A legtöbb ember az itteni életével nem imádkozik, vagyis szinte már semmit nem tesz azért, nem olyanokat cselekszik, hogy azokkal eljöjjön ide is az Isten országa, pedig ahol az Isten országa ott van, ott Isten is jelen van

Isten benne van minden emberben, viszont itt a külső és belső félből álló külső világban az emberek nem engedik, hogy az Isten előttük járjon, és szeretetével uralkodjon is rajtuk, hanem jóval inkább engedik az állatot, az Istenhez képest, de még az emberhez képest is legalacsonyabb lelki minőséget uralkodni magukon, vagyis ez utóbbi uralkodás szerint élnek a földi életük során, és, ha meg nem változnak, hasonlóan, vagy csak még rosszabbul fognak élni az eredetük valóságától más többi valóságban is, ahová lefele irányban innen eljutnak az Istenétől eltérő akaratuknak köszönhetően. Valójában tehát ezért van, hogy az emberek legnagyobb többségének itteni viselkedése még mindig inkább csak intelligens állatinak nevezhető, mintsem isteninek, az Isten emberére jellemzőnek, vagyis az Isten kedve és akarata szerint valónak. A valóságos lelki mivoltot, az eredeti emberi lélek mivoltát itt is megvalósítani tudó, és meg is valósított isteni léleknek éppen ezért a legnehezebb feladat itt is az Isten Ővele, mint Szellemmel egy Tudati Teljességében (az Igazságnak szintén nevezhető Lélekben), végül is azonban magában Istenben a Szeretetben megmaradni, és közben a mulandó anyagi valóságban is tevékenykedni, vagyis a jelen világban végezni szükséges tevékenységeken keresztül is már csak annak érdekében fáradozni, hogy ebbe az eredetinél alacsonyabb rendű valóságba magát saját maga belerekesztett (belezárt), és most még mindörökre benne maradni is akaró lelkek számára is egyszer majd ezen eredetitől teljesen más nézőpontból is megérthetővé, és itt is megvalósíthatóvá váljon Isten, vagy, hogy legalábbis magukat itt maguk is megvalósíthassák (úgy, ahogyan ők valósággal vannak, itt is megnyilváníthassák), ami viszont lényegében már bizonyos szintű Isten-megvalósítás is itt a mulandó körülmények között, merthogy Isten igazsága ekkor rajtuk keresztül már szintén nyilvánvalóvá, és bizonysággá, illetve bizonyossá is lesz. Bizonyítva is azonban itt Isten létezése még egyáltalán nem lesz, ha a lelkek csak a szájukkal bizonyítják, azaz csak a beszédjükkel tanúsítják Isten igaz létezését. (Ezt ugyanis még az ördögi lelkek is meg tudják tenni, hogy seregükbe egyre több lelket beszervezzenek.) Az ember nevet kapott lelke Istennek a mulandó szféráknál magasabb isteni szférákba innen a Földről azzal kerülhet fel, ha tehát  itt maradéktalanul teljesítette életfeladatát, vagyis multidimenziós lényként földi életet is élt, azaz Isten szerint megélvén és megértvén a mulandó szilárd testi életet is, képes volt a teljes isteni lényegét, a maga teljességén keresztül pedig magát Istent is itt a felszíni létben megnyilvánítani, az Ő igaz létét így (és nem pedig csak a szájával!) bizonysággá tenni, és aztán pedig már az egész tárgyi valóságot is elhagyni, és visszatérni a kiindulópontjára:  Istenhez a Teremtőjéhez az örökkévalóságba.

Istennek itt a mulandó valóságban is való valóságossá tételére önmagában azonban a tárgyi elme egyáltalán nem képes, viszont a szellemi tudatnak (léleknek) ezt az Istent itt nyilvánossá tevő létállapotát a tárgyi elme, a mulandó elme segítségével nemhogy kifejezni, hanem még csak megértetni is nehéz lenne az emberekkel. Jézusra még csak a ma itt élő, csak az anyagot és energiát istenítő tárgyi elmék néznének bambán és otrombán, ha Ő odaállva eléjük azt mondaná nekik az eszközei, vagyis a jelen miénkkel egyező tárgyi elméje és teste használatával, hogy: „én vagyok az igazság, és az élet is én vagyok”. Csak önmagában a végessel ugyanis tökéletesen kifejezni és benne megláttatni a végtelent és időtlent egyszerűen lehetetlen, vele egymagában tehát legfeljebb is csak rámutatni, vagy inkább csak utalni lehet. A teljességgel korlátlan és határtalan minőség ugyanis a mulandó elme birodalmán túli, vagyis az egész tárgyi valóságot, az egész tárgyi világot meghaladó. A maga is korlátolt elme önmagában tehát soha nem lehet képes sem megérteni, sem pedig magával kifejezni Istent, a semmivel nem meghatározhatót és korlátozhatót, vagyis a legelső, legfelsőbb, leghatalmasabb, és legtisztább, egész teljességével Szellemi, azaz Isteni Tudatot, mely Lelki Teljességével (Szent Lelkével, Élet Teljességével) is tehát abszolút egy az Isten. A véges anyagi világ valójában azonban azért hozatott Isten által létre, hogy a szilárd látszatú mulandó formán keresztül is eljuthassunk a Végtelen Valósághoz: az egyetlen Istenhez, Akivel tehát mi szellemi lelkei (lelkek a Lélekből) egységben vagyunk, ha itt Istentől és egymástól is külön élőknek látszunk is a mulandó testeink, mulandó elméink, és azoknak szintén tárgyi és mulandó gondolatai miatt. Mivel azonban minden forma avagy alak (bizony még a mulandóak is!) is Isten, vagyis azok is Őbelőle és Őáltala lévén, Őt még az anyagi alkotásain keresztül is meg lehet ismerni, melyeket a Magából való alapozással a Maga egész Teljességébe alkotott az előbbi megismerési céllal, azaz csak képletesen (a jelen képi, a mulandó formai nézetből szemlélhetően) helyezett Magán „kívülre”. (Már csak itt, illetve ebben is megfigyelhető Isten rendkívüli, azaz csodás, mert felülmúlhatatlan képessége!)

Az anyagi avagy külső életet, a különféle energiák kavalkádjában szintén tárgyi, azaz mulandó  formákba öltözötten zajló életünket pedig nekünk szellemi lelkeknek azért kell elfogadnunk, és úgy is élnünk, hogy minden közvetlenül isteni, vagyis az Igaz Istentől való tulajdonságainkat, végül azonban szintén az Ő segítségével és akaratára már magát az Istent is magunk is kinyilatkoztathassuk, azaz Őt a magunk teljessége révén nyilvánvalóvá tegyük itt a mulandó körülmények között is. Ennek megvalósulásához, azaz magának Istennek is itt a külvilágban is való megvalósításához azonban Istent állandóan a legelső helyre kell helyeznünk a földi életünk során is, vagyis helyette ott nem az anyagot és anyagit, vagyis a mulandó dolgokat (például egy testi embert, vagy annak egy szobrát, képét) kellene tartanunk. Ha ugyanis a tárgyi elméket, testeket, vagyis az anyagi világot tesszük az első helyre, akkor Istent éppen, hogy még mindig meg is tagadjuk, ha viszont a világot és világi (testi) életünket másodsorba helyezzük, akkor azzal azokat még nem tagadjuk meg, hanem pontosan ezáltal hozzuk, és már hoztuk is ki Istent magunkkal  az anyagi életbe, azaz nyilvánítjuk Őt meg magunkon keresztül itt a mulandóság világában is. Ehhez tehát nem is kellene mást tennünk, mint folyton már csak az isteni tulajdonságainkat, a csak és kizárólag az Övéiből való tulajdonságainkat megjelenítenünk itt az anyagi körülmények között is, azaz, ha az Igaz Istenétől más tulajdonságainktól mindörökre, vagyis mindtől és végérvényesen megszabadulunk. Akkor teszünk tehát Isten akarata szerint, ha ilyeneket már sem magunkban, sem magunkkal, sem pedig magunkon nem hordozunk, mert így már megnyilvánítani sem tudhatjuk azokat magunkkal, és még csak a másik embertársainkkal sem, vagyis a már nem létező sajátjainkat így még csak velük sem adathatjuk elő. Az embertársaink is ugyanis csakis a saját illetve elsajátított rossz (nem Istentől eredő) tulajdonságaikat tudhatják nyilvánvalóvá tenni a jelen körülmények között is (ami a „szívükben” van tudhatják csak nyújtani), melyek a jelen esetben tehát egyáltalán nem Igaz Isten eredetűek, hanem az „ördög-atyától”, az Igaz Istent ellenző szellemi hatalmasságtól, és bizony az ő „fiaitól”, az ő hasonlatosságaitól valók. (A jó, illetve a JÓ-tól és JÓ-éból való „szív”, azaz az isteni tudatos szellemi szeretet és értelem egysége magából mindig tehát csak jót, valósággal jót ad elő.) 

A véges anyagi világ lényegében tehát azért van, hogy a szilárd látszatú lét-és életformán keresztül is eljuthassunk a valósággal végtelen és legtisztább valóságba Istenhez, az egyedül igazán JÓ-hoz a Tökéleteshez a Szeretethez a Teljes és Örök Igazsághoz. Minden forma és alak is ugyanis, még tehát a mulandóak is, Isten, vagyis még csak az anyagi alkotásin keresztül is meg lehet ismerni a Teremtő Istent, mint leghatalmasabb és felülmúlhatatlan létrehozót, alkotót, avagy megvalósítót (is).

Az Istennel együtt „járást”, az Istennel együtt élést is pedig mindig csak szellemileg kellene érteni, vagyis amikor Istennel a Szellemmel egyként él, azaz tökéletes egységben van Ővele az ő szellemi (isteni) lelke, mint ahogyan az embernek itt létező tárgyi értelme is van az egészével belőle származó, és magával egyenlőnek minősülő, mert vele egyazon „tárgyi) minőségből való tudatával. Az Ádámból született Éva is tehát a szellemi értelemből született szellemi tudatnak „fizikailag”, azaz tárgyilag is történő leképezése, vagyis tulajdonképpen csak szimbolizálása avagy imaginációja, és éppen ezért e „kettő”-nek mind tehát a valóságos szellemi síkon, mind pedig itt a „kettősség” világában (tárgyi világban) is egy testet kell magából illetve magával képeznie, akivel valóban, azaz valósággal is egy és azonos „ő”.

Az előbbiek felől (is) magától Istentől a Szellemtől világosodik tehát meg a lélek, aki mindig is a saját akaratára kerül a sötétségbe, vagyis az Istenről és isteniről tudatlan anyagvilágba, a mulandóság világába, mely során végül aztán már a „szilárd” formák világban is bolyong az Isten mellől eltévelyedett lélek, míg az itteni életében Isten segítségével már mintegy újra is megvilágosodva Isten akaratának megfelelően saját akaratból vissza nem tér Istenhez az örökkévalóságba, ahol is Istennel már a maga részéről is mindörökre egységbe kerül, merthogy egyedül csak ő volt az is, aki korábban még elkülönülve élt Istentől. (Istenről ez utóbbi tehát nem mondható el.)

Istent valósággal mindig tehát csak az az ember (isteni, azaz szellemi lélek) foghatja fel (értheti meg) az Ő egész Teljességében, aki Ővele tökéletes egységben van. (Istent csak isteni értelemmel lehet megismerni.) Aki viszont saját akaratából Istenből mintegy kilép, és Őtőle elkülönülten önmagába záródik, azaz elhatárolódik, elválasztódik, gyakorlatilag tehát a valóságos lényegével (a közvetlen isteni mivoltával) is külön él Istentől, az mindaddig nem is értheti meg, azaz nem foghatja fel a Teljességében Istent, míg ehhez újra isteni értelmet nem kap Istennek az Ővele egy „asszonyi mivolta” a Lelke Övével egyező értelméből, azaz végül is egyenesen Istentől. A legrövidebb út éppen ezért Istenhez a világgal mindig ellentétesen haladni, vagyis azt tenni, amit a mulandó világ megvet (Istenben és Istennel a Szeretettel élni, azaz már csak Istent és Fiát követni mindenben), és kerülni és nem követni azt, amit a világ illetve a világi emberek tesznek. Az isteni avagy szellemi léleknek lényegében tehát csak az elméje és teste által megnyilvánított önakaratát lenne szükséges megfeszítenie, azaz halottá tennie, és attól fogva már csak azt tennie, amit Isten akar, ha igazán az isteni (örök) nyugalmát, békéjét, és boldogságát akarja megint Istenben és Istennel már akár itt a földön élvén is. Csak így, csak ez úton és módon jöhet ugyanis el ide az Isten országa, vagyis csakis így lakozhat Isten az emberben az Ő egész Teljességével egyetemben, ami Ővele egyazon minőségű Teljesség tehát az Ő mennyei „országa”.