Aki szellemi, azaz isteni lélek nem tisztítja, nem takarítja teljesen ki a testi elméjét, és vele együtt a testi tudatos értelmét is nem tisztítja meg, az hiába is reménykedik benne, Isten még nem fogja átemelni, azaz visszaemelni a tiszta, és tisztán szellemi minőségű valóságába, mert így esetében még nem jött el annak ideje,

mivel a maga részéről is még mindig nem tett mindent meg ennek érdekében. Ezek az emberek még mindig a külvilág által irányítottak, és leginkább a félelmeik révén. Valamennyire félnek is ugyanis a jelen világtól, és annak dolgaitól, és félnek a hamis egójuktól is, aki testi énjük támadó, erőszakos a világgal, és a másikaival szemben is. Ők még tehát nem elég bátor isteni lelkek, mert olyan képmások, akik félelemmel is élnek akkor is, ha látszatra, vagyis külsőleg bátor emberként élnek akár az egész itteni életük során is. Ezek a még csak a hamis egójukkal bátor emberek beérik a test korlátolt szabadságával, még nem kell nekik a szellemi lelki teljes szabadságuk Istennel egységben, és Istennel együtt élvén is. (Ilyen hiányérzetük nincsen, a hamis egójukkal azonosultan még mindig csak anyagi hiányérzettel élnek.)

A nagyobb részével ilyen előbbi félős (azaz bátornak még csak testileg mutatkozó) emberekből álló emberiség még mindig nem „szívvel”, azaz nem a valóságos lényegi mivoltával él, hanem helyette a hamis egójával. Ezért van, hogy az emberiség ezen legszélesebb rétege még változatlanul ellenáll az isteni szeretetnek, vagyis azt még csak elutasítani tudja magától, és így megmarad a testi szeretetnél, ami nem több, mint puszta ragaszkodás a másik testekhez. Isteni szeretet nélkül azonban, amiben nem létezik semmi félelem, és egyéb más rossz sem, nem létezik az istenképiségünk.

A legtöbb ember azonosulva a hamis egójával, testies gondolkodással, kétpólusos gondolkodással, és ugyanilyen ellentétárokból álló érzelmekkel él. Ezért ez az ember önmagának és önmagáért él, és így csak úgy tetteti, hogy a másikakból is komolyan érdekli őt egy-kettő, vagy egy kisebb-nagyobb csoport, akikért és akiknek is él. Valójában ugyanis az értük és nekik élést is magának, vagyis a maga érdekében teszi, és így leginkább csak a látszatát adja annak, hogy már csak a másikaiért él. Ezt a látszatot a hozzájuk testileg ragaszkodásával kelti.

Az előbbiekre ráadásul pedig szintén a legtöbben idegeneknek tekintjük egymást, csak a testi „szeretteinket” tartjuk hozzánk tartozóknak. (Az itt létező politika, és a vallás is ezt szuggerálja belénk.) Ez is egy óriási hibája az emberiségnek, és az is, hogy ez így jó, így helyes, elhisszük a hamis istennek. Ugyanakkor az is csak az „önlényegiség”, vagyis az önző saját lényegiséggel, a hamis egóval élés esetén létezik, hogy egymástól magunkat megkülönböztetjük. Mivel azonban a megtestesülésünkkel az isteni tudásunkat is elveszítettük, észre sem vesszük, hogy az Igaz Isten helyett a legtöbbünkkel a hamis egónkat tartjuk Istennek, és ezért inkább már csak azokat cselekedjük, amit ez a testi énünk akar cselekedni, vagy aki azt irányító hamis isten akar általunk itt cselekedni.

A megtestesülésünkkel elveszített isteni tudás, amivel eredetileg magunk is rendelkeztünk, meghaladja az idő és térbeli tudásunkat, ami igaz tudást a magunkat az anyagi testi rendszerünkre lekorlátozottságunk végett nem ismerhetünk, nem foghatunk fel.

Viszont élnek itt közöttünk ma is emberek, akik a mindentudó és mindenható Isten jelenlétét a szemeikkel, arcukkal, vagy az egész testükkel, mint az Ővele egy ragyogó „Fényét”, vagyis Isten Szellemi Világosság mivoltát tükrözik a többi ember felé, és világ felé is. Ők magukban és magukon lényegében tehát Istent a Szellemi „Fényt” mintegy „hordozzák”, és már állandóan egységben, és együtt is élnek Ővele.

Magunk is pedig az előbbi tiszta szellemi lelkekkel együtt szintén közvetlenül Őbelőle valóan magunkat is a teremtő erejű Isteni „Fényként”, avagy Világosságként foghatjuk fel, ami Szellemi „Fény” hivatott világítani a sötétségben, hogy azt újra világossággá tegye. Mindegyikünknek, akik most itt a Földön élünk, ez tehát a hivatásunk. Esetünkben is tehát, vagyis az Ő tükörképeiként is az Isteni Világosságnak, az Örök „Fénynek” kellene ragyognia a gondolatainkban, szavainkban, cselekedeteinkben, és még a szándékainkban, minden indulatunkban, valamint ezeken minden keresztül is. (Ezen előbbiek alatt is lehet értenünk a „Fénynek” a „hordozását” is, ami is a hivatásunk, az Őt itt magunkkal megnyilvánítással egyetemben.)

Ha azonban itt a durva anyagiban élvén is nem maradunk meg életigenlőnek, hanem az életnek ellenére cselekszünk, akkor a sötétséghez vonzódunk, és így a sötétséget fogjuk magunkhoz vonzani is, aminek következtében a gondolkodásunk is sötétté levén, sötét lesz a világ is körülöttünk. Ezért pedig egyedül magunk leszünk a felelősek is azért, hogy nem jól érezzük magunkat a világban, hanem többnyire rosszul.

Az is a mi hibánk, hogy jelenleg még életközpontúság helyett halálközpontúan élünk, még ugyanis mindig a halál az egyedül biztos pont az életünkben, vagyis legszélesebb körben csak a halál létezésével vagyunk bizonyos meggyőződéssel, az örök szellemi életet, vagyis Istent illetően (Aki az Örök Élet is) pedig még nem. Ezért van az is, hogy az ember nem a valóságot éli meg, ahogyan az van, hanem a halandó testi elméje és tudata szintén mulandó valóságát éli meg helyette, mintegy elkábultságban élve.

Emberiség szinten is tehát az előbbi van, az emberiség napról napra egyre materialistábbá válik, egyre csak anyagi és finom anyagi értékek után megy, és ez „köszönhető” az igen rohamosan szaporodó technikai „csodáknak” is, és így már véletlenül sem hiszik el az emberek, hogy ezek a művi „csodák” valójában az igaz lelkiség isteni képességeinek helyettesítői, amik el is nyomják az igaz lelkiséget, az végettük sem tudhat kibontakozni. Azért jutottunk idáig, mert az emberiség korszakról korszakra nem vette figyelembe Isten akaratát, hanem helyette a maga hibás akaratát valósította meg, azt cselekedte meg, aminek viszont most már testi szemekkel is nagyon is jól lehet látni, hogy szinte már semmi jó következménye nincsen. Az emberiség tetteinek, a nem helyes tevékenységeinek következményei a jelen súlyos katasztrófák is, amik is csak még szörnyűbbek lesznek, ha az emberiség így folytatja. Az emberiség mostani nagyot akarása, és a növekvő önzése is ugyanis inkább csak zűrzavart, szétoszlást, széttagolódást, rendezetlenséget, és magát illetően pedig embertelenséget teremtett a világban, és közvetlenül az ember köré is, ami azt jelenti, hogy nem valami sok emberséges ember található a közvetlen emberi környezetében sem. (Szellemi ember, azaz szellemi lélek pedig még kevesebb van, noha ma már rengeteg sok magát „spirituális embernek” valló ember él az emberiség körében, akik önjelölten lettek „spirisek”, a viselkedésük ugyanis még nagyon is testies.) Az önzéssel és önimádattal egyetemben pedig növekszik az anyagimádat is, és az emberi törvények is inkább szolgálják a gonoszságot, mintsem az igazságot, amit is már a valós szellemileg vak ember is láthat.

Azt is mindkét módon lehet látni, hogy itt a Valóságos Igazsággal, az Örök Igazsággal, az Ő törvényeivel, és csupa igaz szavaival már egyre kevesebben foglalkoznak. Az Igaz Istennel egy Igaz Lélek felé már igen kevés ember fordul, a háromszorosan is Szentnek, a Legfőbb Szentnek az Ővele egy Szent Lelke általi beszédét szinte már senki sem akarja hallani. (A „szent beszéd” a tiszta és igaz beszédet, az isteni beszédet, az isteni szavak kijelentését jelenti. Jézus Isten „Szent” nevét is kijelentette nekünk, megtestesült lelkeknek, amit is, mint az „Isten” nevet is, mi inkább csak bemocskolunk, mintsem a megtisztításán fáradoznánk. Ráadásul pedig újabb és újabb neveket ötlünk ki helyettük, hogy ne kelljen ezeket az igazán Őrá mutató neveket használnunk.)

Pedig, ha az Isteni Léleknek engedjük, hogy belépjen az életünkbe, akkor Ő biztosan el fog bennünket, isteni egyéniségeket vezetni a Teljes Igazsághoz, vagyis Isten teljes ismeretéhez, teljes megértéséhez, Őt magunkban érzéshez, és az Istennel tökéletes egységben élésünknek is megtapasztalásához. Valójában az Istennel azonos Isteni Lélek az a „pecsét” is az emberei lelken, ami anyagtalan szellemi „megbélyegzés” azt jelzi, hogy az emberi lélek biztosan vissza fog kerülni az üdvössége, az eredeti örök boldogsága állapotába, és így már az Istennel „egybekelése” is megtörténhet, ami egyesülést céloznak az itt nyugaton is elterjesztett különféle „jóga” rendszerek is.

A visszakerülésünkhöz azonban jó és rossz testi gondolatok, jó és rossz testi elképzelések nélkül kellene itt is élnünk, mint ahogyan az eredetvalóságunkban, az örökkévalóságban éltünk, míg el nem hagytuk azt az anyagi test, az emberi test, és világa, a káprázatvilág végett. Ha ugyanis azokat, vagyis az ellentétpárokkal gondolkodást elhagyjuk, akkor meg fog előttünk nyilatkozni az Igaz Valóság az Ő egész Teljességével, és így már itt is mindent úgy fogunk majd látni, ahogyan minden valósággal van. A dolgoknak is legmélyebb értelmére, a tisztán szellemi, azaz isteni értelmére is el fogunk így jutni, vagyis minden ittenit is isteni értelemmel fogunk ismerni és érteni is, és természetesen így fogjuk ismerni és érteni Magát az Igaz Istent is. (Istent ugyanis mindenkinek csakis isteni értelemmel lehet még csak megértenie is.)

Ameddig viszont az előbbit nem tesszük meg, addig hibás szemlélettel élünk, vagyis nem úgy látjuk a valóságot, ahogyan az valósággal van. Ezért pedig folyton a jelenségformákat hajszoljuk, azok után futunk, mintha azok valóságos dolgok lennének. Pedig még csak a szélsőségeket is teljesen el kellene hagynunk, és nem kellene foglalkoznunk még csak a kettősség felfogással sem. A jelenlegi hibás szemlélettel élés végett van az is, hogy a legtöbb ember mást lát jónak, mint amit az Isten lát jónak.

Az előbbi hiba is abból van, hogy a legtöbb Földön élő ember teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy Ő isteni lélek, és nem pedig anyagi test, pedig már nem sok ideje van rá, hogy megtérjen a hibáiból és tévedéseiből, és visszaforduljon Isten a Lélek felé, és vissza is térjen Őhozzá. A testi jólét, és a test imádata azonban még ma is inkább folyik az előbbi igaz önmagunkra, és vele egyben az Igaz Istenre is ismerés helyett, amivel viszont az ezeket gyakorló emberek rosszul fognak járni. Így ugyanis, vagyis továbbra is tisztátalanul még nem térhetnek vissza a kiindulópontjukhoz, Istenhez. (Az ilyen embereknek még sok kört kell lefutniuk, mire végül maguk is beérnek a Célba.)

A legtöbb magát „hívőnek” valló ember is nem a valóságos lélek mivoltával, hanem az anyagi lelke, a pszichéje irányította agyával hiszi Istent is, és így az emberektől eltanult hitével, a nem Istentől való, hanem tanított hitével ráadásul nem is az Igaz Istenben és Igaz Krisztusban, az Igaz Isteni Lélekben hisz, hanem egy hamis istenben és hamis krisztusban (hamis isteni lélekben), azaz hamis „Szent Szellemben” és hamis „Szent Lélekben”. Az emberi értelem, a mulandó testi értelem alkotta istenkép azonban mindig csak hamis lehet, mivel ez a véges értelem, azaz nem igaz, nem örök értelem képtelen igaz képet alkotni az Örök Istenről, és az Ővele egy Krisztusról, az Örök Isteni Lélekről sem tudhat valóságos képet alkotni.

A jelen helyzet az előbbi hibás hozzáállásával, és az önzése egyre csak erősödésével az, hogy egyre inkább lealacsonyítja magát az emberiség, már most ott tart, hogy az ösztönéletet élő állatok közül is a vadállatok szintje alá, vagyis a fajtársaiknak vérét is vevő, saját fajtáját is kiirtani képes fenevadak szintjére került le. Így tartunk ott is, hogy a legtöbb ember lenézi és megveti a másikait, pedig ő sem különb náluk, csak ezt ő nem veszi tudomásul, és ezért nem tudja egyaránt szeretni minden embertársát, azaz minden szellemi lélek társát. Pedig Isten után egymásért is kellene élnünk, és nem pedig e helyett is egymás ellen kellene lennünk a magunk javára, hasznára, és előnyére, mert ezzel Istennek is ellene vagyunk. A mai korban sajnos, alig van olyan ember, aki a hibáival, hiányosságaival szembe mer nézni, és változtatni is akarna rajtuk. (Az ilyen emberek látogatnak előszeretettel hamis tanítókat, mert azok sem cselekszik meg mind azokat az Igaz Isteni igazságokat, amiket nekik „előadnak”, azaz elmondnak, amikbe őket „beavatják”.)

Sajnálatos az is, hogy a tudás és információ korának nevezett korban is még mindig kevesen vannak tisztában vele, hogy a tiszta, és tisztán szellemi értelmű és tudatú szellemi lélek, vagyis az isteni lélek az Istennek képmása emberi testet magára öltötten is, vagyis, még mindig kevesen tudják és értik, hogy nem a mulandó testünkkel, sem nem a gyógyszerekkel is gyógyítható anyagi lelkünkkel vagyunk az Ő képmásai. Ez a mulandó anyagi lélekkel nem azonos tiszta (azaz teljességgel anyagtalan) szellemi lélek, avagy szellemi élet pedig örök, csak szaporodni és növekedni képes, és halált legyőzni tudó képességű is, vagyis a teljes élettisztaságából fakadóan maga is soha meg nem hal, azaz olyan, mint amilyen az Élő Isten az Örök Isten.

Az istenképiséget lenne tehát az elsődleges feladatunk magunkból kisugározni, vagyis magunkból Isten arculatát kellene folyton áramoltatnunk, mintegy kivetítenünk a külvilág felé, leginkább a testünk általi cselekedeteken keresztül.

Az igazság ugyanis, aki anyagtalan lény valósággal vagyunk, tökéletes világosság, aki a felülmúlhatatlan tökéletességű Világosságot, az Örök Istent, a változatlan és megváltoztathatatlan, halhatatlan és megsemmisíthetetlen egyetlen Istent tükrözi magával. Ez az egyetlen Isten mindent, ami mind Őáltala és Őbelőle van, Magába foglal, és fenntart örök jelleggel, vagy pedig ideiglenes jelleggel. Minden tehát, ami volt, ami van, és ami lesz, az mind Istenben és mindig első fokon Istentől „születik”, azaz teremtetik meg, és Őbenne létezik és él is.

Az embernek itt a Földön, és különösen akkor, ha az előbbiekről elméletben már valamennyit tud, végre már előre kellene haladnia az élettisztaságában, mert a földi életének célja, hogy az eredeti teljes tisztaságát visszanyerje Istentől a már csak Isten szerinti cselekedeteivel. Végül is tehát az, hogy Isten visszaemel-e bennünket közvetlenül Magához, és, hogy majd egyesít is Magával, egyedül csak tőlünk függ.

Krisztusnak, az Istennel egy Isteni Léleknek képmásaivá kellene végül is válnunk a földi életünk során, vagyis Isten Ővele egy Szent Lelkével teljesen egyező minőségűvé, amivel leszünk magunk is, és mintegy már újra is az Isten.( „Legyetek szentek, mert én, az Úr, a ti Istenetek szent vagyok.”) Isten Szent Lelkével egyező teljes, azaz „szeplőtelen tisztaságúnak” kellene tehát, és mintegy már újra is lennünk ahhoz, hogy magunk is visszakerülhessünk innét a valóságos kiindulópontunkra, Isten legmagasabb örökkévalóságába Istenhez, az Ő közvetlen közelébe, vagyis Isten mellé, az Ő „jobbjára”, az örök „oldalára” innen a „bal”, azaz mulandó „oldalról”. Az ilyen teljesen tiszta lelkek, azaz Isten szentjei (Istennek szent emberei) mondhatók igazán gazdagnak Istenben, mivel Isten már csordulásig telítette őket Magával, és ezért már egyek is lehetnek, és sokan lettek is Istennel.

Az előbbi célba eljutáshoz azonban nem aszerint kellene élnünk, amit itt elvárnak tőlünk a testi emberek, a politika, az emberi hatalom, vagy a világi vallások, a szintén emberi hatalmak, az emberi társadalom, vagy éppen csak a divat,  soha nem ezeknek kell megfelelnünk, nem ezeket kell engedelmesen követnünk, hanem csak egyedül az Igaz Istent, Akit követhetünk „Krisztusban”, az Istennel egy Isteni Lélekben is. A vallások is ugyanis erkölcstelenek, tekintsük példának akár csak a keresztény katolicizmust is, aminek vezetői és tagjai is igen nagy számmal erkölcstelenek, igaztalanok, mint ez a politikai társadalomban is van, és az erkölcstelenség még a divatban is jelen van.  A legtöbben ma a politikának, és a szintén egocentrikus vallásosságnak engedelmeskednek, mivel valójában már csak ez a vallásosság létezik, Istenközpontú vallásosság már csak látszatra van. A világi vallásról is ezért csak azt lehet megállapítani, hogy az is egocentrikus, vagyis hamis isten központú. ”. A „hívő” emberek igen jelentős hányada az eredményes hitetésnek „köszönhetően”ott tart, hogy semmi különbséget nem tud tenni az Antikrisztus, és az Igaz Krisztus, a Tiszta Isteni Lélek között, és ezért a magát Világosságnak mutatni tudó Antikrisztushoz kötelezi el magát, őt dicsőíti, őneki dalolgat, őt imádja.

Pedig létünk és életünk középpontjában az Igaz Istennek kellene lennie, és nem pedig az egónknak, vagy másik emberi, vagy nem emberi lénynek. Természetesen magunk szellemi lelkek sem lehetünk az életünk középpontja, hanem csakis az Igaz Isten lehet „Az”. A Teljesség állapotába, a Tiszta Szellemi Lét és Élet, és Szeretet Teljessége állapotába kellene ugyanis visszakerülnünk az Őtőle elkülönült állapotunkból, vagyis Istennel kellene újra tökéletes egységben léteznünk és élnünk, bármely nem örök fennállású létrendszerben ideiglenesen tartózkodván is. Viszont hozzá szellemi lelkileg kellene újra teljesen és tökéletesen tisztává, és teljessé, azaz teljes egésszé is lennünk, éspedig a korábbi egésztelenségünkből, vagyis a „töredékes” állapotunkból. Még tehát a beteljesedésünk is szükséges lenne az istenképiségünk újbóli megvalósulásához, és az Istennel újra egységben élésünkhöz is. Mindig is azonban már csak az isteni szeretet és szerelem állapotában létezvén válhat eggyé a lényünk a végtelen Teljességnek is nevezhető Istennel a Szeretettel. Az igaz, avagy igazi jólétünk is pedig bármilyen létkörülmények között csak azzal lehet meg, ha újra tökéletes egységben élünk Istennel.