen anyagi testünket is, vagyis fizikailag tevékenykedhet még általa is, mint afféle szintén „eszközével”. Csakis tehát az Igaz Istenről teljesen tudatlan emberek, meg a nem mind helyes tudású emberek hasonlítják a maguk testéhez Isten testét. Istennek a teste azonban teljességgel nem is egyezhet meg az ember testével, ugyanis az Ő teste nem mulandó test (még tehát az emberi arányú teste sem!), hanem egy időtlenül ragyogó, minden anyagtól, anyagitól, és szintén itt megismert energiától teljességgel mentes „tudástest”  (az abszolút önmagáról tudatosan is tudó szellemi értelmi és szellemi szeretet „anyagú” tudat), mely azonos szellemi minőségű egyben tartalmat és „formáját” így éppen, hogy az a tartalomra teljességgel, és szintén időtlen létezéssel áttevődő, miáltal Ővele mindig is örök illetve abszolút egységet képező legtisztább értelme és szeretete tündöklése illetve ragyogása (egy szóval: „világossága”) rejti magában, azaz teszi a jelen formátumú számunkra egész egyszerűen láthatatlanná, ami valójában a „szentségétől”, vagyis az átlátszó tisztaságától van. Ezért ismerjük mi emberei teremtményei e jelen létállapotunkban illetve léthelyzetünkben Istent „láthatatlan Istennek”.

Isten valójában tehát olyan, mint egy innét nézve a „háttérben” időtlenül fennálló, és vég nélkül ragyogó, nem anyagból, nem anyagiból, nem energiából álló végtelenül hatalmas és szintén rendkívüli fényességű „nap” (vagy még érzékletesebben kifejezve: „nap-erő” szerű), míg az ember jelen „szilárd” teste hozzá képest olyan, mint egy „férgecskényi” párafelhő, mely ugyan magával látszatra képes eltakarni ezt a „napot”, de attól ez a semmiben nem felülmúlható nap még a változatlanul ott létezik a „helyén”, és bármikor és bármiben felül képes múlni, sőt szét is képes egy pillanat legkisebb töredékrésze alatt is oszlatni, de meg is tudja semmisíteni is a párafelhőt, ha úgy akarja. Már talán ennyiből is világosan látszik, hogy az, hogy ez a „felhő” magával egy időre képes eltakarni a napot, egyszerűen csak a korlátolt tudásunknak, és az önmagukban szintén nem tökéletes anyagi érzékszerveinknek tudható be. Végül is azonban egyszerűen csak a felvett hibás nézőpontunkból fakad, hogy úgy érzékeljük, hogy a fényesen csillogó égitesteket képes akár teljességgel is elfedni előlünk egy felhő. Az igazán valós helyzet ugyanis az, hogy ezek az égitestek valósággal egyáltalán, vagyis jelentőséggel még csak részint sincsenek, illetve így sem lehetnek a felhővel elfedve, mivelhogy még a Föld légkörében található legnagyobb felhő is csak porszemnyi méretet képez még csak a Napunkhoz képest is, valósággal tehát képtelen azt illetve azokat magával elfedni. Erre tehát sem innen távolról, sem pedig közelről, még csak lehetősége sincsen, de nem is lehet sohasem. (Itt el lehetne azon is gondolkodni, hogy még csak a Napnak Holddal eltakarása is milyen valóságszinten létezhet csak. A káprázat káprázatáról van tehát szó itt is, és nem pedig igaz valóságról még csak ez esetben sem. Minden dicsőség Istennek ezért a csodálatos alkotásáért is!)

Ha tehát teljességgel anyagtalan szellemi testileg Istent egy végtelenül nagy, és felülmúlhatatlan fényű, tündökölő ragyogású naphoz hasonlóként képzeljük el, akkor Őt úgy kell látnunk, hogy az Ő tündöklően szép, és teljes tökéletes avagy abszolút tudással szintén telített transzcendentális (jelen természeti test fölötti) formáját valójában a „tulajdon maga” azaz a legfőbb lényegi önmagavalója ragyogása „fedi be”, éspedig teljességgel. Ez a formájával azonos "anyagú" (mivel a tulajdon teljes formája is csak Őbelőle van) belső lényegi ereje pedig e ragyogó „formája” révén, azaz rajta keresztüljövően terjed állandóan (örök folyamatossággal) „ki”, vagyis az egyetlen központi magából kifele irányban is egészen a végtelenségig, sőt azon túlra is halad, illetve áramlik vagy éppen árad változatlanul előre irányban, de mi ezt már, vagy inkább még nem érthetjük meg. Itt ugyanis már az itt leginkább felülmúlhatatlan fizikai fényhez hasonlítható, létező és élő legtisztább szellemi szeretet és értelem abszolút egysége el- és kifogyhatatlanságáról, illetve az egyetlen „Magjából” avagy „Forrásából” való örök folyamatos, és minden irányú kiáramlásáról és áradásáról van szó. Csakis az itteni látszatra, vagyis csak fizikai szemmel, és a hozzá igazított műszerekkel nézve létezik tehát még maga a „sötétség” is, ugyanis valójában mindig is és mindenütt csak a fénylő „Világosság”, vagyis maga az Isten van, mert Isten minden, Isten a mindenség is. Őbelőle van tehát az űr sötétje, a „sötét anyag”, de még maga az Istent ellenzővé, azaz Élet-ellenessé lett „gonosz”, vagyis a „sötétség fejedelme” is.

Mi, most magukat „földieknek” valló emberi tudatok tehát éppen, hogy a mulandó „fától”, vagyis a tulajdon anyagi testünktől nem látjuk a minden tagját uraló „Rengeteget”, azaz „magát az Istent, és az Ő Ővele egy Teljességét” („gyökerestől” tehát a létező leghatalmasabb „Szálfát”, a Lét és Életfát, és az Ő minden „termését”, vagyis az egész teremtését jelentő egész „országát”, azaz „Rengeteg Erdejét, a személyes Magából való szintén „szálas (egyenes) fáival”, avagy tehát „fénysugaraival”), hanem még csak a Teljessége anyagi részének is csak egy részletét láthatjuk. (A mi fánktól nem látjuk az Erdőt.) Az önmagukban tökéletlen anyagi érzékszerveinkkel, és az azokhoz igazított műszereink segítségével is viszont még csak ezt a részegészt sem értjük illetve tudjuk teljesen és tökéletesen, bár úgy hisszük, hogy abszolút helyesen ismerjük az anyagi energiák egészét, és, hogy ezzel már az isteni teljes tudásunk, az isteni teljes és tökéletes világosságunk is újra megvan. E tévhit, vagy még inkább vakhit tehát az, ami miatt nem képes a közönséges ember nemhogy meglátni, de igazán még csak megérteni sem Istent, hanem csakis akkor, ha már valóban, és mintegy már újra is egyedül csak az Ő hív és hűséges engedelmes szolgálója (az Élet, azaz maga Isten világosságával világító „fénysugara”) lesz, és nem pedig az önmagában csak mulandó lehetőségű anyagé, mely anyagot az emberi többség bizony most még mindig rendületlenül szolgál, újabban már energiaként is. Az emberi lélek anyagtól és energiától az Igaz Isten felé történő végleges visszafordulása esetében azonban Isten megismerteti, és meg is érteti vele mind a személyes Magát, mind pedig az egész „Teljességét”, vagyis az egész „országát” is, ami egyben az Ő Teljessége uralmát is jelenti. Az Isten szellemi minőségű teste tudására is tehát csakis ezen Isten által irányított folyamat révén lehet az embernek eljutni, vagyis végül is megtudni, és meg is érteni, hogy az Ő teste minden létező tudásnak, azaz a teljes és tökéletes, lényegében azonban abszolút tudásnak, ugyanakkor pedig az ebből is adódó szintén felülmúlhatatlan örömnek, és az ugyanilyen szintű boldogságnak, de a legfontosabbnak és legörökebbnek is nevezett szeretetnek is a szimbóluma (jelképe). Isten teste valójában tehát egy abszolút gyönyörűséges értelmi, illetve tudatos értelmi tudással is (mert tehát a még értelemnél is fontosabb legtisztább szeretetével is!) telített test, mely test egyszerűen ezért nevezhető az abszolút értelemtől származó, és ezért vele egyazon abszolút tudás létező leggyönyörűségesebb, és szintén abszolút formájának, vagy az ugyanilyen minőségű szeretet teljesen és tökéletesen tiszta formájának, ami is abszolút formát jelent ugyanezen abszolút tartalommal, azaz szintén valóságos lényeggel. Isten eme transzcendentális testével pedig minden létezőnek és élőnek a tulajdonosa is, mint ahogyan a hasonlatosságára mi is tulajdonosai vagyunk, a teljes fizikai testünk legparányibb élő, de a látszatra nem élő részegységeinek is, mely összes részegység annak is tehát az „egészét” avagy a „teljességét” teszi ki.

(Remélhetőleg az előbbiekből még az univerzum avagy kozmosz fényének, a kozmikus tudatnak „fényküldöttei” avagy „fénylényei” is megértik, hogy nekik is túl kellene még ezen a nagy tárgyi fényen is lépniük, hogy az Igaz Isten „fényével”, vagyis végül is a létező leghatalmasabb „Szellemi Nappal” ők is újra közvetlen kapcsolatba kerülhessenek, és onnantól fogva ne a kozmikus fény- és egyéb más energiáikkal, hanem már csak az Ő „fényével” reparálhassanak akár bármi tárgyi minőséget is, mert ez az egyedül igaz „fény”, még az összpontosított egész energiafénynél is jobb és erősebb hatású még erre is, éspedig még csak egy „fényszikráján”, azaz „fény-szálacskáján” keresztül idejőve is.)

Mit kellene itt a Földön élve tennünk, ha innét egyenesen valósággal haza, és nem pedig helyette most meg már csak az „energia-menyországba” akarunk jutni

Az előbbi „haza” célhoz legelőször is meg kellene szabadulnunk az anyaghoz és finom anyagiakhoz (energiákhoz, illetve az energia részecskék rezgéseihez, egyszóval a „káprázathoz”) való ragaszkodásunktól, és bizony bárkinek még csak gondolatban gyűlölésétől is. (Tetteinkben teljesen menteseknek kellene lennünk a ragaszkodástól és gyűlölettől.) Kontrollálnunk, és fegyelmeznünk is kellene tudnunk a testünket, elménket, beszédünket, és a nyelvünket is. Le kellene tudnunk mondani kivétel nélkül minden anyagról és anyagiról, menteseknek kellene lennünk még a testtudatunktól, minden tárgyi gondolkodástól, és a hamis énünktől (energia-egónktól, a tárgyi gondolati önazonosságunktól) is, de menteseknek kellene lennünk a büszkeségtől, és akár csak az anyagi nagyságunkkal, jóságunkkal, szépségünkkel való kérkedéstől is. (Ha nem élünk testi felfogásban, akkor még csak nem is lehet bennünk alaptalan büszkeség, és így pedig már kevélység, és gőg sem. A hamis fölényérzetből fakadó „spirituális gőg” kiabálja, sőt egyenesen ordibálja a még mindig csak testi életfelfogásnál tartást, és csak a szájjal „spiritualitást” is! Ráadásul már az erre az igaz létállapotra újabban használt, értelmét illetően teljesen modernizált, azaz megváltoztatott szó is árulkodik a hazug és gőgös mivoltról, mintsem leplezné azt a használóinak. A valósággal az igazulásuk útját járó emberek nem hadonásznak a „spiritualitás” szóval.) Minden hazugságot is azonban el kellene hagynunk, és el is kellene utasítanunk magunktól. Minden embert magunkkal azonos rendűnek kellene vennünk, vagyis senkit nem kellene alacsonyabb vagy magasabb rendűnek tekintenünk. (Minden embernek az a méltósága, hogy ember. Amit az ember szó „takar”, az egyazon anyagtalan lelki minőség, egyazon érték, lényegileg nincsen tehát semmi különbözőség, hanem csak teljes egyezőség, azaz csak egység van.) Nem szabadna vágyódnunk semmi anyagra, anyagira, és még csak testi erőre, testi, és nem testi energiákra sem, vagyis nem vágyhatunk arra sem, hogy anyagi dolgokkal, illetve anyagi dolgok, azaz tárgyi minőségű dolgok másoktól való elfogadásával a testünket és testi énünket naggyá és erőssé tegyük. Nem kellene tehát még csak elfogadnunk sem olyan anyagi dolgokat, melyek az itteni felfogás illetve látszat szerint különbekké, jobbakká, erősebbekké tesznek bennünket a többi embernél. Az alapvetően szükséges dolgok közül is pedig csak azt illetve annyit fogadhatnánk el, ami valóban szükséges az anyagi életünk fenntartásához, amit mindig elsősorban az itteni lelki fejlődésünk megvalósulása érdekében teszünk, és nem pedig tárgyi élvezkedés az elsődleges vagy kizárólagos célunk ezzel az élettel, még ha a fejlődésünk mellett lehet itt ilyenekben is részünk, mivel ezek között is vannak, amik szolgálhatják a lelki előrehaladásunkat. Meg kellene tudnunk szabadulni még csak vágy szinten is a kéjtől (az anyag illetve energia kéjes szeretetétől), de a dühtől, és haragtól is, és mentesíteni kellene magunkat a hamis birtoklásérzettől is. Egyedül Isten ugyanis mindennek a legfelsőbb tulajdonosa, vagyis minden dolog, és még „mi magunk” (azaz hústestileg, energiatestileg, lelkileg, szellemileg) is az Istenéi vagyunk. Nem az anyagot és anyagit, meg újabban az energiákat (különösen a „pénzenergiát”) kellene tehát itt a Földön gyűjtögetni magunknak, hanem egyszerűen csak az Igaz Istenben kellene gazdagoknak lennünk itt a Földön élvén is. Tudatában pedig annak, hogy Isten-tudatok (Istennek tudatosan is szellemi lelkei) vagyunk, mindig békésnek és derűsnek kellene lennünk, és mindenkit kivétel nélkül, éspedig egyenként egyaránt, és mindenkit egyként is kellene szeretnünk isteni szeretettel, az Istentől való szeretetünkkel. Ez ugyanis az eredeti természetünk.

A Földön élvén sem uralkodhatna tehát rajtunk a testi felfogás, nem befolyásolhatna bennünket a veszteség, de éppen úgy a nyereség sem. Nem törekedhetünk az érzékek tárgyinak megszerzésére sem, és nem is kötődhetünk hozzá az érzékkielégítés tárgyaihoz. (Teljesen el kell tudnunk oldódnunk tőlük, ha esetleg még vannak ilyenek.) Nem hihetjük, és nem is tudhatjuk tehát magunkat a testünknek, merthogy nem ez az igazság. Az igazság ugyanis az, hogy a tiszta és teljes szellemi lelkünkkel, az egész teljességével anyagtalan és energiátlan lelkünkkel a nem tárgyi minőségű Igazsággal, vagyis az Igazságnak is nevezhető Istennek Ővele egy Lelkével vagyunk a részünkről megbonthatatlan egységben, és nem pedig a mulandó testünkkel, bármilyen finom anyagi minőségű is lehet az. (Részegység avagy részteljesség szinten mi magunk is tehát az Igazság vagyunk, és benne is vagyunk az Igazságban, azaz Őbenne, és Ővele egységben és együtt is élünk.) Ezért pedig már mindig csak a jelen nézetből „transznak” (fizikai önről, fizikai énről tudatlanságnak) nevezhetőben, vagyis az eredeti avagy valóságos (örök) pozíciónkat jelentő „transzcendensben” (a jelen mulandó természet egészének fölötte levő közvetlen isteni természetben) kellene elmerülnünk, és nem pedig pusztán csak az anyagban és energiában, melyet helyette tettünk sokan már végleges székhelyünkké, és hát Istenünkké is, mint ezt a jelen korban a legszembetűnőbben a „pénzenergiánkkal” tesszük. Ma már ezzel az „isteni energiánkkal” nem is csak egészséget, és életet, hanem még szeretetet is vásárolhatunk magunknak, és így már magunknak is a pénz adja az értékünket, és az is határoz meg bennünket még a tulajdonságainkat illetően is. A pénz ráadásul pedig még a függőségében is tart minket, azaz ha nincsen pénzünk, nincs életünk sem. A „pénzenergiákat” rá szakosított technikákkal maguk felé áramoltatók viszont itt maguk is istenek lehetnek, istenként élhetnek, minden jó anyagban és jó energiában bővelkedhetnek, és az ilyen technikáikat is jó pénzért, és hírnévért is árulhatják az embertársaiknak, akik azokat beveszik, és ugyanarra törekednek velük. De ezt a lépésünket is, mint ezt majd hamarosan meg is fogjuk látni, minden csakis a vesztünkre tettük és tesszük, és soha nem pedig a javunkra, mint azt sajnos még mindig tévesen hisszük. Innét van tehát, hogy még mindig nem tudjuk, hogy mit is kellene itt a Földön élve is cselekednünk, azaz valósággal mi dolgunk itt, merthogy egyáltalán nem az energetikai fejlődés valós lelki és szellemi szinten is, az bizony halál biztos, holt biztos. Most már a tárgyi tudás- és képességbélileg magasan fejlett megtévesztőinknek is köszönhetően a legtöbben tehát még mindig totál vakok és süketek vagyunk, mert, ha e ma tömeges méretekben színre lépő tévtanítóinknak, vagyis a modern kori megtévesztőinknek illetve hitetőinknek megfelelve a homlokegyenest ellenkezőjét mondjuk is róla, még mindig a mulandó elménkkel vagyunk meghasonulva, és nem pedig az Igaz Istennek hasonlatossága vagyunk itt az anyagvilágban élvén is.

A tudatos mivolta egészével is Istennek lelke, vagyis a teljes elméjével is isteni, azaz szellemi tudat

Az Istennel már újra tökéletes egységbe került embert (szellemi, azaz isteni lelket), bár még az anyagvilágban él, igazán már nem köti korlátokhoz még csak a minden anyagit elpusztítani képes idő sem. A nap minden órájában ugyanis már csak Isten akarata illetve útmutatása szerint végzi minden tettét.  Az Isten embere (lelke) tehát mindent Isten akaratának megfelelően tesz, magával és mindenével már csak Őt szolgálja, az Ő kedvére tesz, hogy örömet szerezzen Istennek, mert neki is ez a legnagyobb öröme. Az ilyen ember a számtalan itteni megpróbáltatása után már biztosan eléri, pontosabban Isten a Fia révén megadja neki ajándékba az üdvösségét, vagyis a tiszta és teljes lelki valóságát az Isten által „jobbja”-ként is nevezett legközvetlenebb lelki valóságában, az örökkévaló gyönyörűséges világban, ahol már nem létezik szenvedés, és mely világ elpusztíthatatlan, örömmel és tudással pedig teljesen teli.

Az Isten-tudatú ember valójában maga tehát már nem is igen törődik az itteni léte illetve élete fenntartását szolgáló kötelességei teljesítésével, vagyis lényegében már teljesen aggodalommentes szabadságban él itt a Földön is. Róla már tehát maga Isten gondoskodik, mint jó barátjáról, mert ő már teljesen átadta magát Őneki. Az Isten-tudatú emberen már tehát nem uralkodik a testi felfogás, a test szerint élés hamis egója. Nem mentes azonban még ő sem az anyagi törvények alól, ámde, mivel már csak Isten-tudatként cselekszik, felszabadultnak minősül, és ezzel már meg is szűnik számára minden anyagi zavarodottság. Nem tudja ugyanis többé már lehúzni magához az anyag, mert ő már fölötte áll, vagyis a szellemi lelkével már semmilyen szinten nem merül el benne, és természetesen már az energiáknak sem rabja. Mivel pedig nincsen anyagi életfelfogása, és nincsen tárgyi gondolkodása sem, az ilyen lélek végtelenül békéssé is válik, mely valóságos békéjét is tehát már semmi nem zavarhatja meg. Ezt a zavartalan és elmúlhatatlan békét viszont az nem érheti el, és még csak meg sem értheti, aki folyton csak az anyagi vágyait igyekszik beteljesíteni, hanem mindig csak az előbb leírt lelki ember, akit már nem zavar még csak az anyagi kívánságok szakadatlan áradata sem, mert már egy sincsen neki az anyagba és energiákba zártságától (a „tömlöcéből”) való végleges megszabadulása kivételével. A lelki ember felszabadulása tehát az, amikor megszabadul a téves életfelfogásától, megszabadulása pedig az, amikor többé már nem kerülhet az anyag és energia uralma alá, vagyis mikor az már nem bírja maga alá gyűrni. (Ö gyűri maga alá ezeket a szellemi erejével, vagyis azok így a „lába zsámolyává” lehetnek legfeljebb is.)

Az Isten-tudatú ember jellemzője még azonban az is, hogy nem vágyik semmi anyagira, és soha semmi miatt nem bánkódik, noha testileg maga is szinte folyton szenved valamitől, viszont mégis állandóan boldog. Ez a tehát szelleminek és lelkinek is nevezhető ember ugyanakkor pedig egyenlő minden élőlénnyel szemben, mert mindegyikben ugyanazt az örök életerőt illetve életet látja, mint ami magában is van, vagyis aki maga is, és pusztán már ettől is boldog. Teljes meggyőződéssel tudja ugyanis, hogy önmaga ez az élet soha nem hal meg, és még csak nem is halhat meg, nem is múlhat el. Csak tehát az anyag és energia minőségű test az, ami valósággal is meghalhat, és meg is hal, ha azt ez az örökkévaló szellemi élet az itteni egészséges (teljes) megnyilvánulásához többé már nem tudja, illetve nem tudhatja használni. Maga ez az élet egyébként valósággal nem is születik, hanem csak a test az, ami születik is, és hal is. Soha nem tehát a test, hanem a teljesen tiszta élet, a tiszta „tudatosság” (a tiszta tudatos tiszta Lét és Élet-tudat), a valóság (igaz valóság), az igazság az, ami mindig, azaz örökké van, és még csak el sem pusztítható, nemhogy ezek egysége, vagy ezek közül bármelyik is akár csak elmúlhatna vagy változhatna is, ahogyan ez utóbbiakat is csak a jelen test (lét-illetve életforma) teszi. A testben élő szellemi élet (élő lélek) is tehát örökkévaló, és örökké örül is az életének, merthogy önmagában is lehet élete, mivel Isten ez az élet is, Akinek léte és élete is Önmagától való. Az elmúlhatatlan élet anyagi értelemben soha nem született tehát, és mindig is halhatatlan marad. Az Élet egészében, és részeiben is ugyanis maga az Isten. Egyáltalán nem a véletlennek műve még tehát csak az sem, hogy a test halála után az élet megelevenedik, azaz jóval elevenebb lesz, mint a testben volt, merthogy a test éppen, hogy korlátozta az elevenségét, vagyis a korábban még bírt teljes és tökéletes szabadságát. A tiszta tudatosságnak, lényegében azonban a vele egy szellemi életnek, viszont szüksége van egy hordozóra és eszközre a megnyilvánulásához. Ilyen hordózó illetve eszköz tehát maga a jelen anyagi test, az anyagi forma is. Ennek a hordozóeszköznek pedig nem is véletlenül lett test a neve. Ha ugyanis önmagában a test lenne az élet, vagy maga az élet is, akkor nem is test, hanem a nála jóval fontosabb élet miatt egyszerűen csak élet lenne a neve. Jóval inkább nevezhető tehát a test halálnak, mintsem életnek. Önmagában, azaz élet nélkül a test ugyanis halott, vagyis anyagi értelemben csak annak vehető, éspedig még annak ellenére is, hogy továbbra is benne marad az élet egészében, az élet teljességében, éspedig mind az egészében (egységében) megmaradva, mind pedig a legkisebb részeire szétbomolva is.

Szellemi értelemben viszont minden létező dolognak is van élete már pusztán csak azért is, mert minden létező dolog az életből és élettől van, és az életben van benne, és nem pedig rajta kívül helyezkedik el, mint valamiféle külön létező, merthogy az élet is létező. (Még tehát a „tér” és az „idő” is az életben van benne, melyekben mi a dolgokat a szemeinkkel látjuk, illetve az elménkkel gondoljuk.) Ha ugyanis nem így lenne, akkor egyetlenegy dolgot, azaz még csak a testi magunkat, a jelen megnyilvánulásunkat sem láthatnánk, és azt még csak nem is tapasztalhatnánk a tapasztalónkkal az ő érzékszerveivel, azaz még csak nem is tudhatnánk róla, ahogyan ez esetben viszont már a puszta avagy meztelen önmagunkról sem, vagyis még csak nem is létezhetnénk. Az Isten-tudatú ember mindezen előbbieket pedig már nem is csak hiszi, hanem bizonyosan tudja is, merthogy már ismeri a Teljest avagy Teljességet, vagyis magát az ISTENT, míg az anyagi elme illetve anyagi ember a részek miatt nem látja ezt az egyetlen végtelen nagy EGÉSZet, vagyis a mindennél és mindenkinél hatalmasabb ISTENT (mint még csak Égi Észt sem). A magát teljességgel anyagból valónak tartó, és ezért „anyagember” (és így az „energiaember” sem) tehát soha sem láthatja meg az Istent az Ő teljességében, és teljességével sem. Az ilyen ember még tehát az Istennel tökéletes egységben élő Krisztus Jézus újra és teljes dicsőségében történő eljövetelekor is csakis anyagot és energiát, azaz mérhetetlen nagy, és részéről pusztán fizikainak tartott fényt fog látni, és a számára ugyanilyen látszatú tűzet illetve hőt fog érezni is, ámde ő ellentétben az Isten-tudatú emberrel ezt rendkívüli testi kínok közepette éli majd meg. Merthogy ő újra el fog bukni, azaz megint csak alá fog merülni, vagy éppen már zuhanni is (elért szellemi tudati fejlettségében jelentősen visszaesik), míg az itt újra Isten-tudattá lett ember fel fog emelkedni Krisztus Jézus által ennek a Megváltó Istennek szellemi tudati szintjére, az időközben Isten és Fia által még pompázatosabbá tett örök „lakozó helyére”. Még inkább azonban egy olyan különlegesen jó (tökéletes) tudatállapotba fog jutni, mely viszont már még csak nem is állapot, csak itt az „abszolúton” kívül nincsen rá szó illetve fogalom, mellyel azt kifejezhetnénk. Nos hát, ez a kifejezhetetlenül boldog és örök élet, az elmondhatatlanul gyönyörűséges élet vár az Isten-tudatú emberre (ezzel az élettel lesz teljes és tökéletes egységben), amikor az már véglegesen is megszabadul a bilincseitől, vagyis az anyagi világtól és szintén az egész anyagi testi rendszerétől, melyek őt mintegy tehát a fogságukban tartották, míg Istennek és Fiának köszönhetően fel nem tudott szabadulni e kényszerű fogság alól, mely mulandó anyagvilágba viszont önkényesen (szabad akaratából) vetette bele magát (mert ő akart itt a legfelsőbb hatalom lenni), de már megbánta, és ezért Isten ki nem érdemelt kedvességéből illetve kegyelméből, és segítségével teljességgel visszaváltozott az Istent magával testileg ábrázolni hivatott szellemi lelkévé, vagyis a mulandó anyaggal való meghasonulásából újra az Isten örök hasonlatossága („fia”) lett, aki már csak Őt szolgálja, azaz már csak szerinte tesz mindent, bárhová is küldené el őt Isten hazulról.