Az időtlen létezésű, és forma nélkülinek is mondható Lényeg, a végtelen és határtalan Csendnek, és Szeretetnek is nevezhető Isten mindennek az egyetlen Alapja, ami még Őrajta kívül létezik és él az egész Teljességében az Ő egész Teljességét alkotva.
Ez a Teljesség, vagyis a teljes egésze a mindenek feletti Istennek egyben a Teljes Önazonosságának is tekinthető, ami nekünk, közvetlenül Őbelőle, azaz Magából Istenből való „szikráinak” is az önazonosságunknak fog bizonyulni, mivel a teljes egészünkkel (azaz Ővele beteljesedetten) egyek vagyunk Ővele, és egyező a természetünk is az Ő a természetével.
A magunkra öltött jelen formánk, az anyagi testünk azonban csak átmeneti kifejeződése a mögöttes örök jelenlétünk valóságának, az igaz valóság, avagy igazság mivoltunknak, a valóságos lényegi, azaz közvetlen isteni mivoltunknak, ami igaz mivoltunkkal tudhatjuk az akaratunk szerint Istent, vagy pedig a nem örök anyagot is szolgálni, ami anyagba jelenleg még „felöltözöttek” vagyunk. Mások lényegi lényét (igazi önazonosságát) ismerni is azonban már a szolgálatának minősül a másokban is jelen levő Istennek, és szolgálata az Istent szintén magukban „hordozó” isteni lelkeknek is, ami szolgálat a természetességük őnekik is, ha erről is még igen sokan elfeledkezve vagyunk is.
A testi érzelmeinknek terhe tart kötődésben bennünket az anyagi világhoz, és ezek a nem örök érzelmek irányítanak is bennünket, vagyis ezek határozzák meg a cselekedeteinket, és a mások cselekedeteire reakcióinkat (reagálásunkat) is. Ezeket a testi érzéseinket is azonban egyszerűen csak el kellene fogadnunk, és nem szabadna hagynunk, hogy azok irányítsanak is bennünket, és akkor itt is mindig helyesen fogunk cselekedni a testünk által is. (Így ugyanis újra a szellemi lelki érzelmeink szerintiek lesznek a cselekedeteink is, vagyis azok is lelkiek lesznek.)
Az előbbi hamis irányítás elutasítására is azért van szükségünk, mert testi elménkből az összes gondolatnak és érzelemnek eltávolításával, vagyis annak teljes kiüresítésével tapasztalhatjuk csak meg a tiszta szellemi tudatosság mivoltunkat, ami lényegi mivoltunk közvetlenül Istenből, a Legfőbb, és Leghatalmasabb Lényegből való, és ezért vagyunk teljesen egyező minőségek Ővele, vagyis Isten Örök Lényeg mivoltával azonosak. (Jézus, és a többi szent tanító is ezt az elmei teljes kiüresítést mutatta, és mutatja be, és ezért ezt majd végül nekünk is meg kell tudnunk tennünk, ha nem akarunk itt rekedni Isten mulandó valóságában.)
A világi gondolkodás, és a szintén anyagi bölcsesség bolondság az Isten szemében, mivel nem egyezőek az Ő legmagasabb és végtelen gondolkodásával és bölcsességével, és ráadásul a világiak korlátoltak is, csak az anyagra és anyagira terjednek ki. Nem véletlenül van tehát, hogy az anyagi élet legmagasabb rendű célja a visszatérésünk Istenhez.
Amennyiben pedig valóban az Isten, az Igaz Isten a „Célunk”, akkor többé már nem a testi gondolkodásunk szerint kellene a másik emberekre (és még csak magunkra sem) tekintenünk, hanem a tisztán szellemi lelki látásmódunkkal, vagyis a róluk való minden külsődleges fogalomnak alkotása és használata nélkül kellene őket megfigyelnünk, mint szintén szellemi lelkeket. Így ugyanis betekinthetünk azoknak igaz lényegi mivoltába, és akkor láthatjuk, hogy az ő lényegi mivoltuk egy a mi lényegi mivoltunkkal, vagyis szembesülhetünk vele, hogy ők is mi vagyunk, ők pedig mi, mivel ugyanazon egyetlen Igaz Lényegből valók vagyunk. Azonban ez esetben teljesen tisztában kell lennünk azzal is, vagyis éreznünk is kell, hogy nem itt kívül vagyunk egyek egymással, és a Forrásunkkal is, hanem mindig csak legbelül, vagyis az anyagtalan szellemi minőségünkkel. (…és ezt lehetne itt úgy is kifejeznünk, hogy formátlanul.)
A bennünket itt körülvevő élő természetnek gondolkodás nélküli éber szemlélésével, vagyis a jelen természetnek segítségével végül már mintegy újra közvetlen kapcsolatba, és teljes összhangba kerülhetünk az Élet Teljességével, vagyis Istennel. Az élő természetben ugyanis meg lehet látnunk Isten végtelen harmóniáját, és az alkotóképességét, vagyis az Ő teremtő képességét, és a mindennél erősebb erejét, hatalmát is. Azonban, ha a jelen természetet szemlélve nem ezt, vagy nem így látjuk és érezzük, akkor még a tárgytudatosságnak (testtudatunknak, és az anyagi világnak) fogságában élünk. Ez esetben ugyanis a megfigyelésünkből és észlelésünkből még nem tudjuk kivonni a testi gondolkodást, és így végette semmit sem úgy fogunk látni, ahogyan az valósággal van, hanem továbbra is még csak az egónk, a testi énünk szerint fogunk nézni mindent, vagyis minden létezőt és élőt máris megítélni (is) fogunk, hogy az éppen jó, vagy rossz-e, ilyen-e, olyan-e, vagyis mindent, amit megnézünk megnevezni, és felcímkézni, minősíteni fogunk, és egyéb más véleményünk is lesz róluk.
Az előbbi hibás hozzáállásunk abból adódik, hogy a tévhiteinket még mindig tényként, azaz valóságként kezeljük, és ugyanígy vagyunk a véleményezéseinkkel is. A vélemény azonban még csak esetlegesség (lehetségesség), vagyis nem bizonyos, nem igaz ismeret, azaz nem igazság, nem a teljességében (kívül, belül, és teljes körűen) is megtapasztalt álláspont.
A véleményeinkkel is pedig itt az a baj, hogy azok (is) folyton harcolnak egymással, velük is azonosulván folyton ellenségeskedünk egymással, és evégett soha nem fogunk igazi egyetértésre jutni. Ez is azonban attól van, hogy elveszítjük a valóságos magunkat a testünkben, a testi elménkben és testi én-tudatunkban, és annak gondolataiban, szavaiban, és érzelmeiben is. Nekünk azonban nem ezekkel kellene tele lennünk, hanem teljesen tiszta, vagyis minden szennyeződéstől mentes (minden anyagitól teljesen mentes) „edényeivé” kell lennünk Istennek ahhoz, hogy Ő mintegy már újra is teljesen teletölthessen Magával bennünket. Ezzel jön ugyanis létre a teljesen egybekapcsolódásunk, vagyis a „házasságunk” („egybekelésünk”) Istennel.
Az anyagi világtól viszont hiába is várunk beteljesedést, vagy akár csak teljes megelégedettséget is, nem fogjuk egyiket sem megkapni. Ha az egész anyagi világot birtokoljuk is, vele ezek egyike sem lesz meg nekünk, mert ezek soha nem mulandó dolgok révén, hanem csakis örök dolgok révén lehetnek meg. A világi dolgok mind korlátozott létezésűek, és így azok korlátlan boldogságot senki számára nem biztosíthatnak. Ahhoz azonban, hogy magunk mindig örömtelik, és békések is legyünk, azaz ilyenek is maradjunk, a jelen valóságot el kell fogadnunk úgy, ahogyan van, ahogyan és amilyen formában látjuk, azaz amint az adódik a részünkre.
Aki megtestesült lelkek pedig nem leginkább csak örömöt és békét hoznak az életünkbe, hanem ezeknek ellentétpárjait, azoknak nemet kell mondanunk, velük itt többé nem kell közösködnünk, mert azok inkább csak megrontani fognak bennünket is, vagyis lehúzni, vagy visszahúzni fognak a maguk alacsony szintjére. Az ilyen emberek jól ellesznek majd a magukhoz hasonló emberek társaságában, míg el nem kezdik maguk is magukat nem anyagi szellemileg, azaz valóságos szellemileg művelni, mert már elegük van a sok szenvedésből.
Szintén az emberi többségnél figyelhető meg, hogy még mindig tele vannak előítéletekkel, és ezért továbbra is problematikus az életük, és ráadásul magukról hamis énképet is alkotnak a testi elméjükkel a testi elméjükben. Még tehát nem akarnak rájönni, hogy az időtlen Lényeg vagyunk magunk is az egyetlen Forrással, a mindeneknek egyetlen Forrásával teljesen össze-, avagy egybekapcsolódva, vagyis Őtőle nem elkülönülten létezve, mint ahogyan ezzel a legtöbben sajnos, még így vagyunk.
Ettől a látszatra létező elkülönüléstől viszont eredetileg még valamennyien tiszta és örök nem anyagi lelkek vagyunk, akik Istennek közvetlenül Őbelőle való részei, avagy tagjai, akik ezért Isten Abszolút Személyiségével egységben, és Ővele egy társaságban is élő lények vagyunk, vagyis Ővele közvetlen kapcsolatban (is) állunk, ha ezt a legtöbbünkkel még nem észleljük is, mert a testünk és világa felé fordultan, azaz „hátat fordítva” Istennek élünk.
Ahhoz azonban mindenképpen szellemi és lelki értelemre, vagyis isteni értelemre kell szert tennünk, hogy Istenhez eljuthassunk. Isten ugyanis az isteni tudás világosságával fogja szétoszlatni a „szív és lélek” lényegi mivoltunk minden sötétségét, amit Ő az Őfelé visszafordulásunkra, és a magunkat Őneki teljesen átadásunkra fog megtenni. Hozzá legelőször is azt kell tisztán, azaz isteni értelemmel megértenünk, hogy mi nem a testünk, hanem tudatos szellemi lelkek vagyunk, és ezt a felfogásától fogva megélnünk is kell, éspedig azzal egyben, hogy testben élve is fejlődünk, mert még a testen keresztüli tapasztalásainknak is ez a célja.
Amennyiben pedig minden tettetés (képmutatás, megjátszás) nélkül, azaz őszintén, és teljesen odaadóan fordulunk Isten felé, akkor Isten is vonzódni kezd felénk, és Magát egyre jobban, egyre teljesebben fel fogja nekünk tárni. Fokról fokra haladva meg fogja velünk ismertetni, hogy a Végső Igazság, avagy Teljes Igazság is Ő egyetemben az Ő egész Teljességével, ami „Teljesség” egy Isten központi, avagy lényegi irányításával létező és élő tökéletes, teljesen harmonikus Egység, ami is, mint önmagában, azaz csak Maga Isten az Abszolút Személyével, az itt használatos szavakkal, fogalmakkal úgy, ahogyan valósággal van nem kifejezhető, vagyis elmondhatatlan, csak igaz tapasztalással tapasztalható.
Az anyag és anyag nélküli harmonikus egységére kellene tehát mintegy már újra is rálelnünk, mely Isteni Egységnek anyagi részében létezik annak részeinek egyensúlyi állapota, vagyis a jó és rossz tartalmának egyenlő mértékben jelenléte, az anyagnélkülinek és az anyaginak pedig a teljes tökéletes kiegyenlítettsége (egymást kiegészítése) szükséges az egyetlen harmonikus Egységként létezéséhez. Ezt az Isteni Egységet pedig a jelen nézőpontból, az anyagi nézőpontból még forma, és forma nélküli részre is fel lehet osztani. Ez a felosztás is azonban mindig csak elvi létezésű lehet. (Gyakorlatilag tehát csak az Isteni Egység van Isten középponttal, más nem létezik.)
Az Isteni Egységben létező anyagi valóságban létező időnek pedig olyan jellegzetessége is van, hogy az az anyagi formákat „eszi”, vagyis teljesen „leamortizálja”, elenyészti azokat (véget vet nekik), noha maga is mulandó minőségű (szintén illúzió), vagyis egyszer vége fog lenni az időnek is, mint ahogyan a halálnak is, ami is csak itt, Isten mulandó valóságában létezik.
Innét a „kettősség” világából, a téridő valóságából az időtlenségbe és végtelen szellemi tágasságba (tér nélküliségbe) viszont mindig csak egy „szűk kapun” keresztül lehet visszajutnunk, és onnét újra Egységként szemlélnünk az egész Teljességet, a Szeretet és Lét és Élet, vagyis Isten egész Teljességét.
Amennyiben azonban még mindig nem Istenben gyökerezettek a cselekedeteink, akkor még továbbra is a hamis egónkban és hamis egónkkal élünk, vagyis nem az Igaz Isten, hanem szerinte cselekszünk, és így egy magunkra zárt anyagi létrendszerben élünk továbbra is. Aki tehát még nem az Istenével egyező tudatállapotban él, az nem fog itt helyesen cselekedni, hanem azt csak hinni fogja, hogy ő „jól” (istenien) cselekszik, mert az Istenétől más tudatállapotban valójában inkább csak rosszakat fog tenni, azaz Istennel ellenkezőleg fog cselekedni. Teljesen felébredetten viszont már újra „istenien”, azaz Isten szerint fog cselekedni.
Ahhoz viszont, hogy teljesen szabadon és boldogan, azaz istenien jól élhessünk itt is, nem kellene az itt velünk történő kellemetlen dolgoknak, nem tetsző történéseknek sem folyton ellenállnunk, hozzájuk is ellenségesen viszonyulnunk, velük is mindig csak harcolnunk. Valójában ugyanis azért viselkedünk így, mert az egónk, a testi énünk szinte mindig valami mást akar, mint ami van, azaz ami itt adódik, vagy történik. A hamis énünk még azonban az őt ért jónál is mindig jobbat akar, vagyis valójában kielégíthetetlen. (Végtelen anyagi bővelkedést, végtelen testi élvezkedést akar, nem ismeri az eleget,és a teljes megelégedettséget sem.)
Az általunk „tudás korának” elnevezett jelen korban is sajnos, még változatlanul az történik, hogy a legtöbb szellemi lélek, avagy szellemi tudat megtestesülten leginkább a hamis egója, a testi énje szerint cselekszik, és ezért még a teljes egész anyagi természettel, a látható Univerzummal is, a vele (is) békében együtt élés helyett ellenségesen viselkedik, annak részeit is le akarja győzni, uralkodni akar fölöttük is. Pedig a látható Univerzum teljessége is egy hatalmas élőlény, aki és ami lény Istent képviseli a megtestesült isteni lélek számára. Az egóval és egóként élés valójában tehát Istennek ellenállás, Akivel tökéletes egységben, és harmóniában, teljes és tökéletes összhangban kellene élnünk megtestesülten is. (Mivel nem így élünk, akarjuk az Univerzum több részét is leigázni, vagyis „meghódítani”, nem beérve az Isten által itt a Földön az uralmunk alá helyezettekkel.)
Végül is tehát Istennel a létező legnagyobb és leghatalmasabb, azaz végtelen és határtalan, örökkévaló Tiszta Szellemi Tudattal, avagy Teljes és Tiszta Szellemi Élettel kellene itt nekünk, közvetlenül Őbelőle való szellemi tudatoknak tehát mintegy már újra is teljes és tökéletes összhangba összehangolódnunk, mely teljes egységet, és egységességet is jelentő összhangot magunk bontottunk meg a mulandó anyagi testünkkel való téves azonosulásunkkal.
Pedig Tudatára ébredni az Örökkévaló Élet Teljességének csak annyi lenne, hogy befelé fordulva azzal szembesülünk, hogy magunk is, azaz tudatosan is ez a halhatatlan Élet vagyunk, és, hogy ez az Élet örökké friss, örökké eleven, mindenütt jelen van (még tehát bennünk is „ott” van). Mindig éberen a tudatában kellene tehát lennünk, hogy ez a halhatalan Élet bennünk van, és, hogy ez a többi élőlény esetében is éppen így van, és, hogy mi közvetlenül az Örök Életből valóan Ővele egyek vagyunk, és egymással is így vagyunk.
Mi ugyanakkor pedig Istennel tökéletes egységben élve Isten mindenütt jelenléte is vagyunk, és így a mindent éberen látó képességével is bírunk. Ez az egységünk Istennel pedig azt is jelenti, hogy minden, ami van, az éppen úgy bennünk létezik és él, minként Istenben, és így még a mi gondolkodó testi elménk, és az egész szintén mulandó testünk is bennünk van, amiknek is alakítására, fejlesztésére is használhatjuk Isten erejét. Viszont az isteni erőnket használhatjuk a magunk lerombolására, megrontására is, amivel a testi elménket és gondolatait is rontani fogjuk. Isten nélkül pedig nem csak ezeket a nem jókat nem lenne lehetséges tennünk, hanem a testi elménk és testi gondolataink, és még csak magunk sem lennénk.
A testi elménkkel az is baj, hogy az inkább csak a rosszra összpontosít, vagyis a figyelme fókuszát szinte állandóan a rossz dolgokon, rossz történéseken tartja. Mi azonban, akik valósággal vagyunk, a testi történetünkön, és minden egyéb anyagi élethelyzeten is túli örökéletű létezők vagyunk, akik Magával az Örök Istennel léteznek és élnek egységben, és nem pedig a hol boldog, hol pedig szenvedő mulandó testtel. Minden szenvedésünk is tehát a saját anyagi testünktől, és anyagi elménktől van, utána pedig a másik élőlényektől, azután pedig a félistenektől, és az anyagi természettől adódik. Ezek a szenvedéseink is pedig csakis azzal fognak megszűnni, ha még testben élve teljes, és gyakorlatban is megélt tudomására ébredünk a színtiszta, végtelen, és határtalan Örökkévaló Lét és Élettel azonosságunknak, Akit a legfontosabb Lényeg mivoltával szintén végtelen és határtalan Örök Szeretetnek nevezhetünk a jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban is.
