Az emberi többséget még ma is az állatokéhoz hasonló testük ösztönei uralják, csak, vagy többnyire csak tárgyi, avagy testi gondolataik, vágyaik, és testi érzelmeik vannak, amik szerint cselekszenek, és nem pedig a valóságos maguk, a közvetlenül az Istenéből való szellemi lelki önazonosságuk szerint,
vagyis az Istennel eredetileg tökéletes egységben élő maguknak megfelelően, végül is tehát az Élő Isten szerint, Aki örökösen az ártatlan és boldog örök életét éli meg, azaz mindig a tökéletes („jó”), tiszta és teljes, halhatatlan, vagyis elmúlhatatlan életét éli, Maga más életet nem él, az Őtőle való öröktől más élettel soha nem azonosul, mulandó életet Maga Isten soha nem él.
Nekünk, Isten képmásainak olyan életet kellene tehát itt a Földön is élnünk, amely Istenével egyezően jó (tökéletes), és nem árt másoknak, azaz nem erőszakos, hanem teljes erőszakmentesség, igazmondás (őszinteség), becsületesség, nem ragaszkodás (nem kötődés) itt semmihez, és hűség az örökösen az előbbi módon élő Teremtő Istenhez jellemzi.
Azonban nem elég csak elméletben tudnunk a bennünk és velünk élő Istenről, és arról, hogy magunk is örökkévaló lelkek vagyunk, hanem ezeket nem is csak a testi érzékeink, hanem az egész testi rendszerünk nélkül is tapasztalni tudnunk kell. Aki tehát testi érzékek nélkül már tapasztalta, hogy ő halhatatlan szellemi lélek, annak már volt valóságos lelki élménye, és azzal már nem is csak lehet, hanem az Istennel egységben élése révén lett Isten élménye is, ami élmény viszont lehet úgy is, hogy Isten Magát vele szellemileg tapasztaltatása által lesz meg a maga örökkévaló lelki mivoltának (igaz lényegi mivoltának) is szellemileg tapasztalása. Hozzá azonban Isten igaz tudása (helyes ismerete) szükséges, amiből lehet igaz tapasztalati tudása is az embernek Istenről. A gyakorlatban is megélése a helyes, avagy igaz elméleti tudásnak viszont teljes odaadás nélkül nem sokkal ér többet a puszta elméleti tudásnál. Istennek magunkat az egész teljességünkkel önként való átadás nélkül ugyanis nem lehet állandó és közvetlen Isten-tapasztalatunk.
Az anyagi testen túli létünket és életünket tehát tapasztalni tudnunk kell testben, illetve testtel létezvén és élvén is. Hozzá azonban teljesen el kell tudnunk magunkat vonatkoztatni az egész mulandó testünktől, és sok minden anyagiról, és anyagihoz kötődésünkről, legvégül pedig már az egész anyagi világról is le kell tudnunk mondanunk. A legmagasabb szintű lelki tisztaságra, és lelki megértésre kell ugyanis eljutnunk, amivel kerülhetünk vissza a kiindulópontunkba, az eredetvalóságunkba, és az Istennel egységben, és együtt is élésre. A megtisztulásunknak pedig a jellemünkben, gondolkodásunkban, beszédünkben, viselkedésünkben, magatartásunkban, és a cselekedeteinkben kell megnyilvánulnia.
A már csak tiszta gondolatokkal élés eredményezi a tiszta beszédet, és a tiszta, avagy tökéletes tetteket is. Itt a „kettősség” világában azonban élünk tiszta, azaz örök gondolatokkal, vagyis bennünket mindig csak előre vivő isteni gondolatokkal, és élünk nem tiszta (mulandó, testi) gondolatokkal is, vagyis olyan gondolatokkal, amik bántóak, zavaróak, fájdalmasak, erőszakosak, amik nem előre visznek, hanem visszavetnek bennünket a fejlődésünkben, és így vagyunk a félelem, irigység, kevélység, és egyéb más ilyen gondolatokkal is. Az előbbiekből pedig az is belátható, hogy amilyen az ember gondolkodása, olyan lesz az élete is.
Viszont nem csak a testünket, hanem azt is meg lehet figyelnünk, hogy nekünk, szellemi lelkeknek az emberi életünk is az általunk használt szellemi gondolatokból, és az azok keltette szellemi érzelmek érzékeléséből áll. Jelenleg, azaz megtestesülten (anyagi testet magunkra öltötten) azonban bele vagyunk, és el is vagyunk merülve az anyagi cselekvés gondolataiban, vagyis szinte már csak anyagi gondolatokkal élünk, azokkal azonosítjuk magunkat tévesen.
Amennyiben valóban hazajutni szeretnénk, meg kellene tudnunk különböztetni ezeket a gondolatokat, és csak a valósággal jó, azaz teljesen tiszta (tökéletes) gondolatokkal kellene itt is élnünk. Ehhez viszont a felsőbbrendű elménknek uralnia tudnia kellene az alsóbbrendű elménket, az anyagi, avagy testi elménket, ami saját elmét az isteni elménkből való „külsős”, azaz külvilágban használatos elmének is nevezhetünk. A külső elme, a testi elme testi gondolatokat, testi érzelmeket, testi emlékezetet, és a testi ént tartalmazza magában, ami testi énnek, azaz testi én-tudatnak (anyagi tudatosságnak) hisszük magunkat szintén tévesen.
Ennek a csak az anyagra és anyagira figyelő elmének meg kell szabadulnia a vágyaitól, félelmeitől, szorongásaitól, aggodalmaitól, és el kell különülnie a külső világtól azzal, hogy teljesen kiüresedik belőle, amivel lesz teljesen tiszta, és tud így már felülemelkedni minden anyagi formán, és anyagi elmélkedésen, azaz abbahagyni tudja minden anyagi cselekvését, és el tudja elhagyni a mulandó test iránti ragaszkodását is, és így a szellemi tudat már minden anyagtól és anyagitól függetlenné válva megtapasztalhatja a Legfelső Lélekkel, Istennel való egységét.
Amennyiben a testi én-tudattal való azonosulásunkból magunk is újra az eredeti magunk akarunk lenni, meg kell tudnunk figyelni a testi elménk egész gondolkodását, és ezt kell tennünk az egész testi rendszerünkkel is, vagyis mintegy kívülről kellene látnunk a velünk nem azonos egész testi mivoltunkat, ami is bennünk, Isten hasonlatosságára végtelen és határtalan isteni tudatokban van, az egész anyagi világgal egyetemben.
Folyamatosan önvizsgálatot kell tehát „eszközölnünk”, ami a gondolataink, szavaink, és tetteink tanulmányozása, és ez a valódi önismeretnek és önfejlesztésnek is alapja. Így vehetjük észre ugyanis, hogy elhatalmaskodtak rajtunk a zavaró, bántó, sértő, ártó testi gondolatok, melyekkel szembe kell néznünk, és ki kell utasítanunk mindet a valóságos magunkból, mivelhogy ezeket a testi elménkből az isteni elménkbe is bevettük. (Az ilyen és hasonló gondolatokat ettől fogva pedig már elutasítanunk is kell magunktól.) A szándék, gondolat, beszéd, és tettek síkján kell tehát a valódi magunkon dolgoznunk, amivel lesz meg a test és beszéde fegyelmezése is, vagyis a belső rendezettségünknek helyreállításával. Ez a testnél a mértékletességben, és az erőszak nélküliségben (ártatlanságban), a beszédben az igazmondásban, őszinteségben, a kedvesen, nem sértően szólásban, a belső rendezettséget illetően pedig a higgadtságban, nyugodtságban, türelmességben, békességességben, mindenki és minden irányában igaz szeretettel levésben, azaz teljes szív és lelki tisztaságban jut kifejeződésre.
Onnan tudhatjuk, hogy hol járunk a szellemi lelki fejlődésünkben, hogy naponta mennyi bántó, sértő, azaz fájdalmat, szenvedést okozó gondolat, mennyi rossz érzés jelenik meg, azaz fordul elő az elménkben. Amennyiben tehát a valóságos magunkban ilyeneket már nemigen figyelhetünk meg, akkor már elég szépen tisztulunk, jó ütemben haladunk a teljes tisztaságunk Istentől visszanyeréséhez. Végül ugyanis Magának Istennek kell teljesen is megtisztítani a szívünket és elménket, hogy újra az Ő megvilágító Szellemi „Fényében” (az Ővele azonegy „Örök Világosság” mivoltában) élhessünk, mint újra „egyenes” (vagyis az „elgörbültségükből” teljesen kiegyenesített) lelki „fénysugarak” („Világosság fiak”). Ez úton kapjuk vissza az eredeti bölcsességünket (az Istenével teljesen egyezőt), és lesznek teljesen megtisztítva az érzelmeink is, vagyis azok is újra már csak isteniek lesznek. Így aztán már megtörténhet az Istennel eggyé válásunk is. Ilyenkor ugyanis már minden mulandó fájdalmon és boldogságon, vagyis minden „kettősségen” túl vagyunk, nincsenek dipólusos, azaz anyagi gondolataink, anyagi érzelmeink sem, mivel újra Isten lényegi természetében vagyunk, és az eredeti természetességünkkel élünk. Ez esetben pedig a ragyogóan tiszta isteni lélek mivoltunk világító isteni tudata lelki „fénysugaraival” (egyszerűen kifejezve a lelki „fényünkkel”) belülről is megvilágítani tudjuk a jelen durva anyagi testünket (is), és átragyogni is tudunk rajta, és ugyanezt tudjuk tenni a lényünk többi anyagi létsíkján létező finomabb anyagi és finom anyagi testeinkkel is.
Akik pedig már teljesen felébredtek, azoknak „felébredtek” a szellemi lelki érzékeik is, amikkel érzékelni tudják Istent, és az Ő szellemi lelki valósága egészét, és érzékelni tudják velük az egész anyagi valóságot is, a testük érzékeinek használata, és az egész testük nélkül is. A szellemi léleknek is létezik tehát tudatos elméje, és intelligenciája is, amik teljességgel anyagtalan minőségek, mint maga, azaz önmagában a szellemi lélek is, aki az ővele egy szellemén keresztül Istennel a Szellemmel, a Leghatalmasabb Létezővel van közvetlen kapcsolatban.
Ha a valódi magunkkal, az örökkévaló lelki magunkkal azonosulunk, vagyis, ha a közvetlenül az Istenéből való igaz magunkkal vagyunk önazonosak, akkor a gondolataink és szavaink is szellemi lelkiek maradnak. Ameddig viszont a valódi magunk helyett a mulandó testünkkel azonosulunk, addig a gondolataink és szavaink is testiek, azaz anyagiak lesznek, és így magunkat testileg magyaroknak, férfinak, nőnek, apának, anyának, fiatalnak, idősnek, gyermeknek, ilyen-olyan foglalkozásúaknak fogjuk gondolni és tartani, és így fogunk magunkról beszélni is. (Aki elsődlegesen ezek bármelyikének is tartja magát, az még azonosul a mulandó testtel.)
A figyelmünket is így pedig mindig aszerint fogjuk összpontosítani, hogy kinek és minek azonosítjuk magunkat, vagyis aszerint, hogy éppen milyen tudatállapotban vagyunk. Az előbbi anyagi létállapotainkat elhagyva az örökkévaló lélek tudatállapotunkban tartózkodva (abban megállapodva, vagyis azt nem elhagyva) viszont már nem anyagi táplálékra van szükségünk, hanem már csak szellemi minőségű „eledelre”, ami ez esetben az Isten tiszta és örökkévaló szeretete, vagyis ez a „táplálék” az, ami örökké éltet, és örökké boldogít is bennünket.
Az itt is helyesen élésünkhöz azonban a teljes figyelmünk fókuszát a valóságos magunkkal, az örökkévaló lélektudatosság mivoltunkkal az egyetlen Istenen a Teremtőnkön kell tartanunk, Aki általunk, mint élő „eszközeivel” is cselekedhet itt a mulandó valóságában. (Ha ugyanis a hamis egónkra összpontosítjuk a figyelmünket, akkor szerinte fogunk cselekedni, anyagi életet, mulandó életet fogunk élni a szellemi lelki életünk, az Istenével egyező örök életünk helyett.)
Aki viszont még nem tud felülemelkedni a racionalitáson, az továbbra is a racionalitásban, és a racionalitásnak és racionalitásért fog élni, vagyis egyelőre még halogatni fogja az örökösen már csak Istenben Istennek és Istenért élést, ami a végső cél, aminek is viszont sohasem „logikus”, azaz racionális értelme, hanem isteni értelme van. Annak azonban nincsen semmi értelme, hogy Magát Istent, vagy Jézust a Krisztust (az Isteni Lelket) a magyar nyelven „racionális értelmet”, „racionális észt” jelentő „Logosznak” nevezzük teológus „doktoroktól” tanultan. A véges elme, a logikus értelmű mulandó emberi tudat képtelen tehát megmagyarázni Istent, mert a mulandó értelmével nem értheti meg Őt a valósággal Végtelent és Határtalant a végessége végett. (Istent csakis tehát végtelen és határtalan szellemi értelemmel, azaz isteni értelemmel lehet megértenünk, másképpen Ő nem fogható fel, másképpen nem kerülhetünk vissza Őhozzá.)
Még azonban a legtöbb itt gyakorolt „meditációval” sem tudhatunk Istenbe és Istenhez visszakerülni, Ővele követlen kapcsolatba lépni, és így újra már csak Istennek és Istenért élni sem. Az igazi meditáció ugyanis soha nem egy testtel csinálható dolog, olyan tehát nem létezik, hogy leülök, és elkezdek szintén a testemmel „meditálást” végezni, azaz „meditálást” csinálni, avagy gyakorolni. A valódi meditáció gyakorlása tehát nem ez, hanem magunkat a külvilágtól elvonatkoztatván annak tudatosan is tiszta érzékelése, hogy Istenben a végtelen és határtalan (vagyis nem anyagi) Csendben „vagyok”, azaz minden zajt keltés és zaj nélkül létezem és élek, ami így pusztán csak a „vanságnak” és „vagyokságnak” együttes, Istennel pedig egységes szellemi érzése (avagy érzete), vagyis szellemileg megélése (tapasztalása). Amikor ez a természetes érzetünk tudatosan is örök jelleggel megvan, vagyunk a Valóságos Istennel azonos, azaz Ővele tökéletes egységben létező valóságos magunknak is szemléletében, mint igaz, avagy igazi meditatív állapotban, és így, vagyis az egyetlen Istennel tökéletes egységben létezve és élve vagyunk teljesen szabadok, és teljesen boldogok is.
Aki pedig itt még nem tudja megélni (szellemileg tapasztalni) a közvetlenül Istenéből való szellemi lelki önazonosságát, az továbbra is a testi önazonossága szerint fog élni, azaz testi, avagy anyagi gondolkodás szerint fog cselekedni, éspedig még a teste halála után is, vagyis így majd egy újabb anyagi testben fogja folytatni az életét, míg maga is teljesen fel nem ébred az alvásából. Az ilyen szellemi lélek magát még csak testnek tudja megvalósítani, vagyis a valóságos magát (az isteni, vagyis a közvetlenül Istenéből való önazonosságát) még nem tudja itt teljesen is megnyilvánítani, és így Istent sem tudhatja megvalósítani itt a mulandó valóságában. Ezzel azonban egyenlőre még nem fog tudni innét megszabadulni, nem fog tudni kikerülni az anyagi valóságnak, az élet és halál világának fogságából. Továbbra is a „halálnak völgyében” fog tehát járni, azaz élni, vagyis ez esetben az önzéséből, és a még létező többi rossz tulajdonságaiból, a téves azonosulásából majd egy vagy több újabb anyagi testben élve kell kitisztulnia. Az ilyen ember még csak azt sem fogja fel, hogy valójában itt nem is a teste, hanem az önzése, az önző szeretete választja el őt Istentől, a többi lélektársától, és az anyagi világtól megszabadulásától is.
A Maga Isten ideküldte szent tanítók az „utak” és „útmutatók” az anyagi világból való végérvénnyel megszabadulásunkhoz, amihez meg kell szüntetnünk minden anyagi világhoz való kötődésünket, vagyis teljesen el kell oldódnunk az egész mulandó világtól. A szent tanítóinkat, az igaz tanítóinkat ebben kell követnünk, és így ők „hidat”, avagy „utat” fognak jelenteni nekünk az időtlenség örökké boldog tisztán szellemi minőségű világába innen a halál és szomorúság világából. Ezen igaz tanítók, élükön a fő tanítónkkal azt mutatják nekünk, hogy igaz hittel, igaz és teljes tudással, és igaz (helyes, avagy tiszta) viselkedéssel, Isten szerinti cselekvéssel, igaz szeretettel cselekvéssel, tiszta életet éléssel, teljes lelki tisztasággal kerülhetünk vissza az eredetvalóságunkba, az örökkévalóságba, és lehetünk így már annak örökös „lakóivá”.
Azok a tanítóink pedig nem igaz tanítók, nem igaz szellemi lelkek, akiket nem állandó és teljes tisztaság, elégedettség, elfogadás, szintén teljes és állandó erőszakmentesség (alázat és szelídség), öröm és derű jellemez, hanem ezeket is még csak színlelik, mint a Maga az Igaz Isten általi tanításra elhívatottságukat is. Az ilyen nem Maga Isten küldte és felhatalmazta, hanem önjelölt „tanítókat” senkinek sem szabadna követnie, mert ők nem az eredeti életüket, hanem a testükét, vagy azt is élve magukkal együtt a veszedelembe, a sötétségbe, a képletes halálba vezetik a lélektársaikat, vagyis ők mind újra el fognak veszni az anyagban, vagy esetleg újabban a finom anyagiban. Az ilyen tanítók és tanítványok még, ha a szájukkal az ellenkezőjét mondják is, még igenis szorosan kötődnek, ragaszkodnak anyagi dolgokhoz, és így még csak tettetik, hogy Ők már teljesen el vannak oldódva tőlük, teljesen szabadok tőlük, már csak Istennel vannak egybekapcsolódva, Aki minden anyagnak és anyaginak is legfőbb és leghatalmasabb fölöttes Ura.
Az előbbi teljesen még nem tiszta szellemi lelkek így még csak azt sem látják be, hogy a tiszta szellemihez képest energiaként is sötétnek bizonyuló anyaghoz, vagy az anyaghoz is ragaszkodásukból adódik a nekik az ellenkezőjét mondva is létező halálfélelmük is, és a többi még meglevő félelmeink is az anyaghoz kötődöttségünkből származnak. Aki azonban fél a haláltól, az valójában az Élettől fél, amivel pedig Magától Istentől fél, ami istenfélelmet (az Igaz Szeretettől való félelmet) úgy sulykolnak (szuggerálnak) bele az emberek alkotta vallások az emberekbe, hogy Isten helyett a hatalmukban tarthassák és irányíthassák őket. Minden vallás, amit emberek alkottak meg, emberalakító „ideológia” (anyagi nézetrendszer), mely népeket, népcsoportokat, és azoknak cselekedeteit, vagyis az életét határozza meg, és meghatározza a más népekhez, csoportokhoz való viszonyát is. A Földön ezeknek, és a hozzájuk hasonló népszerűséggel bíró” politikának” is „köszönhetően” alig van ember, aki betartja azt az Igaz Isteni szabályt, hogy a teremtménytársainkkal szemben soha ne viselkedjünk ellenségesen, hanem kivétel és válogatás nélkül minddel csak szeretőek, igazán szeretőek legyünk, és részvéttel, türelemmel, segítően, támogatóan, és szintén teljes önmérséklettel is legyünk az irányukba is. (Isten vallása, az igaz vallás tehát ez az előbbi, az Ő szeretetében nincsen semmi félelem, semmi ellenségeskedés, semmi erőszakosság, és semmi egyéb más rossz sem, a világi vallások meg ezekkel is teli vannak, és még anyagi kincseket is gyűjtögetnek maguknak. Ezek a nem jók pedig a tagjaik legnagyobb részére is jellemzőek, és ez így van a legújabb földi vallásnál a „spiritualizmusnál” is, ott is alig akad egy-két kivétel, ha más nem is, mert jól leplezve van, a gőg ott is majd mindenkiben megtalálható.)
Teljesen tiszta, azaz isteni gondolatokkal kellene tehát itt is élnünk, mert azokban semmi ártó szándék nincsen, hanem csak segítőszándék, mivel azok mind isteni szeretettel áthatottak. Csakis ilyen életet élve kerülhetünk tehát haza, ettől eltérő életet élve viszont maradni fogunk az anyagban, és esetleg még alacsonyabb létállapotba is kerülhetünk, amit most már, hogy földi emberi testet ölthettünk magunkra, a legjobb lenne kihagynunk, vagyis arra többé már véletlenül sem „gyúrnunk”, azaz a jelen testünkben élve olyannyira megrontani magunkat, hogy innen majd még alább, még alsóbb létállapotba kerüljünk.
