Aki szellemi lélek magában, és itt a külvilágban is mindenütt, azaz mindenkiben és mindenben ténylegesen is meglátja az Istent, és mindent ténylegesen is Istenben lát, még tehát magát, és a szellemi lélek társait megtestesülten is,
azt Isten többé már nem fogja hagyni elveszni, és az sem fogja többé Isten látását, azaz lényegében Magát Istent elveszíteni, Aki örökké az ő örök fennállású lényegi mivoltában él, és Akivel ő egylényegű Istenben élve, vagyis Őtőle a maga részéről nem elkülönülve.
Nekünk, szellemi lelkeknek végre már be kellene látnunk, hogy nem a hamis egónkban, a testi én-tudatunkban és én-tudatunkkal kellene élnünk, hanem az igaz önazonosságunkat kellene itt is, azaz megtestesülten is minden pillanatban megélnünk, ami önazonosságunk közvetlenül az Istenéből valóan egy, azaz teljesen egyező Isten Önazonosságával.
A hamis egók, a testi önazonosságok itt azért marják folyton egymást, azért utasítják egymást maguk mögé, azért versengenek egymással, mert nem tudnak egyek lenni. Csak a nem anyagi minőségű szellemi lélek tud egy lenni a másik szellemi lélekkel, merthogy mindketten ugyanabból a teljességgel anyagtalan Szellemi Lélekből, azaz közvetlenül Istenből valóak, és ezért az eredetüktől fogva egymással is egyek. Aki szellemi lélek viszont már nem azonosul a testével, a testi elméjével, és a testi énjével sem, az nem csak tudja (nem csak ismeri) az előbbi egységét Istennel, és a másikaival is, hanem meg is éli, azaz szellemileg tapasztalja is.
A legtöbben azonban még mindig egoista szempontból cselekszünk is, vagyis a legtöbb szándékunk, gondolatunk, szavunk, és tettünk önző, öncélú, önérdekű, csak a magunk, és esetleg még a testi hozzátartozóink hasznát, előnyét nézőek, ráadásul pedig önteltek is vagyunk, és így Istent kiszorítjuk magunkból, pedig Ővele kellene tele, és így már újra teljes egységben is lennünk, és nem pedig az itt „egónak” nevezett hamis énünkkel. Az önző cselekedeteinkre, és az önteltségünkre pedig még büszkék is vagyunk, és dicsekszünk az így szerzett anyagi vagyonunkkal is, beleértve ide az itt szerzett akadémikus tudásunkat is, valamint még a gyermekeink, rokonaink ilyen, és egyéb más tárgyi tudásával, testi képességeivel is állandóan dicsekszünk, büszkélkedünk, mivel még mindig ez és ilyenek tesznek bennünket elégedetté is. Ezekkel azonban inkább csak ártunk a valóságos magunknak, és a hozzátartozóinknak is, másokban pedig az ilyen viselkedésünkkel irigységet keltünk, vagyis rombolóan hatunk rájuk is.
Mára pedig már odáig is eljutottunk, hogy a legtöbb ember megérteni sem akarja, hogy a tiszta szándékú cselekedet az önzetlen cselekedet, az önző szándékú cselekedeteink pedig mind ártó cselekedetek, amik önös hasznot, előnyt eredményeznek nekünk másoknak rovására. Anyagi testet magunkra öltötten is, az eredeti tisztaságunkkal, és ártatlanságunkkal kellene tehát élnünk, amibe semmiképpen nem fér bele az önös haszonnak és előnynek mások kárára „kivívása”, de a „kiharcolása” se. Itt is ugyanis teljesen erőszakmentesen kellene élnünk.
Ebből az ösztönös vágyvilágnak rabságából azonban éppen, hogy kiemelkednünk, vagyis kiszabadulnunk kellene, és nem pedig helyette az előbbi hibás cselekedeteket kellene egyre elszántabban gyakorolnunk. Az előbbi életet folytatva ugyanis a teljesen tiszta isteni tudatosság mivoltunkat sohasem fogjuk tudni visszanyerni Istentől. Az előbbiek szerint cselekvő megtestesült isteni tudatok viszont folyton azon sopánkodnak, hogy ők mennyi ilyen előbbi „jót” cselekszenek, és, hogy eddig is mindig csak olyan „jókat” tettek, és ők mégsem nyerik vissza Istentől az eredeti teljes tisztaságukat, az eredeti tisztaságú isteni tudatosság mivoltukat, amivel hazakerülhetnének ők is innen a halál országából, és újra egységben élhetnének Istennel.
Az ilyen előbbi lelkek így aztán már azt sem érthetik meg, hogy az Istenről, és az Ő egész Teljességéről szóló elméleti tudásnak esetleg már gyakorlása is, az Istennek magunkat teljesen átadásunk nélkül még nem juttathat bennünket vissza a kiindulópontunkba, hanem még csak egészen közel juttathat hozzá. Önmagában a teljes tudás által, és önmagában az odaadó szeretet által sem juthatunk tehát felszabadulásra, azaz vissza Istenhez az igaz (örök) valóságába, hanem csak, ha e kettő egyszerre van meg nálunk.
Ugyanakkor pedig a dualitásnak mindkét oldalát ismernünk kell, vagyis nem csak a jó oldal, hanem a rossz oldal, a „bal oldal”, a sötét oldal munkálkodásával, vagyis annak életével (istenellenes cselekedeteivel) is teljesen tisztában kell lennünk, hogy megszabadulhassunk a dualitás hatalmából, és visszakerülhessünk Istenhez az Ő igaz valóságába.
Az igaz isteniséggel ellentétes „démonikusságnak”, a démoni erők által uraltságnak az erőszakosság mellett a gőg és irigység legjellemzőbb jegyei, amikről azonnal fel lehet ismerni. Az izmusok, és ideológiák vezetői és tagjai a legnagyobb százalékukban gőgös entitások, vagyis felsőbbrendűség érzésű emberek. A „tanult” emberek, az itt „értelmiséginek” is nevezett diplomás emberek legtöbbje démonikus viselkedésűnek mondható, és ilyenek irányítják a többi embert, és nyújtanak példát a gőgösségről, és egyéb más nem isteni tulajdonsággal élésről is. Az ilyen ember Istennek is fölé helyezi magát, és erre a példára nézi le a legtöbb ember is a másik embereket. Vak és süket marad ugyanis az ilyen emberi lélek afelől, hogy, ha a másikát lenézi, akkor magát nézi le, merthogy Isten Szellemi Lélek mivoltából való szellemi lélek mindkettőjük, csak a mulandó testük különböző egymáséitól.
Az előbbi emberek, a valóságos szellemileg tudatlanok a mulandó világtól kondicionáltan hamar behódolnak a sötétség (Istent ellenzés, és Istenről tudatlanság) uralmának. A világi befolyásolásra, vagyis a tudatukat manipulálva az Igaz Isten ellenes erőknek sikerül a figyelmüket csak, vagy többnyire az anyagi valóságon, és a benne történőkön tartaniuk. Az ilyen szellemi lelkek ezzel azonban be is zárják magukat a duális valóságba, vagyis, a testi tudat és testi értelem (az anyagi szellem és anyagi lélek) életkörében maradnak, nem tágítanak onnét semennyit sem. Innen van, hogy még Istentől is független, azaz teljesen önálló mulandó testi énnek, és a testüknek hiszik magukat, és csak testi vágyaik, testi céljaik vannak, az életcéljuk pedig annyi, hogy a testi érzékeiket mindjobban, mind magasabb színvonalon kielégítsék, és minél nagyobb anyagi vagyont gyűjtögessenek össze maguknak, míg meg nem halanak.
A teljes felszabaduláshoz, azaz a teljes szabadságunkhoz pedig mindkét valóság, vagyis a szellemi és anyagi valóság lényegével is tisztában kellene lennünk, hogy ugyanazon „gyökerűek”, azaz egy forrásból valók. Így ugyanis már tisztában leszünk azzal is, hogy nincsen, nem létezik teljesen különálló megnyilvánulatlan, és teljesen különálló megnyilvánult sem, vagyis, hogy a „kettősség” valósággal nem is létezik, hanem csak az Isteni Egység van, más Egység, más Isten nem létezik, azaz nincsen két egymással ellentétes Egység, hanem csak egy Egység van EGY Isten Középponttal, avagy Központi „Tengellyel”, Ami körül „forog”, azaz létezik és él minden, ami még Őrajta kívül van.
Az előbbiekből már talán az is világosan belátható, hogy eddig sikerült olyan romlottakká lennünk, hogy belőle Isten nélkül már semmi igazán jóra nem lehet jutnunk, és ezért most már vagy szövetségre lépünk a mindeneknek egyetlen Forrásával, Istennel, a káprázat, avagy illúzió világának is Teremtőjével, az illúzió világából való megszabadulásunk érdekében, vagy pedig végtelennek tűnő ideig elveszve maradunk az anyagi világban. Ezt a szövetséget azonban mindenkinek magának kell megkötnie, más lények, izmusok, ideológiák, például a vallások nem köthetik meg helyettünk, nem léphetnek szövetségre Istennel a nevünkben. Az új, vagyis az Isten által megújított szövetség lehetőségét hozó Jézus, és az Őutána Földön élt szent tanítók is mind valójában az itt túlságosan elterjedt Istenről való tudatlanságtól való végleges megszabadításunk végett éltek, és élnek ma is közöttünk. Az istentelenség a jelen korban a legnagyobb, alig találni Igaz Istenhez tartozó, Őszerinte élni törekvő embert a Földön, akik a megszabadulásukért maguk is dolgoznak magukon. Az istentelenség ugyanis számtalan más utat, veszedelembe vivő utakat kínál az Igaz Istenhez vezető út helyett, és a legtöbb ember tudatlanul az Igazságról ezeket választja.
A nem megszabadulás irányú, hanem annak csak mondott utak azonban mind tárgyi utak, a tárgyi énnek, avagy testi énnek útjai, melyekkel egy szellemi lélek sem fog célba jutni, hanem célt tévesztett lesz, nem fog megszabadulni, nem kerül vissza az eredeti létállapotába. Ezek az utak ugyanis a testi jóléthez, és a test egészségesebbé tételéhez alkalmasak, a valós szellemi mivoltnak teljes szabadsága visszanyeréséhez pedig semennyire sem alkalmasak. Ezek révén csak mondvacsináltan lehet megvilágosodni is, mivel velük még csak az „Univerzum”, avagy „minden Energia” Istenig lehet eljutni, ugyanis ezen kifejezések alatt szinte mindenki még csak valami vagy valaki anyagi minőséget ért, akitől anyagi, azaz testi dolgokban, például anyagi „bővelkedésre” jutáshoz lehet segítséget kérni. (Nekünk azonban éppen, hogy ebből az innen végtelen nagy látszatú sötét „anyaméhből” kellene a leghatalmasabb és legtisztább Szellemi Nap, azaz Isten Világosságába visszakerülnünk, vagyis „Világosság fiaknak” mintegy már újra is „megszületnünk”.)
Az előbbi tévutakat járó szellemi lelkek még nincsenek tisztában azzal sem, hogy a valósággal végtelen Univerzumnak csak a megnyilvánulatlan valóságot, és a megnyilvánult valóságot együtt létezőkként, azaz egy egységként érthetjük. Önmagában ugyanis a megnyilvánulatlanban benne levő megnyilvánult Univerzumot nem tekinthetjük végtelennek, hanem mindig csak látszatra, mivel az az egészével véges létezésű. A valójában, azaz a lényegében azonban mindkettő Isten, Aki tehát egyszerre létezik megnyilvánulatlanul, és megnyilvánultan is. Így pedig egyik sem tekinthető különbözőnek Istentől, vagyis a teljes egész Mindenség is Isten, és „Ő” az egész Mindenség mivoltának is fölöttes Istene, vagyis a „Legfelsőbb”, avagy „Legfőbb” Isten.
A Létezés és Élet lényegében tehát kétféle, azaz kétoldalú Egység, aminek mintájára kétoldalú, azaz jobb és bal oldalból álló egység az emberi test is. Így amit mi „kettősségnek” érzékelünk, az csakis látszólagosan létezik. Az egész szellemi és anyagi tükröződés is tehát az EGY Isten Isteni Egységében van. Minden megnyilvánult formában is tehát csak Istent láthatjuk.
A megnyilvánult Isten teremtő, fenntartó, és pusztító formában egyaránt létezik. Ő ezeket teszi a megnyilvánult teremtéssel, majd annak teljes megsemmisítését követően újabb megnyilvánulást teremt helyette. Magának Istennek megnyilvánult aspektusa pedig egyszerre van jelen a megnyilvánulatlanban és megnyilvánultban, ami utóbbi a tér és idő anyagi minőségekbe teremtett anyagi világ, avagy anyagi valóság . Ez az Igaz Istennel egy Teremtő Isten ugyanakkor pedig benne van az elsődleges létezésűnek nevezhető Igazban, Aki megnyilvánulatlan Istent Ő nyilvánít meg Magával. (Ezeket érthetjük úgy is, hogy Lét és Élet mindenütt, „mindkét” valóságában jelen van, és, hogy az Élet a Létnek megnyilvánítója. A Léttel megbonthatatlan egységű Élet mozgó, azaz cselekvő Létként is felfogható. Az Élet lényegében tehát Élő Lét.)
Az előbbiekkel tisztában léve testet öltötten is mindenkiben, és minden más élőlényben is meg kell tudnunk találnunk a Szellemi Lelket, az Élő Istent, és Őt magunkban teljesen is megismerni, és megérteni is tudnunk kell, vagyis tapasztalnunk (megélnünk) is kell Őt magunkban ahhoz, hogy az Őróla tudatlanságunk teljesen megszűnjön lenni, és, hogy egyetemben Ővele megláthassuk az Ővele egy teljes egész Isteni Egységet is. Így pedig már azt is fogjuk látni, és megélni is fogjuk, hogy magunk Istennel, egymással, és az egész mindenséggel is egyek vagyunk.
Amikor alszunk, és a testi elménk „szülte” álomban vagyunk, akkor az álomban szereplő dolgok, és formák mind magunk vagyunk, mivel belőlünk való minden testi álom-„szüleményünk”, azaz minden álomképünk is. Amikor viszont ebből az álmunkból a testünkkel azonosultan teljesen felébredünk, nagy hirtelenséggel ráébredünk, hogy az nem valóság, hanem csak egy álom volt. Ilyen az igazi teljes felébredés pillanata is. Ekkor azonban már az előbbiről is tisztán fogjuk tudni, hogy az egy álmunkban álmodás volt, vagyis az áloméletünkben álomba esésről van szó. Amit tehát mi most tapasztalunk, az mind illúzió, vagyis nem igaz valóság, „van és nincs” létezés és élet. A dualizmusban, a dipólusos valóságrendszerben vagyunk tehát elveszve, belőle kellene megszabadulnunk.
Aki tisztán látja az Isteni Egységet, és maga is teljesen olyan, mint amilyen a Legfelsőbb Tiszta Ég, vagyis a legtisztább Szellemi (avagy Isteni) Tudat, arra már semmi hatással nem lehet a nem igaz valóság, és annak dolgai sem hathatnak rá. A tudatlanság, avagy sötétség világa, és benne a tudatlanságban szenvedő szellemi lelkek sem hathatnak rá, hanem mindig csak a mulandó testére gyakorolhatnak hatást, azt akár még meg is ölhetik.
A bennünk levő, mert önként magunkba vett anyagi minőségek húznak bennünket leginkább le ide az anyagi világba, és azok is a bennünket ide kötő erőink, a többi tárgyi dologgal együtt, amikhez még kötődünk, amikre még fókuszáljuk a teljes figyelmünket.
A Jézus által „Szent Léleknek” nevezett Tiszta Szellemi Tudat (a „Vagyok” Isten) szintjére kellene tehát visszavonni magunkat ahhoz, hogy magunk is újra teljesen szabadok legyünk a tudatlanság egész világától, annak dolgaitól, és az Igaz Istent ellenző szellemi lelkektől. Úgy is meg lehet szabadulnunk, hogy még a jelen világban is élünk a még élő testünk révén. Közvetlenül Őbelőle valóan ugyanis magunk is az örökkévaló, teremtő képességű, tapasztaló (látó, tudó, érző) Szellemi Tudat vagyunk, ha van anyagi testünk, ha nincsen akkor is.
Az intellektuális megismerése és megértése az valóságos szellemieknek azonban még nem elég az eredetvalóságunkba visszatérésünkhöz. Testtudati megismeréssel és megértéssel tehát még semmi igazán magasabbra nem jutottunk, és nem is juthatunk, maradni fogunk az anyagi és finom anyagi valóságban. Hozzá ugyanis közvetlen tapasztalás szükséges, és nem pedig test általi, azaz testen keresztüli tapasztalása annak, hogy minden egy, és minden az EGY Isten, ami csak hamis tapasztalás lehet. Először is azonban a valóságos magunknak közvetlen, azaz igaz tapasztalása szükséges, ami tehát nem testi tapasztalás, hanem isteni tapasztalás. Csakis így lehetünk ugyanis tiszta, és tisztán tudóivá (ismerőivé) az Isteni Egységnek, és Középpontjának, Magának Istennek, Akivel ez esetben már újra tökéletes egységben élünk, és ezt meg is éljük, azaz tisztán tapasztaljuk is. Valójában minden tapasztalat, legyen az tisztán szellemi, vagy anyagi, a Lét és Életnek tapasztalása, ami Lét és Élet Teljesség is Isten.
Az igaz valóságra igen sokunknak még azért nincsen vágyunk, mert még tudatlanok vagyunk felőle, és így még nem tudunk hinni benne, továbbra is kételkedünk a létezésében, és ezért még nem lehet igaz tapasztalatunk róla, hanem csak intellektuálisan tudhatunk felőle.
Az intellektusoknak arra a kérdésre, hogy „hol van Isten, mutasd meg nekem, nem látom”, az a jó válasz, hogy „megmutatom, ha előbb azt mind megmutatod, hogy hol nincsen jelen, hol nem létezik Isten”, azaz hol nem létezik a Lét és Élet, ami is Isten, és minden egyéb más is, ami a Lét és Élet végtelen és határtalan Teljességében benne van. Isten ugyanis az önmagától valóan örökké valósággal létező végtelen és határtalan Lét-ez-Ő és Él(et)-Ő, Aki senkitől és semmitől nem függ, hanem Őtőle van függőségben mindenki és minden, ami mind Őbelőle és Őtőle valóan Őbenne létezik és él, Aki a legfontosabb aspektusában az Örök Szeretet. Ez az egyetlen Isten a Középpontjából (ami Ővele egy „Szíve”, avagy „Lényeg” mivolta fölött is Ő van) pedig minden irányban végtelenül kiterjed, amiért is Ő határtalannak is nevezhető.
Ugyanakkor a tehát szintén Istent jelentő Tiszta Szellemi Tudat az Ővele egy Szellemi „Fénye” révén mindent „Szemlélő”, avagy mindent Látó is, Aki a teljes egész anyagi természetét is látja, de azt közvetlenül nem érinti meg (mert azt „Fényével” elégetné), viszont a lét és élettörvényeit kiterjeszti rá is, rajtuk keresztül kapcsolatban van vele is. Magának Istennek természete pedig az Ő makulátlanul tiszta Szellemi „Fénye”, a mindenen áthatolni, mindent áthatni, mindent átvilágítani képes „Világosság” mivolta, ami Lényeg mivoltával él, Ami tehát Őbenne van, és egy Ővele, Ő pedig szintén benne van a Szellemi „Fényében”, Abban „lakozik”, vagyis a szintén mérhetetlen Világosságába van „felöltözve”.
A valóságos magukban Istent a valóságos magukkal (azaz nem a mulandó testükkel) tapasztalók bírnak újra teljes látással, mivel újra egyek lettek a mindent látó „Látóval”, az egyetlen Istennel. Viszont mindig csak a teljesen békés, teljesen nyugodt (csendes), teljesen és tökéletesen tiszta (minden tartalmából kiüresített) elmével kerülhet újra egységbe a Tiszta Tudattal (Istennel) az isteni tudat. Az ilyen szellemi tudat újra teljes egész (beteljesedett), tökéletes állapotú, és így már állandóan tapasztalja az Élő Istent, és az Ővele egységét is. Ez az „üdvös”, vagyis az állandóan boldog állapota visszanyerése is. Ez esetben már minden lényben látja Istent, és minden lényt, és minden dolgot is Istenben lát, és tehát így tapasztalja is, vagyis nem csak elméleti tudása van róla.
Amennyiben tehát lelki gondolkodással élnünk, akkor a lelki életünket éljük itt is, viszont, ha helyette anyagi gondolkodással élünk, akkor anyagi életet, a mulandó testünk mulandó életét fogjuk élni. Az aggodalmaink az anyagi, avagy testi (mulandó formai) gondolkodásunktól vannak, ahogyan a félelmeink is innen adódnak. A tiszta gondolkodás, az isteni gondolkodás viszont meg tudja különböztetni a lényegit a lényegtelentől, és ezért az előbbi fölösleges dolgokkal nem él.
A testi elménknek mesterévé, mesteri „kezelőjévé”, irányítójává kell válnunk, mert különben a testi elménk, és központja, a tudatos testi énünk fog bennünket használni, irányítani a vágyainak beteljesítőjeként. Az emberi léleknek kötelessége is, hogy felügyelje a testi elméjét, hogy nehogy az irányítsa őt, mert, ha ezt a kontrollt nem teszi meg folyamatosan, akkor egy állati lénykényt, egy ösztönlényként fog élni, és nem pedig emberként, és így nem tudhat emberi lélekként, vagyis lélektudatosságként sem élni. Az embernek azonban nem csak mások esetében, hanem a maga esetében is észre kellene vennie, hogy nemhogy szellemi léleknek, hanem még csak emberséges embernek sem felel meg, mivel még mindig ösztönéletet él, vagyis az állatokéhoz hasonlító teste életét éli, éspedig a lelkes állatokéhoz képest annyi különbséggel, hogy ő ezt testi intelligenciával, azaz anyagi értelemmel, az itt „logikusnak”, és „racionálisnak” is nevezett értelemmel teszi.
Nekünk, szellemi lelkeknek az előbbi elme-„mesterséghez” tehát tudatosan irányítani kell tudnunk a gondolkodásunkat, és gondolkodnunk csak akkor kell, ha a jelen életünkhöz (a testünk életéhez) erre feltétlenül szükség van. A valóságos önazonosságunk ugyanis csak így tudhat mindig nyugodt állapotban maradni, és csendben szemlélni a jelen világban létező dolgokat és történéseket. Ez ugyanis az Istenével egyező mindig éber, mindig figyelő jelenlétünk is itt a mulandó világban, és tehát ez az Isten „szemszögéből” szemlélődés is, vagyis az Istenével szintén egyező meditatív állapotunk is.
Az előbbi „meditatívnak” is nevezhető állapotba jutáshoz azonban nem csak a testi gondolkodásunkat kell fokozatosan elhagynunk, hanem a testi érzelmeink hullámzását is le kell tudnunk csitítanunk, teljesen el kell tudnunk csendesítenünk, és végül ezeket az anyagi érzelmeket el is kell hagynunk, velük sem kell élnünk, hanem már csak az isteni érzelmeink szerint, vagyis Istennel egységben boldogan kellene megélnünk a jelenlétünket, bármi is adódik itt elénk, bármit is figyelünk meg a jelen világban.
Az életcélunknak is tehát az állandó, azaz örök boldogságunk visszanyerésének kellene lennie, és nem pedig valami anyagi dolog „elérésének”, anyagilag „valamire vivésnek”, vagy éppen csak valami anyagi dologtól ideiglenesen boldognak levésnek.
Örökké boldog, és teljesen szabad, azaz Istenével egyező korlátlan szabadsággal is bíró az ember azonban csak azzal lehet, ha már kizárólag csak önzetlen szeretettel él, vagyis, ha teljesen önzetlen lesz, és már csak isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedeteket fog végezni, azaz, ha mindent már csak Isten a Szeretet szerint tesz. Valójában tehát Isten Ővele egy szeretete a „kulcsa” a szabadulásunknak, Ő az Örök Szeretet a Szabadítónk, és a megszabadulásunk is. (Az egyetlen Szükség a megszabadulásunkhoz is Isten, Őnélküle senki nem tudhat megszabadulni.)
