A szellemi ismereteket csak szellemi gondolkodással tudhatja a lélek befogadni magába, a tárgyi tudaton keresztül a lélek mindig csak homályos (torzított) tudást vehet be, ha nincsen meg a teljes szellemi gondolkodása, vagy esetleg már teljesen is meghasonlott a tárgyi tudatával, mert már teljesen elfeledkezett magáról.

Normális lelki fejlődés mellett azonban végül már nekünk is képeseknek kellene lennünk arra, amit Jézus a Földön jártakor akár csak a gondolkodással kapcsolatban is bemutatott. Jézus ugyanis az Ővele egy és azonos „szív” és lelkével, vagyis az Őt Magát jelentő tudatos szellemi értelmével tudatosan is átlátott az emberek „szív” és lélek mivolta minden gondolatán, minden okoskodásán is, vagyis már azelőtt ismerte azokat, mielőtt azok azokat szóban is kimondták, azaz kifejezték volna. Bizony, élhetnék mi is így itt a Földön is, azaz „láthatnánk” (ismerhetnénk) egymás gondolatait, és hangos beszéd nélkül is kommunikálhatnánk egymással, még csak ezzel sem csapva itt sem semmiféle zajt.

Jézus arra is rámutatott, hogy a szellemi törekvésű embernek tudatosan figyelnie kell rá, hogy mire gondol, vagyis uralnia kell minden gondolatát is, és hogy minden gondolatunknak magunk adunk értelmet is az Istenéből való magunkéból. Nekünk, Istenben és Fiában hívőknek Őnélkülük nem is szabadna tehát gondolkodnunk sem, viszont minden gondolkodás nélkül tennünk sem lehet helyes, mert azzal is leginkább csak kárt csinálunk, ha az ilyen tett itt esetleg jónak tűnik is.

Az Isten akaratában élés is pedig újra már csak Isten gondolataival (és ezzel természetesen az Ő érzelmeivel is) élést jelent, és csak így tudhatunk tenni is mindig csak Isten szerint. A saját elveinkről, a saját magunkénak tulajdonított gondolatainkról azonban a legnehezebb lemondanunk. Náluknál könnyebben válunk ugyanis meg még a szintén magunkénak tartott tárgyaktól, és a szintén tárgyinak minősülő más dolgoktól is. A hitünk szerint magunk magunkból kiötlötte gondolatainkhoz ugyanis sokkal inkább hozzákötődünk, már csak azért is, mert tudós társaink úgy tanították meg nekünk, hogy a gondolataink is mind magunk vagyunk.

Az anyagelvű gondolkodáson azonban Istennek lelkeiként mindenképpen túl kell tennünk magunkat, amennyiben a továbbiakban már csak jó irányban kívánunk előbbre jutni. A gondolkodásunknak teljes megtisztításával juthatunk ugyanis vissza a szellemünkhöz.  A tárgyi gondolkodást át kell tehát fejlesztenünk szellemi gondolkodássá, és így a tárgyi érzelmeink is szellemi (isteni) érzelmekké, valósággal tiszta érzelmekké lesznek. Ehhez azonban nem elég a tárgyi érzelmeinket szellemi érzelmeknek mondanunk, mert ezzel még semmit nem változtattunk rajtuk.  Az ego tárgyi érzelmeit lelki tapasztalattá lenne tehát szükséges minden embernek átalakítani illetve átformálni, viszont ezt megtenni mindig csak az ehhez már eléggé fejlett lélek tudhatja.

A már jó irányban haladó ember Istenhez megtérése valójában az Isten magában megtalálásával, a testi gondolataival való testi gondolkodásmódjából az isteni gondolatokkal való isteni gondolkodásmódra visszaállásával már megtörténik, aminek eredményeként lesz aztán már meg egy tisztulási folyamat végkifejleteként az Istenhez visszatérése is, vagyis az Ővele újra tökéletes egységben, és együtt is élése a léleknek az Isten örökkévaló világában.

Az Isten akaratának kellene tehát érvényesülnie az itteni életünk minden pillanatában is, vagyis a mi Őtőle kapott akaratunknak tökéletes szinkronban, azaz teljesen egyezőnek, vagy inkább egynek kellene lennie az Isten akaratával, vagyis, ha van is akaratunk, úgy kellene vennünk, és vele lennünk is, hogy az Isten akarata, és aszerint, végül is azonban már csak Isten szerint kellene cselekedünk is. Csakis olyanokat tehetnénk tehát itt élvén is, amiket Istentől és Fiától látunk, hogy Ők teszik. E nélkül ugyanis még csak szabadon sem élhetünk itt a földi életünk során sem, hanem mindig csak valakinek vagy valaminek a rabságában. A Szeretet Isten azonban egyáltalán nem ezt akarja nekünk sem. Ő ugyanis azt akarja, hogy az Övével teljesen egyező szabadságban (is) éljük az itteni életet is, bizony, még az itt létező fizikai testünk ellenére is, míg Isten azt szintén élteti, mert így találja jónak a mi érdekünkben.

Arra valószínűleg már minden Isten útján járó ember rájött, hogy az ember tárgyi alapú gondolkodása mindig csak határok között mozoghat, ameddig már mintegy újra is fel nem ismeri, hogy létezik szellemi alapú gondolkodás is, és hogy valójában ez az eredeti, és ennél fogva pedig már az igazi gondolkodása is. Így pedig már rá fog jönni arra is, hogy a tárgyi gondolkodása valójában mindig csak másodlagos fontosságú lehetne, azaz még csak ugyanolyan fontosságú sem, mint amilyen fontossággal a szellemi gondolkodása bír. Ha ugyanis valamit az ember nem gondol el előzetesen szellemileg, akkor lényegében nincsen is mit tárgyilag is elgondolni és megvalósítani, vagyis az agyunkban, mint ehhez szükséges biológiai eszközben, nincsen mit akár csak elvi tárgyi képpé is lefordítani, valójában azonban ezzel bizonyos szinten már tárgyilag, aztán pedig már kívülről is látható illetve érzékelhető tárgyi gyakorlatilag is megvalósítani. (Valójában tehát az isteni gondolat és érzelem teremti a sok szinten létező valóságot.) Minden itt a jelen valóságban létező kézzelfogható, vagy csak látható forma is tehát egy szellemileg már létező gondolatnak a tárgyi gyakorlatilag is való kifejezése. A gondolat így pedig nem más, mint szellemi szintű teljes és kész elképzelés valamiről, amit elsősorban szellemi és lelki, és azután pedig tárgyi szinten formába is lehet önteni, vagyis mulandó formailag is meg lehet jeleníteni.

Azt is tudnunk kellene, hogy nem is csak a gondolatok és gondolkodás, hanem még csak a tudás sem az ember. Az ember (szellemi lélek, avagy szellemi tudat) ugyanis  „az”, aki az elméje révén tárgyi szinten is gondolkodni, és szintén rajta keresztül tárgyilag is tudni tud. A test, elme, és tudása, tehát nem az igazi én, mert ezek egyike sem bír örök fennmaradással. Az igazi én ugyanis a végső valóság, az elmúlhatatlan valóság! A végső valóság nekünk valójában tehát az „egyszerre” Valóságos Isten és valóságos ember állapot, vagyis amikor az ember egy, azaz tökéletes egységben van Istennel, de ettől még nem ő maga az egy és igaz Isten, vagy egy „másik” ugyanolyan Isten Isten mellett!  Az egyedül igaz valóságot, a végső valóságot viszont, ellentétben a jelen tárgyi valósággal, nem lehet leírni, ugyanis az itt használatos szavak negálják azt.  Az Igazság, és még csak az Őbelőle való, Ővele egységben élő ember igazsága is, szavakkal tökéletesen tehát nem kifejezhető. Az Igaz Valóság ugyanis valósággal végtelen, halhatatlan, elmúlhatatlan, örökkévaló, nincsen duális tudatossága, azaz nincsen kettős tudatos értelme tudatosan sem. E tudatos értelemnek tudata (elméje) viszont ideiglenesen lehet kettős, és élhet vele nem igaz valóságú valóságokban. A jelen valóság, ahol most ideiglenesen élünk nem igaz valóság (illuzórikus valóság, tárgyi gondolatforma), viszont az Igaz Valóságot ki lehet fejezni, azaz meg lehet nyilvánítani ebben a káprázat világban is. Itt lényegében tehát arról van szó, hogy az öröktől fogva létező szellemi élet szellemi gondolatiság (először is a „vagyok”) révén fejeződik ki, azaz nyilvánul meg kezdetben még csak szellemi szinten, szintén ez élet által létrehozott illetve alkotott szellemi minőségű gondolatformák révén, és aztán pedig már tárgyi elvileg (tárgyi gondolatilag), és azzal egyszerre, vagy rá egy időre tárgyi gyakorlatilag, azaz anyagilag is megvalósítja magát. A szellemiből való anyagi szintről viszont a szellemi szint nem látható, vagyis a szellemi életnek az eredete, és eredete világa láthatatlan lesz a számára. (Az anyagi szintről csak a szintén tárgyi minőségű legmagasabb mentális szintig lehet a magáról megfeledkezett szellemi életnek ellátása.)

A részünkről az öröktől fogva létezése és élese, a mindennél hatalmasabb ki és mivolta, és a mindenhatósága végett is leginkább még csak „Istennek”, de akár még „Elsőnek” is nevezhető teljes egész tudatos értelem teljességről pedig azt kellene tudnunk, hogy „Ő” ismeri és irányítja a magából való, és így vele egy tudata (elméje) minden mozgását, vagyis végül is a maga gondolataival és érzelmeivel végzett teremtő tevékenységét.  A szellemi minőségű és teremtő képességű tudatos értelemnek tudatos létezése és élése, valójában tehát ennek a tudatos értelemnek személyes formában is létezésének és élésének felel meg, vagyis a tudatos szellemi értelem teljességnek (a VAGYOKnak) tudatos tudomása (ismerete, tudása) van az EGY-ÉN-ként, és az egy-ÉN-i-leg létezéséről és éléséről is, és ezzel egyben arról is, hogy Ő az egész szintén végtelen Teljességével ettől az Ön/Én-Magától avagy Egy-Magától való, és ezért Vele abszolút egységben van. (Istent a jelen nézőpontunkból legegyszerűbben végtelen nagy egész Teljességként képzelhetjük el, Ami Teljességnek egyetlen, és szintén igaz valóságú középpontja az Ő szintén abszolút Személye a szintén abszolút minőségű tudatos értelmével, ami  tudatos értelem tudatosan is egy Ővele.)

Az előbb kezdettelen és végtelen létezésű tudatos szellemi értelemként leírni próbált Istennek pedig az az akarata, hogy az Ő képmásai legyünk itt a mulandó valóságában is, vagyis, hogy a személyes Őbelőle (Személyéből) lévén úgy szeressünk, viselkedjünk, illetve éljünk, ahogyan Ő azt az Ő Fiában, Jézusban a Krisztusban nekünk megmutatta. Mindig szerető, szelíd és békés gondolkodásúaknak kellene tehát lennünk, és mindig csak „jóknak” (tökéleteseknek), és csak jót tevőknek is, valamint az Igazságot (Istent) ismerőknek is kell lennünk, vagyis ismernünk kell, és el is kell fogadnunk, elismernünk is kell Őt, mint egyetlen Igaz Istent, Aki Teremtő Istentől valók vagyunk mi, embernek elnevezett lelkei is, akiket Ő a gyermekeiként tekint, szeret, nevel, és örökké fejleszt is, hogy egyre jobb hasonlatosságai legyünk Őneki, azaz tökéletességről egyre magasabb tökéletességre jussunk.

Az embernek a még mindig fennálló valós szellemiről való tudatlansága miatt létező dolgaitól (elsősorban a testi gondolataitól, és minden ilyen indíttatású cselekedeteitől) kellene tehát megszabadulnia a valóságos magára ébredése során, hogy mire Istennek ébresztő szavára teljesen is felébred az alvásából, illetve az álomból, ilyen dolgai már ne legyenek, még ha megtestesülve marad is még egy ideig. Isten akaratával egyezően erre kellene tehát lennie akaratának is, és, mint a gondolatainak, úgy az akaratának is, természetesen utána is már mindig egyeznie kell az Istenével, hogy valóban jó (gyönyörűséges) és végtelen élete lehessen, amire hozta őt eredetileg létre Isten. Mivel azonban az emberi többségnek amint a szeretete, úgy az akarata sem egyezik meg Istenével, teremtődik meg egyre több nem gyönyörűséges, nem tökéletes, hanem mindenkire és mindenre nézve inkább csak ártalmas dolog a jelen világban, ami tehát nem csak az itt élő lelkeknek, hanem az eredetileg gyönyörű szépnek teremtett mulandó természetnek is nem a fejődésére, hanem a rombolására van, ami utóbbi testi szemekkel is jól látható már mindenki számára.

Drága barátaim, a világban és világgal is azonban mindig csak az történik, ami az emberi elmében történik. Az embereknek ugyanis minden gondolata valóra válik a világban, viszont nem mind válik belőlük kézzelfogható valósággá is. (Hála Istennek érte!) Ha ugyanis ez így lenne, illetve lehetne, akkor már rég ez a földi világ lenne a pokol közepe, és nem pedig továbbra is a kettős /jobbra és balra nyíló/ kapu szerepét töltené be a „sötétség világa” és a „világosság világa” között. Barátaim, ne támasszatok, ne használjatok, ne akarjatok többé már olyan gondolatokat, melyek a földi világból mennyország helyett poklot, vagy a pokolnak is a közepén elhelyezkedő „tüzes kemencét” fogják talán már hamarosan eredményezni, amiben végül, ne adj’ Isten, még az egész Föld is el fog égni! És, ne akarjatok mást se, hanem csak azt, amit Isten akar. Isten akarata ugyanis az élő és igaz szeretet, az élő igazság, és élő tökéletesség az embernek elnevezett teremtménye vonatkozásában is. Aki ember maga is nem erre törekszik, az a személyes életfa (itt egóval is élhető szellemi lelki életszemélyiség) mivoltát maga vágja ki, Istennek mérhetetlen nagy sajnálatára, merthogy az ember az Őtőle kapott szabad akarata révén választhatja ezt is, még bizony Isten sorozatos figyelmeztetései ellenére is, hogy azért ezt mégse tegye meg magával (azaz önmagában a szellemi minőségű életszemélyiségével), hanem kövesse az Ő cselekedeteit, legfőképpen az Ő cselekedetekkel szeretését, mint ezt (is) Fia által be is mutatta, vagyis le is példázta.

Amit Isten nekünk még szintén akar, az a teljes félelemnélküliség, tisztaság, egészség, szabadság, boldogság, öröm, elégedettség, béke, nyugalom, biztonság, legfőképpen pedig a szintén igaz és teljes szeretetet, vagyis Ő minden rossztól, minden ártalomtól teljes mentességet akar! Az ember tudatos akaratának ezzel az isteni akarattal kellene tehát egyeznie, és nem pedig vele ezen igazán jók (isteni jók) ellen kellene lennie az embernek. A rossz ellen is tehát nem folyton  harcolnunk,  nem állandóan küzdenünk kellene, hanem minél nagyobb intenzitással isteni szeretetet árasztani feléje és beléje, és azzal jóvá tenni, azzal  meg- és kijavítani is a rosszat. Még azonban csak háborognunk sem kellene a rossz ellen, hanem ahelyett is csak engedelmeskednünk kellene Istennek, vagyis az akarata szerint kellene tennünk itt is mindent.

Ha tehát mi bármiben is nem az előbbieket akarjuk, hanem inkább csak eltérünk Isten akaratától, akkor azzal letérünk az isteni útról is, aminek egyenes következménye lesz minden ránk nézve ártalmas, azaz romboló hatású történés. Isten így tanítja meg nekünk azt is, hogy az Ő útja az örök fejlődés útja, és nem pedig a rombolásé. Jó lenne, ha akár csak ezen is a most itt élő valamennyi lélek nem csak felszínesen, hanem már mélyen is elgondolkodna. Minden külső rombolás is ugyanis a maga romlott állapotát, a maga rossz gondolatait és érzelmeit, és az Istenétől szintén eltérő akaratát tükrözi vissza feléje, vagyis véletlenül sem az örök fejlődést még csak a maga vonatkozásában sem.

A csak az anyagra fókuszáló emberi értelem nem képes még csak felfogni sem, hogy önmagában a jelen elmebéli megértés ereje egyszerűen hasznavehetetlen a valódi énünk „felfedezése” vonatkozásában, és ennél fogva pedig már az Isten megértésében is. A tárgyi elme leállása ezekhez viszont már jó hírnek minősül. (Jézus ezt az elmei lenyugvást a folyton háborgó tenger teljes lecsendesítésével szimbolizálta.) Az ugyanis, aki valósággal az „ember” (eredetileg maga is tiszta szellemi tudatosság, a színtiszta létezés és élet teljessége) még annál is mélyebb és hatalmasabb valóság, mint annak bármiféle itteni gondolati megközelítése és megértése, vagy ezeknek a megközelítéseknek és megértéseknek mindösszessége is.  Önmagában az anyagi elme tehát nem tudja megragadni az ember igazságát (az igaz és teljes mivoltát), és az Igazságot (Istent) sem, Akivel az ember egységben van, vagyis egyedül önmagában a mulandó elme (a szellemi lélek tárgyi tudata) nem tudja megragadni a Valóságos ÉN-t, Aki pedig már neki is kijelentette magát ezzel, hogy: „VAGYOK, aki vagyok.”  A „leállás” (a leállított mulandó elménk révén az igaz énünkkel a valódi önmagunk egészében avagy teljességében való megállapodás) azt jelenti, hogy az ember ugyan még a világban van, a világban él, de már nem a világé, hanem már csak a Valóságos Istené. Ilyenkor azonban az ember már nem keres külső dolgokat, külső dolgok általi beteljesedését pedig már egyáltalán nem, mert már a valódi önmagánál van. A külső dolgokkal az ember ez esetben viszont már nem is azonosul, de még csak hasonulásban sincsen a külső dolgoknak belső felével sem. Ilyenkor már nem is csak tudjuk, hanem tisztán (tárgyi érzékszervek nélkül) érezzük is, hogy  az Istenéből való megtestesületlen élet a mi valóságos mivoltunk, ami szellemi (isteni) élet innét az anyagi valóságból semminek látszik az átlátszóan tiszta mivolta miatt, mint ahogyan a Mindenható Isten a mindenek egyetlen Forrása is, Akitől és Akiből vagyunk mi is.

Nekünk, tudatos szellemi lelkeknek az egónkat először is az eszközünkké kell tennünk, és folyton kontrollálnunk is kell, hogy azt mi irányíthassuk mindenben, mert ha megint hatalmat adunk neki, akkor újra veszélyes lehet ránk nézve is, és így megint károkat okozhatunk vele másoknak is. A tudatos szellemi lélek újra isteni lénnyé tehát csak akkor és azzal lesz, ha a teljes egész fizikai testi rendszere, vagyis a jelen elméje, annak vele egy tudata illetve tudása, esze és értelme, valamint a teste fölött át- illetve visszaveszi az uralmát. Ha pedig ez közvetlen isteni segítséggel megtörténik, akkor a szellemi lélek már odáig is el tudhat jutni, hogy a valóságos szabadságát, a halhatatlanságát, a végtelenségét illetve határtalanságát szellemi minőségű tudatosan nem csak látni, hallani, és érezni, hanem teljességgel megélni is tudni fogja, és meg is fogja majd élni. A legtöbb lélek mára viszont már annyira elfeledkezett az előbbi valóságos magáról, hogy többek között félelemmel van a valóságos határtalanságát, és még csak a szintén Istentől való eredeti képességeit illetően is.

Egyedül tőlünk függ azonban, hogy mit és hogyan élünk meg. Amit viszont a lélek a jelen földi létben egóként él át, egóként él meg, az nem igazság, nem igaz valóság, és éppen ezért kell a léleknek ebből  (is) teljesen is kitisztulnia, és lehet még mondani, hogy kigyógyulnia is. Az egóvá válás ugyanis Istentől elfordulást, Istentől külön élést jelent. Az önző lélek pedig nem tudja magát átadni, nem tudja odaadni magát Istennek, hogy megint Isten akaratában legyen. A tárgyi énben maradásról (magunkat tárgyi énként megélésünkről) le kell tehát mondanunk, a tárgyi énünket pedig meg kell tagadnunk. Aki ugyanis itt azzal együtt nem mond le, azaz nem kötődik, nem oldódik el mindentől, minden egyéb más tárgyi (mulandó) minőségtől is, az nem jut el Istenhez, hanem marad a jelenlegi távolságnál, a legtöbb esetben azonban a részéről csak még távolabb kerül Őtőle, miáltal pedig még nehezebben, és rengeteg időnek elteltével kerülhet csak vissza Őhozzá, és bizony megeshet vele az is, hogy akár még végleg is elveszhet.

Az igaznak a hamistól el kellene tehát válnia. Isten segít a lelkének elválnia a testi énjétől, ami hamis én (hamis ego) keltette a lelkekben a lelkekkel a félelmeket, kételkedéseket, bizonytalanságot, birtoklásvágyat, és az erőszakosságot, de a gőgöt és irigységet, és a többi rosszat is, és ez az én tartotta a lelket kábulatban, vagy inkább alvásszerű állapotban is. Isten kérésünkre segít ezt a testi énünket legyőzni, és ezzel  már újra éberré válni is, vagyis felébreszt bennünket az „alvó” (alvásszerű) állapotunkból. Segít tehát bennünk megszüntetni minden negativitást, minden nem hasznosat, és visszanyerni még a békénket, és nyugalmunkat is. Isten az Őbelőle származó teljes egész tudati mivoltunkat az eredeti jó (tökéletes) állapotára visszaformálja, és így pedig már szabadokká is leszünk, azaz újra függetlenné válunk minden külső dologtól, és azoknak a belső, szintén tárgyi minőségű felétől is. A pszichénk, vagyis az érzelmi énünk sem lesz tehát többé képes hatni ránk, és így uralkodni sem tudhat rajtunk. Ahhoz azonban, hogy aztán így meg is maradjunk, a továbbiakban már mindig csak Isten szerint kell tennünk mindent, vagyis csak olyanokat cselekedhetünk, amiket Istentől látunk, hogy Ő teszi. Itt a külvilágban is Őszerinte kell tehát élnünk, és a Krisztus által létrejött Istennel való közvetlen kapcsolatunkat is szintén önként kell megtartanunk. Így ugyanis a külső és belső félből álló külső világ többé már nem terelheti el a figyelmünket Istenről és Fiáról, és az „odaföntiekről” sem, és hát az éberségünket sem veszíthetjük el többé. Istennek és Krisztusnak köszönhetően ilyenkor már mindig a tisztaság tiszta gondolatával kell tehát lennünk, igaznak kell lennünk önmagunkhoz is. Többé már nem áltathatjuk még csak magunkat sem. Emlékeznünk is kell az eredeti tisztaságunkra, igazságunkra, és magunknak is azon kell lennünk, hogy visszatérjünk arra illetve abba a létállapotunkra, léthelyzetünkbe, mert csak abban és azzal élvén térhetünk haza Istenhez az örökkévalóságba.

Azért nem emlékszünk az eredeti tisztaságunkra, és létállapotunkra sem, mert a testtudatossága az embernek mintegy rátevődik a tiszta szellemi tudatosságára, vagyis elnyomja, lényegében azonban magával mintegy alvó állapotba hozza azt, és ezzel magát nevezi ki tiszta tudatnak, holott ezt éppen, hogy az ő zavarodottsága eredményezi nála. A nagy, vagyis az itt a többi közül kiváló, kitűnő tárgyi elmék pedig gyorsan el is nevezték az igazán valóságos és tiszta szellemi tudatot „tudatalattinak”, aki viszont még csak a közvetlenül fölötte levő tárgyi tudatról (meg egyebekről) is jóval többet tud, mint az maga. Innen is van tehát, hogy a legtöbb ember még mindig a halál megszállottja, azaz hiszi is a halált, és ezért a sorsa is az igaz élet helyett a halál lesz, míg rá nem jön, hogy ő nem a mulandó formái, és még csak a mulandó elméje (tudata) sem.

Csakis tehát a legbenső énünkön, az Istenéből való énünkön kellene meditálnunk, a legtöbbet tehát felőle kellene gondolkodnunk, hogy az végre már feltáruljon a számunkra, és hogy révén már Magát a részünkről most még csak „Istennek” megérthetőt, a Teremtőnket is megismerjük, éspedig már az egész Teljességével egyetemben is, mely legfontosabbaktól éppen, hogy a tulajdon tárgyi elménknek köszönhetően vagyunk elkülönült állapotban. A jelen elme istene ezen egyszerű ok miatt azonban még csak igen kevés ember esetében azonos az Igaz Istennel a Valóságos Istennel.

Amikor tehát az ember (szellemi lélek) már tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő nem a test, nem a szintén anyagi elme, nem az ezen  elme énje, de már nem a szavak sem, amikkel ezt is kijelentheti illetve kifejezheti, akkor van önmagánál illetve önmagában, vagyis akkor a valóságos önmaga, és valójában csak ezt nevezhetjük „ön-megvalósításnak” is, viszont annak is csak azért, hogy az ezen eredeti létállapotuk felől még tudatlanok is újra eljuthassanak erre az abszolút létállapotukra.

Aki figyelni tudja, és figyeli is a teljes testi magát, akit te testtel azonosuló nem ismersz, valójában az vagy te, az tehát a valódi éned, és az pedig, amiről úgy tudod, hogy te vagy (a jelen tested, elméd, eszed, értelmed és egód), az nem te vagy. Bátran lehet tehát ez esetben rólad azt állítani, hogy te még mindig nem ismered még csak önmagadat se. Az önismereted bizony így, sajnos még mindig egós.

A tapasztalás a tiszta szellemi személyiségünkkel egy tudatunkkal (teljes egészével körbe- és így át, azaz által is járván magunkkal, és így azt meg is élvén) érzékelve és érezve is valamit (helyzetet, hatást, dolgot, és személyiséget is) azt teljesen megismerni és megérteni, azaz mindent tökéletesen tudni róla, vagyis egészében és részleteiben is ismerni, és tehát még átérezni is, ahogyan az valósággal van. A tapasztalás végül is tehát tudatos tiszta és teljes érzelmi átélés révén szerzett tudás, ismeret, megértés, élmény, és benyomás is, vagyis a lényegében olyan tudat- illetve tudáserő is, amivel hathatunk másra, másokra is.

Amiben önmagában nincsen változás, azaz ami nem változik, azon nincs mit tapasztalni, hanem annak csak lenni lehet. Tapasztalni tehát csakis a változót lehet, mely tapasztaláshoz viszont az állandónak létre kell hoznia magában, és létre is hozza tapasztalót, és természetesen azt is, amit az megtapasztalhat, amikről így már az állandónak is lehet tapasztalása, vagyis az át- és megélésükkel teljes és tökéletes megismerése és megértése.

A jó és rossz ismerete lényegében a dualitás (kettős lényegűség) egész valóságának, vagyis az egész időleges fennmaradású dimenziós létrendszernek teljes megismerése, vagyis az egészével avagy teljességével megtapasztalása. Itt a szellemi lélek számára a teljes tárgyi tudás, vagyis a tárgyi mindentudás sajátítható el az örök fejlődése során. Maga az egész kettősség azáltal jön létre, hogy a megnyilvánulatlan Lét és Élet Teljessége megnyilvánulttá is teszi Magát. A dualitás érzése valójában tehát mindig csak a tárgyi tudatos jelenlét létrehozásával jön létre. Személyiségünknek kettősség érzete azzal keletkezik, hogy a testi egészünket tekintjük az igaz énünknek. Ezzel történik azonban meg a valódi énnek a világ többi részétől, de a többi éntől is való elkülönülése is. Ez az elkülönülés pedig egészen addig tart, míg az ember magát fel- és meg nem ismeri egyetlen valóságként, akiben történik ez az elkülönülés is, vagyis míg az Istennel való egységére rá nem ébred, és szintén Isten segítségével tudatosan is meg nem éli ezt az egyetlen igaz valósággal létező Egységet.

A rossznak illetve gonosznak tudása lényegében azonban már azzal is megvalósul az embernek, ha Isten helyett másra hallgatva maga is bűnbe esik, azaz bűnnel együtt él, vagyis, ha Istennek ellenére cselekszik. Ez azonban már lázadás is az Isten ellen.

A jó és rossznak tudására csak itt a duális valóságokban élve van szüksége a szellemi léleknek, ha az eredete hona helyett ezek valamelyikben lakozás mellett dönt. Itt és most a jelen fizikai valóságban is a kettős lényegű (dipólusú) életet látjuk, éljük, értjük, azaz tapasztaljuk meg, csakhogy benne lakozván elmerülünk ebben az illuzórikus létezésű valóságban, miáltal viszont elfelejtjük az igaz honunkat és valóságunkat, a valóságos állandó „lakhelyünket”, és azt is, hogy csak jövevények vagyunk, akik csak átmenetileg élhetnek illetve lakhatnak itt, mint a többi nálánál egyre finomabb szinteken létező szintén duális valóságokban is, csak azokban felfele irányban egyre közelebb Isten örökkévalóságáig egyre hosszabb ideig, mint itt a jelen legsűrűbb anyagi valóságban. Ha pedig a feledékenységünknek okán és folytán is nincsen valós szellemi hallásunk, és nincsen valós szellemi látásunk sem, akkor itt magunk fogjuk irányítani az életünket, vagyis magunk mondjuk meg magunknak, hogy mi a jó és rossz, viszont így még mindig másképpen tapasztalunk meg mindent, mint kellene, viszont ezzel egyre csak a kárhozat világa felé tartunk, mert még mindig nem az eredeti szellemi lelki mivoltunk tudatos átvilágításával látjuk illetve érzékeljük az itteni dolgokat, élethelyzeteket, és így a cselekedeteink, a világra reagálásaink is eszerintiek, azaz tárgyi tudat és „tárgyi lélek” (pszichikai én) szerintiek lesznek, és nem pedig Isten szerintiek, vagyis Lélek szerintiek. Ez így az előbbiek szerint viszont nem lehet még csak Krisztussal együtt élés sem, mert ez esetben még mindig a saját magunk „bölcs” döntései vannak, és nem a bennünk és velünk lévő Isten és Krisztusa, és az Ők Krisztus helyett küldte Tiszta Lélek (Szent Lélek, Igazságnak Lelke) mondják meg, hogy itt mit tegyünk, és mit ne tegyünk, azaz, hogy mi a jó, és mi a rossz nekünk.

Ha azonban kiutasítjuk és kizárjuk az életünkből Istent a Teremtőnket, akkor azzal nincsen, és nem is létezhet számunkra a velünk levő Istennek tiszta érzelmi (nem érzékszervi érzelmi) úton történő megtapasztalása (ami tehát nem tárgyi tudati tapasztalat) sem, de még csak Istennek tudása, azaz ismerete sem létezhet, hanem ez esetben az ember csak a szájával ismerheti az Istent, vagyis valós ismeret hiányában semmi érdemlegeset nem tudhat róla mondani. Ez esetben kedves barátom, téged sajnos még mindig elbűvöl a „fuvola” (anyag és energiavilág) és játéka, és ezért még most is csak a „fuvolát” kutatod, azt próbálod megismerni és megérteni, és nem pedig azt, Aki rajta illetve vele játszik. Nem a világ Forrását, nem a minden életnek valódi Forrását keresed tehát, hanem még mindig csak az anyagi világot és anyagi életet, manapság meg az energiavilágot és energiaéletet is. Csakhogy ezek már jelen vannak (megnyilvánult állapotban vannak), és ezért fölösleges őket keresni! Keressétek ti is inkább azt, amit az anyagi szemetekkel és a hozzá igazított műszereitekkel nem láttok, nem mértek, de mégis VAN!

Itt nem véletlenül a legfontosabb dolgunk az is, hogy Istenre és Fiára folyton figyeljünk, és nem pedig ehelyett a szájunkat csak tátogatni kellene, azaz folyton Őtőlük másról beszélnünk, és arra figyelnünk. E magunk keltette másról szóló zajban, ahogyan más hasonló tárgyi zajban sem lehet ugyanis Istenre figyelnünk, mert Istennek csak a szív és lélek mivoltunk (valódi lényegi középpontunk) szelídségével és nyugodtságával lehet még csak a hangját meghallanunk is. Viszont még az Istennel tökéletes egységben élő Fiának, Jézusnak a Krisztusnak megtapasztalása sem lehet egyenlő a valósággal. A valóság ugyanis maga Krisztus, és még inkább az Ő Atyja, Akivel Ő mindig egységben, és együtt is van. Az az Isten-tapasztalás tehát semmit nem érő, ami nem köt össze Krisztussal, és így már a mindeneknek egyetlen Forrásával : Istennel a Szeretettel is. Ha pedig az Ővelük való egységünk megvan, akkor már nincsen, nem létezik többé az Ő tapasztalásuk még csak lelkileg, de szellemileg sem, mert ekkor már csak az élő örök egységünk van Ővelük, amiben az együtt járásunk is benne van. Isten és Fia így már mindig velünk van, és mi pedig szintén állandóan Ővelük vagyunk, bármilyen léttartományban járunk is.

A csakis magunknak köszönhető fejlődésbeli visszaesésünk végett kell tehát most az élet egyre magasabb szintjeire lépegetnünk, hogy újra eljussunk az eredeti tökéletességünkre, vagy innét esetleg már egy fokkal magasabb tökéletességre is, ami számunkra az angyali életforma lenne.

Az előbbi tökéletességi szint megértéshez azonban tisztáznunk kellene, hogy a szellem és lélek mivoltunk isteni egysége tudatában, vagyis a magunk tudata (a mag-tudatunk) tudatában  egyáltalán lehet-e benne valaki, azaz tudatosan is átélhetjük, megélhetjük-e magát Istent az Isten-tudatunkban? A tudata ugyanis a saját szellemi lelke esetében is csak láthatja, hogy az mit csinál, és aztán teszi maga is azt. Ezen szellem és lélek egység a tudata révén ugyanakkor többféle alakban (tudatformában, lét- és életformában) nyilvánulhat meg, és itt, ahol minden energiából áll, a szellem és lélek a tudata (elméje) egy részével energiaként is nyilvános lehet. Ez a komplex egész egység a többségi részével tehát mindig is „odaát”, a valóságos szellemi valóságban marad, ahol csak teljességgel anyagtalan és energiátlan, azaz örök fennmaradású szellemi erő létezik, vagyis csak abból áll minden. Minden pedig, ami örök, az korlátlan is, vagyis, mint az anyag és energia a teljességével és a részleteivel, fizikailag nem meghatározható, mivelhogy ellentétben azokkal valósággal végtelen minőség. A Szeretetnek is nevezhető színtiszta Lét és Élet egyetemben az egész Teljességével anyagtalan szellemi minőségű korlátlan ERŐ tehát, és így a belőle való szellemi létezés és élet is az, vagyis nem meghatározható a mi örök szellemi élet (szellemi lélek) mivoltunk sem, hanem csak a mi tárgyi változatunk, vagyis a mi mulandó személyiségünk, ami az itteni anyagokból és energiákból áll.

A teljességgel anyagtalan szellemi ember kifejlesztése az Isten célja velünk. Mi, emberek ehelyett, a még csak az eredeti természetes létállapotunkhoz („élő lélek” mivoltunkhoz) képest is mássá formáljuk magunkat. Az emberi tudatot Isten hiányában azonban mindig félelem, és zűrzavar (összevisszaság, azaz „ez-az vagyok, ilyen-olyan vagyok”) tölti be, és bizony, ezek (valójában a tárgyi érzelmei) uralják is őt. A mai ember is tehát függetlenné akar válni a Teremtőjétől, viszont ezzel az Istenhez való helytelen hozzáállásával csakis az önmaga lemészárolója lehet.

Sokan úgy gondolják, hogy tudatváltással avagy tudatcserével hozható vissza az ember az eredeti létállapotába. Viszont ez majd nagy csalódásukra egyáltalán nem így fog lezajlani. Isten ugyanis Maga lesz az, Aki Krisztusa által helyreállítja az embert Isten-tudattá, vagyis tudatos szellemi lelkévé, azaz a Maga lelki, aztán pedig már szellemi emberévé is. A természeti életünket lelki életté kellene tehát alakítanunk a magunk részéről is, és már csak az isteni természetünkkel kellene élnünk a jelen természetben (az itt „élővilágnak” nevezettben) is. A természeti ember ugyanis folyton elégedetlen még csak magával is, viszont az isteni természetével a jelen természetben élő ember (Istennek hű lelke) mindennel elégedett itt élvén is. Állandóan emlékeznünk kellene rá, hogy Isten lelkei vagyunk, és hogy mindenünk, még a nekünk is legfontosabb szeretetünk is, magától Istentől van. Ha ugyanis vissza tudunk emlékezni Istenre, akkor az eredeti lényünk létállapotára, és eredeti minőségeire is mindre emlékezni fogunk, és attól fogva már csak azokat az isteni tulajdonságainkat fogjuk megélni, csak azokkal fogunk élni az itteni mindennapjaink során is.

A természeti embert jelentő egyéniségnek azonban leginkább jellemzője lett a függetlenség, és akaratosság, ami erőszakos egyéniségünket, nekünk, Isten lelkeinek az előbbiekhez meg kell tehát tagadnunk, meg kell szüntetnünk. Amikor pedig lemondunk a teljes önmagunkról is, vagyis mindenestül átadjuk magunkat Istennek, azzal átadjuk Őneki a magunkhoz való jogunkat is, és ezzel, vagyis Istennek köszönhetően a szellemi lelki személyiségünk újra egységbe fog kerülni Isten egyedül igazán valóságos Személyével (amiből az származtatva lett), és az így egy ideig még létezhető természeti egyéniségünk (fizikai személyünk) is teljesen meg fog változni az isteni szeretettől, és a Megváltónkhoz, Jézushoz a Krisztushoz való hozzákötődésünktől. (A visszás, nem természetes, magából kifordított világlátásunkat is Isten a Krisztusa által fokozatosan visszaállítja az Ő szemszögéből való világlátásra.)

Az előbbiek helyett a tudatos tárgyi gondolkodás mellett kitartás viszont továbbra is csak a rabságát jelentheti a szellemi léleknek. (A világban most dívó „tudatosodj” és „teremts tudatosan” óriási átverés tehát, mely csak még vadabb rabságba viszi az embert.) Ez esetben tárgyi érzékszerveken keresztül érzékelve csak a külső világgal foglalkozik a lélek, és esetleg még a külső világnak a belső felével, ami szintén tárgyi minőség. A csak, vagy inkább a testtudatosság fejlesztése tehát mindig károsan fog hatni a lélekre. Az ilyen lelkek sajnos mind rosszul fognak kijönni a jó és rossznak megtapasztalásából, mert a testi halálukat követően, éspedig az itteni cselekedeteik eredményeképpen, egy még ennél a jelenleginél is „fénytelenebb” (világosságban szegényebb), alantasabb léttartományban fognak újra öntudatra ébredni, az innét egyenesen hazatérésük helyett, amire is megvan tehát a lehetőség, csak hozzá Istenre és Fiára kellene figyelni, és nem pedig helyette is a tárgyi mindenségre.

Az önösségnek, vagyis az „önénnek” magából megteremtése, és a vele meghasonlása az embert Istentől a Teremtőjétől, és a lélektársaitól is, elkülönült, azaz különálló lénnyé tette, ami „önénnel” viszont elsötétítette  az eredeti szellemi „fényét”, mivel az „önén”, az igaz énjének „árnyéka” nem engedi át magán a szellemi lélek ragyogó világosságát, hanem helyette is csak a maga tárgyi, és a fizikai test, az itteni formája szintén tárgyi fényét („ragyogását”) sugározza ki magából illetve magáéval együtt.

A valóságos szellemi életünk, az örök életünk, a minden önzéstől  és önösségtől mentes elmúlhatatlan életünk azonban mindaddig nem lesz újra is meg, és ezúttal már örökös jelleggel is nekünk, szellemi lelkeknek, míg az önösséget illetve önzőséget teljesen ki nem oltjuk magunkból.  Az önzőségünkkel, és az önösségnek is mindörökre meg kell tehát halnunk, mert különben valósággal is elveszhetünk, és ugyanígy akár még el is pusztulhatunk.

Az önzéssel és önösséggel leginkább az a baj, hogy ez a hibás tulajdonság és felfogás az igaz szeretetet, és vele egyben az isteni értelmet is blokkolja, nem engedi itt a külvilágban érvényre jutni, vagyis nem engedi még csak gondolati szinten sem megnyilvánulni, és így az isteni szeretet és értelem már cselekedeteken keresztül sem lehet itt jelen, azaz így sem hathat senkire és semmire. A valódi lényegi mivoltunkat (a legjellemzőbb isteni szeretet mivoltunkat), ha tehát magunk is önzőek vagyunk, nem lehetünk képesek a tudatunkon keresztül minden irányba szabadon szétsugározni. A természetes szeretetnek, az isteni szeretetnek az a jellemzője, hogy mindig szabadon áramlik, viszont az emberiség ma e számára is pedig legfontosabb vonatkozásban szinte már teljes sötétségben van. Nincsen tehát isteni szeretet-„áram” (isteni szereteterő) elég az emberben és embernél, és így (hiányában) nincsen annak áramlása sem, hanem inkább csak gát, inkább csak akadály van annak szabad áralmása útjában, ami gát és akadály az ember önző egójában testesül leginkább meg. (Az egótól és önzéstől nem fér el Isten a Szeretet az „emberben”, vagyis az Isten Ővele egy Lelkéből való lélekben.)

A csakis magának, azaz csak, vagy elsősorban a maga számára „valóságos ember” mind önző ember, hiába is hiszi és mondja is tehát másképpen. Az önző ember ugyanis leginkább csak magának való ember, és így ő még nem valóságos ember, azaz még nem valóságos embere Istennek, hanem éppen hogy az önzésével Isten ellen lázadó ember, Istennek nem engedelmeskedő teremtmény, aki így Isten „gonosznak” is nevezhető szellemiségének az embere, és nem pedig a Valóságos Isten szintén valóságosnak nevezhető embere. Az önzés ugyanis mindig mások rovására, kárára, ártalmára, és akár még mások halála árán is önhasznot, önelőnyt eredményező cselekvés akár csak szándékban, gondolatban, szóban, vagy cselekedetben megnyilvánultan is. Az önző embernek már tehát csak a szándékát illetően is mindig a maga felé hajlik a „keze” (tudata), és  csak a maga malmára hajt is minden vizet bármi áron, azaz csak, vagy elsősorban a maga hasznát keresi még esetleg a társa/társai halála árán is. Az önzés ráadásul az embert az anyaghoz és anyagihoz hozzá is kötözi, ami végett is igen gyakran ellentétbe kerül Istennel, az embertársaival , és még a természettel is.

Minden társadalmi probléma is az emberi önzés végett van, és így az önzés számlájára írható minden széthúzás, békétlenség, gyűlölség, harc illetve háborúskodás, és még az emberölés is, éspedig legkisebb egység, vagyis az itt a legfontosabbnak tartott családi szinten, vagy éppen csak házaspár, illetve élettárs, de akár csak barát szinten is. A sok szenvedésnek is oka a világban egyértelműen tehát az önzés. Ha azonban minden ember önzetlenné válna, akkor a szenvedés a világban csak jelentéktelen mértékben lehetne jelen, de a valóságos önzetlenségen a mai ember már talán el sem tud gondolkodni. Önzésnek minősül ugyanis már csak az is, ha valaki leginkább csak a saját testének védelmével, gondozásával, és szaporításával foglalkozik. Önzőnek lenni lényegében azonban annyi, hogy folyton csak anyagok és anyagiak után sóvárogni, csak anyagiakat, érzékieket szerezni és felhalmozni magunknak, és magunkat követően pedig a legközvetlenebb „szeretteinknek”. A mai emberiség pedig ott tart, hogy ezeket a cselekedeteit mind jónak, azaz mind tökéletesnek tartja, és még azt is elhiszi, hogy velük még a tökéletesedését is el fogja érni. Ezzel a hibás hozzáállásával azonban éppen, hogy arra fog jutni, hogy a tökéletes embernek, az Isten szemében valóságos embernek végül már teljesen is az ellentéte lesz.

Az Isten szerinti tökéletesség esetében azonban az előbbi elvétett cselekedetekről még csak szó sem lehet, mert a valóságos tökéletesség a teljes, és állandóan fennálló önzetlenséggel egyenlő. Az ember tehát csakis akkor és azzal érheti el az élete tökéletességét, ha önző tettei, önző gondolatai, önző vágyai már sem szellemi, sem lelki, sem pedig fizikai (anyagi) vonatkozásban nincsenek, vagyis ha a vágyai az Egyetlen Istenhez való vágyódása kivételével minden létező szinten végleg megszűnnek. Az ember akarata ugyanis csakis ezen tisztaságú létállapotát elérve kerülhet abszolút azonosságba Isten, a Teremtője akaratával.

Drága barátom, tökéletes tehát akkor leszel, ha semmi önzés, és egyéb más rossz (nem Istentől való) tulajdonság sem található benned, azaz ha teljes egészeddel teljesen önzetlen is vagy, még csak szándék, gondolat, beszéd, tett, és vágy szinten is, és ha a világból már semmit nem kívánsz, nem akarsz önzetlenül sem magadnak. Az egyetlen igaz Mester követői ugyanis ilyenek, vagyis nekik már csak a vágyuk és kívánságuk is csak Isten, azaz ők már csak Őt akarják, és Őt követően pedig szintén csak azt, amit Ő akar akár csak a maguk vonatkozásában is.

Amennyiben pedig a valóságos tökéletességre törekszünk, akkor mindenre nyitottaknak is kellene lennünk, a figyelmünknek mindenre kiterjedőnek kellene lennie.  Ez azt jelenti, hogy semmi itteni dolgot nem kell magunktól elutasítanunk, hanem mindent, ami itt van, egyszerűen csak helyesen kell használnunk, vagyis minden önzőség illetve önösség nélkül kellene mindennel foglalkoznunk. (Ezek ugyanis mind erre vannak, ezért léteznek.) Ehhez pedig egyszerűen csak a gondolatainkat és gondolkodásmódunkat kellene megváltoztatnunk. Teljesen önzetlenül, vagyis önzést, önösséget a maga vonatkozásában nem ismerő isteni gondolkodással hozzáállván mindenhez (még akár tehát csak az itt az Igaz Isten a Szeretet Isten helyett általunk legfontosabbá tett pénzhez is) mindent az általunk mindig uralt eszközünkként kellene használnunk, és így többé már még csak a pénz sem uralhatna minket, mint ez is szinte minden embernél még változatlanul fennáll. Annak használatánál is tehát a mértékletesség, és mindig elsősorban az önzetlenség elvét lenne szükséges alkalmaznunk, mint a többi itteni javaink esetében is. Amit tehát magunktól mindenképpen elutasítanunk kellene, az éppen hogy az önzés, mert minden társadalmi feszültségnek is az önzés a forrása. Az emberek legtöbbje ugyanakkor pedig még mindig inkább csak a tárgyi függőségeiért és függőségeinek él, és így továbbra is az emberi és nem emberi körülmények, vagyis a közvetlen és tágabb környezete uralkodik fölötte, ezek irányítják, ezek határozzák meg, és tehát tartják a függőségükben is. Ha tetszik tehát, ha nem, még mindig a rabjai vagyunk a legkisebbtől a legnagyobbig a tárgyainknak (pénzünknek is), házunknak, kocsinknak, telkünknek, nyaralónknak, testünknek, hobbijainknak, szenvedélyeinknek, hagyományainknak, szokásainknak, és még igen sok embertársunknak is, csak ezeket már észre sem vesszük. A vak ember már tehát nem látja, hogy így éli le a rövid földi életét Isten és Fia nélkül, éspedig ahelyett, hogy az Ő „rabjaikká” vált volna az erre rendelkezésére álló időintervallum alatt, azaz még itt a földi életében, ami Isteni „rabság” viszont, ellentétben az előbbiekkel, az Istenben való teljes és tökéletes szabadsága visszanyerését jelentené az embernek, amit Istennek Fia által kapna meg akár már itt élvén is az ember a többi isteni jóval együtt.

Sajnos az előbbi helyett is a szeme előtt közvetlenül szinte minden embernek még mindig változatlanul az önzése van, még akkor is, ha lépten-nyomon szétkürtöli és mutogatja is az ő szerinte szintén meglevő nagy „önzetlenségét” is. Továbbra is elfogadjuk, és élünk is tehát ezen ál- és alantas, és a többi szintén nem Istentől való, már magunk magunkba vett tulajdonságokkal, mint például amilyen a büszkeség, irigység, és az igen rossznak számító erőszakosság is, melyekkel viszont minddel ellene vagyunk Istennek, és melyek révén minden olyan dolgot is elfogadunk, ami szintén nem az Igaz Istentől való, vagyis amit nem Ő ad nekünk, hanem az erőszakosságunkkal, csalással (ami is erőszak), azaz másoknak rovására, kárára  gyűjtöttünk magunkba, magunk köré, és aggattunk a testi magunkra is. A legtöbb ember pedig odáig is eljutott, hogy önmagáért szereti a „szeretteit” is, vagyis még az irányukban érzett szeretete sem tud önzetlen lenni. Az önző szeretetükkel az emberek egymást még sírba tenni is képesek lettek, de a világ és a népessége pusztulása is az ember önzésének, és a szintén az önzése motiválta tudományos tevékenységének az eredménye lesz, és nem pedig az Isten csapása lesz az emberre és világra!

Még azonban az önimádatunk is igen káros ránk nézve, de még az embertársaink számára nézve is. Soha nem szabadna ugyanis magunkat a másikunknál akár csak valamivel is jobbnak, szebbnek, okosabbnak, jobb képességűnek, feljebb valónak, azaz nálánál többnek, értékesebbnek, méltóságosabbnak tartanunk, hanem magunkat bármelyik másikunkhoz képest is, inkább csak senkinek kellene tudnunk, és tartanunk is, mint ahogyan Istenhez és Fiához képest valósággal vagyunk.

Most azonban már felmerülhet az a kérdés is, hogy meddig nem beszélhetünk tiszta és teljes, teljességgel önzetlen szellemi lélekről, vagyis valóságos tökéletes emberről, ha a Földön az ember, míg bármit is önző érdekből tesz, nem tudhat teljesen tiszta lélek lenni, ahogyan az esetben sem, ha bármi anyagi után vágyódik. Ugyanakkor tökéletes békességre is csak az olyan ember juthat el, aki semmiféle nyereségre nem törekszik, vagyis aki minden önző érdek, és anyagi irányultságú vágy nélkül él a Földön, és már csak egyetlen célja van, és ez a „cél” pedig Isten.

A kérdés illetően a helyes válasz csakis tehát az lehet, hogy az ember akkor él itt is helyesen, ha minden körülmények között teljességgel önzetlen, és egyetlen pillanatra sem felejti el Istent, azaz már csak Őróla illetve Ővele gondolkodik is. Az emberi lélek teljes tisztasága lényegében pedig már azzal megnyilvánul, ha tudatosan is állandóan Istent látja mindenkiben és mindenben, és mindenkihez és mindenhez eszerint is viszonyul mindenkor és mindenhol. Az embernek soha semmilyen körülmények között nem szabadna tehát elfeledkeznie az igaz isteni természetéről, viszont közben teljesítenie kell a világi kötelességeit is, éspedig úgy, hogy többé már semmilyen szinten ne ragaszkodjon a tettei eredményéhez, vagyis soha ne a magáéinak tulajdonítsa azokat, és még csak ne is a maga érdekében, maga hasznára, nyereségére, előnyére tegye azt, amit tesz.  Mindig és minden tettünkben is tehát Isten-tudatúaknak kell lennünk, mert így az önzést és önösséget a magunk esetében többé már nem fogjuk még csak ismerni sem.

Számolj le a „spiritualitással” (is)! A „spirituális”, mint csak magában a „szellemi” szó is, ma már nem a tiszta és tisztán szellemit jelenti az eredeti jelentéséből való mára már teljesen is kifordítása végett, ami is az ember műve, és ami is már tetőzése az ember hibáinak

Sokaknak a cím és alcím (és még a legvégén írtak is) bizonyára nem helytálló, és nemtetszésére is van, viszont akkor is kész tény marad, hogy a manapság igen sokat használt „spirituális” szó alatt csak nagyon kevés esetben érthetünk nem tárgyi szellemit, azaz már valósággal is szellemit, mint ez a „szellemi”, de akár csak a „lelki” szó esetében is van. Még ugyanis a „spirituális mesterek” által tanított meditációs technikák is csak valami tárgyi egzaktnak, valami „csend” névvel is illetett elíziumi (üdvözültek honát jelentő) „energiamezőnek” (ami már pusztán csak ezzel a hangzatos tárgyi névadással is, vagyis rá itt használatos gondolattal  gondolván, és még hangos szóval is kimondván a meditáció tárgyát, az azzal egyben már egy be is határolt információs mező is lesz, még ha azt a teret üresnek képzeljük is) „elérhetőségét”, és esetleg még az abba belenyomulást célozhatják („élj a csendben és csendből”), és nem pedig a szavakkal igazán ki sem fejezhető, azaz el nem mondható makulátlan tisztaságú tisztán szellemi minőséget „érnek” ténylegesen is el, mely teljességgel anyag és energiamentes (tárgytalan) szellemit egyébként önmagában és közvetlenül a tárgyi  minőség meg sem érinthet, azaz még csak el sem „érhet”, hanem arra legfeljebb is csak rámutathat vagy utalhat. A „meditáció” szónak gyökere is pedig valamire, azaz valami tárgyilag, vagy tárgyi gondolatilag megfoghatóra koncentráltan figyelést, illetve valami tárgyival való törődést (foglalkozást) jelent, és ez a bizonyos „valami” ezen a finom tárgyi szinten is, még bizony mindig csak „mi magunk”, vagyis önmagában a jelen mulandó elménkkel még megragadható, behatárolható, azaz meghatározható magunk (a valósággal tiszta szellemi elménk, és a szintén isteni önvalónk együtt, akibe a tárgyi elménk jobb esetben már a visszaolvadás folyamatában van) vagyunk, és nem pedig az igazán meghatározhatatlan, behatárolhatatlan, és még csak ki sem fürkészhető egyedül igaz Isten az egész Teljességével egyetemben.  A „meditáció” valójában egy emberi kitalálású, azaz kiagyalt koncentrációs gyakorlat, azaz szó szerint koncentrálási technika, mely tárgyi gyakorlati jártasság a jelen tárgyi elme ellazulásának, teljesen nyugodt létállapotának megvalósítására van, vagyis a mulandó elmének (testtudatnak és testi énnek) semmi irányban nem mozdulásba, nem gondolkodásba hozatala célzattal időleges megvalósítással létezik.  A meditáció egész egyszerűen tehát csak irányított tárgyi gondolati csenddel trükközés (cselfogás), ami leginkább jó hatással van az egész tárgyi minőségű testi egységre, a testi emberre nézve. A meditáció esetében a figyelem, ha a művelői (művi, azaz mesterkélt dologról van tehát szó) nem így mondják is, a külső tárgyinak valójában még csak a belső felére van irányítva, vagyis e gyakorlat nem más, mint gondolatban és gondolattal gondolattalanságba merítése a tárgyi elmének, mellyel az nem szűnik meg lenni, hanem csak időlegesen leáll a működésével, azaz átáll csak figyelő, csak észlelő üzemmódba. Ettől tehát még egyáltalán nem fog (és közvetlen isteni ráhatás nélkül nem is tudhat) valóságos szellemivé átváltozni, hogy közvetlen kapcsolatban legyen az igaz valósággal, Isten örökkévalóságával, merthogy a jelen valósággal ez esetben is megmarad az egysége, ami a még meglevő tisztátalansága, azaz nem teljes tisztasága végett egészen addig meglesz, míg közvetlen isteni beavatkozással és segítséggel teljesen is meg nem tisztul. (Egy meditálásból visszajött ember ugyanolyan önző lesz tehát, mint előtte volt, csak ennek éppen az ellenkezőjét mondja, vagy éppen mutogatja is magáról, hogy a többiek elhiggyék az Igaz Istennel való közvetlen kapcsolatát.)

Ma a „spiritualitás” szóval is ugyan tehát az emberrel természetfeletti erőkkel, az egy és igaz Istennel, és az Ő szellemi világával való közvetlen kapcsolatot értetnek a művelői, pedig a „spirituálisnak” nevezett szellemiségű ember (ami „spirituális szellemiségű” kifejezés is már beteges, nem csak az ilyen szemléletű ember lesz gyakran tőle mentálisan az) még csak finom fizikai eszközökkel illetve technikákkal keresi és találja meg az ugyanolyan tárgyi minőségű Istent (csendességében is végtelen „univerzum”-ot), és így ővele együtt a magának is halhatatlanságát, mely utóbbit is viszont ezzel az igen finom fizikai természettel  is meghasonulva, vagy vele is már azonosulván is, soha nem érhet el, mert az ő halhatatlansága, ahogyan a tisztán szellemi minőségű valódi tudatközpontja („szíve”) illetve teljessége is, egy jóval ezen a „spirituálison” is túli teljesen tiszta és tisztán szellemi minőségű, azaz minden tárgyi gondolattól, és mentális technikától is mentes alanyi természetben van. Az embernek akár tehát csak a valódi halhatatlansága is, csakis a legfelsőbb tárgyi (7 vagy netán 14?) dimenzión (vagyis még az „üveghegy” csúcsán!) is túli, teljesen és tökéletesen tiszta isteni természethez (ahonnét, illetve amely alanyi „helyről”, valójában, és jobb kifejezés híján létállapotból) származik „nemzésileg” is tehát még ő, a technikázó ember is) örök jelleggel tartozva lehet meg attól minden más körülmények között is, vagyis a valóságos öröklétet, ahogyan magát az Igaz Istent is, nem a legmagasabb tárgyi dimenziókban, vagy azok közötti átmeneti („párhuzamos”) dimenziókban (kettős lényegű valóságokban) érheti el az ember (szellemi lélek), mint azt ő a „spirituális tudományának” köszönhetően tévesen hiszi. Az emberi pszichológia, filozófia, és az ezeknek itt továbbfejlesztett változataként is vehető „spiritualitás” is, valójában tehát, ha nem ezt mondja is, még mindig csak a mulandót, a tárgyit, a tárgyi értelemmel megfoghatót, behatárolhatót keresi, kutatgatja, ismergeti, értegeti, értetgeti, miközben nagy buzgósággal próbálja a megtalált „spirituális energiát” az „isteni energiát” is mindig elsősorban a maga egyéni javára és hasznára fordítani, ahogyan ezt a durva anyagi energiáival is teszi. (Ráadásul pedig ezt ma már gyomorforgató módon teszi, vagyis még a durva anyagi ilyen praktikákat, és a velük való üzleteléseket is meghazudtolóan végzi, még csak hírnév szerzése célzattal is.)

A „spiritualitás” szó valójában tehát a tárgyi világegyetem (univerzum, kozmosz) ugyan „szelleminek” nevezett, de szintén tárgyi minőségű értelmében való hívésnek, és a durva tárgyi én (agy és a benne székelő, azaz azt és a testet önakaratból soha el nem hagyó tárgyi elme és ezen elmei én) meghaladásának, vagyis a testtudat-központúságnak a meghaladását jelenti, ámde ez a korábbihoz képest újabb avagy emelkedettebb tudatállapot és tudat-központúság még mindig nem „éri el” a tiszta és tisztán szellemi minőséget, hanem annak legfeljebb is csak a határáig érhet el, és így önmagában abba még csak belelátással sem bír, hanem továbbra is csak a fizikai létezés finom tartományaiba láthat, illetve kerülhet is szintén ideiglenesen bele. Az azokba a magasabb finom anyagi tudatszintekbe eljutván mintegy újraéledő, itt „paranormálisnak” elnevezett, ámde még mindig csak tárgyi képességeivel viszont az elme itt a durva avagy „szilárd” fizikai valóságban is bírhat, vagyis képes lehet velük a többi nálánál fejletlenebb durva fizikai elmét teljesen is, és ezt a valóságot pedig a részeiben manipulálni a kedve illetve akarata szerint, természetesen azonban mindig csak bizonyos mértékig, és soha nem pedig korlátlanul.  Ez a tárgyi önerővel történő durva elme szintje meghaladás a „spiritualitás” esetében Istennek még tehát mindig csak a fizikai valóságát jelenti, vagyis a révén is az anyagi energiák valóságban maradunk, melynek viszont a legfinomabb fokozatai valóban sokkal erősebbek és fejlettebbek (jobbak és szebbek is), mint a jelen durva fizikai valóság, és onnét sok minden ott található dolgot is ide is át lehet hozni, vagyis a gondolatilag áthozottakat itt is meg lehet az itt található anyagokkal illetve anyagokból valósítani. (A tudós feltalálók ezt nagyon is jól tudják, ők még éberen is jó tudati „utazók” ehhez.)

A „spiritualitásnak” nevezett a teljes és végtelen látszatú fizikai világegyetemmel, és a tulajdon, és tehát ugyan „szelleminek” nevezett, de még szintén csak tárgyiként vehető „legfelsőbb” önvalóval („felső Énnel”, „spirituális Énnel”, szellemi énnel”) megélt magasztos tárgyi érzelmi élménnyel már tehát teljes mértékben ki is merül, noha a „spiritualitás” művelői illetve szakértői, szaktekintélyei az Igaz Istennel való közvetlen kapcsolatról, az Ővele újra egységbe kerülésről is beszélnek, holott ez esetben még ők maguk a maguk „Igaz Istene”, a maguk  „ÉN Istene” is. Ez az „Isten”, vagyis ez a „spirituális mesterekkel” egy „Isten” azonban még nem a valóságos Igaz Isten, hanem így szintén önmagában ez a tárgyiként, vagy esetleg már tárgyszerűként is észlelhető, azaz még csak tárgyi érzékszerveken keresztül szerzett érzelmek által nyomon követhető „Isten” inkább nevezhető hamis istennek, merthogy az még kötődve hozzá változatlanul tárgyi (mulandó) maga is, és nem pedig ő maga a valóban elmúlhatatlan alanyi minőségű Isten, azaz nem egymaga az egyetlen „Alany” illetve „Alap” is, Akiből és Akitől van minden, ami van, még tehát minden „tárgyi” és „finom tárgyi”, vagyis még a legfinomabb „energia” is. Ez az isten még tehát bizonyosan nem a Mindennek Egyetlen Forrása, hanem még csak egy „spirituális isten”, aki egyben a „spirituális ego” is, mely hyper ego valójában őt kereste, és találta is meg magában, mint tárgyit a tárgyiban, avagy energiát az energiában (fizikai fényt a fizikai Fényben), és bizony erre is még csak tárgyi gondolati szinten jutott el.     

A spirituális ego valójában még tehát csak magáig a „meditációig”, illetve „meditatív állapotig” jutott vagy „ért” el, és nem pedig itt élvén is már a valóságos szellemi létállapotba, ahová ez az hyper ego, ha magát „isteni ÉN”-nek nevezi is, a „lábát” se teheti be, vagyis még csak részlegesen sem nyomulhat abba bele. A „meditáció” latin szó, aminek gyöke tudatos valamire figyelést, valamire tudatos tudati koncentrálást, valamivel való éppen, hogy előzetes gondolati foglalkozást, elmélkedést, törődést, és így természetesen valamit szemlélődést is jelent, ami így viszont még csak a tárgyi külsőnek belső fele legbelsőbb részére, vagy az egész belső oldalára terjed „ki”, vagyis a valós szelleminek határát igazán nem, hanem csak a finom tárgyinak végső határát éri szó szerint el. Oda a spirituális egóval eljutva a szellemi tudatnak viszont már sejtése lehet a valós szellemi valóságról, az eredete igaz világáról. (A sejtés azonban nem azt jelenti, hogy az ember már benne is van az igaz valóságban.)

A meditációk esetében egyszerűen tehát arról van szó, hogy az emberek előre elvárt dolgok, mint például csend, béke, nyugalom, erő, önkontroll, vagy éppen csak koncentráció révén akarják állandó jelleggel biztosítani az anyagi lelki maguknak nyugodt, békés, csak figyelő pozícióját. Ezek az emberek viszont még csak érzékszervileg „tapasztalják” az előbb felsoroltakat, és még csak felidézni tudják ezeket a tapasztalataikat a gyakorlati életben, szintén hosszabb-rövidebb időintervallumokra. Csakhogy ez is még igen messzire van az ezeket is, mint valós szellemieket mindig megéléstől, de még a valóságos megélésétől is, mivel ezzel még csak az eszünkbe hozva az élményt (tapasztalatot), azoknak újra átéléséről, azaz érzéki tapasztalati átélésről lehet még csak szó. Éppen ezért csak igen kevesen tudnak még csak oda illetve arra is eljutni, hogy megőrizzék nem meditáláskor is, akár csak a csendjüket, vagy békéjüket is, amiket is pusztán önfegyelemmel is el lehetne érniük. Éppen ezért a meditatív állapotba két féle úton is el lehet jutni, éspedig erőltetett, és nem erőltetett koncentrációval, ha úgy tetszik lágy koncentrációs technikával. Ahová pedig ezzel így is úgy is el lehet jutni, azt minden meditáló úgy fejezi ki, hogy „üresség”, és „csend”, azaz „zajtalan üresség” létállapot, amit akár lehetne csak „tér-állapotnak” is nevezni (és sokan így is nevezik, meg „Isten terének”, és még „üres térnek” is). Ebből az „ürességből” viszont még csak egy térben elhelyezkedő nagy tárgyi egészre, az anyag és energiavalóságra lehet akár még a teljes egészében, vagy figyelmi fókusz szerint a részleteiben is szintén teljes rálátásunk, éspedig egy csak mintegy fölöttes pozícióból (is) szemlélődéssel, és egyáltalán nem pedig a valóságos szellemi valóságból láthatunk bele a valóságos szellemi valóságba ezen tehát arra illetve „oda” igyekezetünkkel. Ahhoz ugyanis, még az „ürességen” is túl kellene lépnünk (ott még tehát nincsen „megérkezés”, nincsen „hazaérkezés”!), amire azonban önmagunkban, azaz önerőből már végképp képtelenek vagyunk, viszont onnét már sejtésünk lehet róla, hogy nem az onnét szemlélt univerzum teljesség az egész mindenség. Csak szemlélődés állapotba el lehet tehát a meditációval jutni, és lehet erről a hyper-super létállapotról, mint „csendről” is akár ódákat is zengenünk, vagy éppen csak a létező legmagasabb szinten, legmagasabb frekvencián némán „rezegnünk” is, de ez attól még nem lesz a valóságos szellemi valóságba is belelátás, tudatosan is benne élés meg pláne nem. Ami viszont mégiscsak igaz lehet ebben a csak tehát még csak tárgyi gyakorlatban, praktikában, vagy technikában, az az, hogy révén  akár még a legmagasabb dimenziót, vagyis kettős (azaz két lényegű) valóságot is meg lehet élnünk a teljes egészével is, és természetesen ugyanígy a részleteiben is. Néhány jógi már eljutott erre a szintre, akik az egész földi életüket a meditációnak szentelték. Közülük is azonban csak az jutott el itt élvén is az igaz valóságba, az alanyi valóságba, az egypólusú valóságba, aki, mert valójában Őt kereste, az Igaz Isten őt megérintése után rájött, hogy „oda” már csak a közvetlen kapcsolatot újra, és ezúttal már végérvénnyel is felvévén Istennel lehet Istennel együtt gondolkodással, azaz Ővele ismét mindenben egyetértéssel , és csak Őszerinte cselekvéssel eljutni, mely lenne tehát az igazi meditáció (igaz gondolkodás), és igaz létállapot is. Az ilyen, vagyis az erre eljutott emberre már tehát nyugodtan lehetne akár még azt is mondani, hogy ő egy spirituális ember, azaz valóságos szellemi ember hústestben élvén is, aki tárgyi gondolkodással többé már nem, hanem már csak isteni gondolatokkal élő ember (azaz szellemi lélek) már nem magának, és még csak a csupa pozitív érzékszervi érzelmeinek, és érzelmeivel sem, hanem mindig és mindenhol már csak Istennek és Istenért, az ő  Teremtőjéért él, és így, vagyis a sikeres földi életével (a Valóságos Istennel még itt közvetlen kapcsolatba kerülésével) már örökösen örök jelleggel is, éspedig szintén örökösen örök boldogságban, és ezzel az örökségű örömmel is. Így ugyanis már valóban mindene megvan neki (még az Isten teljesen és tökéletesen tiszta érzelmei is), mert Isten nem csak a teremtett mindenét, hanem még a Teljes Magát is megosztja vele mindenféle technikás meditálás nélkül is.

Az előbbi már igazán pozitívnak is nevezhető megvalósulás érdekében azonban mindenki jól tenné, ha nem hallgatna a nagy tárgyi műveltségű „spirituális tanítókra”, de a tudatlanságot is szintén tanító, itt azokhoz képest „közönségesnek” minősített „spirituális tanítókra” sem, akik minden éppen azért hadonásznak most a „spiritualitás” szóval, meg a „meditálással” is, hogy még szélesebb körben elterjeszthessék a valós szellemiről való tudatlanságot, még ha ezt közülük sokan nem tudatosan teszik is. Mindenképpen jobb lenne azonban teljesen leszámolnunk a „spiritualitással” azzal, hogy nem meditálva is már csak az Igaz Istenre és szintén igaz Fiára fókuszálunk illetve koncentrálnunk minden (szellemi, lelki, testi, elmei) figyelmünkkel, mert akkor Ők valóban haza fognak bennünket vezetni ebből az önmagába záródott energiarendszerből, ellentétben tehát az emberi meditációkkal, és bizony az emberi „spiritualitással” is. Csakis egyedül a teljességgel anyagtalan és energiátlan, makulátlan tisztaságú, tisztán szellemi minőségű, semmiben sem felülmúlható ERŐ emelhet tehát át bennünket az Ővele egyazon minőségű halhatatlan és elmúlhatatlan valóságába. Pusztán önerőből, vagy mások ugyanilyen erejével, energetikai kiegyensúlyozásával, meditálásával, spirituális tanításával kizárt tehát, hogy eljuthassunk „oda”. A jelen létállapotunkban ezzel az „izommal” ugyanis még csak kapcsolatba sem tudhatunk kerülni az Igaz Istennel. Az Ő személyes Spiritus mivolta révén és akaratára történhet ugyanis még csak ez is meg, azaz mindig is csak Ő, a mindenható Igaz Isten lehet az, Aki először megérint e céllal, illetve e céllal is bennünket, ha mi már egyedül csak Őt, a csak Szellem néven is nevezhető Teremtőnket keressük. (Az „univerzum”- isten keresése, de még a megtalálása is, ehhez tehát vajmi kevés.)

Kapj újra szárnyra „kék madár”!

Az emberek a mai világban éppen attól sajnálják az időt, aminek révén a valóságos boldogság végre már beköltözne a szívükbe, és ott állandó lakozást is venne. Pedig az igaz szeretet lényege az, hogy mindig csak, és mindenkit egyaránt boldogít, azaz mindig csak az egyesülést, az egységet, és egyetértést keresi, mert oda akarja ajándékozni a teljes magát is, és még ezzel is csakis és mindenkit boldoggá akar tenni. Az ilyen valódi szeretetnek ugyanakkor pedig soha nincsen vége, mindig tevékeny, csak jót teremt, és még azokat is megpróbálja visszanyerni magának, akik tőle a maguk akaratából eltávolodtak. Ez a valósággal tiszta szeretet valójában tehát egy olyan végtelenül hatalmas erő, mely soha nem marad hatástalanul senkire és semmire nézve sem, viszont ő maga soha senkit nem kényszerít magához, sem erőszakkal, sem pedig anélkül, akinek ő szabad akaratot adott.

A Szeretet Istennek a Mindenható Istennek valójában tehát az a boldogság, ha a teremtményeit mindig csak boldogíthatja, és nem pedig az, ha bárhogyan is, de folyton csak bántja őket. Bántják ugyanis azok egymást eleget, és valójában ettől szenvednek, ami rossztól is viszont ez a Boldog Isten megint csak megszabadítani, megváltani akarja őket, és nem pedig örülni szeret afölött, ha azok kínban vannak.

Ha a jelen látszat azt mutatja is, soha nem az a szeretet boldogítja tehát igazán akár csak az embert is, amit az másoktól testileg kap, hanem amit magában hordoz, vagyis ami folyton csak ad. Maga is helyesen pedig az az ember szeret, aki azt a jót akarja a másik embertársának, amit Isten lát jónak, és nem pedig amit az emberek látnak jónak.

A boldogság Jézusnak isteni tanítása általi személyes munkálkodó jelenléte az emberben, vagyis az igazi boldogság soha nem a testi egészség, és a testi családtagoktól, rokonoktól („szeretteinktől”), emberektől való szintén testi szeretettség érzése! Az tehát a valóban boldog ember, aki maga is olyan, mint Jézus. Az ilyen ember ugyanis Jézusnak egyetlen cselekedetén sem botránkozik meg, hanem maga is kivétel nélkül mindent úgy csinál, mindent úgy tesz, mint Jézus. Úgy szeret, és tehát úgy boldogít is, mint Jézus, aki kizárólagosan Isten példájára teszi mindezeket is, és már csak ettől is állandóan boldog.

 Az elébb leírt valóságos boldogság ugyanakkor pedig egy szellemi tudatállapotnak felel meg, mely magasságos illetve magasztos tudatállapotnak (lét és életállapotnak) teljes és tökéletes megvalósulása egyedül csak tőlünk függ, ahogyan a pillanatnyi vagy csak rövid ideig tartó boldogságunk sem mástól vagy másoktól van függőségben, ha esetleg ezt így látjuk is a jelen látszatvalóságban (testi szemekkel látható mulandó világban) élvén. Ennek az állandó, azaz elmúlhatatlan boldogságunknak ugyanis még csak az alapja is az a hit, hogy aki az Istennel tökéletes egységben élő Jézust a Krisztust „beengedi” a „szívét”, vagyis az ő valóságos lényegi központját jelentő tudatos szellemi értelme és szeretete egységébe (a „valójában” Őt elfogadja, elismeri fölöttes Hatalomnak, Urának), és szereti is Istent a legfelsőbb és legfőbb Urat, és az Ő testileg képe Fiát, mint Isten utáni Urát és Barátját, annak minden javára válik, bármi is történik itt az anyagi valóságban vele. Ez egyébként a megváltásnak is lényege. Elég tehát, ha élő, azaz megcselekedett hittel hisszük, hogy van Isten, és csak Jó (Tökéletes) az Isten, és a Boldognak is nevezhető Isten a Tökéletes mindent úgy fog intézni, hogy az az Ő gyermekeinek mindig csak a javára váljon, még ha az itt látszatra rossznak tűnik is. A bennünket ért rosszban is tehát meg kell tudnunk látnunk, hogy az valójában jó nekünk, mert csakis általa kerülhetünk minél nagyobb boldogságba, vagyis minél tökéletesebb egységbe Istennel. Az tehát nekünk, bármilyen szörnyűségesnek is tűnik, soha nem lehet rossz, amit Isten megenged, hogy megtörténjen velünk. Így pedig minden sorscsapás, vagyis minden legnagyobb szerencsétlenség is csak egy érlelődési lehetőség, szó szerint is boldogulási lehetőség a szabad „repdeséshez”, a korlátlan szárnyaláshoz, teljes és korlátlan szabadsághoz szokott lélek számára. Ezekben is tehát meg lehet látni Isten „kezét” (Ővele egy Tudatát), amivel Ő úgy kormányoz, hogy a szellemi lélek mivoltunknak, akik valósággal vagyunk, még ezek is csak az előnyére, vagyis a folyamatos előbbre jutására legyenek. Aki pedig másokat bánt, másoknak rosszat okoz, az magát bántja, vagyis végül magára fog szerencsétlenséget, boldogtalanságot hozni, magát fogja akár már végérvénnyel is elmarasztalni! Az ember így maga írja az egyre nyomorúságosabb sorsot magának, ami viszont realizálódhat csak a teste halála után is, vagyis nem feltétlenül a jelen (maga szerint boldognak látott) életében következik be, hanem csak azt követően egy másik, még ennél is alantasabb léttartományban, azaz valahol mélyen a föld alatti létszinten, ahonnét már nemigen van, vagy esetleg már nincs is visszaút.

Az istenien ártatlan, azaz mindig csak boldogító életet élés helyett itt szinte valamennyien az elébb írt ártalmas életet élvén, nem csoda tehát, hogy még mindig nem láthatjuk a boldogság „kék madarát” a világban szárnyalni. Az ő „tollát” ugyanis az igaz és tiszta önzetlen szeretet, szerénység, szelídség, engedelmesség, igaz hit, és az alázat színei borítják. Ilyen „színes tollakkal” kellene tehát rendelkeznie, ezekkel kellene ékeskednie az embernek, ha maga is valóban boldog, azaz valósággal boldog akar lenni, és nem folyton már csak a földi boldogság, az anyagi boldogság, a mulandó boldogság, testi boldogság után sóvárogna.

Az embernek, azaz Isten szellemi lelkének tehát a mai korban is már  egyáltalán nem földi (anyagi) boldogság után kellene sóvárognia, hanem sértetlen és megsérthetetlen, tulajdon önmagából újjászülető, csakis képletes értelmezésű „főnixmadárként”, vagyis még a kék ég is szimbolizálja isteni boldogság és szabadság „kék madaraként” kellene kikerülnie a megégett világi nézeteknek és előítéleteknek tüzes hamvából, és felszállnia a „magas égbe”, mint a mindennél hatalmasabb Teremtő Istennek tökéletes szellemi alkotása, azaz isteni örömmel és boldogsággal, és persze isteni szeretettel is teljes, teljesen szabad, Őrá az Igaz Szeretetre egy az Egyben hasonlító „szellemi gyermeke”.

Kívánom neked, hogy repülj te is megint teljesen szabadon „kék madár” az örökké jó létben örök boldogsággal, és örök egészséggel (is), mert ezt a te Atyád soha nem akarja másképpen! A „szárnyra kapott”, azaz mintegy már újra is önfeledt „repdesésbe” fogott „kék madár” az isteni boldogsággal és örömmel is teljes, teljességgel szabad szellemi lelke Istennek a Tökéletesnek, aki „szabad madár” már újra egy akaraton is van Istennel, azaz már csak Isten akaratában és Isten akaratával létezik és él. Így létezik és él tehát a szellemi lélek soha többé nem elkülönülten Istentől, hanem Istennel örökké tökéletes egységben, és ugyanakkor együtt is él Istennel az Övével egyező szabadságban és szabadsággal, és így Istentől az Ő állandó jelenlétében még a teljesen önálló életet is megkaphatja. (Jézus nekünk még erre az utóbbira is példa, de elég lenne nekünk most még csak annyi is, Istennek újra szabadon szárnyaló „kék madarai” legyünk Ő és Fia által, örökké hálával érte Őnekik.)

Ahol ma a tudatlansága rabja ember tart

Az ember sajnos még ma is hajlamos arra, hogy átadja magát a nem tudásnak, és még élvezze is azt, ahelyett, hogy Istennek adná át már teljesen is magát, amivel pedig az örök élvezete is meglehetne, és még isteni tudással és képességekkel is bírna.

Az ember a nem tudása miatt ugyanakkor pedig inkább képes még ma is a békétlenségre és erőszakra, mintsem már csak a feltétlen, azaz minden feltétel, minden önzés és önösség nélküli szeretetre. Nem véletlen tehát, hogy az ember a földi életében manapság is mást sem tesz, minthogy bármi áron is csak a testét táplálja, csak azt elégíti ki minden kívánságában. Ha valamivel még ezen felül foglakozik, az esetleg még a szintén tárgyi pszichéje, vagyis az „anyagi lelke”, amit szintén táplálgat és ápolgat, és ezzel azt hiszi, hogy már meg is tett minden szükségeset.

Az emberek nem csoda tehát, hogy le vannak ragadva a közfelfogás szintjén, vagyis hogy már az átlagemberek bölcsessége sem haladja meg az „írástudókét”, az itt ma magukat „értelmiségnek”, „tudósnak”, „elitnek” nevező emberek szintjét, mely emberi réteg határozza itt meg a közfelfogást, melynek tehát a csúcsa ő, a tárgyi tudás minden hatalmával is bíró (fő)ember, vagy más néven „közméltóság” és „főméltóság”. Ők azonban a legnagyobb többségükben inkább csak tárgyi  (földi és kozmikus) értelemmel bírnak, vagyis isteni értelemből és szeretetből szinte már teljesen is hiányosak. Nos hát, ezért „ragyás”, azaz már a velejével is beteg a közfelfogás is.

Az emberek (szellemi tudatok) ma tehát már ott tartanak, hogy képtelenek elszakadni a tárgyi érzékszerveken keresztül szerezhető érzelmeiktől, és a szintén anyagi vágyaiktól is, vagyis változatlanul engedik, hogy a testi érzelmeik és vágyaik uralkodjanak rajtuk. A helyzet ugyanis az, hogy emberek a legnagyobb többségükben ezt is akarják, ahelyett, hogy már teljesen is függetlenítenék magukat tőlük, vagyis már maguk is csak azt akarnák, amit az Isten, és nem pedig azt, amit az ő tárgyi elméjük és énjük (és persze még a testük) akar, azaz folyton csak érzelgősködni, és közben egyre több anyagot, anyagit, és érzéki élvezetet megszerezni magának, és ezeket találni, és tartani is igazságnak, és igazi értékeknek is. Az Igazság azonban még csak nem is érzelmi kérdés, vagyis soha nem az Istent kellene mellőznünk, hanem éppen, hogy minden tárgyit, és köztük tehát még a tárgyi érzelmeinket is az Igazság keresése közben, mely keresésre van bizony az egész földi életünk. Ez utóbbi lenne ugyanis az Igazsághoz való helyes hozzáállás, azaz a helyes igazodásunk Istenhez, és nem pedig a tudatlanság mocsarában való fetrengés, amit helyette még mindig teszünk. A legtöbbünk szereti, örül neki, és még élvezi is a valóságos szellemiről való tudatlanságát, ahelyett hogy tenne róla, hogy többé már ne legyen tudatlan e számára legfontosabb dolgot, és annak is Alkotóját illetően.

Az emberiség a saját maga kialakította kollektív hallucinációját „valóságnak” illetve „igazságnak” tartva épít tehát gátat az Igaz Valóság avagy Igazság meglátásának és megismerésének a jelen mulandó, vagyis igazságnak szintén nem nevezhető nézőpontjából. Az embernek nevezett szellemi tudat a kollektív szinten is létező kábulatának köszönhetően elfelejtette tehát, hogy ő az eredeti létállapotában maga is tiszta és teljes, vagyis tökéletes lényeg a Lényegből, azaz értelmes szellemi tudat az Isten Vele egy Szellemi Tudatából és Szellemi Értelméből. Legalábbis tehát „ez” volt, míg maga is nem tette magát tisztátalanná a mulandó valóságban a mulandóval való elvegyülésével, vagyis a vele már közvetlenül is kapcsolatba kerüléssel, és az ezzel együtt járó, maga részéről való elkülönülésével Istentől. Hát bizony, hogy az ember nem ott tart, hogy ennek igazságára már tömegesen is rá tudna ébredni, „köszönhetően” azonban ez a közfelfogást irányítóknak, és az őket is irányító hamis szellemiségnek, akikre az emberek még mindig jobban hallgatnak, mintsem már csak az Igaz Istenre hallgatnának. (A tudatlanság és hamisság végül is nem más tehát, mint az Igazság hiánya az emberekből.) Mivel pedig az emberek az előbbi nagy tárgyi műveltségű „jótevőik” (a magát, ha esetleg nem is tudatosan, de a rossz oldalra elkötelezett „elit”) részéről erre vannak programozva illetve beállítva is, az emberiség jelenlegi szellemi szintje most éppen a kialakuló, magát a piramis csúcsáról elnevezve „csúcs-elitnek” nevező, mindent és mindenkit lefigyelő szeme előtt, és persze a hatalmában is tartó globális emberi hatalom szintjének megfelelő, és ezért pedig ez a globális (és a „fő”-jével, fejeivel együtt „pusztító utálatosságnak” is nevezhető) emberi diktatúra bizony, hogy a jelen korban is már hamarosan meg is fog valósulni. Ámde fennállni ez az emberi hatalom is, Istennek legyen köszönet és hála érte, nem valami sokáig fog, vagyis még az elődeinél is kevesebb ideig fog létezni. A fennállása rövid ideje alatt viszont teljhatalmat kapva, iszonyatosan tombolni fog, éspedig pontosan úgy, mint egy „vérengző” (dühösen, kegyetlenül vért ontó) „fenevad”, és ezt mindenki érezni is fogja, és igen sokan (ha nem minden) bele is fognak pusztulni. A tudatlan ember ma tehát itt tart, vagyis egyáltalán nem valami fényes jövő elé néz itt a Földön, hiába is mondanak neki ettől teljesen mást az „elit”, vagy éppen nem elit, hanem csak „közönséges” hitetői, amiből ma már túl sok is van.

Sajnos mára így az a helyzet állt elő, hogy az emberek a kijelentéseik szerint magukban szinte már minden jóváhagyták, hogy maguk, és az ideiglenes lakóhelyük, a Föld is, a jelenlegi nemsokára már igen rossznak is nevezhető léthelyzetbe illetve létállapotba jusson. Ez az emberi többség arra pedig még csak véletlenül sem gondol, hogy a gondolataival éppen, hogy maga tette ilyen rossz, ennyire zavarodott létállapotúvá magát, és a Földet is, éspedig konkrétan azzal, hogy a gondolatait, esetleg nem ezt mondva róluk is, mindig csak az önösség, az önzés és önérdek határozta, és határozza meg még ma is. Ez a hibás gondolkodás, és nem belegondolás is pedig leginkább a fejük fölé emelt kiváló vezetőiktől és egyéb más kiválóságaiktól lett szinte az egész emberiségnek is sajátja. (Vakok vezetik tehát a világtalanokat magukkal együtt a gödörbe bele, és ezt a félrevezetettek még el is fogadják.)

A legtöbb embernek a szellemi tudatlansága még tehát mindig a kedvére van. Valószínűleg azért is, mert az embernek a tudatlanságra is van szabad akarata, és e legtöbb ember él ezzel is, vagyis továbbra is tudatlan akar maradni, mert ez neki így jó, így van jól, és így marad hiteles is mind, amit nem valós szellemileg, azaz tárgyilag tud. Ilyen emberi körülmények között viszont a szellemileg tudó embernek (léleknek) itt a sötétség világában igen nehéz világító fáklyának lenni, vagyis az embertársait magának is lépten-nyomon nem elnyomni, hanem éppen, hogy azzal ellenkezőleg, őket mindig csak segíteni szellemileg megvilágosodni és épülni, bátorítani, az Igaz Istenre, és az Ő útjára, az Ő igaz valóságára rámutatni, hogy a lélektársai a neki k is igen fontos itteni szellemi lelki fejlődésük helyett nehogy csak véletlenül is visszafejlődésre jussanak, mintegy újra is elvesszenek, ne adj’ Isten végleg odavesszenek, ahonnét már nincsen tovább nekik.

Feladván már teljesen is a tárgyi énjét tudhatja csak a szellemi lélek teljesen is kifejezni (itt a mulandó valóságban a teljes egészével megnyilvánítani) magát

Az Istenéből való szellemi minőségű énünk (a szellemi lelki önazonosságunk) magát itt és most egy belőle való eredetre visszavezethető behatárolt, és véges fennmaradású önazonosságon, az egóján keresztül fejezi ki, akivel való meghasonulásával illetve azonosulásával viszont lehetővé teszi a számára, hogy az uralja őt, vagyis most ő engedelmeskedik neki majd mindenben, mert vele ért egyet szinte már mindenben. A vele való azonosulásával már tehát mindent úgy tesz meg, ahogyan azt a testével illetve testtudatával egységre lépett egója akarja. Így hárman alkotnak egy egységet, melynek a feje illetve fője így az ego lesz, a szellemi énünk pedig még a testnek is aláveti magát, vagyis Istentől elfordulva, és Őt a maga részéről el is elhagyva, már csak az egója, tárgyi elméje (testtudata), és teste megelégedettségét szolgálja. Saját akaratából kivonja tehát magát Isten engedelmes szolgálata alól, és ő is már csak azt akarja, amit az egója és teste akar, vagyis már csak anyagi vágyai, anyagi és energia kívánalmai lesznek neki is, azaz már csak anyagi megelégedettséget keres maga is, ahelyett, hogy Istent az ő Atyját tenné elégedetté minden cselekedetével megtestesülten is. (Ezzel válik tehát „paráznává” a szellemi lélek. Elpártol ugyanis Istentől, azaz maga is a „pártos ház” egészéhez tartozó egyéni „pártos házzá” lesz, vagyis a vele való paráználkodásával a tárgyi testtel lesz egy „házzá”, mely így nem tiszta „házban, azaz nem tiszta testben viszont Isten nem lakozhat benne.) A célunknak nekünk, szellemi (Istenéből való, azaz Isten-i) éneknek most tehát már inkább annak kellene lennie, hogy Isten segítő közreműködésével visszanyerjük ezt a valódi (Igaz Istenéből való) önazonosságunkat, és az egós testtudatunk fokozatos megtisztításával, majd pedig az egóval egyetemben megszüntetésével (a magunk Istenével egységben levő tudati teljességébe való visszaolvasztásával), már csak ezt a valódi, és így már újra teljes magunkat (a „valóságos embert”) fejezzük itt ki a megtestesült állapotában, és végül pedig, és szintén Isten segítségével már a velünk valóban egy és azonos szellemi minőségű, azaz tárgyszerűnek is csak látszó szellemi minőségű testünkkel is. (Erre a legutóbbira pedig ma még nekünk is szintén maximum negyven földi napig lehet esetleg majd lehetőségünk. Negyven nap elteltével még Jézus a Krisztus is elhagyta a „tiszta testében” /az Ővele egy és azonos teljességgel anyagtalan szellemi minőségű „testében”/ a földi valóságot.)

Az ember legnagyobb tettének itt tehát a tárgyi önmagától való eloldódásának illetve elszakadásának, és annak megtisztulásával párhuzamosan fokozatosan beálló halálának szemlélésének, és tudomásul is vételének (lényegében tehát az Istenével egységben lévő teljességébe minden hátramaradó nyom nélkül, és mindörökre visszaolvasztásának, ami tehát az annak „teljes feladása”, azaz „odaadása” vagy „visszaadása” Istennek), majd pedig az így már újra teljes egésszé lett maga itteni megnyilvánításának, azaz szellemi tudati teljességének itt is valóságossá tételének kellene lennie. Ezen valódi önazonosságunk, a szellemi önmagunk itteni megvalósításának (nyilvános jelenlétének) azonban a rá (valóságos magunkra) mintegy „felsőruhaként” felvett testi elménk belső fele, a pszichikai énünk áll leginkább ellene, vagyis végül már csak az ember érzelmi énjének is nevezhető pszichéje gátolja meg, hogy a valódi önazonosságunk maga is kifejeződhessen (megnyilvánulhasson) az anyagi valóságban akár már a teljességében is, de (az emberiség egykori „őrzőinek”-nek is elbotlása óta) természetesen már mindig csak az itteni arányoknak megfelelően. Az ember belső tárgyi énje mindig tehát csak arra törekszik, hogy a vele való meghasonulásunktól kezdődően magában, azaz a hatalmában tartson, hogy itt a külvilágban csak ő legyen az irányító mindenben. (Gyakran mondjuk is, hogy az embert az érzelmei irányítják avagy vezérlik.) Ezért pedig már az egész tárgyi elme célja az, hogy míg él, addig bennünket, szellemi éneket magában mintegy bilincsben tartson, azaz hogy változatlanul ő maradjon az úr fölöttünk. Ezért pedig mindarra sorra igyekszik rávenni bennünket, ami csakis eltávolítani fog attól, hogy korlátozásaink alól szabadulást keressünk. Az ego így küzd tehát a maga túléléséért, és ezért képes a legtöbb ember életében igen magas szintű, és igen széles kiterjedésű uralmat elérni és fenntartani. Képes magát ez érdekében még örök és végtelen nagy ürességként, és még azon túli  Istenként is feltüntetni, de főképpen az érzelmein keresztül igyekszik bennünket a hatalmában tartani. Úgy intézi tehát, hogy csak a tárgyi érzelmeket fogadjuk el, azok szerint, azoknak megfelelve éljünk, a tárgyiakon túli szellemi lelki érzékelésünkkel illetve érzelmeinkkel pedig egyáltalán ne törődjünk, egyáltalán ne foglalkozzunk. (Szinte valamennyi meditációs technikát használva hozzá meditáló ember simán bedől ennek az „istentapasztalásnak”, ennek az „élő csend”, vagy esetleg még „univerzumi egységtudat” tapasztalásnak, ettől maga is „tudatos teremtőnek” levén, és aztán el is kezdi haszonért tanítani a technikát, és a „tudatos teremtést” is. Ettől azonban még jóval „odébb” van, amit valójában az ilyen ember is így még mindig csak keres, és nem pedig meg is talált.)

Az ember hibája tehát az, hogy a valódi magát, a valóságos embert még változatlanul csak a behatárolt és ideiglenes fennmaradású önazonosságán, az itt „külsős” tapasztalónak létrehozott egóján keresztül akarja kifejezni, azaz nem a teljes és eredeti önmagát akarja itt megnyilvánítani, hanem ehelyett a valójában hamis önazonosságát igyekszik tökéletessé tenni, akivel ő meghasonulásban, vagy éppen már a vele való azonosulásnak is a folyamatában van. Pedig az utóbbi akár már a végeleges és valóságos halálát is jelenthetné, ha Isten ezt tétlenül hagyná, vagyis ha a kegyelmével és irgalmával nem sietne a segítségére.

Az Istenhez megtéretlen ember, az egoista, és testi érzékszervi érzelmei irányította ember szellemileg tehát halott, ami halál általánosságban azt jelenti, hogy az eredeti szellemi szabadságában igen erősen korlátozva van. (Bizony, a szellemi lélek még a teste érzelmei által is korlátozva van, melyekkel is tehát azonosulásban is van.) Az Istentől elkülönült illetve elszakadt szellemi tudatállapota miatt van korlátozva az ember, mind az Isten jelenlétében létező eredeti korlátlan szabadságában, mind pedig a teremtő képességében, de egyéb más szellemi, azaz isteni képességeiben is.

Azért is meg kellene térnünk már itt Istenhez, mert a szellemi szabadságát az Istenhez való valóságos megtérésével Istentől visszanyert embert többé már nem tudhatja manipulálni a magát elitnek nevező emberi hatalom, nem tudhatja manipulálni a tömegtudat, de még a tulajdon egója sem, és Istentől védettséget kap a káros (benne romlást eredményező) szellemi befolyásolásokkal szemben is, melyek is ma már leginkább a testi érzelmeken, különösen a félelemérzeten keresztül igyekeznek az emberre hatni. Mindezt a védettséget is pedig Jézus példázta le nekünk, amivel Ő be is bizonyította, hogy az ember igenis képes túllépni a tárgyi testi mivolton (az egész tárgyi testi rendszeren), és az őt szintén korlátozó egész anyagi valóságon is, és visszanyerni az igazi szabadságát Istenben és Istennel, azaz képes Istennel örök jelleggel is együtt élni, és mindent már csak az Ő megelégedettségére tenni, vagyis Ővele mindig és mindenben, és mindenhol is, egy akaraton, és egységben is lenni. Istennel „járni” is pedig annyit jelent, hogy már mindig csak az Igazságban lenni, Istennel egységben élni, és így már csak Őszerinte élve Ővele mindig, és minden körülmények között együtt is lenni, még tehát így, azaz magára most éppen a legsúlyosabb (legsűrűbb szövésű), és emiatt is látható fizikai testet felöltött öntudatos szellemi lelkeként, vagyis Istennek ideiglenesen a Földön is élő szellemi lelki személyiségeként is.

A lélek tudata az egész emberi testet átjárja, és át is hatja magával. A léleknek ez a szintén szellemi minőségű tudata pedig természetesen a lélekkel együtt az emberi test szíve tájékánál koncentrálódik, vagyis a testnek szív és vérér-rendszerével tekinthető párhuzamos létezésűnek úgy, hogy a lélek-tudat(a) a testi vérrendszer révén terjed szét az egész testben, míg a léleknek abból lett tárgyi tudata az emberi test fej részében, mintegy az agyvízben benne levő agy központtal egyező központi elhelyezkedésű, és ez az anyagtudat avagy testtudat pedig az emberi test nyirokrendszerén keresztül terjed ki, azaz hatja át magával szintén az egész testet, és szintén mintegy folyadékszerűen, ahogyan ezt e két „színes víz” tárgyi gyakorlatilag mutatja nekünk. Nem véletlenül áll tehát a testi vér (vörös) és nyirokrendszer (fehér) igen szoros kapcsolatban egymással. A nyirok a vérből származik, vagyis az ember tárgyi tudata a szellemi tudatából származik, annak mintegy tehát a „más” minőséggé lett le-ágazásaként képzelhető el.

Csak a világnak már meghalt ember tudhat azonban kiemelkedni az előbbi egymástól elválasztott színes vizekből is álló víztestéből, és a szintén vízzel illetve tengerrel jelképezett világi emberek köréből is, majd pedig ebben az emelkedett létállapotban folyamatosan megmaradva már az egész tárgyi világ fölé is felülemelkedni, és ezzel Krisztussal a Megváltó Istennel együtt élni Krisztusnak isteni életével, és így már a Mindenható Istennel is újra tökéletes egységben lenni, és természetesen Ővele együtt élni is.

A szellemi lelki személyiségünket Krisztus teljesen áthatva Magával leszünk tehát Krisztusi lelkek, Krisztus Istenével egyező szellemisége lelkei, vagyis végül is újra Istennek lelkei az Ővele tökéletes egységben élő Krisztusban. Krisztus, ha ezt esetünkben még nem tette volna meg, valóban víz és vér által fog tehát „belénk jönni”, és bennünket áthatni az Istennel tökéletes egységben élő Teljes Magával, ha mi magunk is ezt akarjuk, magunk is ezen vagyunk.

A magunk részéről is tehát mindig azon kell lennünk, mint itt Jézus a Krisztus mindig is volt. Nevezetesen azon, hogy Isten a Teljesség megnyilvánuljon bennünk, vagyis hogy embertársaink is észlelhessék, hogy Isten a Teljességével bennünk lakozik. Az embernek pedig ehhez addig kell befelé haladnia magában, míg maga nem jön szembe vele a teljes magával, a teljes egész isteni mivoltával, mert akkor azzal már maga Isten is jön elibe, hogy a Fia által őt is hazahozathassa Magához az örökkévalóságába.

Gondolati, érzelmi, és a legalább ilyen fontos akarati egységre kell azonban először is eljutnia az embernek Istennel a Szellem és Lélekkel, legismertebb nevén: Szeretettel. Ha pedig erre Isten és Fia segítségével eljutunk, akkor akár észlelhetjük is, hogy nekünk, Isten hasonlatossága emberi lelkeknek minden gondolatunk, érzésünk, illetve érzelmünk is úgy hat, mint Istennek az építő (alkotó) illetve megvalósító ereje.

A jelen mulandó világban, és annak minden dolgában is észlelnünk kell tudnunk azt az Erőt, ami azt létrehozta és fejlesztette, és a végét is okozza, mert ugyanez az Erő léteztet és éltet bennünket is. Csak így juthatunk ugyanis el odáig, hogy nem tárgyi minőségeket is érzékeljünk, azaz végül tárgyi érzékszervek nélkül „megérezzük” (szellemi érzelmileg érzékeljük) is Magát ezt az egész keletkezést és elmúlást is létrehozó felülmúlhatatlan erősségű Erőt, a bennünket is Teremtőt. Mindig azonban csak megfelelő valóságos lelki érzékenységgel lehetünk képesek észlelni is a Léleknek, azaz Istennek a hozzánk, emberekhez is szakadatlanul szóló beszédét is. Az ember részéről pedig mindig is az igaz egyetértést hozó, isteni szeretettel és szintén szellemi (isteni) értelemmel teli beszéd a helyén való beszéd. Az embernek ugyanakkor soha nem a vele szerezhető anyagi haszonért kellene cselekednie, hanem egyszerűen csak cselekedni szeretni kellene neki, mint azt is Istentől láthatja. Az itteni életünk minden pillanatát is csak hasznos, másoknak mindig csak javára levő cselekedeteinkkel szentelhetjük meg, éspedig azokat mindig elsősorban Istennek ajánlván és tevén is. A beszédünkkel és cselekedeteinkkel is a színtiszta és teljes Lét és Élet szeretetét kellene gyakorolnunk, és nem pedig a mulandó tárgyaknak, testeknek szeretetét, mint azt sajnos még most is tesszük, mikor már egyre a több a tudásunk Istenről is.

A földi életünk is azért van, hogy Isten oldalán magunk is magunkon dolgozzunk az örök fejlődésünk, növekedésünk érdekében, vagyis, hogy isteni szeretetben és isteni értelemben egyre többek, egyre tökéletesebbek legyünk, azaz egyre jobb, Istenre tehát mind inkább hasonlító szerető lényei legyünk Istennek, és, hogy ezt minden létkörülmények között kifejezni, azaz még tárgyi gyakorlatilag is megnyilvánítani is tudjuk. Itt a Földön is mindenki az örök lehetőségű fejlődése egy szakaszában van, és mindenkinek vágynia is kellene erre a fejlődésére. Sok embernek azonban sokáig is eltarthat, míg rátalál a hazavezető útra, és el is kezd azon járni.

A magunkban lévő Isten létezésére azonban magunknak kell rájönnünk, és onnantól fogva már csak az Ő Igazságát és igazságait kell elfogadnunk a mi igazságunkként is, és már csak ebben az egy Igazságunkban kell hinnünk és bíznunk, még akkor is, ha az egész világ azt mondja róla, hogy az a hamis, és az igazságai sem igazak. A világgal és igazságaival nem törődve ezután pedig már csak az Igaz Isten kizárólagos vezetésére is rá kell bíznunk magunkat. Mindig is azonban csak Isten vezetését kell kérnünk, nem emberi vezetőket kell Őhelyette erre is keresnünk.

Isten a Szeretet és Élet folyamatos kommunikációs kapcsolatban van velünk (még az álmaink által is beszél velünk), csak mi lelkei túlságosan elfoglaltak vagyunk a világi dolgainkkal, hogy ezt észrevegyük, vagyis hogy akár csak részleteiben is észlelhessük, amit közvetlenül velünk közöl. Ő tehát mindig a közvetlen közelünkben van, mi viszont még mindig igen távol vagyunk Őtőle. Igazán ugyanis még mindig nem hisszük Őt, még mindig nem bízunk Őbenne. Még mindig magunkban vagy másokban hiszünk, magunkban vagy másokban bízunk. (A tárgyi tudatos tárgyi elménk viszont nem hallhatja Istent, tudomása viszont az Ő nekünk, lelkeknek mondottakról a révünkön már lehet neki is.

A léleknek itt a földön élve is mindig tudatos jelenléttel kellene lennie, vagyis a léleknek az éber jelenlétét itt is állandóan kifejezésre kellene juttatnia. A szüntelenül ragyogó isteni jelenlétével kellene az embernek itt élvén is egyszerre a szellemi és tárgyi világ felé is lennie, vagyis itt élvén is soha nem elfeledkezvén az Isteni természetéről, már inkább csak azzal kellene élnie. Szándékainknak, gondolatainknak, szavainknak, és cselekedeteinknek is mind isteni szeretettel áthatottaknak kellene lenniük. A folyamatos éberségünk azért lenne fontos, mert az nem fogja majd engedi a figyelmünket lankadni abban, hogy minden itteni cselekedetünket is az isteni szeretetünkkel hassunk át.

Az ember minél inkább a teljes magát tudja adni, és oda is adja minden szeretetét a másikának, a benne így keletkezett űrt Isten is egyre inkább betölti a Teljes Magával, és így lesz az ember maga is elfogyhatatlan szeretet. A többi embert a magunk kiterjesztésének tekintsük, és már csak ezért is úgy szeressük őket, mint magunkat, és vegyük úgy, hogy amit neki vagy velük teszünk, azt mind magunkkal tesszük. Amint pedig már meg is értjük, hogy valósággal nincsenek „mások”, a másik is ugyanaz az ember, mint mi vagyunk, és ezért eszerint teszünk is (amit neki vagy vele teszünk, azt mind magunkkal tesszük), akkor már járjuk a hazafelé vezető utat, és haza is fogunk érni a Teremtőnkhöz.

A gyermeki tisztaságú, és teljességgel „önén” (magunk „szülte” tárgyi elme és én) nélküli  (önfeledt) lelki tudatosság valóságunkhoz lenne szükséges először is visszatalálnunk, hogy aztán magát Istent is ugyanebben a magunkban megtalálhassuk, és Őt így mintegy már újra is teljesen is megismerhessük, csak most mintegy innét a tárgyi valóságból kiindultan, vagyis egy eredeti nézőpontunktól teljesen is más nézőpontból is. 

A színtiszta Lét és Élet egész Teljessége tagjaként kellene tehát ismernünk magunkat itt élvén is. Mindig elsősorban ugyanis szellemi lények vagyunk, akik az élve létezésünkhöz különféle más mint az eredeti testeket (lét- és életformákat) vehetnek igénybe, azaz ölthetnek magukra („felsőruhaként”) a szintén különféle létrendszereiben Istennek, Aki tehát a Lét és Élet és a Szeretet is.

Az előbbiek alapján pedig remélhetőleg már meg lehet érteni is, hogy emberi oldalról a valóságos „mennyek kapuja” az ember saját, Krisztus a Megváltó Istennek szintén nevezhető által megtisztított, és ezért Istennel és Ővele mintegy már újra is egységbe került szellemi tudati teljessége. A „mennyek ajtaját” (szentségbe nyíló „ajtót”) azonban mindig is csak maga Krisztus Jézus, az Atyával és Szent Lelkével egylényegű, vagyis a Szellem és Lélek Istennel abszolút egységben levő Fiú jelenti. Az ember Isten-gyermekségének illetve Isten-fiaságának már mintegy újból is történő megvalósulása, azaz maga a Jézus által lepéldázott Isten-hasonlatos „ember”, vagyis maga a tiszta és teljes emberi lélek tehát a „kulcs” a ”mennyek ajtajához”, az Isten országába nyíló „Ajtóhoz”, vagyis Jézushoz a Krisztushoz, Aki az „oda” bejutást a fiúságot itt megkapott (itt „újjászült”) embernek már nem is csak lehetővé teszi, hanem egyben biztosítja is. Maga a tiszta és teljes egész isteni lélek tehát a „kulcs”, és bizony „csak” ezt a „kulcsot” adta oda Jézus Péternek, ahogyan Júdás kivételével a többi tanítványának is, vagyis akiket is mind a teljes egészükkel is megtisztított, hogy ők Őrajta, mint mennybe nyíló „Ajtón” keresztül aztán már visszakerülhessenek az eredetük igaz valóságába, Istennek a „jobbjára”.

A csak a tévhitük szerint Istentől külön élő Isten gyermekek

Az embernek nevezett lélek, ha úgy tudja, vagy csak hiszi is úgy, valósággal akkor sincsen elválasztva Istentől, ahogyan az érzékelhető élet teljessége, de annak legparányibb része sincsen elválasztva Istentől, mert akkor sem ez az élet, sem pedig az ember, mint maga is élő, nem létezne, és még csak nem is létezhetne. Az embernek (léleknek) a Krisztus életét (a közvetlen isteni életet) előbb vagy utóbb tehát mindenképpen el kell fogadnia Krisztusnak elfogadásával és magába gyakorlatilag is beengedésével, és az attól fogva már csak Krisztus szerinti és általi élésével, ha igazán az örök életet szeretné az itt a tárgyi személyében jelenlévő magának is. A léleknek valójában tehát nincsen más választása, mint Krisztust magán keresztül megvalósítani (mert azzal Istennek itteni megvalósítása is megtörténik), vagy pedig mindörökre elveszni, azaz a mulandóságnak örökös tagjává lenni, és nem pedig Isten örökös (szintén örök-állandó fennmaradású) szellemi lelkének, aki Istennel Jézushoz hasonlóan örök, és általa megbonthatatlan egységben van, és magával az Istennel tökéletes egységben élő Jézussal a Krisztussal is egységben van. A jelen helyzet azonban egyenlőre még az, hogy Krisztus az Istennel való tökéletes egysége révén minden emberben Maga is benne él (az Őneki is magunkba befogadása csak szimbolikus jellegű lehet, valójában az Ő részünkről elfogadásáról illetve elismeréséről van szó), csakhogy a legtöbb ember Őt még mindig elutasítja magától, vagy pedig továbbra sem engedi Őt cselekedni magában, mert magát a testi mivoltával meghasonulván még mindig Isten és Krisztusa elé helyezi, még ha ezt nem is úgy mondja vagy hiszi, akkor is. Ez tehát az ilyen emberek (lelkek) esetében egyszerűen csak változatlanul megmaradó tudatlanság és engedetlenség, amit kifejezhetjük úgy is, hogy Istennel szemben még mindig létező lázadás avagy ellenállás, azaz valóságos avagy igaz lényegi vonatkozásban is elkülönülés Istentől. Mindig elsősorban maga tehát az ember akadályozza meg magának, hogy emberfiából újra Isten gyermekévé illetve fiává is válhasson az Isten akarata szerint. Pedig ha ez az át-, lényegében azonban visszaváltozás vele, Isten soha nem nélkülözhető segítségével már itt a földi élete során megtörténne, akkor attól fogva maga is már csak tiszta szellemi (isteni) lelki és teljes életet élne a jelen anyagi körülmények között, illetve ellenére is, vagyis ő Istennel ismét tökéletes egységbe kerülvén maga is megtehetné itt ugyanazt, amire az Isten képes, ahogyan ezt az Élet Teljességének is Isten után szintén nevezhető Jézus a Krisztus be is mutatta nekünk. Az emberek fiai mára azonban ehelyett olyan mélyre süllyedtek, hogy az életminőségük az állati szint alá került. Ha ugyanis az emberrel egynek is tartható emberi gondolkodást nem a bennünk lévő Krisztus vezeti illetve irányítja, akkor az egyre negatívabb irányt fog felvenni, vagyis azzal az ember alacsonyabb fokra fog kerülni, mint a vadállat, mely már igen alantas fokot a Bibliában a „fenevad” kifejezés jelképez. Ilyenkor tehát hiába van meg az embernek a mérhetetlen nagy tárgyi műveltsége, és az azzal elért technikai fejlettsége, a tárgyi (az őszerinte helyes) életfelfogása, azaz a magával az anyagi élettel kapcsolatos gondolkodása, és az abból következő cselekedetei, az élete semmiben sem fog különbözni a még egymást is legyilkoló fenevadakétól. Isten a Szeretet szemében ugyanis bármivel és bármiben is a másik rovására élni, vagy a másik kárára jól élni, de a másik életidejének bármilyen ártalommal, bántalmazással is történő megrövidítése is gyilkolásnak minősül, mely leöldöklés, és legyilkolás is tehát a vadállatok illetve fenevadak jellemző tulajdonsága és tevékenysége, és nem pedig a Szeretet Istennek emberéé, aki az Ő hasonlatosságára lett teremtve.

Már tehát pusztán csak gondolatban is a bennünk lévő, Istent mint Szeretetet és Élet Teljességét magán keresztül megnyilvánító Krisztushoz kellene felemelkednünk, hogy azokat is már csak Ő irányítsa, mert akkor a cselekedeteink sem lesznek mások, mint isteniek, azaz már tisztán csak szellemi és lelkiek, még bizony az itteni (anyagi) körülmények ellenére is. Az ember lényegében tehát így tudja Krisztust magán keresztül kinyilatkoztatni, vagyis Őt és Őáltala pedig már magát az Istent is magában, és magán mintegy keresztüljövően is, a másik emberekkel szellemileg megláttatni, megnyilvánítani már pusztán a cselekedetei alapján illetve révén is. Itt a Földön is pedig ennél nagyobb és nagyszerűbb élmény nem is érheti az embert, vagyis ehhez az Isten-láttatáshoz, és közvetlenül Istenhez tartozáshoz képest még az egész tárgyi világ anyagi értelemben vett egyszemélyi birtoklása is semmit jelent. A gondolkodásunkat is tökéletes szinkronba kell tehát hoznunk Annak gondolkodásával, Aki sok minden „más” (szellemi) mellett Magában az egész anyagi valóságot az alapjaiban létrehozta, mozgatja illetve élteti, irányítja is, és bizony fel is tudja minden korábbi létezésére utaló nyom vagy maradvány nélkül oszlatni akkor, amikor csak akarja, akár még a teljes egészében is. Az Isten magunkon keresztüli itteni megnyilvánítása számunkra tehát azért is fontos, mert az Atya tökéletességét kifejezésre juttatni jelenti ugyanis a magunk újra meglevő tökéletességét is.

Valójában tehát a tudatunkkal egyetemben folyton csak a tárgyi valóságra fókuszálással lesz „veszett”, illetve veszik el a valódi „fajtudatunk”, az „árja-tudatunk” (a Legnemesebbtől, a vakítóan „Fehértől”, a Legtisztábbnak és Leghatalmasabbnak is nevezhető Istentől a Szellem és Lélektől való származásunk), vagyis annak tiszta tudása, hogy nem a testnek fiai, hanem mindnyájan az egyszerűen csak Szellemnek is nevezhető Istennek fiai vagyunk, és lépett illetve lép az Istennel való egységünk tudata helyébe az Istentől elkülönülten élésünk tudata, mely tárgyi tudattal vagyunk meghasonulásban, az Istennel való egységünk tudata, illetve annak itt  a jelen körülmények között is nyilvánvalóvá tétele, azaz kinyilvánítása helyett. Csakis tehát a tévhiteink révén fenntartott tudatlanságunknak és engedetlenségünknek köszönhetően érezzük és tudjuk magunkat Istennel nem együtt élő embereknek, vagyis gondoljuk magunkat inkább testi emberek test-fiainak (testi illetve formai leszármazottaknak), és nem pedig Isten a Szellem lélek-fiainak, azaz a Valóságos Isten „embernek” elnevezett gyermekeinek.

Az Élet (Isten) titka lényegében tehát az, hogy Ő minden emberben, de magában az egész emberiségben is, az Ő egész Önmagát, a teljes egész, és egyedül igazán valóságos Lényeg mivoltát akarja, és ki is fogja fejezni. Krisztus révén ugyanis az „ember” a valójával (valóságos lényegével) testben megnyilatkozott Isten-gyermeke lett, akiben a csak Isten által megbontható egységük révén maga az Atya is kifejeződésre jut, amennyiben az Ő „gyermeke” újra minden körülmények között tökéletesen egy akaraton lesz, vagy pedig mindig is egy akaraton is maradt Ővele, mint ahogyan ezzel Jézus számunkra példaképpen, de anélkül is mindörökké van. Csakis tehát a nem csak Istenre és Fiára, Jézusra a Krisztusra hallgatva beszerzett és elsajátított tévhiteink alapján tudjuk és érezzük magunkat Istentől külön élő embereknek, és nem pedig Isten vele együtt élő gyermekeinek illetve fiainak, akikben az Ővele való tökéletes egységük révén maga az Atya is kifejeződésre juthat az akarata szerint.