Az ember a tárgyi elméjében és a tárgyi világban van elveszve, de e két tárgyi dologba „beleveszve” is van, vagyis nem is csak elmerülve van bennük, hanem Isten helyett ezekkel van szerelembe esve is, és ezért ezekkel él egységben is, és nem pedig az őt is, és a jelenlegi „szerelmeseit” is teremtő illetve nemző Istennel, az ő igazi Szerelmesével.

Ahhoz azonban, hogy az előbbi hibánkból helyreállhassunk, legelőször is valóságos lelki életünkkel teljes szinkronba kellene kerülnie a testi életünknek, de mivel ezt még mindig nem tudjuk megvalósítani, úgy hisszük, hogy még csak ezt illetően is mindig a másik emberben, a másik emberekben van a hiba, és nem pedig mibennünk. Végül pedig, más jobb híján Istent tesszük felelőssé ezért is, vagy pedig ezt már Istennel együtt figyelembe se vesszük, nemhogy foglalkoznánk valamennyit is vele, vagy akár csak magával Istennel is. Ezzel pedig megint csak maradunk annál, hogy inkább törődünk csak a testi életünkkel. Így azonban nekünk továbbra is az lesz a jó, az lesz a helyes ebben is, ahogyan ez jelenleg is van, vagyis változatlanul a rosszat, a helytelent tartjuk jónak.

Az azonban a mi bajunk, hogy mindenki másnak igyekszünk megfelelni, másoknak igyekszünk eleget tenni is, viszont a valóságos lélek mivoltunknak, az isteni lélek mivoltunknak sem megfelelni, sem pedig eleget tenni nem akarunk, és így pedig Istennek sem fogunk tudni megfelelni, de eleget tenni sem, vagyis itt élvén is már mindig csak Őszerinte cselekedni, Őszerinte szeretni, először is Őt, az igaz Szerelmesünket, és Őutána pedig már a felebarátainkat, vagyis kivétel nélkül minden embertársunkat is. Ráadásul pedig így még csak a saját életünket sem fogjuk élni, hanem mindig csak másokét, akiknek megfelelően élünk.  Ha ugyanis az ember mindig, vagy leginkább másoknak megfelelve él, akkor nem a maga életét, hanem azokét éli, akiknek megfelelően él. Az isteni mivoltunk így nem tud tehát érvényre jutni, nem mer érvényre jutni, még nem elég bátor ehhez. Egyszerűen tehát ez az oka, hogy a közvetlenül az Istenéből való isteni önazonosságunk még mindig nem képes előállni, és itt is úgy gondolkodni, szólni, és tenni, mint azt „otthon”, az Isten legközvetlenebb világában, az örökkévalóságban Isten szintén örök fennmaradású szeretet lényeként ez előtt a létező legtermészetesebb módon mindig is tette. Bátorság helyett még tehát változatlanul félelemmel, és egyéb más rosszakkal vagyunk teltek, és lelkileg leginkább ezért vagyunk betegek. Minden testi  és „anyagi lelki” (pszichés) betegségünk is azonban elsősorban a szellemi tudati egészségtelenségből, azaz valós szellemi hiányból adódik. A szellemi avagy isteni tudat mivoltunk ugyanis a töredék részével  az anyagi valóságban tartózkodván azzal tárgyivá átváltozik, és így nem lesz többé teljes egész, viszont  maga ez a tárgyivá lett tudatrészünk is beteggé, azaz egészségtelenné lesz attól, hogy ő is hiányos lesz a neki is az egész teljességét jelentő részéből, és ezzel még azt is elfelejti, hogy eredetileg kiből, és honnét is való, és e külső hatásra, meg az Isten és Ővele egy Tudata, vagyis az Egy Igaz Isten helyett a tárgyinak lett tudatunkkal való meghasonulásunkra mi magunk is elfelejtjük, hogy kik és mik, és honnét, kitől, mitől valók vagyunk. Addig pedig míg ebben a valódi önmagából egyszerűen tehát csak kifordult tudatállapotban maradunk, az előbbiekre rá sem fogunk jönni, és így hús-vér emberi tudatoknak fogjuk magunkat tartani, és aszerint, vagyis a tárgyi tudatunk, a szilárd testi tudatunk szerint fogunk élni, vagyis magunk is a halál felé fogunk menetelni, mint azt a fizikai testünk és fizikai tudatunk teszi. Az embernek a szellemi lelki elméje, a szellemi minőségű elméje (isteni tudata avagy Isten-tudata) vonatkozásában lenne tehát szükséges megújulnia, merthogy annak a külvilágban élő része eltárgyiasult. Az előbbi végett nekünk szellemi avagy isteni lelkeknek, visszavéve hatalmunkat és erőnket tőle, ki kell lépnünk a tárgyi elménkből, és élére kell állnunk, azaz magunk mögé kell utasítanunk, nekünk kell irányítanunk azt (is), és ugyanakkor pedig engednünk kell azt is, hogy onnantól kezdve az Igaz Élet vagyis az Igaz Isten a Szeretet Isten a Fia által is segítsen nekünk teljesen is helyreállítani a teljes szellemi elménket már itt az anyagi életben, vagyis hogy megtestesülten is már csak az Ő életrendje szerint éljünk igaz szeretettel mindenkinek csak a javára, és senkinek se a rovására, kárára, mint amire az eredetünk igaz valóságában is van hivatásunk, ahová vár vissza Isten bennünket, a korábbi önmagából kifordult magunkkal végzett életvitelünket végleg elhagyván az Istennek Fia általi teljes helyreállításunkkal. Drága barátom, azt kívánom neked, hogy legyen neked is ez a „véged”, vagyis hogy Istenhez és Fiához a teljes egész mivoltoddal odafordulván, és kérvén Őket erre is, már soha többé ne legyél elveszett ember!