A lelki magunkat a tárgyi mivoltunkkal egyetemben feladásunkkal, azaz magunkat Istennek teljesen is átadásunkkal, teljesen is „oda”-adásunkkal történik valójában meg a kettős természetünk újra eggyé, újra egy természetünkké, az eredeti isteni természetünkké Isten általi tevése, vagyis a tárgyi tudatosságunk (tárgyi minőségű tudatos tudatunk) lényegi részének Krisztus isteni ereje általi újra olyanná teremtése, mint amilyen az eredeti tiszta szellemi „tudatosságunk” (szellemi tudatos szellemi lelki mivoltunk), és így Krisztus révén „összeforrasztva” és beteljesedve lesz a szellemi tudatunknak a már szintén csak szellemi minőségű tudata olyan használhatóságú tudatunk itt a mulandó valóságban is, mint előtte erre a külső tudatunk, a tárgyi tudatunk volt, aki ezzel lesz már teljesen is „halott”, vagyis a tárgyi tudatként („személyként”), és annak szintén al- illetve álszemélyiségeivel együtt való végleges megszűnésével többé már nem létezni. Eme, Istennel, mint Legfőbb Lényeggel, egységben levő lényegi mivoltunkban való történés tulajdonképpen azonban annak felel meg, hogy az Isten és Krisztusa révén a töredékességéből újra teljes egészé tett, és tisztátalanságából is teljesen megtisztított szellemi lélek tudatosság, vagyis a tiszta szellemi tudatos szellemi lélek mivoltunk az egész teljességével örök egységre, azaz örök és megbonthatatlan szellemi, vagyis a legmagasabb szintű szövetségre lép Istennel. Ez tehát már azt jelenti, hogy nem is csak lelki, hanem azzal egyben már szellemi szövetséget is köt Istennel a Szellem és Lélek Egységgel, az „Egynek” és „Egy Istennek” is nevezhető Teremtőjével. Ez az így már egyaránt szellemi és lelki szövetség lesz tehát a már valósággal tökéletes „frigy”, tökéletes egybekelés, azaz „szent házasság”  Istennel, ami egy közös használatú, „lelki testnek” is nevezhető szellemi minőségű testben jut kifejeződésre, ami mennyei „testtel” (teljességgel anyagtalan formával) Isten így már szellemének is nevezhető szellemi tudata már valóban egy és azonos, mely tiszta, és még a legfinomabb anyagitól illetve tárgyitól (minden nem látható energiától) is teljesen mentes szellemi minőségű testben tudhat „lakozást” venni Isten, és nem pedig az itt a Földön annak „járművéül”, azaz itteni „hordozására” (Isten után tehát neki is eszközéül) szolgálni hivatott mulandó szilárd testben (vagy éppen csak egy ugyanilyen funkciójú férfi vagy női energiatestben), mint sokan még mindig tévesen gondolják, mert inkább hisznek a hamis tanítóiknak, mintsem már csak az Isten tanításának. Ez a tökéletes egység egyébként Isten szellemi lelkének az Ő Lelkéből való létrehozásakor már megvolt, de mi, az eredetileg teljesen (az egész teljességünkkel) szellemi tudatos szellemi lelkek, azaz szellemi minőségű lélek-tudatosságok (egyszerűen: szellemi lelkek) ezt a szent szövetséget rossz szellemi tanácsadóra hallgatva a magunk részéről felbontottuk, mert Isten örök lehetőségű szövetsége helyett a szilárd mulandó testtel, lényegében tehát a fizikai testtel léptünk szövetségre. A rossz tanácsadó ugyanis azt hazudta nekünk, hogy egyáltalán nem fogunk meghalni, ha mellőzve illetve elhagyva Istent és szabályait elkülönülten élünk Istentől, hanem csak nagyobb hatalmunk lehet belőle akár még egymás fölött is, mint amekkora hatalma Istennek van. Persze ezért a „jó tanácsért” cserébe, és hogy a tanácsa itt a Földön be is igazolódjon, ez a rossz tanácsadó azt kívánja tőlünk, hogy Isten helyett őt imádjuk egyetlen Istenségként. Sajnos, és köszönhető ez a különösen manapság rengeteg hamis emberi és nem emberi tanításnak is, igen sok ember már csak az ő tanácsaira illetve sugallataira hallgat, és az Igaz Isten helyett őt imádja egyetlen Istenként, vagy már csak magát egységben illetve egyként a tárgyi személyiségével, esetleg egy másik ugyanilyen tárgyi személyiséget, vagyis minden ilyen esetben egy „bálványt” imád. Az ő esetükben a két természet egybeszerkesztése tehát még nem történhet meg, és így pedig a további romlásuk mellett megvan a veszélye még annak is, hogy végül az ilyen lelkek valóban is el fognak veszni, vagyis esetleg valósággal is meg fognak halni, azaz legvégül megszűnnek a  lélek személyiségükkel még csak létezni is, azaz teljességgel öntudatlan lélekké (puszta lélek-„matériává”) lesznek, ami ugyan örök, de magáról öntudattal teljességgel tudatlan minőség. Azt azonban ezek az emberek már még csak elképzelni sem tudják, hogy a létezhető legrosszabb esetben e maguk maguknak okozott, és így már a legvadabb kínokkal, szinte már elviselhetetlen szenvedésekkel teli valóságos végzetüket is saját maguk fogják megtenni is magukkal. Igen szörnyű lefolyású szellemi-lelki halál is várhat tehát a makacsul engedetlenekre, vagyis az Isten elleni lázadásuk mellett következetesen, állhatatosan kitartókra. Ők, a már megátalkodottan is legvadabbakká (Isten emberéből „fenevadakká”) lettek ugyanis már le is fognak szakadni az Isteni Teljességről, amivel pedig már még csak lehetőség sem adódhat arra, hogy természetüket Isten a Magáéval valaha is egybeszerkessze. Aki tehát az Igaz Istentől teljesen elszakadni, azaz Őtőle végleg megszabadulni vágyók közé soroztatja be magát akár csak az eddigi cselekedeteivel is, az végül semmi jót nem fog hozni magára, hanem csak a valódi vesztét, a valódi végzetét, amire is így szintén maga ítélte magát. Isten az ítéletével ezt tehát már csak végérvényesé fogja tenni (egyszerűen tehát csak helyben fogja hagyni), és egyáltalán nem örömmel fogja tudomásul is venni az Ő ellenzője vagy makacsul megtagadója léte megszűnését, mint azt ők szintén tévesen hiszik. Istentől ugyanis neki is megvolt a lehetősége arra, hogy Isten a természetét Krisztusa révén újra egybeszerkessze a magáéval, de ő az egyedül Igazat végleg megtagadva, vagy éppen csak makacsul „más istent” imádva, nem az egyedül helyes isteni utat választotta, hanem helyette a veszedelmébe vivő széles utat, amin jár sajnos még ma is a Földön élő legtöbb ember. Végül oda jut tehát, ahová a hamis istene, a más istene, vagy éppen csak az istentelensége, ne adj’ Isten a magának egyetlen Istenné felavanzsálása vezeti akár csak egy szűkebb emberi csoportjában is. Mindezt pedig köszönheti az eredeti isteni természete helyett a jelen mulandó természete mellett való végleges döntésének, vagyis kizárólag csak magának.

Eredetileg „forrasztóanyagként” is funkcionálásra létrehozott lelkek

Mi, emberek (isteni lelkek) eredetileg arra is létrehívottak vagyunk, hogy a szellemi valóságot a velünk egy, és szintén teljesen tiszta szellemi tudatunkkal egybeforrasszuk a látszatra fizikai valósággal. Az előbbinek megvalósítása végett a szelleminek és lelkinek maga az ember vonatkozásában is szükségszerűvé lett végleges (örökösen örökre) egybeforrasztása azonban itt az élő emberi fizikai testben történhetne meg, és meg is kellene, hogy történjen minden egyes ember esetében

Mivel az emberi lélek önakaratából elhagyta az Istenből, mint Szellemből való, Istenével tökéletes egységben levő szellemét, vagyis így lényegében magát Istent, és helyette a fizikai testhez (a mulandó formához) fordult, és vele társult, vele  szövetkezve vele lett eggyé, Isten esetleges más akarata kivételével csakis az önzetlen szeretetben való élés eredményeként, avagy következményeként történik, azaz csak ennek révén valósulhat meg a szellem és lélek végérvényes egyesülése a jelen emberi testben. Ez az emberi „szilárd” anyagi (éspedig kehely- vagy pohárszerű, esetleg még „edény”-szerű) formában már megvalósulható „szent frigy” (a tiszta léleknek a tiszta szellemmel való örök társulása) azonban a jelen fizikai testnek mindebben való aktív és elősegítő közreműködésével lehet csak meg, és akár még magának az egész testnek az átszellemítésével, azaz annak is tisztán szellemi lelkivé való átalakulásával is együtt járhat. Természetesen azonban ez utóbbi is mindig csak Isten akaratára történhet meg, ahogyan a léleknek a szellemével, azaz végül is magával Istennel való abszolút és örök egységbe avagy egybe kelése is. Az Istentől való élő hit az, ami előkészíti a szellem és lélek eggyé válását. A szellemnek és léleknek az ember fizikai testében kell tehát eggyé válnia, vagyis e kettőnek benne teljesen mintegy össze- illetve egybeforrasztódnia kell az ugyanazon minőségüknél fogva, és a szintén ugyanazon szeretetük hevében. (A lélek eredetileg kapocs azonban a jelen fizikai test és szellem között is, amíg a tökéletes egység létre nem jön.) A léleknek viszont először is minden erőfeszítés, és akaratosság nélkül kell újra tudatos figyelővé, vagyis újra szellemi tudatos szellemi tudattá lennie, hogy egyesülhessen a szellemével.

Valójában csak mi, embernek nevezett lelkek vagyunk tárgyi személyiséggel is megáldva, vagyis mi vagyunk ilyen kézzelfogható személyes formátummal, illetve személyes formátumban is megjelenítve. Az igazság tehát egyáltalán nem az, hogy mint tárgyi személyiségek (testi emberek) vagyunk a szellemünk mellett lélekkel is megáldva, hanem mi, szellemi lelki személyiségek élhetünk itt fizikai személyként, azaz testi személyként is.

Amennyiben azonban kért, és igénybe is vett isteni irányítással és támogatással képesek leszünk a szellemi értelmi és tudati erőnk révén a szellemi lelki önazonosságunkat eltávolítani a jelen tárgyi személyünktől (vagyis az Isten helyett a vele szövetkezésünket, a vele egységünket megbontani illetve eloldozni), akkor azzal már teljességgel is szabadok lehetünk, és általa olyan szellemi értelmi illetve szellemi tudati hatalommal is fogunk majd rendelkezni, melyek révén már szabadon dönthetünk felőle, hogy egy adott élethelyzetben meghasonulunk, vagy éppen már azonosulunk-e a valós személyiségünket itt képviselhető személyes formátumunk (e síkon és most tehát a fizikai testünk) bizonyos nem helyén való cselekedetével, vagy inkább elhatárolódunk és eltávolodunk tőle, azaz ez esetben már csak megfigyeljük a saját akarata szerint végzett tevékenységét, és tanulságot levonván azokból is magunknak, többé azokat már esetlegesen sem engedjük neki, hogy tegye, mivel azon tettei Istennek, és így nekünk sem tetszőek, és ezzel már csak itteni cselekvő eszközünknek fogjuk tekinteni, és használni is azt.

A jelen külső személyiségünkkel való kiegyensúlyozott kapcsolatuk viszont azért lenne szükséges, és azért van annak igen nagy jelentősége is, mert csakis a révén tehetjük itt a fizikai világban is jelenvalóvá a szellemi minőségűnek mindig is megmaradó, és Isten azt is tulajdonlása után már igazán is „tulajdon”-nak nevezhető szellem és lélek mivoltunkat, vagyis a tárgyi formátumunknál jóval fontosabb és értékesebb, és nem utolsósorban az ellentétben vele örök fennmaradási lehetősséggel is rendelkező egyszerre tehát szellemi és lelki, azaz szellemi lelki önmagavalónkat, az igazi vagy „igaz” lényegünket, az igaz szellemi lelki személyiségünket teljes itteni életnagyságban.

A fizikai világban történő szellemi lelki jelenvalóságunknak pedig már az az isteni célja, hogy a szellemi és lelki együttes valóságot összekapcsoljuk a fizikai valósággal. A szellemi valóságnak ugyanis az eredeti állapotoknak megfelelően együtt, és egységben, e nézetből egyidejűleg is (valójában mindig egyszerre) kellene jelen lennie az általunk, most még inkább „testi emberek” által „fizikai”-nak elnevezett valósággal, vagyis a két eredetileg szellemi minőségű erőnek tökéletes egységben kellene az ugyanazon Forrásából szabadon előre irányban áramolnia örök folyamatossággal. Transzcendens, azaz a jelen természetnek fölötti minőségű egységet kellene képezniük tehát, amelyben is már egyáltalán nincsen jelentősége, hogy melyik milyen is volt korábban. A korábbi még tehát lényegi vonatkozásban is „kettősség”-ként ismert ugyanis ezzel már végképpen egy örökre megbonthatatlan örök egységgé változna vissza. Olyanná tehát, mint amilyen az eredeti állapotában volt ez az egység, csak ezúttal már valahogyan újszerűbben, mivel a szellemi tudati fejlődés a „kettő” (szellemi és fizikai) szétválása, lényegében azonban egymástól még csak elkülönülése ideje közben is rendületlenül haladt (folyt) tovább. (Nekünk, lelkeknek végre már meg kellene értenünk, hogy az itt „fizikainak” nevezett is valójában lelki minőség, ami csak a jelen nézetből tűnik a lelkitől másnak.)

 Nekünk, Isten gyermekeinek legelőször is tehát a saját „házunk” táján, azaz a szellemi minőségű teljes lelki önazonosságunk, és a szintén mindenkori illetve mindenholi teljes formai személyiségünk között kellene Isten és Fia nélkülözhetetlen segítségével ezt a transzcendens egységet létrehoznunk, avagy megvalósítanunk (ezúttal egyszerűen csak a visszaállításával, és teljesen tisztába tételével megteremtenünk), hogy azzal a szellemi formájával egy és azonos, vagyis az ugyanazon szellemi minőségű lelki mivoltunkkal aztán már az eredeti célunkat is teljesíthessük, mely tehát Isten terve szerint nem más volt, és még remélhetőleg ma sem más, mint a Mennynek, és a jelenleg még csak ideiglenes lakóhelyünknek használt Földnek egyesítése!

 Az előbbiekből pedig már világosan látható az is, hogy az eredeti célunk semmiképpen sem a „szakadás” megteremtése volt (ami felé most éppen haladunk), még tehát a tulajdon szellemi lelkünk és testi formánk esetében sem, hanem éppen hogy a végérvényes egyesítés!

Igen sajnálatos azonban hogy mi, szellemi lelkek ezektől az eredetileg isteni céloktól is szinte valamennyien eltévelyedtünk, és tudatlanul az előbbiekről is, még ma is egyre inkább csak a „szakadás” (egymástól teljesen is elválás) megvalósulásán dolgozunk, ott végezzük a jónak (tökéletesnek) így tehát már egyáltalán nem nevezhető teremtő munkánkat, Isten ellen továbbra is lázadva, ahelyett, hogy az eredeti, Istennel még tehát közös akaratra a végérvényes transzcendens egységet, az abszolút egységet, a szellemi és lelki abszolút egységét valósítanánk meg mind a jelen emberi test, azaz mind az itt „sátornak” is nevezhető testi lakó-forma, mind pedig a Föld („sátornál” nagyobb lakó-„ház”, vagyis lakóhelyi) vonatkozásban is.

A létező leghatalmasabb Tudatos Szellem a Mag(a) Tudatával, és ezen egész Teljességével is abszolút Egységnek a részegységei, az egyéni teljességei, mint szintén teljes egész egyének az Egy ÉN-ben (az „Egyben”), együtt, és egyenként is megjelenítik, azaz képét képezik (ábrázolják) magukkal az „Egy  Aki és Ami”  valóságos ( igaz) „Istent”, Aki Egy-ÉN-ből vannak az Ő ezen egyéni tagjai, mint az Ő teljes képének magukon hordozói minőségben is, éspedig mindig benne ennek az Egy Istennek Ővele egy Teljességben is, mint ahogyan minden Őtőle más dolog is Őbenne van, ami is mind ezen Egy és Igaz Istentől, az örök, vagyis elmúlhatatlan és halhatatlan Istentől van

Az Ő örök Magát egy pont szerűnek is, és körülötte körkörös elhelyezkedésűnek elképzelhető valóság-egészet, vagyis az Őt környező teljes egész valóságrendszert a teremtő erővel (is) bíró, Isten-azonos, és így szintén Teremtőnek (is) nevezhető, Istennel, Őbelőle lévén tehát egyazon (és így ugyanazon szellemi minőségű és képességű) Tudatával Tudatosan teremti, és Isten szintén így, mint Tudatos Szellem és Tudata Egység irányítja, alakítja, formálja is a teljes egész teremtett valóságát ezzel az abszolút legnagyobb és legkisebb Valóság egészével avagy Teljességével, Ami abszolút Teljességben van benne a teljes egész valóságrendszerét jelentő valamennyi egymástól különfélének látszó lét és élet rendszere (is). A kezdettelen és végtelen Szellemben benne, és Őbelőle, és így Ővele megbonthatatlan egységben (is) levő Tudata ugyanakkor pedig Tudatosan is látja és érzékeli, hogy mi van a viszont magába foglalt Szellemében (ismeri Isten Értelmi mélységeit is), és azt is látja, hogy mi van a teremtett világ-egészben, ami gyakorlatilag is Belőle áll.

Az előbbi leírni próbált létező és élő,  örök és felülmúlhatatlan Istennek gyermekeiként mi, emberek a teljes egész egyéniségünkkel (szellemi lelkek, azaz szellemi tudatok a tudatunkkal egyetemben) magunk is ugyanezen előbbi szellemi „matériából” álló világ- avagy valóságteremtők (is) vagyunk, mivelhogy Isten oldalán magunk is teremtő szolgálatra is hivatottak vagyunk, azaz ezért is lettünk létrehozva. Eredetileg tehát magunk is Istenéhez hasonló teremtő képességgel rendelkeztünk, míg el nem vesztettük az Istentől elfordulásunkkal, és Őt a magunk részéről el is hagyásunkkal ezt az eredeti teremtő képességünket is, és vele egyben az eredeti tökéletességünket is. Itt a Földön, a mulandó valóságában Istennek ezért mindig csak fáradtságos munkával (mert itt még csak maga az agymunka is az), teremthetünk meg mindent, ami a testünk fenntartásához kell, vagy éppen nem ahhoz szükséges, hogy legyen itt meg nekünk.

Minden embernek nevezett  lélek, azaz szellemi tudat, itt a jelen földi (tárgyi) életében is tehát nem véletlenül a tökéletesedése útját járja, legalább az előbbi Istenhez való hibás (nem helytálló, nem helyén való) hozzáállásával elvesztett eredeti tökéletessége visszanyerése céllal, és ide a tárgyi valóságba belekerülvén ezen is dolgozva egyben a tiszta és teljes isteni önazonosságunknak, és így pedig már magának Istennek is valamilyen szintű megnyilvánítói is vagyunk még a jelen fizikai testben eltöltött földi életünk során is.

Az Istennel itt mintegy már újra is tökéletes egységbe került, és attól fogva már állandóan tökéletes egységben élő szellemi lélek viszont a vele egy tudata révén már teljesen is áthathatja magával az egész fizikai test rendszerét, és így Isten után már csak ő irányítja azt. Az ilyen ezzel, végül is azonban közvetlenül Isten és Fia által Istenemberré lett lelkek pedig itt még csodákat is tudnak tenni, mert így már ugyanazt a közvetlen isteni erőn alapuló teremtő képességüket használhatják itt is, amivel az eredetük igaz valóságában már javában bírhattak. Az ilyen lelkek tudatosan is már csak az isteni természetükkel élnek itt is, a még meglevő fizikai testük ellenére is. (Jézus ezt is mind bemutatta nekünk.)

Az eredeti felállásában a szellem a lélekkel tökéletes egységben van, és az így szellemi léleknek is nevezhető pedig az egymagából való elméjével, vagyis a maga tudatával van ugyanilyen egységben, mely szintén szellemi minőségű elme viszont a jelen fizikai testtel is közvetlen kapcsolatban van egy eltárgyiasult részegésze, avagy részteljessége révén. A léleknek a szintén az Istenéből való szellemétől való, és vele szintén egy és azonos világossága (nem anyagi „fénye”) pedig átviláglik ezen a szellemi elmén, viszont neki, ha még létezik az eltárgyiasult része, az elhomályosítja a világosságát, vagyis gátolja, akadályozza annak a szintén tárgyi minőségű testbe, azon keresztül pedig a külvilágnak külső felébe is kiáramlását illetve kisugárzását. Az tiszta öntudatos szellem viszont mindig uralja az őt megnyilvánító ővele egy lelkének valamennyi nálánál alsóbbrendű megnyilvánulásait is, melyből ugyanezen szellemnek az Istenével szintén egységes „nemző” ereje erőssége által több is létrehozásra kerülhet a lélekből.  (A léleknek itt több tárgyi al- illetve álszemélyisége is létezhet, amik révén a lélek a földi életében „ennek-annak” az anyagi valakinek is kiadhatja magát, vagyis itt is nem csak egyféle emberként élhet, azaz mutathatja magát hol „ilyen”, hol pedig „olyan” személyiségeknek is.)

Mint ahogyan Istenének, és az Ő tárgyi testeként teremtette egész kozmosz (egész tárgyi világegyetem) tudatának (vagy éppen csak a földi világénak, és abban benne az emberiség egésze tudatának, a „tömegtudatnak” nevezettnek is), úgy  természetesen a szintén Isten teremtette, „embernek” elnevezett isteni tudatnak, a kettős tudattal is élni képes szellemi léleknek  szintén tiszta tudata is képes isteni irányítás mellett koncentrálni a „fényét” (azaz isteni mivolta egészével tudati összpontosítást megvalósítani, és úgy hatni is), de az egyéni magán keresztülhaladóból magának juttatott isteni „fényt” magával megtörni is képes, és azt így már nem egy az egyben, hanem  egy vagy több eredetitől „más”-ban, azaz részre vagy részekre törten is kivetíteni tudhatja a jelen anyagvilágba is (ami „fényt”/”fényeket” Isten természetesen akarata szerint mind visszagyűjthet, illetve visszavonhat egy pontba, a „fényt” töredékessé, miáltal magát is töredékessé (nem egésszé, nem teljessé, és így teljesen nem tisztává is) tevő pontba, és azt aztán már mintegy újra is teljesen is  rendbe szedve, azaz eredeti tökéletességében helyreállítva, újra teljes egész és tiszta, és így már mintegy meg is újított „fény”-pontjaként már azt is visszavonhatja Magába, még közvetlenül Maga mellé is, vagyis lényegében a kiinduló helyére. Ez pedig általános esetben egy bizonyos, azaz Isten által előre meghatározott időintervallum eltelte után fog bekövetkezni, mely időt a közvetlen Istenitől más világokban tölt el az isteni lélek a töredéke vagy töredékei révén. A szellemi tudat (lélek) tudati „fénye” szétválása, azaz annak eredeti egységéből képzelete bélileg tagolódása aztán már szintén különféle tagokból álló szövet felépítéseket, szerkezeteket, illetve szervezeteket hoz itt Isten művi valóságában létre, és azoknak működését és együttműködését is megvalósítja, vagyis egyenként és együttesen (egységben) is életi azokat. Minden azonban, ami az eredeti „Fényen” (Istenen) kívül még van, az mind ugyanezen eredeti „Fényből”, vagyis Isten Ővele egy Világosság mivoltából, azaz Isten Ővele egy Tudata Teljességéből, végül is azonban EgyMagából Istenből jön létre. (Istenen kívül valósággal tehát nem létezik senki és semmi más! Isten EgyMaga tehát az egész mindenség is, és még annál is TÖBB.)

Valójában az eredetét nézve is szellemi (isteni) gondolatból, illetve szintén szellemi minőségű gondolatformából lesz mindenféle szintű fizikai anyag illetve energia, éspedig a szellemiből való lelki minőségnek tisztán szellemi erővel, azaz teljesen tiszta szellemi értelemből álló erővel (a szintén szellemi minőségű tudata, azaz lelke egy részére szellemből eredő erőnek nyomáshatásra) különféle sűrűségűre összesajtolásával, és az ugyanígy keletkeztetett formákba, alakokba beleöntésével. (Isten megnyomja a „borsajtolóját”, és így lesz a tárgyi képmegjelenítésre szolgáló rezgő-mozgó, azaz végül is minden darabjával élő „anyag”.) Valójában tehát szellemi gondolatformából származónak vehető a finom fizikai, és a legdurvább „szövésű” (sűrűségű), azaz szilárd anyagi látszatú, szintén a fizikai valóság egészében található lét- és életforma is, vagyis a jelen hús-vér testünk is ilyen „szövetekből” felépülő forma, melyben az anyagtalan szellemi lélek mivoltunkkal jelenleg „lakozunk”, azaz benne és vele élhetünk. (Sajnos még mindig nem felébredvén ebből az anyag-álomból még mindig vele élünk egységben, és nem pedig mintegy már újra is Istennel a Teremtőnkkel, ami lenne a normális itt az anyagvilágban élvén is.)

Sokan azt szintén nem tudják, hogy az emberi tudat, vagyis a szintén Istentől származó szellemi léleknek eredetileg szintén szellemi minőségű tudata egyesíti, illetve köti össze a láthatatlan szellemit és látható fizikait (hivatása, azaz létre hozatala erre is szól), és ez a tudat ezért mindkét valóságot látni illetve érzékelni képes, és azokra reflektálni, azaz rájuk visszahatni is képes, és ezen kívül nem csak azokat, hanem még magát is látni képes egységben az őt irányító szellemi lélekkel, mely szellemi lelki egység (is) az Isten Ővele egy Lelke, azaz végül is Maga az egészét a Tudatos EgyMagából származtató Isten által irányított, Aki viszont nem teremtmény, hanem egyetlenegy önmagától és önmagában való (páratlanul létező) Örök Teremtő és Irányító.

Csakis azonban a szellemi lelki önmagunk teljes megismerésével lehetünk képesek Isten hasonlatosságára a bennünket  itt közvetlenül körülvevő világot is a magunk igaz arculatára teremteni, vagyis lényegében a Földet a Mennyel egyesíteni, azaz mintegy ide a Földre lehozni a mennyei valóságot, az igaz és örök valóságát Istennek, ami tehát a jelen földi természetnek isteni természetté átalakításával valósulna meg, ha mi emberek (lelkek) is ezen a rendkívülinek is nevezhető isteni terven dolgoznánk az egész itteni életünk során, amire is vagyunk tehát hivatottak.  Ehhez azonban a jelenleg használatos gondolatoknak, vagyis az itteni tárgyi gondolatainknak valamennyijét el kellene vetnünk, el kellene hagynunk, és helyettük már csak a Teremtő Isten mindig csak jót (tökéleteset) teremtő gondolatait kellene használnunk. Ezen közvetlenül az Istentől származó gondolatok révén, akár még a fizikai testünket is képesek lehetünk meggyógyítani, amivel is a világ jelenlegi rossz állapotára is csak jó hatást gyakorolnánk. Mindehhez is azonban a világszemléletünket és világfelfogásunkat is meg kellene változtatnunk, vagyis mindent, még a teljes egész valóságot, a szellemi és tárgyi valóság egész egységét is már csak Isten nézetéből, az egyedül helyes és igaz nézetből kellene szemlélnünk, és természetesen megismernünk és megértenünk is, amivel aztán már újra lehetne helyesen (Isten szerint) teremthetünk itt élvén is, akár tehát még csak a fizikai testünk vonatkozásában is. (Az ebben is egyetlen Mesterünktől, Jézustól a Krisztustól ezt is láthattuk.)

A nem anyagi személyiségnek, a szellem és léleknek (szellemi tudatnak), és a fizikai testnek is tehát az eredetileg szellemi minőségű tudat az egybekapcsolója illetve egybe szervezője, vagyis a léleknek szintén teljes tudata egyben összekötő „matériaként” is funkcionál. E tudati erőnkkel, illetve a belőle lett tárgyi tudatunkra átruházott teremtő erőnkkel pedig mi, lelkek képesek vagyunk továbbteremteni a tárgyi környezetünket, így tehát még akár csak a saját testünket is, viszont az egyenesen  Istentől való teremtő erőnkkel jóval többre lehetünk képesek a tárgyi tudatunkon keresztül, de annak igénybevétele nélkül is, mint csak önmagában a tárgyi tudatunk erejével. Aki viszont közülünk isteni irányítás mellett a tulajdon életének már valósággal is tudatos teremtője, az onnantól kezdve soha nem a saját erejét, hanem Isten teljességgel anyagtalan és energiátlan szellemi erejét, Isten közvetlen teremtő erejét használja Istennel teljes egyetértésben, és még az egója, vagyis a tárgyi önazonossága cselekvési akarata is az Istenével egyezik. Azonban nem csak a teremtést, hanem a tudati teljességnek, vagyis a tudat teljes egészének (ego, elme, ész, értelem) szemlélését is csak tiszta tudattal lehet jól, azaz Isten szerint végezni. A fizikai testet is a szellemi tudatunkkal így már láthatjuk kívülről és belülről is. Ha tehát a tudatunk egyre több isteni világosságot kap, egyre tisztább lesz, és így egyre tisztábban fog látni is, merthogy így egyre több magában és magán levő sötét, és homályos folttól fog megszabadulni, amik akadályozták előtte még a teljesen tisztán látását (is). A tudatunkat a belevitt helyes, azaz tiszta és igaz (egyenesen Istentől való) információ tisztítja, és míg az teljesen is tisztává nem teszi, addig nem tisztán, hanem homályosan, vagy akár már torzultan is látja a valóságot. A Szellem és Lélek megbonthatatlan egysége Egy Istennek tiszta információi (szavak vagy gondolatok révén közölt ismeretei, igazságai) nélkül azonban nem végezhető el a teljes tudati megtisztítás, vagyis a teljes egész szellemi lelket, a tudatos szellemi lelket csak Isten és az Ő Fia lehet képes végül már teljesen is „meg- és átmosni”, vagyis a beszédeik által teljesen megtisztítani, azaz teljes egészével tisztába tenni. (A tiszta szellemével egyesített tiszta lélek a szintén tiszta tudatával aztán már csak a Menny Föld egyesítésén fog dolgozni Isten terve szerint.)

Az anyagi és szellemi közötti átmeneti léttartomány az előbb említett „Ég (Menny) és Föld” egyesítési cél érdekében egyszer valószínűleg kísérletszerűen már létezett a Föld felszínén, ami nem anyagi, és még csak nem is finom energia minőségből állt, hanem csak anyagszerű szellemi minőségből, mely eredeti minőségében csak tehát tárgyszerű (azaz nem tárgyi!) valóságnak esetében lehetetlen volt még csak szellemi nézetből is megállapítani, hogy annak melyik „fele” látszik, illetve tűnik tárgyinak (testinek), és melyik „fele” pedig az annak „ellentéte” nem tárgyinak, azaz szelleminek.  Ilyen tartalmilag és formailag egy és azonos szellemi minőségű lesz majd az Istennek legközvetlenebb egéből Földre leszálló „Temploma” is, melyben fog Isten és Fia az emberek között „lakozni”, és az Ővelük egy világosságukkal  (szellemi „fényükkel”) azt az „égi Jeruzsálem városnak”,vagy „mennyei Jeruzsálemnek” is nevezett szellemi „épületet” (az Égi azaz Isteni Békességet is megtestesíteni hivatott Krisztusnak Istennek benne ővele együttlakozására szolgáló szellemi lelki „tiszta testet”, avagy tehát lelkinek is mondható, szent „építményt”, esetleg még „Isten-házat”, a valóságos „Egyházat”, az Egynek „házát”) teljesen betölteni, hogy az kívülről és belülről is a teljes egészével csupa tündöklő ragyogásból fog állni, melybe csak a teljesen és tökéletesen tiszta lelkek járhatnak be és ki. A jelen, már kizárólag csak Isten szerint való, vagyis a Földön járt Istennek Fiát mindenben követő földi életével minden tudatos szellemi lélek számára tárva nyitva fog tehát állni ez a sem nem anyagi, sem nem energiaformából álló, hanem makulátlanul tiszta szellemi minőségből (közvetlen isteni erőből, tiszta erőből) levő „építmény” (az Egynek „háza”), vagyis minden most a földön élő ember számára is adott a lehetőség, hogy ennek a „szellemi lelki épületnek” a „tagja” (a helyén szilárdan megálló „épületköve”, „lelki köve”) legyen, vagy, hogy az itteni élete során szabadon járhasson majd abba be és ki. Ebbe a tizenkét „igazgyöngy”-kapus „városba” viszont a tisztátalan lelkek, és tisztátalan dolgok nem juthatnak be, noha a kapui éjjel-nappal nyitva lesznek. A Szellem és Lélek Tudatos Egységének szellemi minőségű testileg képmása tiszta tudatos tiszta szellemi lelkei tehát Istennek, ellentétben az előbbi tisztátalanokkal (a változatlanul az „ördög atyjuk” szerint, vagy aszerint is élőkkel) szabadon ki-be járatnak az ide a Földnek is teljes átszellemítése végett alászállott Mennybe, mivel az ő szellemi lelki személyiségük az „Egyével” már újra egyben (egységben), és benne is van az „Egyben”.

A lélek jelenléte tudatos élet-tudat jelenlét

Az élő értelmes tudat szintén éber tudatosan tevékenykedő, (cselekvő) elmét is jelent. Az elmei élet így valójában és önmagában szintén tudati életet jelent, mely élő élet-tudat tehát tudatos is lehet. Az élő tudatos élő elme éberen figyelő elme, vagyis a szintén éber figyelmével mindig valamire ráirányuló, magával rávilágító, és a figyelme tárgyát a „fénye” kereszttűzében tüzetesen (egész teljességével és legapróbb részleteiben is) szemlélő elme. Ez az egyszerűen csak „tudatnak” nevezhető egyben tehát éber figyelem is, mely figyelemnek léteznek szintén létrehozott figyelem-tárgyai is, de maga a tudat is válhat a maga tudat-tárgyává, azaz a vele egy figyelmének tárgyává. Ez esetben az öntudat maga a tárgya is magának, azaz a figyelmének, ami tehát egy vele. Így pedig a tudat már önérzet, „maga érzet” is lehet, és még magát érző érzetté (érzést keltő benyomássá, érzékszervi jelzést kiváltóvá) is válhat. Az öntudatnak ugyanakkor önbecse, önértékelése, önmegítélése, magát „tudatnak” tartása, de ennél többnek, vagy többre tartása is lehet, és így tarthatja magát mindent figyelő szemnek (látónak), és figyelő fülnek (hallónak), és más érzékelő szerveknek, és egyszerűen csak tudónak, akár mindent ismerőnek is.

Az élő tudatnak képessége az is, hogy akár teljesen is elmerülhet benne, vagyis ennyire is belemerülhet a figyelem-tárgyába, és még arra is van képessége, hogy másnak, más tudatoknak is képzelheti magát, mint csak magával azonosnak, és így az eredetin kívül akár több más önazonossága is lehet, éspedig egyszerre, és itt még egyidejűleg is. A lét és élet-tudat (szintén egy szóval kifejezve: a „vagyok”) a maga nemében tehát egy páratlan létező és élő, aki élő tudatnak, mint öntudatnak (magáról tudó értelmes tudatnak) is lehet az előbbiek szerint tudata, és így tudatának ugyanaz lehet az érzéktárgya, mint az öntudatnak. A tudatos öntudat magával egységet képező, önállóságra képes élő tudati egyéniség teljesség tehát az előbbi képességekkel.

Az élet-tudat teljességnek, lélek teljességnek is tehát felfogható teljes egész és tiszta szellemi minőségű tudatnak (aki valójában és valójával a szellemi minőségű lélek, röviden „élő lélek”) a vele egy és szintén tiszta tudata ugyanaz a tökéletes minőségű és szintén teljes egész marad, és tökéletes egységben is marad a lélekkel minden lét és életkörülmények között, vagyis még az eredete valóságától más valóságokban tartózkodása ellenére is ugyanaz marad, aki ő eredetileg. A tiszta „tudatosság”, valójában tehát ugyanolyan tisztaságú saját tudatúság, saját magát is érzékeléssel, saját magáról is teljes és igaz tudással. (A „töredékessé” lett élet-tudat teljességről, a „töredékes lélekről” viszont az előbbiek már nem mondhatók el a nem teljes egészsége, és a vele járó egyéb más hiányosságai, torzulásai végett.)

A tudatnak, a szellemi minőségű lelki életnek, a szellemi tudati életnek (mint az már említve volt), létezik vele szintén egy, az átlátszó fehérhez hasonlítható „fénye” (világossága) is, ami tudati, és szintén abszolútnak nevezhető valóságával szintén tud figyelni is, mely nyilván is létezhető „fénye” (valójában a tudatnak ragyogó szellemi világossága) egyben a bizonyítéka, igazolása is a tudat igaz létezésének, és igaz tisztaságának is. Ez a létét maga bizonyítani képes szellemi tudat ugyanakkor pedig örökké produktív is (ma ezt a szellemi alkotóképességet csak tárgyi értelemben vehető „kreativitásnak” szajkózzuk), folyamatosan képeket (képi, azaz formai valóságokat) hoz létre, és azokat kapcsolatba is egymással, de sok minden másról is lehet akár csak tudomása (tudatos tudása) is a többi képességei révén is, és így természetesen más dolgokat (alkotmányokat, pl. összeállított tárgyakat, eszközöket) is létrehoz (előállít), nem csak képeket, amik is mind figyelemtárgyaknak is minősülnek.

Az isteni értelmi származásánál fogva gondolkodni is képes, és így értelmesnek is nevezhető tisztán szellemi minőségű tudatos tiszta szellemi tudat pedig mindig ott is ott van, ahol tudatával éppen helyileg (tárgyban, azaz térben) is tartózkodik, vagyis ahová, illetve ami eredete örök „helyétől” más léttartományba egész egyszerűen szellemi gondolati úton kerül és van, éspedig mintegy ott „megszületése” szerűen belejuttatva Isten által, amiben illetve ahol ébred megint, és mintegy új (korábbinál általános esetben fejlettebb) öntudatra, és így ott is tudatos öntudatosan is jelen lesz, és tevékenykedhet abban a léttartományban is.

A tudatosan létező kezdettelen és végtelen Istennek Ővele egy Tudata egészéből való, az ezen Isteni Teljességet magával mintázó (ábrázoló) részegész avagy részteljesség vagy tehát kedves embertársam (szellemi lélek társam) magad is, aki a szellemi tudati magából való, őt magával mintázó tudata révén mindig azzá is lehet, vagyis azzá is válhat, ami őáltala, vagy az ő részvételével Isten teremtő akarata szerint már megteremtve van, hogy azokat így még tökéletesebben megismerve („megtapasztalva”) fejlődhessél ezúton is a szintén Istentől és Istenéből való teremtő képességedben, és természetesen a többi isteni tulajdonságodban és képességedben is.

Nekünk, Istennek tudatos szellemi tudatainak az egész életszínvonalunkkal, életvitelünkkel, viselkedésünkkel, lényegében tehát minden cselekedetünkkel a Teremtő Istenünket kellene már csak az előbbiek végett is dicsőítenünk, és szeretnünk, és Istent kellene mindenkinél jobban „népszerűsítenünk”, vagyis minden embertársunk számára ismertté tennünk is, mint Legfelsőbb Tökéletest, Legfőbb Jót, Aki mindenkinek csak javára, csak hasznára van, azaz még csak véletlenül sincsen soha semmiben és semmivel sem az ártalmára, és még csak kárára sem. Csak az Őneki szintén produktuma jelen világnak szemléléséből is pedig arra mindenkinek el lehet jutnia, hogy a legegyszerűbben Örök Szeretetnek, valamint így még Lét és Életnek is felfogható Isten a létező legnagyobb Teremtő Erő, és az ugyanilyen Hatalom is, vagyis az Ő felülmúlhatatlan Istenségének, ha az előbbiekből még nem is, de ebből már mindenki számára egyértelműen ki kellene világlania.

Ahhoz azonban, hogy az emberi tudat Istent akár csak az előbbi módon is felfogja és megértse,  először is a valóságos önmaga egésze avagy teljessége létezése tényével kellene szembesülnie, és nem pedig azokkal a mulandó dolgokkal (figyelemtárgyaival) kellene állandóan foglalkoznia, amikkel most éppen az azonosulás folyamatában van. Az emberi szellemi tudatnak végre már fel kellene tudnia szabadulnia a tárgyi formával való azonosulása állapotából. A valódi tudat (a közvetlen isteni „vagyok”) ugyanis teljességgel jelen forma mentes, vagyis tárgyi formával nincsen semmilyen szinten azonosulásban (még bizony, az energiaformájával sem). A valóságos tudat így pedig soha még csak nem is gondolja, hogy ő ez vagy az, ilyen vagy olyan, hanem egyszerűen csak tudja, hogy van, éspedig mindig egységben, és együtt is Istennel a Teremtőjével. Drága isteni tudat barátom, te is mondj le minden lényegtelenről, és minden figyelmeddel, minden tudati „fényeddel” már csak az igazán lényegesre, leginkább pedig az egyedül igaz és legfőbb Lényegre: a Valóságos Istenre fókuszálj. Az anyagra irányuló akaratának teljes feladása ugyanis már maga az eredeti szabadsága az ember valódi önazonosságának, mely szellemi lelki önvaló (Istenéből való szellemi minőségű lélek személyiség, értelmes lélek öntudat) ezzel tehát már az anyag és energiával sem korlátozott, és vele többé már nem is korlátozható, hacsak újra rá nem irányul az akaratával.

A legtöbb ember gondolatait ma sajnos azonban a jelen maga ismerete után már nem az előbbi Igaz Isten, és az Ő dolgai, hanem már csak a jelen világi érdekei, érdekeltségei kötik le, vagyis az Istentől „ember” nevet kapott tudatok többnyire világi dolgokkal foglalják el magukat, az Igaz Istenre a Teremtőjükre szinte semmi idejük nem jut már. Így azonban most már igen hamar el fog jönni  még az az idő is, amikor a világ hamisan teljes békét és biztonságot fog hirdetni, ámde annak majd nagy hirtelenséggel bekövetkező végén még a csak a világnak hívő emberi lelkek avagy emberi tudatok is mind rá fognak jönni, hogy az Igaz Isten nélkül senki nem lehet biztonságban, és szintén valóságos békében sem, és aztán már arra is el fognak jutni, hogy a Valóságos Isten nélkül nemcsak a tudatukkal, hanem a vele egy magukkal is, még csak nem is lehetnének, nemhogy élhetnének is, mint Istennek élő lelkei tudatosan, azaz öntudattal is. (Így ugyanis magát az Életet utasítanák el teljességgel maguktól, amivel nem hogy nem élhetnének, hanem még csak nem is létezhetnének.)

Különösen olyan előzménnyel, hogy az ember előtte még maga is ilyen volt, igen nagyon szomorú belátni, hogy az emberek a mai világban tagadói és árulói is lettek az Igazságnak és Életnek (Istennek, az Élet Tudatnak, a VAGYOKnak), és nem pedig a valósággal szeretői, tisztelő megismerői, és megértői, mert az Élet és Igazság elé állították nem csak magukat, testüket, és testi „szeretteiket”, hanem minden maguktól valót, minden birtokukba kerítettet is, legyen az pénz, vagy akár csak egy érzéki élvezet is. Az emberek legnagyobb többségének ma már akár csak belőlük (a maguk teljes egészéből) is nem az a fontosabb, ami nem pusztul el, hanem az, ami elpusztul, vagyis a szellemi lelki önazonosságuk, a szellemi élet mivoltuk helyett a mulandó testük lett igazán fontos nekik, és ezért a valódi magukkal, a szellemi tudat, azaz isteni tudat, isteni lélek mivoltukkal már szinte semmit sem, hanem annál inkább már csak a testi élvezeteikkel, testi érzéseikkel, testi érzelmeikkel törődnek, csak velük foglalkoznak. Az emberek egyszerűen tehát már csak a testük szintén tárgyi érzékeiknek, és révükön szerzett érzelmeiknek, érzéki gyönyöröknek, érzéki örömöknek (érzéki élvezeteknek) szolgálóivá lettek.  (Ezeket adják-veszik egymástól, ezekből, ezeknek, és ezekért élnek.) A rossz hír ezzel kapcsolatban viszont az lenne az ebben érintett emberi tudatok számára, hogy, ha nem is pénzbelit, mint az előbbi tárgyi javakért, de elég nagy árat fognak majd fizetni ezért is, és talán már nem is olyan sokára, mint azt is ők persze teljesen másképpen gondolják. Pedig igen nagyon jó lenne, ha ők is mind még időben meggondolnák magukat, még akár csak a maguk teljes és valós megismerését illetően is, mert annak az ismeretnek révén már annyi Istenismeretre is eljuthatnának, hogy ők is akár már végleg is megszabadulhatnának a mulandó testnek, és mulandó világnak képletes rabságából, és szintén visszatérhetnének a Teremtőjükhöz az örökkévalóságba, az igaz valóságba, ahonnét valósággal kiindultak maguk is, mint az Élő Istennek élő tudatai, vagy ahogyan a VAGYOK Isten mondja: „élő lelkei”.

Élj már mindig csak Istenben a Szeretetben a valóságos „Fény”-ben, az Őtőle való szintén világosságnak is nevezhető mivoltoddal, mert a világ nem igaz. Ha csak a világban élsz, könnyen el is, de akár még oda is veszhetsz

Az ember valódi lényege Isten hasonlatosságára szintén szellemi (isteni) „fény” (ragyogó „világosság”), azaz szellemi szeretet és értelem abszolút egysége, mely szellemi élettel is egyazon „fény” az ember tárgyszerű, és még az itt létezhető tárgyi elméjén is túlra ragyog, vagyis annak is mintegy a háttérből árasztja az isteni teljes önmagát önmagából kifelé végtelenül, ahogyan azt Istentől látja, és tehát Istennel egységben teszi is. A valódi emberi isteni lényeg valójában tehát még csak tárgyszerűnek sem igen nevezhető, vagyis „az” fizikai anyag vagy energia semmilyen szinten még csak nem is lehet.  Az emberre itt jellemzővé lett tárgyi gondolat és gondolkodás is viszont, ahogyan a tárgyi elme illetve ego is, tulajdonképpen egy csak ideiglenesen használható, életben tartható elképzelés (önfényben és önfényből a vele egy teremtő erővel alkotott tárgyi képzet illetve képződmény), vagyis egy már nem is csak színekkel (tört fénnyel) körülhatárolt, hanem szintén szellemi minőségű hangokkal is megformázott, majd pedig már pusztán szóval is, azaz tárgyi gyakorlatilag is kifejezhető elképzelés.  Szintén szellemi eredetű képalkotás tehát, vagyis szintén „teremtés” illetve „teremtmény”. Istennek köszönhetően az ember valódi lényege tehát nem ez az előbbi, hanem a fentebb leírt kezdet és vég nélküli (örökkévaló) szellemi „fény”, ami illetve aki képes magában („fényében” azaz a „fény”-erejében) egót illetve elmét, a révükön pedig már további gondolatokat, képeket, és tehát szavakat is alkotni. Ez a korlátlan szellemi „fény”, az Istenéből kapottan önmagától ragyogó szellemi szeretet és értelem abszolút egysége azonban az ember esetében most még mintegy maga elől (is) elrejtett léthelyzetben van a magába teremtett elméjével (tárgyi, vagy inkább csak újabb tárgyszerű tudatával) való meghasonlásának köszönhetően. Ameddig tehát az emberi szellemi „fény” ezt a maga elé állított elméjét, azaz a magából mintegy kivetített tárgyi önvalóját a testével egyetemben Istennek köszönhetően élteti, addig a teljes pompájában csak azokon túl ragyoghat, vagyis az Isten hasonlatosságára teljes és végtelen ragyogása rajtuk keresztül nem érvényesülhet, hacsak azokat szintén Isten segítségével nem éppen olyan átlátszó tisztaságúvá tudja tenni, hogy már rajtuk keresztül is akadálytalanul áthaladhat az Istenével tehát egységben lévő ragyogása. Ez esetben azonban a teremtett elme végül már önmagától olvad vissza a forrásába. (A Bibliában a tárgyi elme illetve ego azonban nem csak gáttal és akadállyal, hanem a csak homályos látást lehetővé tevő fátyollal is van szimbolizálva, melyet mindenképpen el kell távolítania az isteni önvalónak az Istenével egységben történő korlátlan ragyogása útjából, vagy pedig azt maga az Isten fogja majd elvenni a valójában tehát Őhozzá visszavezető útból.)

„HA VALAKI ÉNUTÁNAM AKAR JÖNNI, TAGADJA MEG MAGÁT, VEGYE FEL AZ Ő KERESZTJÉT, ÉS ÚGY KÖVESSEN ENGEM. MERT AKI MEG AKARJA TARTANI AZ Ő ÉLETÉT, ELVESZÍTI AZT; AKI PEDIG ELVESZÍTI AZ Ő ÉLETÉT ÉNÉRETTEM ÉS AZ EVANGÉLIUMÉRT, MEGTALÁLJA AZT.” Az előbbi Jézustól való idézet azt jelenti, hogy az ember az anyagi léte avagy élete megszüntetését az egójával azonosítható elméje elveszítésével (annak mintegy „megfeszítésével”, azaz egóként örökre mozdulatlanná tételével) érheti csak el, és bizony akár még itt az anyagi valóságban élvén is. (Az egója illetve az egész tárgyi elméje jelen életében saját akaratára történő totális megszüntetésével már tehát itt teljesen, és végül még a testével is lelkivé visszaváltozott ember azonban általános esetben már csak negyven napot élhet az anyagi világban. Mindennek ugyanis Isten által kiszabott, és szintén csak Isten által módosítható ideje van.) Az egós elme elveszítése illetve megszüntetése pedig lényegében már azzal is megtörténik, ha azt szintén Isten és Fia segítségével átlátszó tisztaságúra megtisztítjuk, és szintén az Ő segítségükkel ugyanolyan csendessé illetve nyugodttá tesszük, mint amilyen eredetileg a mi igazi (örökkévaló) önvalónk, akinek a jelen elme tehát csak képzelt tárgyszerű és tárgyi itteni megjelenítője. Ha tehát az egyedül helyes isteni nézőpontból nézzük, akkor a jelen elme igaz valósággal még csak nem is létezik, ahogyan maga az egész, elmében is benne levő, testekből álló anyagi világ, azaz a tárgyi formák végtelen látszatú világa sem. Így tehát, és csakis ebben az értelemben (vagyis a tiszta tudatosságunkban, és annak szintén tisztán szellemi, azaz isteni értelmében, az örökké „égő”, azaz élő „tűz tavában”) lehet tehát az elmét és világát akár tehát már teljesen is megszüntetnünk, az abba való teljes és tökéletes visszaolvasztása által. Ezek a tudatos isteni értelmünkből kivetült dolgok (mint például az elme illetve ego, de az alapjai kivételével az egész világ is) éppen úgy kerülnek tehát vissza a forrásukba, mint a végtelen nagy óceánba annak belőle képződött tajtékos hullámai, melyek is tehát megszűnnek tajtékok és hullámok lenni (még csak az emlékezetükben is), amikor végül már teljesen is belesimulnak a végtelen nagy víztükörbe, azaz már tökéletesen is hozzá igazodnak. Ahogyan pedig ezek a tőle „más”-nak tűnők a végtelen nagy víz(„test”)be olvadnak rendre bele illetve vissza, úgy az elme és a világ sem az anyagi értelembe vett semmibe olvad vissza, hanem a Tiszta Tudatosság Teljességébe, vagyis a minden és mindenki egyetlen Forrásába. Istenen belül ugyanis nincsen semmi „üresség” sem, mert Isten minden, vagyis Isten még tehát az innét nézve üresség látszatút (annak is minden pontját) is teljesen kitölti Magával. (Az üresség is ugyanis a „testrésze” Őneki, ahogyan az Ő „teste” példájára az emberi testben is találhatók annak részeként ürességek, azaz jóval nagyobb felületet, mint amekkora a test, kitevő üres helyek illetve terek, melyek is tehát a test, és nem pedig valami tőle „más”-ok.) Bármilyen kiemelkedően nagy „koponya” („ragyogó értelműnek” és „lángelmének” is nevezett tudós testi ember a mérhetetlen nagy tárgyi tudásával) bármi mást is állít tehát, csak a még „Lét és Élet”-nek is nevezhető Isten van (igaz valósággal), és (így) nincsen (nem létezik) senki és semmi „más”! Ha tehát helyesen nézzük és vesszük, akkor kétségkívül beláthatjuk, hogy még csak ez az elménk sem létezik igaz (örök) valósággal, nemhogy az alapjai kivételével az elme által teremtett anyagi világ is igaz lenne. Nos hát, ezért lenne jobb minden most a Földön élő ember (lélek) számára is, megbékélve Ővele, inkább már csak a valóságos „Fényben” és „Fénnyel”, és az Ő bennünket innét megmenteni küldött Fiával is együtt élni, mintsem csak és kizárólag itt a mulandó fennmaradású az anyag és energia világban.

A legtöbb ember az itteni életével nem imádkozik, vagyis szinte már semmit nem tesz azért, nem olyanokat cselekszik, hogy azokkal eljöjjön ide is az Isten országa, pedig ahol az Isten országa ott van, ott Isten is jelen van

Isten benne van minden emberben, viszont itt a külső és belső félből álló külső világban az emberek nem engedik, hogy az Isten előttük járjon, és szeretetével uralkodjon is rajtuk, hanem jóval inkább engedik az állatot, az Istenhez képest, de még az emberhez képest is legalacsonyabb lelki minőséget uralkodni magukon, vagyis ez utóbbi uralkodás szerint élnek a földi életük során, és, ha meg nem változnak, hasonlóan, vagy csak még rosszabbul fognak élni az eredetük valóságától más többi valóságban is, ahová lefele irányban innen eljutnak az Istenétől eltérő akaratuknak köszönhetően. Valójában tehát ezért van, hogy az emberek legnagyobb többségének itteni viselkedése még mindig inkább csak intelligens állatinak nevezhető, mintsem isteninek, az Isten emberére jellemzőnek, vagyis az Isten kedve és akarata szerint valónak. A valóságos lelki mivoltot, az eredeti emberi lélek mivoltát itt is megvalósítani tudó, és meg is valósított isteni léleknek éppen ezért a legnehezebb feladat itt is az Isten Ővele, mint Szellemmel egy Tudati Teljességében (az Igazságnak szintén nevezhető Lélekben), végül is azonban magában Istenben a Szeretetben megmaradni, és közben a mulandó anyagi valóságban is tevékenykedni, vagyis a jelen világban végezni szükséges tevékenységeken keresztül is már csak annak érdekében fáradozni, hogy ebbe az eredetinél alacsonyabb rendű valóságba magát saját maga belerekesztett (belezárt), és most még mindörökre benne maradni is akaró lelkek számára is egyszer majd ezen eredetitől teljesen más nézőpontból is megérthetővé, és itt is megvalósíthatóvá váljon Isten, vagy, hogy legalábbis magukat itt maguk is megvalósíthassák (úgy, ahogyan ők valósággal vannak, itt is megnyilváníthassák), ami viszont lényegében már bizonyos szintű Isten-megvalósítás is itt a mulandó körülmények között, merthogy Isten igazsága ekkor rajtuk keresztül már szintén nyilvánvalóvá, és bizonysággá, illetve bizonyossá is lesz. Bizonyítva is azonban itt Isten létezése még egyáltalán nem lesz, ha a lelkek csak a szájukkal bizonyítják, azaz csak a beszédjükkel tanúsítják Isten igaz létezését. (Ezt ugyanis még az ördögi lelkek is meg tudják tenni, hogy seregükbe egyre több lelket beszervezzenek.) Az ember nevet kapott lelke Istennek a mulandó szféráknál magasabb isteni szférákba innen a Földről azzal kerülhet fel, ha tehát  itt maradéktalanul teljesítette életfeladatát, vagyis multidimenziós lényként földi életet is élt, azaz Isten szerint megélvén és megértvén a mulandó szilárd testi életet is, képes volt a teljes isteni lényegét, a maga teljességén keresztül pedig magát Istent is itt a felszíni létben megnyilvánítani, az Ő igaz létét így (és nem pedig csak a szájával!) bizonysággá tenni, és aztán pedig már az egész tárgyi valóságot is elhagyni, és visszatérni a kiindulópontjára:  Istenhez a Teremtőjéhez az örökkévalóságba.

Istennek itt a mulandó valóságban is való valóságossá tételére önmagában azonban a tárgyi elme egyáltalán nem képes, viszont a szellemi tudatnak (léleknek) ezt az Istent itt nyilvánossá tevő létállapotát a tárgyi elme, a mulandó elme segítségével nemhogy kifejezni, hanem még csak megértetni is nehéz lenne az emberekkel. Jézusra még csak a ma itt élő, csak az anyagot és energiát istenítő tárgyi elmék néznének bambán és otrombán, ha Ő odaállva eléjük azt mondaná nekik az eszközei, vagyis a jelen miénkkel egyező tárgyi elméje és teste használatával, hogy: „én vagyok az igazság, és az élet is én vagyok”. Csak önmagában a végessel ugyanis tökéletesen kifejezni és benne megláttatni a végtelent és időtlent egyszerűen lehetetlen, vele egymagában tehát legfeljebb is csak rámutatni, vagy inkább csak utalni lehet. A teljességgel korlátlan és határtalan minőség ugyanis a mulandó elme birodalmán túli, vagyis az egész tárgyi valóságot, az egész tárgyi világot meghaladó. A maga is korlátolt elme önmagában tehát soha nem lehet képes sem megérteni, sem pedig magával kifejezni Istent, a semmivel nem meghatározhatót és korlátozhatót, vagyis a legelső, legfelsőbb, leghatalmasabb, és legtisztább, egész teljességével Szellemi, azaz Isteni Tudatot, mely Lelki Teljességével (Szent Lelkével, Élet Teljességével) is tehát abszolút egy az Isten. A véges anyagi világ valójában azonban azért hozatott Isten által létre, hogy a szilárd látszatú mulandó formán keresztül is eljuthassunk a Végtelen Valósághoz: az egyetlen Istenhez, Akivel tehát mi szellemi lelkei (lelkek a Lélekből) egységben vagyunk, ha itt Istentől és egymástól is külön élőknek látszunk is a mulandó testeink, mulandó elméink, és azoknak szintén tárgyi és mulandó gondolatai miatt. Mivel azonban minden forma avagy alak (bizony még a mulandóak is!) is Isten, vagyis azok is Őbelőle és Őáltala lévén, Őt még az anyagi alkotásain keresztül is meg lehet ismerni, melyeket a Magából való alapozással a Maga egész Teljességébe alkotott az előbbi megismerési céllal, azaz csak képletesen (a jelen képi, a mulandó formai nézetből szemlélhetően) helyezett Magán „kívülre”. (Már csak itt, illetve ebben is megfigyelhető Isten rendkívüli, azaz csodás, mert felülmúlhatatlan képessége!)

Az anyagi avagy külső életet, a különféle energiák kavalkádjában szintén tárgyi, azaz mulandó  formákba öltözötten zajló életünket pedig nekünk szellemi lelkeknek azért kell elfogadnunk, és úgy is élnünk, hogy minden közvetlenül isteni, vagyis az Igaz Istentől való tulajdonságainkat, végül azonban szintén az Ő segítségével és akaratára már magát az Istent is magunk is kinyilatkoztathassuk, azaz Őt a magunk teljessége révén nyilvánvalóvá tegyük itt a mulandó körülmények között is. Ennek megvalósulásához, azaz magának Istennek is itt a külvilágban is való megvalósításához azonban Istent állandóan a legelső helyre kell helyeznünk a földi életünk során is, vagyis helyette ott nem az anyagot és anyagit, vagyis a mulandó dolgokat (például egy testi embert, vagy annak egy szobrát, képét) kellene tartanunk. Ha ugyanis a tárgyi elméket, testeket, vagyis az anyagi világot tesszük az első helyre, akkor Istent éppen, hogy még mindig meg is tagadjuk, ha viszont a világot és világi (testi) életünket másodsorba helyezzük, akkor azzal azokat még nem tagadjuk meg, hanem pontosan ezáltal hozzuk, és már hoztuk is ki Istent magunkkal  az anyagi életbe, azaz nyilvánítjuk Őt meg magunkon keresztül itt a mulandóság világában is. Ehhez tehát nem is kellene mást tennünk, mint folyton már csak az isteni tulajdonságainkat, a csak és kizárólag az Övéiből való tulajdonságainkat megjelenítenünk itt az anyagi körülmények között is, azaz, ha az Igaz Istenétől más tulajdonságainktól mindörökre, vagyis mindtől és végérvényesen megszabadulunk. Akkor teszünk tehát Isten akarata szerint, ha ilyeneket már sem magunkban, sem magunkkal, sem pedig magunkon nem hordozunk, mert így már megnyilvánítani sem tudhatjuk azokat magunkkal, és még csak a másik embertársainkkal sem, vagyis a már nem létező sajátjainkat így még csak velük sem adathatjuk elő. Az embertársaink is ugyanis csakis a saját illetve elsajátított rossz (nem Istentől eredő) tulajdonságaikat tudhatják nyilvánvalóvá tenni a jelen körülmények között is (ami a „szívükben” van tudhatják csak nyújtani), melyek a jelen esetben tehát egyáltalán nem Igaz Isten eredetűek, hanem az „ördög-atyától”, az Igaz Istent ellenző szellemi hatalmasságtól, és bizony az ő „fiaitól”, az ő hasonlatosságaitól valók. (A jó, illetve a JÓ-tól és JÓ-éból való „szív”, azaz az isteni tudatos szellemi szeretet és értelem egysége magából mindig tehát csak jót, valósággal jót ad elő.) 

A véges anyagi világ lényegében tehát azért van, hogy a szilárd látszatú lét-és életformán keresztül is eljuthassunk a valósággal végtelen és legtisztább valóságba Istenhez, az egyedül igazán JÓ-hoz a Tökéleteshez a Szeretethez a Teljes és Örök Igazsághoz. Minden forma és alak is ugyanis, még tehát a mulandóak is, Isten, vagyis még csak az anyagi alkotásin keresztül is meg lehet ismerni a Teremtő Istent, mint leghatalmasabb és felülmúlhatatlan létrehozót, alkotót, avagy megvalósítót (is).

Az Istennel együtt „járást”, az Istennel együtt élést is pedig mindig csak szellemileg kellene érteni, vagyis amikor Istennel a Szellemmel egyként él, azaz tökéletes egységben van Ővele az ő szellemi (isteni) lelke, mint ahogyan az embernek itt létező tárgyi értelme is van az egészével belőle származó, és magával egyenlőnek minősülő, mert vele egyazon „tárgyi) minőségből való tudatával. Az Ádámból született Éva is tehát a szellemi értelemből született szellemi tudatnak „fizikailag”, azaz tárgyilag is történő leképezése, vagyis tulajdonképpen csak szimbolizálása avagy imaginációja, és éppen ezért e „kettő”-nek mind tehát a valóságos szellemi síkon, mind pedig itt a „kettősség” világában (tárgyi világban) is egy testet kell magából illetve magával képeznie, akivel valóban, azaz valósággal is egy és azonos „ő”.

Az előbbiek felől (is) magától Istentől a Szellemtől világosodik tehát meg a lélek, aki mindig is a saját akaratára kerül a sötétségbe, vagyis az Istenről és isteniről tudatlan anyagvilágba, a mulandóság világába, mely során végül aztán már a „szilárd” formák világban is bolyong az Isten mellől eltévelyedett lélek, míg az itteni életében Isten segítségével már mintegy újra is megvilágosodva Isten akaratának megfelelően saját akaratból vissza nem tér Istenhez az örökkévalóságba, ahol is Istennel már a maga részéről is mindörökre egységbe kerül, merthogy egyedül csak ő volt az is, aki korábban még elkülönülve élt Istentől. (Istenről ez utóbbi tehát nem mondható el.)

Istent valósággal mindig tehát csak az az ember (isteni, azaz szellemi lélek) foghatja fel (értheti meg) az Ő egész Teljességében, aki Ővele tökéletes egységben van. (Istent csak isteni értelemmel lehet megismerni.) Aki viszont saját akaratából Istenből mintegy kilép, és Őtőle elkülönülten önmagába záródik, azaz elhatárolódik, elválasztódik, gyakorlatilag tehát a valóságos lényegével (a közvetlen isteni mivoltával) is külön él Istentől, az mindaddig nem is értheti meg, azaz nem foghatja fel a Teljességében Istent, míg ehhez újra isteni értelmet nem kap Istennek az Ővele egy „asszonyi mivolta” a Lelke Övével egyező értelméből, azaz végül is egyenesen Istentől. A legrövidebb út éppen ezért Istenhez a világgal mindig ellentétesen haladni, vagyis azt tenni, amit a mulandó világ megvet (Istenben és Istennel a Szeretettel élni, azaz már csak Istent és Fiát követni mindenben), és kerülni és nem követni azt, amit a világ illetve a világi emberek tesznek. Az isteni avagy szellemi léleknek lényegében tehát csak az elméje és teste által megnyilvánított önakaratát lenne szükséges megfeszítenie, azaz halottá tennie, és attól fogva már csak azt tennie, amit Isten akar, ha igazán az isteni (örök) nyugalmát, békéjét, és boldogságát akarja megint Istenben és Istennel már akár itt a földön élvén is. Csak így, csak ez úton és módon jöhet ugyanis el ide az Isten országa, vagyis csakis így lakozhat Isten az emberben az Ő egész Teljességével egyetemben, ami Ővele egyazon minőségű Teljesség tehát az Ő mennyei „országa”.

A másik emberben is felismerni Istent végtelenül egyszerű lenne minden egyes embernek, vagyis Isten minden most a Földön élő lelkének is, ha az az „aluszikálása” helyett, azaz, ha nem csak a fizikai szemein és tárgyi tudatán keresztül, hanem egyenesen a tágra nyitott, fizikai anyagtól teljesen mentes szellemi lelki szemével tekintene az ugyanolyan szellemi lelki minőségből, mint maga is álló lélektársára, vagyis ha az ő Istennel szintén egységben (és együtt is) létezését és élését csak ez úton tapasztalná. Istent, azaz Isten jelenlétét azonban a másik emberben az általa megnyilvánított szellemi, azaz isteni tulajdonságok révén is felismerhetjük. Isten jelenléte így még tehát észlelhető is (tárgyi elmével, azaz anyagtudattal, testtudattal is felfogható) a másik emberben, vagyis a másik lélektársunkban. Az általam megnyilvánított isteni tulajdonságok (például az Istenéből való szeretetem, kedvességem, békességem, türelmem, stb.) alapján pedig a szellemi minőségű tudatos értelmük tudatával, lényegében azonban a tudatukban is jelenlevő tiszta értelmükkel (mert eredetileg ebből a tiszta szellemi értelemből való az is) tehát a másik emberek is láthatják a bennem is „ott „lakozó” Istent, és bennem is szerethetik Őt, és természetesen így a másik emberekben is. Magunkban azonban soha nem elsősorban magunkat szabadna szeretnünk, hanem így mindig csak a bennünk lakozó Istent, Aki tehát, ha akarja, akkor akár rajtunk keresztül is megnyilvánulhat, mint ahogyan azt Jézus esetében nem is egyszer megtette. Nos hát, Jézus példájára így kellene nekünk is a testünkben dicsőítenünk az Istent, és nem pedig a testünk külső felcicomázásával (díszes ruhákkal, különféle ékszerekkel, kristályokkal, tetoválásokkal, bőr, haj, és arcfestékekkel), örökös ékesítgetésével, díszítgetéseivel, mint ahogyan azt a helytelen emberi példákra továbbra is tesszük. (A legtöbb ember még tehát ma is csak ezekkel a cicomákkal kívánja az így azonban mindig is csak tárgyi kisugárzását, tárgyi hatókörét minél messzibbre kiterjeszteni, amivel éppen, hogy tehát nem az Igaz Istent fogja dicsőíteni, hanem Őhelyette továbbra is egy más istent, a hamis istent.) Amikor ugyanis a Jézus küldötte Pál azt mondta, hogy: „Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!”, szó sincsen benne arról, hogy akár csak a Lélek külső lakóhelyét, a fizikai testünket, a hús-vér testi magunkat, vagy azt is dicsőítsük az Igaz Isten helyett! Éspedig azért, mert ha megtanuljuk a testünkön ugyan belül (is), de személyesen mindig is csak a valóságos lelki mivoltunkban benne levő Istent dicsőíteni, és nem pedig helyette magunkat, vagy a testünket (esetleg mindkettőt), akkor az azt fogja maga után vonni, hogy attól fogva már másokban is ugyanúgy képesek leszünk szeretni és tisztelni az Istent. De tekintsünk most csak Jézusra ebben a fő dologban is. Ő a földi tevékenysége során mindig, mindenhol, és mind csak olyan isteni jellemzőket juttatott magán keresztül kifejezésre, mint például az igazság, élet, szeretet, békesség, könyörület, irgalmasság, megbocsátás, gyógyító képesség, és még egyéb más csak csupa jó (tökéletes) tulajdonságot, és ugyanilyen isteni képességet is, mivelhogy mástól való tulajdonsága és képessége még csak egyetlenegy sem volt Őneki.

Még azonban  valósággal tiszta és teljes életet is csak azáltal élhetünk itt a Földön is, ha Isten valamennyi fő tulajdonságát segítséggel, vagy már anélkül is ki tudjuk fejezni magunk is, és ugyanakkor pedig segíteni is tudunk kifejezni azokat a saját példánkkal a többi embertársunknak, azaz ha mind magunkból, mind pedig minden embertársunkból mindig csak ezeket a tökéletes isteni tulajdonságokat hozzuk elő, vagyis, ha révükön már mindig csak az isteni jót tesszük, azaz csak valósággal jót és valósággal jól (helyesen, Istennek szintén kedvére) cselekszünk, azaz magunk is mindig csak jót teremtünk itt is lépten-nyomon, vagyis itt a földi világban jártunk-keltünk során is. Mindezzel ugyanis azt érhetjük el, hogy minden tulajdonságunkban már maga az Isten nyilvánul meg. Amivel az igaz léleknek itt (is) mindenképpen bírnia kell,  az az őszinteség, igazságosság, mértékletesség, bátorság (lélek jelenlét), bölcsesség (egyetemes szellemi tudás), élő hit (nem látván is Őt meggyőződéssel lenni az igaz létezésében Istennek), remény (amire az Isten és a köztünk lévő mérhetetlen nagy különbség miatt van szükségünk a teremtményi mivoltunk végett), és természetesen még a legfontosabb isteni szeretet, amivel is bírnia kell Isten lelkének. Az Istentől kapott ezen valamennyi erőinket tehát mindenképpen kifejezésre kell juttatnunk, merthogy Isten előbb vagy utóbb, de biztosan össze fog gyűjteni bennünket, hogy a beteljesedett velünk, mint részerőivel („tagjaival”), és egyben mint erre a célra is szolgáló eszközeivel is, már a korábban megnyilvánítottnál is magasabb szinten is kifejezze, azaz kinyilvánítsa a személyes teljes egész élő Magát Élő Istennek (Élő Léleknek), éspedig ezúttal már teljes „életnagyságban”, mint ezt a mulandó tárgyi valósága egészével is teszi, csak éppen élő tárgyi testileg.

Istent magunkban is azonban nem csak felismerhetjük, hanem a tudatos szellemi lélek mivoltunknak is legbenső közepében, a „legmélyében”, mivel azzal is az Isten Lelkéből valók vagyunk, beszélhetünk is közvetlenül is Istennel. Azon szellemi „mélységnél” (ami valójában az ugyanilyen legnagyobb magasságot is jelenti) ugyanis már közvetlen „áthallás” van, és így ott már semmiféle közvetítésre nincsen szükség. Egyszerűen tehát állandó jelleggel teljesen tisztán (és teljes egésznek is) kell tartanunk a szellemi lélek mivoltunkat, és akkor a tiszta a felülmúlhatatlan Tisztával már nyíltan beszélhet, mindenféle külső és belső korlátok nélkül. Szinte valamennyi hús vér emberi közvetítő, különösen a tárgyi eszközei révén, valójában tehát inkább csak elfeledteti velünk, vagyis elrejti, elleplezi előlünk a magunkban esetleg már tudatosan is meglevő jelenlétét Istennek, mintsem közvetlen kapcsolatba hozna Ővele. Ezeknek az emberi „segítőknek” illetve „közvetítőknek” is tehát emlékezniük kellene rá, hogy Jézus világosan megmondta, hogy Isten és országa bennünk van, és, hogy bizony Ő ezt nem csak a jelen testünkre, hanem arra éppen, hogy nem értette, hanem csakis az anyagtalan szellemi minőségből való szellemi lélek mivoltunkra.  (Jézus már tehát nem a testi emberhez, hanem csak a lélekhez, a lélek-emberhez, a Léleknek emberéhez szólt.) Magán kívül, azaz akár csak a testben is, és azon kívül is, Istent és országát a léleknek soha nem kellene keresnie, és különösen nem az ilyen előbbi emberi illetve tárgyi „segítők” révén kellene keresnie, hanem egyedül csak a lelki önmagában (a valóságos önazonosságában), mert ezek a Legfőbb Értékek csak „ott” találhatók (is) meg. Isten és országa csakis tehát az anyagtalan szellemi minőségű teljesen és tökéletesen tiszta tudatos értelmünknek legmélyén lelhető fel. Mindig elsősorban tehát ezen „saját” magunkban, a közvetlen isteni magunkban lehet és kell is Istennek jelenlétét, éspedig lelkileg megtapasztalnunk, azaz soha nem tárgyi, azaz testi érzékszervileg (úgy viszont még emez is meglehet). Erre pedig még azért is szükségünk van, mert ezen lelki tapasztalás nélkül a másik emberben sem lehetünk képesek  ugyanígy lelkileg megtapasztalni  és értékelni a benne is ugyanazon szinten meglevő jelenlétét Istennek, vagyis a Léleknek jelenlétét.  Mindezt is azonban Jézus már egyértelműen közölte velünk. Esetleg már ezt is elfelejtettük, erre sem emlékszünk, olyannyira megzavartak bennünket az emberi közvetítőink???

Nos, hát ezért, mivel ezeket az előbbieket is tudatosan még változatlanul nem vagyunk hajlandóak felfogni, még mindig nem tudjuk sem a másikunkban, sem pedig magunkban felismerni az Istent, és így pedig Őt igazán megismerni, és megérteni sem.

Tőlünk külön élő Isten csak a világnak, a hamis vallásoknak, és a hamis tanítóknak (hamis mestereknek) hívő elmékben létezik, és ezek ezt próbálják minden minden emberbe bele is sulykolni. A világ még azzal is, hogy az ember ez az Isten…

Az emberi elmék és a velük meghasonlott lelkek azzal is távol tartják magukat a Valóságos Istentől és az Ő Fiától, hogy az embertársaikat megválogatják, vagyis egyes embereket semmibe vesznek, másokat pedig magukkal egyetemben az Igaz Isten elé helyeznek, és, hogy továbbra is a nem szellemi természetük öntudatosságát, azaz változatlanul csak a tárgyi öntudatukat (mulandó „vagyokságukat”) hajlandóak megélni. Ezek az igaz lelkiségüket megélni elfelejtett lelkek hiába látogatják tehát a testükhöz hasonlóan szintén felcicomázott templomaikat, és az ő maga is a testtudata szerint élő pásztoraikat, lelkészeiket, szellemi vezetőiket, még mindig mind az anyagtudati mivoltuk kiélésébe („kiteljesedésébe”) vannak belemerülve, vagyis igazán még nem hajlandóak foglalkozni a valódi (eredeti isteni) önmagukkal, és ennek hiányában pedig már az egyedül igaz Istennel sem. Továbbra is tehát mindig elsősorban a testi magukat, és a világi isteneket imádják, vagyis az Igaz Istent változatlanul a hátuk mögé utasítják, és bizony ezt teszik a szintén testi emberként élő „lelkipásztoraik”, „szellemi vezetőik”, és „mestereik” is, ma pedig már a tudatosságra, tudatos teremtésre tanító, már tudatos teremtő „spirituális” specialistáik, mint szintén szaktekintélyeik is, a ma is létező szintén sok önjelölt „írástudóval” egyetemben, akik a betűk mögé utasítják az Istent, és az Ő Fiát is.  

A tiszta és tisztán szellemiről tudatlan ember nem akarja tehát elengedni azokat a dolgokat, melyeket az emberi gondolkodás teremtett a valósággal avagy valóságosan létező helyett, és ezért nem tud kapcsolatba lépni azzal, ami igaz valósággal van, azaz ami valóban örök. Az ember meghasonulván tehát a tárgyi tudatával egyszerűen félretolta mindazt, ami örök, és már csak a mulandóval és folyton változóval, és persze még az elmúlással illetve halállal foglalkozik, és nem pedig inkább, vagy minden idejében már csak a tiszta és halhatatlan szellemi minőségű élettel, aki eredetileg ő is volt, csak ezt már elfelejtette, a minden figyelmével már csak a mulandóra fókuszálásának, és a benne már el is merülésének köszönhetően, mely mulandó anyagba ezért viszont egyre jobban bele is süllyed. Az ember pedig az ez irányban kialakult makacs akaratának köszönhetően még teljesen is azonosulna az anyaggal, ha ettől a végzetes ballépésétől maga Isten nem mentené végül meg. Ami tehát a tárgyi, azaz mulandó létezést megelőzően, éspedig örök fennmaradással van, abban kellene az embernek elmerülnie, és nem pedig az anyagban egyre jobban, amit csakis a vesztére tehet. A kárt mindig is tehát az ember maga hozza bizony, még magára is, vagyis az örök, és örökké csak gyönyörűséges, azaz minden kártól és ártalomtól, és minden mulandótól is mentes szellemi (közvetlen isteni) életből mindig is maga helyezi magát bele a kárhozat világába, és ahelyett, hogy maga is az onnét való megmenekülésén dolgozna, egyre mélyebbre süllyed el benne.

Az Igaz Istentől a saját akaratára „elpártolt”, vagyis az Isten-hasonlatosságát feladva inkább az anyaggal meghasonlott lélek még tehát mindig nem akarja megérteni, hogy az Istenre hasonlító ember soha nem önközpontú, nem önérdekű, nem önző, de még csak nem is önmagába zárkózott, hanem mindig, és minden körülmények között is, a teljes isteni magát adja Isten minden egyes világos értelmű, de világos értelemmel még semmilyen szinten sem rendelkező teremtménye számára is, ahogyan ezt maga az Isten mindörökké teszi. Az Istenre hasonlító ember ugyanakkor pedig ártóan vagy bántóan, és akár csak magának kedvezőleg is, senki és semmi irányában nem lép fel, hanem mindenki és minden felé válogatás nélkül a teljes és teljesen önzetlen szeretetével fordul, és e legfontosabbat is szüntelenül csak adja, ahogyan azt a teljes lényegével teszi, mely teljes lényeg is tehát nem más, mint maga ez a tökéletesen tiszta szeretet.

Aki viszont azt beszéli, hogy ő meg fog halni, az még nem az előbbi örök szeretetben, hanem még folyamatosan és változatlanul a bűnben és bűnnek él, mely örök szeretettől és élettől őt távol tartó bűnös életnek viszont nincs is, de nem is lehet más zsoldja, mint a halál. Az így gondolkodó ember tehát még változatlanul a bűn embere, és nem pedig az Isten embere, mely Isten-embernek az Isten adománya az örök élet, mely életet az ember mintegy már újra is Krisztus révén kap meg, illetve kap vissza az Atyától. A Krisztus név ugyanis az Istentől nem elválasztott, azaz Őtőle nem elkülönülten élő embert is jelenti, mely Isten-embert minden ember megvalósíthat, azaz kinyilatkoztathat a Krisztus Jézuséhoz teljesen hasonló életével illetve életvitelével. Ezzel lesz tehát az ő élete is krisztusi, vagyis maga Krisztus a Megváltó Isten által éltetetten újra isteni, azaz örök. Az igazán krisztusi embernek pedig példának kellene lennie a többi hívő és nem hívő ember számára beszédben, magaviseletben, szeretetben, lényegében tehát teljes lélekben, az élő hitben, és lelki tisztaságban. A számunkra egyben magát az Istent is jelentő Jézus a Krisztus a Megváltó Isten szellemileg van tehát benne a már nem a bűnben, és nem a testért élő lélekben, vagyis Ő a tárgyi szemekkel is láthatott, azaz a látszólagos „eltávozása” ellenére is jelen van az élő hitű emberben a világ végéig, aki érzékeli is Krisztusnak jelenlétét magában, és a másik emberekben is, akikben Krisztus szintén állandó lakozást tudott venni. Ilyenkor pedig az ember már a Krisztussal való tökéletes egysége megvalósulásának, és azzal egyben viszont már az Istennel is való ugyanezen egysége megvalósulása folyamatában is van. Így leszünk tehát „mindhárman”, és mi élő hitű emberek is egymással is egyek.

Az emberek azonban az előbbiekben mára szinte már mind megtévesztettek, vagyis az igazságtól eltévelyítettek lettek. Inkább szeretik és hiszik ugyanis a hazugságokat és igazságtalanságokat, mintsem már csak magát az Igazságot és az Ő igazságait. Pedig Isten azt akarja, hogy minden ember újra örökké és valóban boldog legyen („üdvözüljön”), és az Igazság (aki is tehát Ő) teljes ismeretére eljusson ebből a jelen tárgyi (mulandó) nézőpontból is. Az emberek sajnos azonban még mindig nem ezeket akarják, hanem azt teszik, amit Isten az itteni viselkedésüket jól ismervén előre megmondott, hogy most az utolsó időben tenni fognak. Feladják tehát az élő hitüket, vagyis hitető és gonosz lelkek tanításaira inkább fognak figyelni, mintsem az egyedül helyes isteni tanításra.

Ember, ha tehát kárt már egyáltalán nem, hanem már mindig csak az igazán jót akarod akár csak magadnak is, akkor semmit ne tegyél önzésből, dicsőségvágyból, hiúságból, érdekből, vagyis soha ne a magad, és a szűkebb-bővebb érdekcsoportod hasznára gondolkozzál, szóljál és dolgozzál, hanem már mindig csak Isten dicsőségére és hasznára tegyél kivétel nélkül mindent.

Hagyományokat, divatot se kövess, ne a mulandó világra tekintgess, hanem már csak Krisztusra a Megváltó Istenre figyelj, minden világi dolgod közepette is. Krisztus Jézus legyen tehát a mérce minden világi dolgodban is, és soha ne pedig saját magad, vagy a másik emberek, vagy ezeknek akár csak elképzelése is. (Bizony, egyedül Krisztus a te Mestered, és bizony a megmentőd is!)

Élj benne a világban is, míg Isten a testedet is élteti, de ezt úgy tedd, hogy a valódi magaddal többé már ne a világ vonzásában, ne a világ erőterében létezzél, hanem már mindig csak Isten legközvetlenebb erejében, a felülmúlhatatlan erejű szellemi vonzásában, vagyis már mintegy újra is csak magában Istenben a Szeretetben, azaz már soha többé kívüle, Tőle tehát többé már nem elkülönülten, hanem Ővele örökre egységben. Ez esetben ugyanis már nem is csak hinni, hanem bizonyossággal tudni, és valósággal is megélni fogod, hogy Isten és ember Jézusnak köszönhetően örökké egy az örök életben. Ember végre már találd meg magadban az Örök Szeretetet!

Ha már csak az isteni természetünkkel, vagyis az isteni tulajdonságainktól más tulajdonságokkal már egyáltalán nem élünk, élhetünk itt is valósággal tiszta és teljes életet, vagyis élhetjük meg az Istenéből való örök életünket a jelen eredetitől más körülmények között is, azaz már itt, az egy ideig még így is létezhető testi életünkkel együtt is

Amikor az Isten által „ember”-nek elnevezett szellemi lélek itt már teljesen is megvalósul, visszaolvadva e léleknek teljességébe többé már nem fog létezni a csak időlegesen létezhető tárgyi személyisége avagy egyénisége, vagyis a külső egója. Itt az anyagvilágban, a szilárd látszatú mulandó formák világában is már tehát csak az isteni lelki személyiségével, vagyis már csak az isteni természete szerint, és egyáltalán nem a mulandó teste, vagy az szerint is fog élni a lélek. Ezzel pedig az Isten akarata szerint Krisztusban „beteljesedett”, azaz a töredékes állapotából újra teljes egész lett  lélek (-ember), már mint maga is igazság, mindörökre megtér az Igazságba: Istenbe, vagyis közvetlen isteni segítséggel már tudatosan is tökéletes egységbe kerülve Istennel, vagyis a maga egész teljességével maga is az Igaz Isten lesz, ámde ezzel nem Ő lesz az egyetlen és egyedül igaz Isten, és még csak két ilyen Igaz Isten sem lesz, hanem ő Istennek mindig is a magával Őt ábrázoló részteljessége (ábrája, képi formai megjelenítője), vagyis szellemi-lelki személyisége, a valódi lényegi mivoltával tehát Isten szellemi emberévé, azaz szellem-fiává lesz, akin keresztül Isten az akarata szerint nyilván is tud lenni, és aki Isten szellemi-lelki minőségű képét magán viselvén („hordozván”) szintén az Isten akarata szerint képviselni is hivatott Istent, vagy Istennek akár csak nevét is magával az Isten örökkévalóságától „más” isteni valóságokban, vagyis akár még itt a mulandó anyagi valóság egészének bármelyik léttartományában is. Ahhoz viszont, hogy itt a teljességgel anyagtalan szellemi lelkünket kívülről láthatóan is megnyilváníthassuk, plusz és közvetlen isteni erő, vagyis Isten legközvetlenebb, azaz személyes és legtisztább szellemi minőségű erői, a szellemi és lelki ereje, a teremtő ereje, és az Ő ezekből adódó dicsősége ereje is kell hozzá, mely itt rendkívülinek bizonyuló szellemi („fény”-)erőt, illetve szellemi („fény”-) sugárzást, ami az Ö „forrongó” szeretetével is egyazon, csakis tehát egyenesen Istentől, vagy pedig az Ő dicsőségével megdicsőített Fiától kaphatunk meg. (Nos hát, ettől az istentelenek és az Istenhez valósággal még nem megtértek számára viszont iszonyatot, rettenetet is keltő, nem anyagi, hanem tisztán szellemi Erőtől („forrongó Fénytől”) fog majd az ő kőszív mivoltuk meglágyulni, és fognak bizony még a kőhalmok, a nagy és legszilárdabb hegyek, a legnagyobb „kősziklák” is sorra megolvadni illetve elolvadni, és akár még elpárologni is.)

Az Istent itt magán keresztül minden pillanatban tudatosan és tökéletesen kinyilvánítani képes lélek (ember) él tehát az Isten kedve szerint, és természetesen ő él Istennek dicsőségére is, vagyis ő az, aki minden gondolatával, szavával és tettével is már csak Istent dicsőíti, és soha nem pedig magát, vagy a másik embereket. Ez ugyanis az Isten akaratának megfelelő örök és megbonthatatlan egysége az embernek Istennel. Az ilyen, azaz itt is csak az isteni természete szerint élő lélekre már tehát befolyásolással egyáltalán nem tudhat hatni a világ, és a világnak egész tudatlansága se, viszont ő Isten hasonlatosságára és az Ő akaratának megfelelően magából folyóvízszerűen önteni, de akár még árasztani is tudhatja az Istentől való világosságát az egész világra is, vagyis nem csak az Igaz Élet világosságával világító fáklyaként élhet itt az anyagvilágban, hanem már itt is annál jóval többre is juthat („… élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.”, a Valóságos Istenéből való valóságos szellemi-lelki mivoltából).

Az Istennel való örök és megbonthatatlan egységhez vezető helyes úton tehát az a lélek jár, aki tudja, és szintén szellemileg érzi is, hogy minden nélkül, azaz gondolatok, szavak, tettek, látható és nem látható dolgok nélkül is képes létezni, viszont Isten nélkül egyáltalán nem. A számára ezért Isten az egyetlen Szükség, mert világosan tudja, hogy, ha Isten megvan neki, akkor mindene megvan, merthogy Isten az egész mindenség is, és ha ő Istennel újra tökéletes egységbe kerül, akkor ő is megint egy lesz mindennel is, ami tehát van, és bizony még azzal is, ami lenni fog, mert Isten akarja, hogy még „az” is legyen. Nos hát, valahol itt illetve ezzel kezdődik el az ember Istennel való tökéletes egysége megvalósulása. Innentől pedig már csak a törekvés van erre a tehát még a minden létező és létezhető dolognál is többet érő egységre. Isten tehát egyetlen Szükség, és az egyetlen igazi Kincs is az ember számára, Akit, és Akivel való egységét a „szántóföldjében”, azaz a testében és testével itt élve kell mintegy már újra is megtalálnia, és a maga részéről is helyreállítania az embernek, és aztán pedig a legdrágább Kincsért el kell adnia az egész „szántóföldjét” is, vagyis végleg le kell mondania a mulandó anyaggal és világával való meghasonulásnak, és a velük való azonosulásnak még csak a lehetőségéről, azaz annak még csak puszta gondolatáról is, hogy ezek számára továbbra is lehetségesek. A tökéletes egység megvalósulását követően pedig ebbe a valóságba a lélek még csak belépni is akkor fog, ha Isten őt személyesen küldi, hogy például járja be a földet, vagy, hogy ott éppen tegyen is meg valamit, esetleg képviselje az Ő személyes magát, ha Jézus meggyilkolása után itt egyáltalán még akarná ez utóbbit is azelőtt, míg újra rendet nem teremt ezen az ideiglenes lakóhelyünkön, melynek isteni rendjét rossz tanácsosra hallgatva mi bomlasztottuk meg, magunkat pedig szintén mi romlasztottuk meg.

Amikor tehát már csak az isteni természetünk létezik, hátrahagyott nyom illetve maradék nélkül, azaz tökéletesen visszaolvadva a lelki teljességünkbe (mint tajtékos hullám a teljesen nyugodt és csendes, azaz tökéletesen sima és tiszta víztükörbe) többé már nem létezik a jóra és rosszra kettéágazni képes elménkkel egy tárgyi énünk, mellyel korábban még meghasonulásban voltunk. (A kettős elmével avagy kettős tudattal élésbe „kissé” elhamarkodottan ugrottunk bele, Isten friss gyermekeiként, még további nevelésre szoruló „sarjaiként” nem voltunk hozzá még elég fejlettek.) Nem törvényszerű azonban, hogy ezzel egyben a testünknek is meg kell szűnnie élnie. Ezzel a tárgyi ego nem létezéssel (a teljes megtagadásával) ugyanis nem történik más, minthogy újra mi leszünk az „urak”, azaz megint az eszközünkké lesz tehát az egészével a testünk, melyen keresztül cselekedhetünk itt a mulandó valóságban, míg azt Isten élteti. (Isten Jézust így is „Úr”-rá tette tehát, és még olyan teljes hatalma is volt a hús-vér teste fölött, mellyel azt egy pillanat alatt le tudta magáról vetni, és azt a láthatatlan magára ugyanígy bármikor fel tudta ölteni.) Mivel pedig a tárgyi énünk megszűnésével, és persze szintén csakis Istennek köszönhetően, az Istennel való egységünk is helyreáll, az igazi cselekvő itt is már maga a Legfelsőbb Úr: Isten lesz, vagyis ez esetben mi lelkek már mindig csak azt cselekedjük a testünkkel vagy testünk nélkül is, amit látunk Istentől a Szellemtől, legismertebb nevén: Szeretettől, hogy Ő tesz. 

Amikor tehát teljességgel megszűnik az ember (lélek) testi érzékszervein keresztül gyakorolt én érzelme, vagyis a tárgyi ego érzete, és a lélek ennek a tárgyi gondolatoknak keltésétől és hatásától teljesen mentes helyzete ellenére is (minden tárgyi gondolattal való foglalkozás, vagyis anyagi gondolatok nélkül is) változatlanul élőnek, és személyesnek is, és mintegy ráadásul pedig teljesen és tökéletesen szabadnak is tudja magát, akkor jön létre, és már tehát mintegy újra is, az Istennel való tökéletes egysége. Ilyenkor a lélek már tudatosan is érzékeli magában Istent, és e valóságos magát jelentő, Istennel egységben élő lelki mivoltát, vagyis már mintegy újra is megéli a beteljesedett, azaz teljes lelki magát, és ezen teljes lélekként az Isten jelenlétében létező korlátlan szabadságát is, valamint itt kifejezhetetlenül nagy boldogsággal, békével, és nyugalommal is bír, mely isteni tulajdonságokkal is egynek érzékeli magát. Ez esetben ugyanis a szellemi tudat már folyamatosan az „üdvösség”, vagyis az örök öröm, örök és korlátlan boldogság állapotában van még akkor is, ha a teste miatt még létező külső (anyagi) életét illetően egymás után érik a nagyobbnál nagyobb csapások is. Ezen itt csak leggyönyörűségesebb és végtelen létállapotként felfoghatóban ugyanis az embernek (léleknek) már nincsen meg az előtte magával együtt szintén szeplőtelen tisztaságúra megtisztított elméje se, melynek feladata volt az is, hogy a testi szervi működést az ereje szerint zökkenőmentesen fenntartsa illetve biztosítsa. A lélek anyagi testében azonban már az elméből, és egyben annak uralma alól is való kivonulásakor, vagyis a hatalmi illetve alárendeltségi viszonyok helyreállítódásakor is jelentkezhetnek rendellenességek, vagyis az emberi test szervi és működési egészségtelenségei ekkor is megalapozódhatnak, és többnyire már meg is valósulhatnak, amik aztán majd a test meghalását fogják eredményezni az Isten által előre meghatározott időpontban. (Isten ugyanis mindent már előre is tud.) Onnantól fogva már tehát csak a szellemi ember, az Isten fia van az ő eredeti természetében illetve természetével, vagyis már újra is tökéletes egységben Istennel, és természetesen vannak a „lába” alá helyezettek is, amennyiben Isten még mindig akarja, hogy ilyenek is legyenek.

A korlátolt emberi tudatunkra hallgatva mindig csak a halálba juthatunk, és nem pedig a valóságos életbe, a szellemi életbe

A földi emberi tudat mindent képes befogadni magába, önmagában viszont nem mindent képes felfogni is, hanem csak a magához hasonlóan végeset tudja teljességgel felfogni (megismerni, megérteni) is, mint például amilyen a tulajdon és szintén véges formája, és a többi szintén mulandó test is. A tárgyilag látó, gondolkodó, és tapasztaló „anyagtudat” avagy testtudat minden véges dolgot képes tehát magába befogadni, és minden ilyet külön-külön, azaz egyedileg is meg tud ragadni illetve (körbe tud) fogni magával, vagyis meg tud vizsgálni és érteni, valamint érezni illetve érzékelni is tud minden végeset, lényegében tehát a véges egészet az egészében és a részleteiben is teljes körűen meg tudja ismerni. A véges teljes tudása jelenti neki tehát a „mindentudását”, amennyiben persze valaha is képes lesz az egészét is látni, és róla a teljes tudást is megszerezni. Ezt a tudatot, mivel tehát maga is véges, pontosan a végesre lekorlátozottság, vagyis a korlátozottságából adódó tökéletlenség, valamint az ezért a tudása mellett nagyon is létező tudatlansága, és tehát a mulandóhoz avagy végeshez való lekötődöttsége illetve hozzákötődöttsége is jellemzi. Aki viszont még ezt a korlátozott tudatát illetve tudatot is tökéletesen meg tudja figyelni, ismerni, és érteni, arra viszont már egyáltalán nem a korlátozottság és tökéletlenség a jellemző, hanem jóval inkább a korlátlanság, vagyis a valóságos lényegi tökéletesség, és az azzal együtt járó tökéletes szabadság is, és ugyanakkor pedig az örök-állandóság is, vagyis a végtelenségében is változatlanság, és tehát az egyedüli Igazságnak is nevezhető Teljes Lét és Életről való, semmiben és semmivel nem korlátozott, azaz szintén teljes és tökéletes tudás, az Ővele való örök egységének tudatos tudásával egyetemben.  Jézus tehát ismervén a valóságos magát és az itt használatos véges tudatát is, nevezte magát a véges tudatát eszközéül használva hozzá igazságnak, és örök életnek, azaz teljes és elmúlhatatlan, korlátlan, még tehát a halállal sem korlátozható, vele sem végessé tehető, azaz tökéletesen szabad és végtelen életnek, a makulátlanul tiszta és teljes életnek is. Jézus, ellentétben tehát a mulandó tárgyi elménkkel, mindig is a valóságos életbe, az Isten-azonos örök és teljes szellemi életbe hív bennünket, a valóságos önmagával nem is csak ezt az elmúlhatatlan életet, hanem az odavezető utat is mutatva, ámde mi ennek a közvetlen isteni invitálásnak, sőt szakadatlan vonzásnak ellenére is, még egyre csak a folyton a tárgyi valóságra fókuszáló mulandó elménkre hallgatunk, mely önmagában rendületlenül csak a halál irányába tart (tudja, hogy, ahogyan a világ, úgy maga is el fog múlni) merthogy mulandónak levén nem is igen tehet másképpen. Ha tehát erre a tudatunkra hallgatunk, és nem pedig az övéi közé Jézusban és Jézusként is eljött Isten Tudatra, azaz Istennek az Ővele egy és szintén Szent (Tiszta) Lelkére, akkor majd ne csodálkozzunk azon, hogy a testi halálunk után magunk is nem a korlátlan szabadság világába, az örök hazába, az örök „házba”, vagyis a valóban valóságosnak nevezhető örök életbe, az örök szellemi minőségű életbe jutunk, hanem továbbra is bolyongani fogunk a mulandó valóságokban, míg majd egyszer már valósággal is meg nem térünk az Igaz Istenhez, az örök és halhatatlan, semmiben és semmivel nem korlátozható Istenhez, Akinek semmi se lehetetlen, és Aki maga a korlátlan szabadság teljessége is.

(Most még, ha eddig együtt tiltakoznak ez ellen is, végre már a szellemi léleknek és a testtudatának, az anyagtudatnak, és még magának az energiatestének is majd be kell látnia, hogy a földi élete a léleknek az anyagtól és anyagitól, és így az energiáktól is, vagyis a mulandó formáitól való végleges el- és megválása érdekében is történik. Az előbbi tárgyi, azaz mulandó formái használata nélkül is élhet ugyanis majd a szellemi lélek ezen, vagy egy másik Földön megnyilvánultan is.)