Az emberi többség Istennek még csak a szellemi „testét” (a Szentnek szent formáját, a Tisztának „tiszta testét”) sem tudja helyesen elképzelni, mivel még mindig csak a maga anyagi testi, és legfeljebb is még csak az energiatesti teljességéből indul ki, vagyis az emberiség legszélesebb rétegének nézőpontja szigorúan anyag és energiaalapú maradt. (Az „átlátszóan tisztát” még mindig csak valamilyen energiának véli. „Csak energia van, mindenütt energia van, energia vesz körül bennünket.” Sötét energia veszi tehát körül a szintén energiákból állónak minősülő látható színes nagy energia-kavalkád egésznek nem látható anyagi részeit is. Csakhogy ez a végtelen látszatú hatalmas nagy egész testi egység, mint a jelen hús-vér testünk is, egy zárt (mert önmagába záródott) energiarendszer, aminek sötétségestől is benne kell lennie valamiben (különben innen még csak az azt körülvevő, szintén tárgyi minőségű sötétség sem látszódhatna), éspedig egy olyan valamiben, amitől és amiből eredetileg van, és amitől a teljes egészével létfüggőségben (is) van, vagyis ami nélkül még csak nem is lehetne. Ez a valami és valaki pedig nem más, hanem éppen, hogy a Mindenható Isten, a makro és mikro fizikai testét is maga teremtő Isten, és az Ővele egy és azonos szellemi minőségű, és ezért egyet is jelentő testi Teljessége, ami valósággal Végtelenben, avagy igaz és átlátszóan tiszta Végtelen Valóságban van benne ez az Övétől a teljességével is „más” végtelen nagy látszatú fizikai test, vagyis a fizikai testi rendszere teljes egésze, mint látható világegyetem. Most azonban, hogy szinte már az egész emberiség belefogott az „energetizálásba”, meg az energia-kerekeknek, különféle energiatesteknek is színes fényekkel, meg színes kristályokkal, de egyéb más energiákkal is reparálásába a „szellemi erejével”, erre az előbbire már még csak véletlenül sem gondol, merthogy ilyet igazán még csak elképzelni sem akar, nemhogy igazságnak elfogadni is tudná, merthogy így magának máris nem ő maga, vagy esetleg még az „univerzum” (vagy másik nevén még „kozmikus egységtudat”) lenne a „szellem istene”, hanem mégiscsak az elébb leírni, azaz Őrá itt használatos szavakkal rámutatni próbált Igaz Isten lenne neki is az egyetlen Isten.

Isten az abszolút testével azonban minden testi emberi más elképzeléssel ellentétben nagyon is van, azaz igenis létezik, és egyáltalán nem olyan, mint az ember teste, noha Isten az akarata szerint a miénkhez hasonló testet is bármikor felölthet Magára, sőt, használhatja akár a mi jelen anyagi testünket is, vagyis fizikailag tevékenykedhet még általa is, mint afféle szintén „eszközével”. Csakis tehát az Igaz Istenről teljesen tudatlan emberek, meg a nem mind helyes tudású emberek hasonlítják a maguk testéhez Isten testét. Istennek a teste azonban teljességgel nem is egyezhet meg az ember testével, ugyanis az Ő teste nem mulandó test (még tehát az emberi arányú teste sem!), hanem egy időtlenül ragyogó, minden anyagtól, anyagitól, és szintén itt megismert energiától teljességgel mentes „tudástest”  (az abszolút önmagáról tudatosan is tudó szellemi értelmi és szellemi szeretet „anyagú” tudat), mely azonos szellemi minőségű egyben tartalmat és „formáját” így éppen, hogy az a tartalomra teljességgel, és szintén időtlen létezéssel áttevődő, miáltal Ővele mindig is örök illetve abszolút egységet képező legtisztább értelme és szeretete tündöklése illetve ragyogása (egy szóval: „világossága”) rejti magában, azaz teszi a jelen formátumú számunkra egész egyszerűen láthatatlanná, ami valójában a „szentségétől”, vagyis az átlátszó tisztaságától van. Ezért ismerjük mi emberei teremtményei e jelen létállapotunkban illetve léthelyzetünkben Istent „láthatatlan Istennek”.

Isten valójában tehát olyan, mint egy innét nézve a „háttérben” időtlenül fennálló, és vég nélkül ragyogó, nem anyagból, nem anyagiból, nem energiából álló végtelenül hatalmas és szintén rendkívüli fényességű „nap” (vagy még érzékletesebben kifejezve: „nap-erő” szerű), míg az ember jelen „szilárd” teste hozzá képest olyan, mint egy „férgecskényi” párafelhő, mely ugyan magával látszatra képes eltakarni ezt a „napot”, de attól ez a semmiben nem felülmúlható nap még a változatlanul ott létezik a „helyén”, és bármikor és bármiben felül képes múlni, sőt szét is képes egy pillanat legkisebb töredékrésze alatt is oszlatni, de meg is tudja semmisíteni is a párafelhőt, ha úgy akarja. Már talán ennyiből is világosan látszik, hogy az, hogy ez a „felhő” magával egy időre képes eltakarni a napot, egyszerűen csak a korlátolt tudásunknak, és az önmagukban szintén nem tökéletes anyagi érzékszerveinknek tudható be. Végül is azonban egyszerűen csak a felvett hibás nézőpontunkból fakad, hogy úgy érzékeljük, hogy a fényesen csillogó égitesteket képes akár teljességgel is elfedni előlünk egy felhő. Az igazán valós helyzet ugyanis az, hogy ezek az égitestek valósággal egyáltalán, vagyis jelentőséggel még csak részint sincsenek, illetve így sem lehetnek a felhővel elfedve, mivelhogy még a Föld légkörében található legnagyobb felhő is csak porszemnyi méretet képez még csak a Napunkhoz képest is, valósággal tehát képtelen azt illetve azokat magával elfedni. Erre tehát sem innen távolról, sem pedig közelről, még csak lehetősége sincsen, de nem is lehet sohasem. (Itt el lehetne azon is gondolkodni, hogy még csak a Napnak Holddal eltakarása is milyen valóságszinten létezhet csak. A káprázat káprázatáról van tehát szó itt is, és nem pedig igaz valóságról még csak ez esetben sem. Minden dicsőség Istennek ezért a csodálatos alkotásáért is!)

Ha tehát teljességgel anyagtalan szellemi testileg Istent egy végtelenül nagy, és felülmúlhatatlan fényű, tündökölő ragyogású naphoz hasonlóként képzeljük el, akkor Őt úgy kell látnunk, hogy az Ő tündöklően szép, és teljes tökéletes avagy abszolút tudással szintén telített transzcendentális (jelen természeti test fölötti) formáját valójában a „tulajdon maga” azaz a legfőbb lényegi önmagavalója ragyogása „fedi be”, éspedig teljességgel. Ez a formájával azonos "anyagú" (mivel a tulajdon teljes formája is csak Őbelőle van) belső lényegi ereje pedig e ragyogó „formája” révén, azaz rajta keresztüljövően terjed állandóan (örök folyamatossággal) „ki”, vagyis az egyetlen központi magából kifele irányban is egészen a végtelenségig, sőt azon túlra is halad, illetve áramlik vagy éppen árad változatlanul előre irányban, de mi ezt már, vagy inkább még nem érthetjük meg. Itt ugyanis már az itt leginkább felülmúlhatatlan fizikai fényhez hasonlítható, létező és élő legtisztább szellemi szeretet és értelem abszolút egysége el- és kifogyhatatlanságáról, illetve az egyetlen „Magjából” avagy „Forrásából” való örök folyamatos, és minden irányú kiáramlásáról és áradásáról van szó. Csakis az itteni látszatra, vagyis csak fizikai szemmel, és a hozzá igazított műszerekkel nézve létezik tehát még maga a „sötétség” is, ugyanis valójában mindig is és mindenütt csak a fénylő „Világosság”, vagyis maga az Isten van, mert Isten minden, Isten a mindenség is. Őbelőle van tehát az űr sötétje, a „sötét anyag”, de még maga az Istent ellenzővé, azaz Élet-ellenessé lett „gonosz”, vagyis a „sötétség fejedelme” is.

Mi, most magukat „földieknek” valló emberi tudatok tehát éppen, hogy a mulandó „fától”, vagyis a tulajdon anyagi testünktől nem látjuk a minden tagját uraló „Rengeteget”, azaz „magát az Istent, és az Ő Ővele egy Teljességét” („gyökerestől” tehát a létező leghatalmasabb „Szálfát”, a Lét és Életfát, és az Ő minden „termését”, vagyis az egész teremtését jelentő egész „országát”, azaz „Rengeteg Erdejét, a személyes Magából való szintén „szálas (egyenes) fáival”, avagy tehát „fénysugaraival”), hanem még csak a Teljessége anyagi részének is csak egy részletét láthatjuk. (A mi fánktól nem látjuk az Erdőt.) Az önmagukban tökéletlen anyagi érzékszerveinkkel, és az azokhoz igazított műszereink segítségével is viszont még csak ezt a részegészt sem értjük illetve tudjuk teljesen és tökéletesen, bár úgy hisszük, hogy abszolút helyesen ismerjük az anyagi energiák egészét, és, hogy ezzel már az isteni teljes tudásunk, az isteni teljes és tökéletes világosságunk is újra megvan. E tévhit, vagy még inkább vakhit tehát az, ami miatt nem képes a közönséges ember nemhogy meglátni, de igazán még csak megérteni sem Istent, hanem csakis akkor, ha már valóban, és mintegy már újra is egyedül csak az Ő hív és hűséges engedelmes szolgálója (az Élet, azaz maga Isten világosságával világító „fénysugara”) lesz, és nem pedig az önmagában csak mulandó lehetőségű anyagé, mely anyagot az emberi többség bizony most még mindig rendületlenül szolgál, újabban már energiaként is. Az emberi lélek anyagtól és energiától az Igaz Isten felé történő végleges visszafordulása esetében azonban Isten megismerteti, és meg is érteti vele mind a személyes Magát, mind pedig az egész „Teljességét”, vagyis az egész „országát” is, ami egyben az Ő Teljessége uralmát is jelenti. Az Isten szellemi minőségű teste tudására is tehát csakis ezen Isten által irányított folyamat révén lehet az embernek eljutni, vagyis végül is megtudni, és meg is érteni, hogy az Ő teste minden létező tudásnak, azaz a teljes és tökéletes, lényegében azonban abszolút tudásnak, ugyanakkor pedig az ebből is adódó szintén felülmúlhatatlan örömnek, és az ugyanilyen szintű boldogságnak, de a legfontosabbnak és legörökebbnek is nevezett szeretetnek is a szimbóluma (jelképe). Isten teste valójában tehát egy abszolút gyönyörűséges értelmi, illetve tudatos értelmi tudással is (mert tehát a még értelemnél is fontosabb legtisztább szeretetével is!) telített test, mely test egyszerűen ezért nevezhető az abszolút értelemtől származó, és ezért vele egyazon abszolút tudás létező leggyönyörűségesebb, és szintén abszolút formájának, vagy az ugyanilyen minőségű szeretet teljesen és tökéletesen tiszta formájának, ami is abszolút formát jelent ugyanezen abszolút tartalommal, azaz szintén valóságos lényeggel. Isten eme transzcendentális testével pedig minden létezőnek és élőnek a tulajdonosa is, mint ahogyan a hasonlatosságára mi is tulajdonosai vagyunk, a teljes fizikai testünk legparányibb élő, de a látszatra nem élő részegységeinek is, mely összes részegység annak is tehát az „egészét” avagy a „teljességét” teszi ki.

(Remélhetőleg az előbbiekből még az univerzum avagy kozmosz fényének, a kozmikus tudatnak „fényküldöttei” avagy „fénylényei” is megértik, hogy nekik is túl kellene még ezen a nagy tárgyi fényen is lépniük, hogy az Igaz Isten „fényével”, vagyis végül is a létező leghatalmasabb „Szellemi Nappal” ők is újra közvetlen kapcsolatba kerülhessenek, és onnantól fogva ne a kozmikus fény- és egyéb más energiáikkal, hanem már csak az Ő „fényével” reparálhassanak akár bármi tárgyi minőséget is, mert ez az egyedül igaz „fény”, még az összpontosított egész energiafénynél is jobb és erősebb hatású még erre is, éspedig még csak egy „fényszikráján”, azaz „fény-szálacskáján” keresztül idejőve is.)