Isten a szellemi minőségű „edényének”, vagyis az Őt a Teljes Egészével a maga arányában megnyilvánítani hivatott formájának (képmásának) is teremtett, „élő léleknek”  (élő szellemi, azaz isteni életszemélyiségnek) is nevezhető ember a maga részéről még mindig nem arra törekszik, hogy az előbbi magával Istent megnyilvánításhoz Istennel legyen már mintegy újra is teljesen eltelve, hanem Őhelyette továbbra is az anyaggal és energiával akar tele lenni teljesen is, vagyis az egész teljességével is tárgyi tudat akar lenni.

Az Istent valamilyen szinten Őtőle már ismerő emberek nem a saját tudásukat adják tovább, hanem a jelenlegi tisztaságuk, illetve lelki fejlettségük lehetővé teszi, hogy Isten tudása rajuk, mint szószólóin, vagy írnokain keresztül áramolhasson mások felé is. Isten így adta az alábbiakat is tudtunkra a „tudós” tévtanítók tevékenységeiről is isteni értelemmel tudó egyszerű embereken keresztül, akik ellentétben ezekkel a következtetéseikkel okoskodó tudósokkal „tudó”knak nevezhetők.

Sajnos az ember, ha mondja is, még mindig nem akar még csak Krisztusé sem lenni, pedig Ővele már újra Istennek lelkévé lehetne

Most a földi és kozmikus értelem emberei (az „univerzum” isten hívei) megpróbálják meggyengíteni az emberek valóságos szellemi előrehaladását, vagyis az ember valóságos szellem és lélek mivolta eddigi itteni fejlődése béli eredményeit végül már lenullázni is

Mostanra már a médiákban is világosan megfigyelhető, hogy a mai korban már nem is csak az elvilágiasodott vallások a maguk önjelölt vallási és szellemi vezetőikkel, hanem már a tudós asztrológusok, mágusok, táltosok, jósok, boszorkányok, auralátók, és a szó szerint „mást” (mint a valósággal igazat) ”tisztán” látók, tudók, és érzők, csakra reparálók, lélek, szellem, és természet gyógyászok, „energetizálók”, test-szellem-lélek „kiegyensúlyozottságot”, harmóniát teremtők, „tudatos teremtők”, és egyéb más magukat ezoterikusnak vagy exoterikusnak valló tudós emberek leginkább súlyos pénzekért árulják a képességeiket, és a különféle értelmezéseiket a szellemi és lelki tudásra vonatkozóan, de akár csak a testi életvitellel és viselkedéssel kapcsolatban is. Sokan közülük pedig a tárgyi tudós emberekkel egyetemben a teljes igazságra vonatkozólag is, már nem is csak kész elképzelésekkel, hanem már tökéletes ismeretekkel, azaz „kétségbevonhatatlanul” helyes és teljes tudással is rendelkeznek, amit persze szintén jó pénzért árulnak a többi embernek. Ahelyett azonban, hogy a jelen természet tudósaival karöltve valóban feltárnák, maguk is csak egyre inkább csak elhomályosítani, elködösíteni igyekeznek a valóságos lényeget a tulajdon és érdekcsoporti hasznuk előtérbe helyezése érdekében. Ezek a valójában pénzsóvár, anyagimádó, önimádó, önző és képmutató emberek ahelyett tehát, hogy minden embert a valóságos Isten-tudat mivoltukra, és révén egyenesen az egyetlen Igaz Istenhez és Fiához vezetnének, éspedig teljesen ingyen, egyre inkább csak eltávolítják, de legalábbis távol tartják őket Tőlük, és így az igaz és teljes ismeretüktől is, miközben még nem is csak anyagilag fejik meg az áldozataikat, hanem még szellemileg is nyomorékokká, bénákká, de legalábbis e legfontosabb vonatkozásokban is „csóró szegényekké”, füldugós süketekké, és szemellenzős vakokká teszik őket. Már valamivel több mint kétezer éve is az ilyen emberek miatt kellett a Valóságos Istennek, mint az Isteni Önmaga leghitelesebb személyes képviselőjének, Krisztus Jézusnak a képében „alászállnia”, hogy az adott korban és körülmények között, közérthető nyelven szóban, azaz itt használatos szavakkal is megismertesse velünk a Magáról és az Ő szellemi-lelki valóságáról szóló teljes igazságot. Isten Jézusban leszállt tehát közénk, és emberré lett, hogy ezúttal e módon keltsen újra életre bennünket, az Isten-tudat (az Isten szemében halottnak bizonyult isteni lélek, avagy „élő lélek”) mivoltunkat, mégpedig amellett, hogy továbbra is meghagyta a szabad választásunk lehetőségét.

Igen nagyon sajnálatos tehát, hogy még a mai korban is szinte mindenki csakis a saját hasznát keresi, és nem pedig egyedül már csak a valóságos Krisztus Jézusét, vagyis a Szellem és Lélek abszolút Egységét jelentő „Isten” hasonlatosságára fel- és előállított (megteremtett) szellemi (isteni) lélek mivoltunkat Jézus korában egyben már megváltani is jött Istenét. Még ma is ugyanis majd mindenki csak a maga szilárd testi, újabban meg energiatesti erejében és egyéb képességeiben, különösen a szintén csak tárgyi eredetűnek tartott, szellemi képességnek csak nevezett eszében, vagy másik emberekében bízik, és nem pedig már csak Istenben és Fiában bízva valóságos lélekként szolgál Istennek, és Istent követően pedig a lélektársainak is. Aki pedig valamit is tud az isteni lélekről, a lelki életről, a lelki valóságról, és azok Teremtőjéről, Istenről, az a tudásával, valamint azzal együtt, vagy nélküle, de szintén egyenesen az Istentől, vagy a nem is Őtőle kapott képességével is, a hozzá hasonló képességű és tudású emberrel is versengve máris igyekszik ezekből magának (és esetleg még szűkebb „családjának”) minél nagyobb anyagi hasznot húzni, azaz minél nagyobb ismertséget, hírnevet, hatalmat, gazdagságot, kényelmet és biztonságot teremteni. Ezekről az emberekről azonban igen könnyen megfigyelhető, hogy ők ugyan folyton azt hangoztatják, hogy teljesen önzetlenül segítenek az embertársaikon, de mivel a szolgálataikat nem pusztán csak, és nem is igaz szeretetből, hanem jóval inkább pénzbeli ellenszolgáltatás fejében végzik, valójában ők is mindig is csak a többi ember rovására, a többi ember kárára élnek jobb, vagy igen jó anyagi színvonalon, ahogyan azt a „világ kalmárjai”, a pénzzel kereskedők, illetve az árucikkekkel kereskedők is teszik. Nem véletlenül fontos tehát ezekre az emberekre felfigyelni, és figyelmeztetni a többi embert, hogy nehogy véletlenül is bedőljenek a hamisságuknak illetve hazugságaiknak, amiket isteni igazságokat felhasználván hozzá adnak el isteni igazságokként. Pontosan ugyanis ők azok az önjelölt „(szak-)emberek”, akiktől már valóban „ódzkódnia” (már végleg is eloldódnia) kellene az Igaz Istenben még őszintén hívő embernek, ha igazán el akar jutni, igazán vissza akar kerülni a lelki életbe, Isten örök lelki valóságába, ahonnét kiindult.

Ha tehát mi lelkek vissza akarunk kerülni az eredetünk igaz valóságába, az igazi „anyánk méhébe” akkor legelőször is egy új „hiszekeggyet” kell magunknak megfogalmaznunk, és meg is tanulnunk, melynek az előbbi csaló és hamis emberek miatt valahogyan így kellene kezdődnie:

Soha ne higgyünk, és még csak ne is bízzunk a magukat pénzért kellető, és így már ordítóan is hamis vallásokban, hitszervezetekben, szellemi, lelki, „spirituális” vezetőkben, jósokban, jövendőmondókban, kártyavetőkben, halottidézőkben, médiumokban, mágusokban, táltosokban, boszorkányokban, lélek- és szellemgyógyítókban, auralátókban, csakra reparáló, csakra kerekeket tuningoló mesterekben, tudós asztrológusokban, és hasonló más tudós (pl. angyal-tudós, felemelkedett mesterek tudósa, „spiritualitás” tudósa „spirituális tanító”) emberekben, akik is tehát mind komoly, és igen komoly pénzekért szolgáltatják a tudásukat illetve képességeiket az embertársaiknak, mint ezt a mai korban az embereket a Legfontosabbat, a Valóságos Lényeget illetően szintén csak félrevezető tárgyi tudós emberek is teszik. A még ha csak kicsiben is, de pénzért, pénzadományért üzletelőkkel is tehát semmiképpen ne kezdjünk, ha a valós teljes igazságot valóban szeretnénk tudni (ismerni), hanem egyenesen forduljunk a Valóságos Istenhez és Fiához ezért is! Náluknál hitelesebb tanítókra úgysem találhatunk a teljes ismeretük vonatkozásában sem.

Inkább higgyünk tehát a Valóságos Istenben, az Igaz Istenben, és az Ő Fiában, valamint Istennek tiszta lelkeit egyetlen egységbe magába összefoglaló Lelkében, a Szent Lélek Istenben, Isten Ővele egy legtisztább értelméből való értelmes, és ezért „Szellem-i” Tudatában Istennek, vagyis végül is Isten Ővele abszolút egységet képező, Őt a szintén teljes magával szellemi minőségileg megnyilvánító Tudatában, mely szintén makulátlan tisztaságú Lélek a mi vétkeink illetve hibáink megbocsátását, az Övéhez hasonló szellemi „testben” való „feltámadást”, vagyis örök életre kelést az Atya-Istennel és Vele is tökéletes egységben levő, és ezért itt „Jézus” nevet kapott fiának, annak maga részéről (is) önként való feláldozása révén kieszközölte az Atya-Istennél, a legfelsőbb teremtő Hatalomnál.

Higgyük továbbá, hogy ez a Jézus a Krisztus által „Vigasztalónak” is nevezett Szent Lélek, az Igazságnak Lelke, el is fog értünk, gyermekeiért, fiaiért jönni, az isteni értelme által meg fog bennünket a vétkeinktől és hibáinktól tisztítani, el fog bennünket vezetni Isten teljes igazságára, és hogy ezáltal meg is fog bennünket szabadítani, azaz vissza fog minket is vinni az eredetünk igaz valóságába, a lelki életbe, az örök életbe.

Ezt az előbbi új „hiszekeggyet” minden Istent és Fiát komolyan kereső embernek leginkább tehát azért kellene sürgősen megtanulnia, mert most a földi és kozmikus értelem emberei (az „univerzum” isten nyakas hívei) megpróbálják meggyengíteni az emberek valóságos szellemi előrehaladását, a valóságos szellem és lélek mivoltuknak eddigi fejlődése béli eredményeit, vagyis arra törekszenek, hogy a szellemi lelki társaikat magukkal együtt továbbra itt tartsák a tárgyi valóság egészében, mert ez az ő hamis istenüknek, a világ jelenlegi fejedelmének az érdeke, és ez van nekik is a hasznukra és előnyükre. Továbbra is hatalmaskodhatnak ugyanis a szelleminek csak nevezett tárgyi tudásukkal és képességeikkel a náluk fejletlenebb lelkek fölött, és ráadásul ebből még anyagi hasznot is húzhatnak, ahelyett tehát, hogy az igaz Jézus példájára valóságos alázattal és ingyen segítenék őket a szellemi lelki fejlődésükben, hogy végre már ők is végleg megszabadulhassanak a „kettős bilincsüktől” (a fizikai testük egész rendszerének, és az egész tárgyi valóságnak, az „univerzumnak” képletes fogságából).

Kár azonban ezekért a hitető lelkekért is, mert Isten kegyelme természetesen őrájuk nézve is érvényes, amit is így, az előbbiek szerint, sajnos az Igaz Istennel egyetemben ők is, mint az istentelenek, csak elvetnek, elutasítanak maguktól, gondolván, hogy jó lesz nekik az Igaz Istené helyett a maguk „energia-mennyországa”, az „univerzum” mennyország a kézzelfogható arany utcácskáival, és ezüst, meg arany palotáival, ahová ők az energiatestükben már el is, és be is jutottak jelen testben élvén is a „szeretetenergiájuknak” (a tettetett szeretetüknek) kivétel nélkül mindenkinek önzetlenül osztogatása eredményeképpen. A baj tehát az ezekkel az emberekkel, hogy ők még mindig csak „tudósok” (tárgyi értelemmel okoskodók), és nem pedig egyenesen az Igaz Istentől és Fiától „tudók”, amit is ők hamisan mondanak a szájukkal, hogy a tudásuk hitelesnek tűnjön az általuk megtévesztett embertársaik szemében. Akadnak azonban közöttük olyan szellemi tudósok is, akik nem tudatosan végzik a megtévesztő munkájukat, és ezért ők a többinél nagyobb reménnyel lehetnek afelől, hogy a valóságos Isten végül mégiscsak meg fog kegyelmezni nekik is.  Ehhez azonban először is a nekünk az Isten kegyelmét és irgalmát is megtestesítő igaz Krisztushoz kellene fordulniuk, és bocsánatot kérve érte meg kellene bánniuk a „más istennek” munkálkodásukat, az addigi „idegen istennek” szolgálatukat. Másképpen ugyanis ők sem lehetnek valós szellemit tudó emberek, vagyis élő lelkei a Valóságos Istennek, akik Őt és Fiát Őtőlük ismerik teljesen is.

Az egyedül jó Szeretet és Élet végtelenül jó hozzánk (is), és ezt ma már igazán még csak észre sem vesszük

Az egyszerre személyes és személytelen, színtiszta avagy makulátlanul tiszta, és a tisztán szellemi minősége, de akár csak a szintén abszolútnak mondható elsődlegessége végett is elmúlhatatlan (időtlen, azaz örök) létezésű Szeretet mivoltával egyben „Lét és Életnek”, de egyszerűen csak „Életnek” is nevezhető Isten soha senkinek nem akarja a kárát, viszont az anyagba (mulandó minőségbe) süllyedt emberi lélek (a személyes Életből való élet-személyiség) ezt még mindig nem így látja. Pedig ezzel, hogy a Szeretet és Életével nem egyező akarattal van, éppen, hogy maga ítéli magát az eredetinél egyre alacsonyabb, illetve egyre alantasabb létállapotba avagy léthelyzetbe.

Az Örök, elmúlhatatlan, és változatlan Isten olyan végtelenül jó hozzánk, emberekhez, hogy velünk még az Ő számára is a legfontosabbnak bizonyuló, mindig csak önzetlenül szerető teljes egész Önmagavalóját, a személyes Szeretet mivoltát, az abszolút Személyét is megosztja. Innét van tehát, hogy a mi szellemi, azaz isteni minőségű lelki személyiségünk  is örök létezési lehetőséggel bír, amennyiben persze ezt mi magunk is így akarjuk, vagyis, ha még ebben is egy akaraton vagyunk, és állandóan egyező akarattal is maradunk Istennel, és Istenben benne is maradunk, mivelhogy minden (szellemi, lelki, és testi, azaz formai) értelemben véve Őbelőle valók vagyunk, és ezért mindig is Őbenne maradunk, még bizony akkor is, ha önakaratból az Ő Ővele szintén egy, és így szintén leghatalmasabbnak, és végtelen nagynak is nevezhető lét-és élet körébe (az egész Teljességébe) szintén belefoglalt, szintén teremtett külső világaiba, a mulandó valósága egészébe kerülünk, vagy ide éppen Őáltala vagyunk küldve valamiféle megbízatással, vagy pedig az addigi tetteink (cselekedeteink) eredményeképpen.

Ez a lényeg mivoltát illetően Istené hasonlatosságára létező és élő, szellemi, azaz isteni szeretet és értelem abszolút egységéből álló, „isteni természetnek” is nevezhető isteni önmagavaló (személyiség) tehát nekünk is az igazi „szívünk” (lényegi központunk), mely valójában mindig Istennél, illetve Istenben van. A valóságos lényegével, vagyis a szerető szellemi értelme, és a belőle származó szintén szerető tudata tudatos egységével, az értelmes szellemi tudati (lelki) „szikrájával”, minden ember tehát magáéval az Istenével egyazon minőség, amit itt Istennel „egylényegűségnek” is kifejezhetünk.

Az előbb leírt valósággal „tiszta” (isteni tisztaságú) és teljes szellemi lélek lényegében tehát Isten vele egy „Lelki”, azaz Szellemi Tudati egészének a része, mely tiszta részegész avagy „tag” mindig is Isten képmása (szellemi minőségű testileg képe) hivatott lenni a maga arányában, ugyanis Isten ezzel a céllal (is) hozta létre, és még azért is, hogy még több teremtő társa legyen. Ezt a miénkével is egyazon szellemi lelki minőséget kellene tehát Isten után mindig elsősorban minden embertársunkban egyaránt szeretnünk, és nem pedig helyette is már a mulandóságánál fogva is csak másodlagos fontosságú testi magunkat, illetve a többi embertársunk miénkhez hasonló testi avagy tárgyi egész mivoltát, amit valójában a félrevezetőink neveltek, és sajnos nevelnek is belénk, hozzá agyafúrt módon a „család” fogalmát még ma is felhasználva. Az emberi „szívnek” tehát a „szívet” (vagy még érthetőbben a „szívet és lelket”) kellene tudnia mindig elsősorban szeretnie, mind tehát Isten, mind pedig az ember vonatkozásában. Még bizony a „Jézus szíve szeretői” katolikus vallási mozgalom Igaz Istent és igaz Jézust hívő és követő tagjainak is így kellene tenniük, illetve gondolkodniuk is, és nem pedig ehelyett különféle rajzokkal, egész alakos képekkel is ábrázolt hús-vér szívre kellene gondolniuk, és akként is (azaz testi emberként, vagy akként is) szeretniük a tárgyi testileg már nem látható Krisztus Jézust, illetve Krisztus Jézusban a vele tökéletes egységben levő egyetlen Igaz Istent. Istent ugyanis, ahogyan Ő azt meg is mondta, nem így, hanem teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elméből, és teljes erővel kell tudnunk szeretnünk. Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a leghatalmasabb teremtő illetve alkotó erővel is bíró Lét és Életet és Szeretetet, azaz a mindig elsődleges és páratlan személyes mivoltában legfelsőbb „Urat” avagy legfelsőbb Hatalmat, mind a velünk egy tiszta és szerető szellemi értelmünkkel („szívünkkel”), mind a szellemi tudatunkkal (lélek mivoltunkkal), mind pedig a szellemi elménkkel, és az agyunk jelképezte anyagi elménkkel (test- illetve tárgyi tudatunkkal), és ezek együttes erejével, azaz minden erőnkkel is szeretnünk kell tudnunk. Minden Isteni parancsolatok közül tehát ez a legfontosabb parancsolat. Az ebből következő másik legfontosabb parancsolata (szintén szerető meghagyása) Istennek pedig az, hogy kivétel nélkül minden embertársunkat (még tehát az ellenségeinket is!) ugyanazon erővel kell tudnunk szeretni, mint amilyen, illetve amekkora erővel magunkat szeretjük szintén tudatosan. Aki tehát nem így szereti az Istent, nem így szereti az embertársait, valamint nem is ennek megfelelően hisz, és ezért nem is eszerint cselekszik, az nem igazán ismeri, és nem is érti az Istent (de az „embert” sem), és még csak az Isten igazságát, az Ő örökké létező egyedül Jó és Igaz  mivoltát (de az „Igazságát”, azaz Isten Ővele egy Lelkét, az Igazságnak szintén nevezhető Lelkét) sem, és ezért az inkább „elkárhozni” fog, mintsem eljutni illetve bejutni Isten örök boldogságába, az állandóan csak boldog és elmúlhatatlan Élet Teljességébe. Az „elkárhozott lelkek közé kerülni” pedig azt jelenti, hogy az ember már végérvényesen is elkötelezte magát az állandó károkozásra, vagyis az építés-rombolás körforgásának szakadatlan fenntartására, a minden kártól és ártalomtól, de még minden apró kellemetlenségtől is mentes örök fejlődéssel szemben. Minden ember (szellemi lélek) tehát, aki teljes erejéből nem arra törekszik, hogy Istennek, másoknak illetve másnak kárt soha ne okozzon, vagyis mindig csak tiszta és ártatlan életet éljen, az valójában a „kárhozat” számára él, vagyis cselekedeteivel már csak annak szolgálója. Azt viszont ma már talán mindenkinek jó lenne tudni, hogy az elkárhozott lélek a földi élete során véghezvitt, élet egészében való valamennyi károkozása együttes súlyánál fogva, még a jelenleginél is jelentősebb elmarasztalásban, azaz eredeti szabadsága mostaninál jóval nagyobb korlátozottságában is részesülhet Isten által. Az életellenes cselekedetei miatt Isten ítéletének (ami lényegében a lélek önmegítélése is afelől, hogy az itteni cselekedetei alapján hová, mely isteni léttartományba fog innét helyeztetni) megfelelően akár tehát még az emberi fizikai élet alatti szellemi létszintekre is lekerülhet az emberi lélek. (Ez a szellemi léttartomány egész képezi az Isteni Teljesség „bal” oldalát)

Vigyázzatok hát, ti emberi lelkek, és legyetek „készek” (kész, valóságos emberek legyetek), vagyis ne maradjatok alvó állapotban, azaz még nem felkészülve az igaz lelki életre, az egész teljességével tökéletesen tiszta transzcendens létre, hanem továbbra is csak az anyag és energiában, és annak „törvényszerűségeiben” is elmerülvén maradjatok! Ez esetben ugyanis az örök és végtelenül jó Isten továbbra is tiszteletben tartva az akaratotokat, még nem fog azoktól elválasztani, onnan kiemelni, és Magához felemelni (az Ővele szintén azonosítható legtisztább Transzcendenciába, a „jobb” oldalára), mert még mindig mást akartok, mint amit Ő akar! Azért kell tehát minél hamarabb „meglett”, azaz kész emberré, Isten emberévé lennünk, mert Isten bennünket a cselekedeteinkkel itt kiérdemelt helyünkre (jobb vagy bal léttartományaiba) fog Krisztusával hamarosan helyeztetni, vagyis az „ítélete” semmiképpen nem fog elmaradni, ha végtelen türelmű is.

A „Szeretet és Élet”-azonos Isten tehát végtelenül jó hozzánk, viszont a jelenlegi állapotokból, az emberek Igaz Istenhez és Fiához hozzáállásából, az eddigi életvitelükből úgy néz ki, hogy az Istennek és Fiának leírt szavaiból is ismerhető vérontás, sötétség, vagyis a nagy ítélet napja az emberek számára már teljességgel elkerülhetetlen. Mindezt pedig maguk az emberek hozzák magukra a helytelen irányba fordult, és abban az Isten által soha nem helyeselhető („bal”) irányban meg is maradt, sőt abban az irányban már „le is cövekelt” akaratukkal. Az ítélet napja éppen ezért semmiképp sem nevezhető az „Isten bosszúja napjának”, hanem még csak legfeljebb is „Isten búsulása napjának”. Isten ugyanis soha nem akarta, és bizonyára még ma sem akarja, hogy majd minden úgy történjen az emberi teremtményeivel, ahogyan arra ők maguk szolgáltak rá. Isten maga tehát sohasem tervezte, hogy az embereknek majd ilyen tragikus legyen a végük, ahogyan azt sem, hogy az emberi lelkei a testük végét követően ugyanezen alantas helyzetben illetve létállapotban maradjanak, vagy, hogy még ennél is alantasabb helyzetbe kerüljenek (szellemileg még lejjebb „essenek”). Isten ugyanis az „egyedüli jó” is, ahogyan ezt Jézus már szintén elmondta nekünk. Az „igazán jó” ilyet tehát soha nem tesz, viszont annál inkább cselekszi ezt az eredeti jóságában megromlott „ember”, azaz Isten a Maga hasonlatosságára tökéletesnek teremtett lelke, az Igaz Isten helyett „rossz tanácsadóra”, és az az „szülte”, mára már tömérdek szintén rossz tanácsadókra hallgatván!

Drága barátom, végezetül pedig lenne itt neked egy jó tanács is. Minden zokszó nélkül, vagyis jóval inkább örömmel lefogadva, nyugodj szépen bele Isten akaratába, és máris sokkal nyugodtabban élheted itt az életed. Ehhez azonban az ember magatartása alapjának az Igaz Isten, és az embertársai személyválogatás nélküli igaz szeretetének kell lennie. Ezzel a helyes hozzáállással ugyanis már akkor is bekerültünk az Isten nyugalmába, ha a testi életünk továbbra is küzdelmes, vagyis nyomorúságos, nélkülözésekkel, kellemetlenségekkel teli marad, míg be nem fejeződik. A földi nyomor egyébként is azért történik, hogy az ember végre már gondoljon az anyagtalan lélek mivoltára, vagyis, hogy már ne csak gondoljon a lelkével is, hanem inkább, és végül már csak Istennek lelkeként gondolkodjon, éspedig a maga szellemi lelki mivoltára vonatkozóan is, miáltal pedig már minden emberi lélekre is eszerint (szintén Istennek lelkeként) gondoljon, és azon is legyen, hogy ők is mind újra szabadok lehessenek, és békében, nyugalomban és biztonságban élhessenek Istenben odahaza, és azután már Istennek bármely attól más léttartományában járván is.  Mivel mindeddig ezt a lelkek a legnagyobb többségükkel még mindig nem hajlandóak megtenni, már szinte semmi esélyünk nincsen arra, hogy ne a nagy vérontás napja legyen meg.  Az akkor is bekövetkező egyéni és tömeges elhalálozásokkal is végül is azonban az Isten irgalma fogja elhívni a földi életből a lelkeket, hogy azok nehogy ezúttal már teljesen és végleg elbukjanak, vagyis hogy már végképpen is a jelenleg a Földet, és szinte az egész népességét még uraló Gonosznak áldozataivá váljanak, Istené helyett továbbra is annak akaratában és akaratával élvén. Mégiscsak jó tehát az Élet, még csak ez esetben is hozzánk, embernek nevezett teremtményeihez! Mondjunk neki hálát és köszönetet ezért is, vagyis a magunkra hozott, már igazán rettenetes bajok és jajok végett is még csak véletlenül se marasztaljuk majd el egy szóval sem az egyedül és végtelenül jó Istenünket, a Megmentőnket! Az egyedül jó Szeretet és Élet ugyanis mindig, és minden cselekedetében is, csak jó tud lenni, vagyis mindenkivel és mindennel csak jót tud tenni is, mivel magában Istenben nincsen, nem létezik semmi ártalom, még csak szándék szintem sem, mert Ő a végtelen Szeretet, az ártatlan Szeretet is, ami elmúlhatatlan szeretetnél fontosabbat és jobbat, még mi Istentől elvetemedett emberek sem tudunk még csak elképzelni sem! Jó és igaz tehát ez a végtelen és ártatlan Élet, és ezért még meg is mutatja a vétkesnek a jó utat, aminek révén az célba juthat az itt adódó rettenetes körülmények ellenére is.

Az emberiség igen komoly válságban, teljes bizonytalanságban, folyamatos krízisben van a jót és rosszat illetően, vagyis bizonyossággal még mindig nem tudja, hogy mi a valósággal jó és rossz. Életfelfogási, világnézeti, értékrendi, leginkább pedig személyiségi, és azzal egyben pedig, ma úgy mondják: „spirituális” válságban is szenved tehát szinte az egész emberiség, alig van kivétel ez alól a most itt élő emberek (önmagukban anyagtalan és energiátlan lelkek) teljes köréből is. Pedig ha a lelkek a testük meghalásával valósággal élni, vagyis nem továbbra is szenvedő élőhalottként leledzeni akarnak, akkor a vétkes (ártalmas, nem jó) cselekedeteket jelentő bűnnek mindörökre még itt meg kell halniuk, ami megszabadulás (mely tehát minden rossztól, bűntől, bűnöstől megszabadulást is jelent) viszont Isten és Fia nélkül lehetetlen a számukra is. Őnélkülük nincsen tehát sem a bűntől, sem pedig a jelen bűnös világtól szabadulásunk.

Sajnos, az előbb vázolt rossz életpályát járva továbbra is ösztön és tárgyi érzelem irányítottságú a legtöbb ma itt a Földön élő ember is, vagyis változatlanul állat-emberi életet él a legnagyobb többség, és nem pedig Isten-emberi életet, amit kellene neki is itt is élnie, de legalábbis erre kellene törekednie. Az Isten emiatt mindig kész a személyes örök életét velünk ezúttal a Fián, Jézus Krisztuson keresztül mintegy már újra is megosztani, csakhogy ehhez minden figyelmünket Őrájuk kellene fordítanunk, Ővelük kellene közvetlen kapcsolatba kerülnünk, Őnekik megfelelően kellene cselekednünk minden életkörülmények között. Ehelyett azonban mi még mindig test szerint döntünk mindent illetően, viszont így még csak alkalmasint sem lehetünk Lélek szerint járók, vagyis a bűntelen Isten, az ártatlan és örök Szeretet Isten szerint élők, mint ezt az Ő Fia nekünk le is példázta cselekedetekben is, hanem továbbra is csak a halál felé menetelők.

Pedig nincsen, nem létezik tökéletesebb és tisztább érzés, mint tárgyi érzékszervek nélkül, azaz közvetlenül a valóságos magunkkal át/megélni az Örök Isten örök szeretetét, ami az igazi szellemi lelki (valóságos emberi) Élet-, azaz Isten-tapasztalás, vagy inkább igazi Isten-élmény, vagyis végül is már mintegy újra is Istenben a Szeretetben élés az Ő örök életével itt a mulandó valóságában is, éspedig Istennel és Fiával egységben, és Ővelük együtt is. Az isteni szeretetet azonban magunknak Isten nélkül nem lehet adnunk még csak magunknak sem, pedig ezt a szeretetet nekünk is másoknak mindig csak adnunk kellene, már csak azért is, mert mi is ebből a mindennél fenségesebb és erősebb erőből valók vagyunk.

Isten feltétlen, és mindenek előtti szeretésével leszünk tele magunk is szeretettel Istentől, és ezzel a szeretettel szerethetünk Isten után mindenki és minden másokat is. Igazán szeretni, vagyis isteni szeretettel szeretni viszont az ember csak akkor tud, ha nincsen benne semmi negatív érzelem, negatív szándék és indulat, és ilyen irányú akarat sem. (A bűn elállás tehát Isten szeretetétől, és a szintén az Istenéből kapott szabad akarattól, és helyette a testnek, a jelen formánknak akaratával, és a test szintén mulandó szeretetével élés.)

Ha mi is igazán szeretők, vagyis Igaz-i, és nem pedig mástól való szeretők akarunk lenni, akkor az Igazságnak is nevezhető Istent és Fiát soha, még csak egy percre se hagyjuk ki az életünkből. Ehhez azonban tudnunk kell azt is, hogy Isten a Szeretet a Maga részéről még csak távol sem lehet tőlünk, mivel Őbenne és Őáltala élünk, mozgunk, azaz vagyunk, és ha rejtetten is, de Ő a velünk egy „szívünkben” (a valóságos lényegi mivoltunkban) is benne van, „ott” is jelen van.

Olyan teljes mértékű természeti (tulajdonságbéli) egyezőségre, avagy azonosulásra kellene tehát eljutnunk a nekünk az isteni szeretetet (is) megtestesítő Jézussal a Krisztussal, hogy amint Ő, úgy mi is mindenkor, és minden létkörülmények között szellemileg halljuk a Szeretet (Isten) minden szavát, és tudjuk, hogy Ő is hall bennünket. Ehhez pedig Jézusnak a Krisztusnak is úgy kellene átadnunk magunkat, hogy Ő itt a lábaként, kezeként, szájaként (is) használhasson bennünket. Csak ez esetben lehet ugyanis még a testünk is szent áldozatul Istennek.

Az embernek az isteni szeretet látható formájának kellene tehát lennie, aki a Szeretet Isten nyomdokain halad folyton csak előre irányban a legfontosabb kérdésben, a szeretetben, illetve a szeretésben is.  Isten teljességgel anyagtalan és energiátlan szellemi erejével, a szeretettel mindig csak előre irányban lehet, és kell is mozdulni, azaz mindig csak előrevivő cselekedeteket kell általa végrehajtani. Úgy kell tehát nekünk, isteni lelkeknek szeretnünk is, ahogyan Isten szeret. Helyes gondolkodásunk is csak isteni szeretettel lehet. Ha tehát ebben is eltértünk Isten követésétől, vissza kell térnünk hozzá.

A tökéletes szeretetnek, az isteni szeretetnek teljességgel anyagtalan és energiátlan, és mégis folyton folyvást lebegő, és tűzszerűen ugyanígy lobogó legtisztább örök „fényköre” (a „világosság” szó inkább kifejezi anyagtalan szellemi minőségű teljes körű tündöklő ragyogása) után vágyódik az ember, mely végtelen nagy szeretet-köréből (az Ővele egy Teljességéből) Istennek az önakaratából „kiesett” (képletesen „kívülre” került belőle).

Az ember az itteni (a „külhoni”) élete során is folyton olyan dolgokat keres, amikkel meghasonulhat, illetve azonosulhat is, mert valójában itt is mindenben Istent a Szeretet keresi az Ő egész Teljességével egyetemben. Isten a Fiát, Krisztust ezért küldte ide elénk mintegy az Ő teljes előképeként is a Földre, hogy Krisztusa révén itt a mulandó valóságában élvén is az Ő hasonlatosságai tudjunk lenni és maradni, mert csak ez esetben kerülhetünk közvetlenül Istenhez vissza.

Kivétel nélkül mindenben tehát Krisztusnak, rajta keresztül pedig Istennek kellene megfelelnünk. Az embernek, embereknek, és Istentől szintén más lényeknek megfelelés ugyanis Isten megtagadásával egyenlő. Ha tehát volt is valamennyire kapcsolatunk Istennel, vagy az Ő Fiával, akkor azt az Őhelyettük embereknek, vagy Őtőlük szintén más nem emberi lényeknek megfeleléssel, az ő szavaikat megcselekvéssel már meg is szakítottuk. Így pedig kész katasztrófa ránk nézve az is, ha Isten és Fia helyett Jézus szülőanyjával, más szentekkel, vagy éppen „felemelkedett mesterekkel”, földön járó „mesterekkel”, vagy esetleg még ilyen-olyan angyalokkal vagyunk így kapcsolatban.

A földi élet lejártával viszont  Istennel a kapcsolatunkat, és az elrontott és eltékozolt életünket már nem tudhatjuk rendbe szedni, és ezért vállalnunk kell a következményeket egy földinél is alantasabb létállapotban avagy léthelyzetben, míg a jobbik esetben a fokról fokra fejlődésünkkel újra el nem érjük ezt a szintet, ahonnét akár egyenesen haza is kerülhetünk, azaz visszakerülhetünk az eredetünk igaz valóságába Isten mellé az Ő jobbjára, ahonnét újra Isten nézőpontjából szemlélhetjük az Ő Ővele egy egész Teljességét, és  benne  az egész Mindenséget. Sokkal jobb lenne tehát nekünk is itt nem egyre jobban belebonyolódni az írás elején felsorolt valamennyi válságainkba, hanem helyettük is már csak az Igaz Istent, és Istennek Igaznak (Igazságnak) is, Szeretetnek is, és Életnek is szintén nevezhető Fiát mindenben követve, és így Ővelük kapcsolatba is kerülve, innét egyenesen haza kerülni az örökkévalóságba.

Ha jól meg tudnánk figyelni magunkat, akkor könnyen rájöhetnénk, hogy mi, emberek nem is csak „őrültek” (zűrzavaros, összezavarodott gondolkodású elméjűek, vagyis valósággal józan megfontolás, valóságos józanész nélküliek) vagyunk, hanem még csak jobbak sem az állati társadalmaknál

Az ember ezen „őrültsége” abban nyilvánul meg, hogy semmit nem törődve a valóságos lelkével szüntelenül csak dolgozik, gyűjtögeti a pénzét és a többi tárgyi javát, köztük pedig a neki szintén hatalmat adó tárgyi tudását is, hogy minél nagyobb tiszteletet válthasson ki magának a társadalomban, és hogy a sok pénze révén boldog családi életet is élhessen, azaz hogy szép, de legalábbis „mutatós” feleségre/férjre, gyermekekre, unokákra, házakra, autókra, nyaraló telkekre tegyen szert, hogy aztán már csakis ezekért, ezeknek éljen, és csak ezekben lássa az élete minden értelmét. Az embert ilyen valójában egyszerűen csak belészuggerált életfelfogás mellett már tehát teljességgel kielégíti az előbbiek érdekében végzett minden fizikai munkája, és minden szintén ilyen irányultságú szellemi tevékenysége. Mindez azonban már nem is csak kielégíti őt, hanem ezzel egyben mindig csak szebbre és jobbra is vágyik minden ilyen anyagi területen, mint amit már addig sikerült neki elérnie. Ezért pedig csak még lázasabban, még buzgóbban tevékenykedik (küzd, harcol, gürcöl, robotol), hogy az újabban vágyottakat is elérhesse, és ugyanakkor egyre csak növekszik a vágya is a minél több és magasabb színvonalú érzék-kielégítés iránt. A magának a tulajdon családja, és valamennyi többi embertársa előtti, így azonban csakis hamis lehetőségű ragyogására, illetve a már általuk is történő ragyogtatására törekszik tehát, holott a maga, és legalább a családtagjai ragyogása igazi lehetősége felől szinte még teljességgel tudatlan. Bődületesen nagy illúzióban van tehát a legfontosabb területen, az élet területén, az élet ragyogása területén, ugyanis az életről az ellenkezőjéről is hallván tévesen azt hiszi, hogy az mindenki számára csak egyszeri lehetőségű, és hogy ezért mindenkire csak a végérvényes halál vár, mert az ismeretei szerint eddig még mindenki úgy végezte, bár ő maga még teljességgel tudatlan a halál felől, mivel hogy ő még nem halt meg. Ezzel az életfelfogással azonban az embernek inkább van lehetősége még a hatalmas tárgyi tudása, és a belőle következő technikai fejlettsége ellenére is az állati létbe süllyednie, mintsem egy jelenleginél jóval magasabb tudatállapotba felemelkednie, akár tehát már a jelen fizikai életében, azaz már a testi halálát megelőzően is.

A csak vagy leginkább anyagi célok felé törekvő ember azonban minden szenvedése, minden harca, küszködése, de még a hamissága árán is, csakis annak boldogságát érheti el, hogy büszkén elmondhatja róluk magának és másoknak, hogy ez a feleség/férj, gyermek, ház, autó, érzékkielégítés, és tehát annak minden más tárgya is, egyedül az „enyém”, ezt mind „én értem el”, ezt mind én „birtoklom”, én „uralom”. Az, hogy ez a sok és mind mulandó tárgyi dolog, és esetleg még tárgyi tudás is az „enyém”, jelenti tehát minden boldogságát, vagyis az ilyen szemléletű embert egyedül csak az önzősége teszi, és persze csak a maga számára „igazán” boldoggá. Mivel azonban minden szenvedélye is az előbbiekre irányul, az ember ezekben a tárgyi dolgokban, és az érzékei kielégítésében is, csak egyre mohóbb lesz, miáltal viszont igazán már sem boldog, sem pedig békés nem tud lenni, még akkor sem, ha elegendő pénzt is tud szerezni az érzékei kielégítése számára. Még ugyanis ez esetben is továbbra is kielégíthetetlen marad az önző énje. Az „anyagember”, de még az „energiaember” is, csakis tehát képmutatóan bizonygathatja a boldogsága és békéje igazát. A nagy ragyogású „sztárok” avagy „csillagok” kitűnően példázzák, hogy a tárgyiaknál magasabb rendű célok hiányában az ember úgynevezett „pótszerekben”, azaz többnyire az alkoholnál és kábítószereknél keres menedéket, azzal a céllal, hogy valamennyire is nyugalomra leljen a szintén csak „őrültnek” nevezhető hajszájában, melyeket mind a mulandó anyagi javakért, az anyagi érzékei kielégítéséért, de legfőképpen az anyagi ragyogásáért, anyagi csillogásáért végez. Ezek az emberek is azonban a többi testi ragyogást és csillogást hajszoló emberekkel egyetemben iszonyatosan rossz példával szolgálnak a társadalom egésze számára. Mindez is ugyanis inkább csak azt bizonyítja, hogy azon emberen, aki igazán vagy igazi boldogságra vágyik, a pénz, és a révén elérhető tárgyi dolgok, és érzéki örömök mit sem segítenek, hanem inkább jelentenek neki újabb és újabb gondot és szenvedést a még több pénz előteremtése vonatkozásában, melynek révén az ember az elért életszínvonalát folyamatosan megtarthatja, illetve folyamatosan növelheti. Így azonban az embernek az anyaghoz való lekötődöttsége egyre csak fokozódik, míg ezzel az anyag és energia „őrületével” a maga magának felállított tőrbe végül már a teljes súlyával bele is dől, azaz a végén már bele is hal. Már tehát csak a puszta halálával sem válik különbözővé egy olyan állatnál, amely beleesik egy ember által számára állított csapdába.

Az anyag és energia bűvöletétől „őrületbe” esett (lényegében azonban „varázslat” áldozatává lett) ember többnyire még csak hírből sem ismeri a valóságos szellemi lelki létezést, vagyis a transzcendensnek is nevezhető létről még csak mint elérhető lehetőségről sincsen semmi érdemleges információja, nem hogy valamit is helyesen tudna róla. Az anyag és energia bűvöletében sziklaszilárdan megmaradva ugyanis az embernek nincsen semmi szándéka sem az ilyen jellegű információk befogadására, hanem azokat mindenféle komolyabb vizsgálódás nélkül messzire elveti a tudatának még a közeléből is. Ameddig viszont az anyag és energia az embert a markában tartja, addig az emberi léleknek semmi reménye nem lehet arra, hogy az állati létnél valóban magasabb rendű életet éljen, már tehát itt az anyagi körülmények között létezvén is. Ha ugyanis az ember az élete folyamán egészen a teste haláláig csakis az anyagi érzékei kielégítése érdekében cselekszik, csak ezért dolgozik, fáradozik, akkor itt semmi általa lényegesnek vagy lényeginek nevezett területen még maga sem lesz különb az állatoknál, míg végleg el nem hagyja a jelenlegi testét annak halálával. Addig ugyanis maga sem tesz mást, mint hogy egyszerűen csak teljesíti a teste és pszichéje vágyait illetve parancsait, vagyis folyton csak a testi egység lesz „Úrrá” őrajta, és nem pedig ő azon.

Itt az anyagi síkon minden tisztelet, dicséret, de becsmérlés és gyalázat is, mindig elsősorban az anyagi testre vonatkozik, és az „anyagi ember” ezért foglalkozik igen sokat ezekkel. Emiatt van tehát itt jelen, és terjed egyre jobban el a gyűlölet is, és ezért lát mindenki mást magához képest más szinten állónak, noha még ma is mindenkit lélekként, és nem pedig testként számolhatunk meg. Az „anyagember” vagy „anyagi lélek” már tehát észre sem veszi, hogy valós lelki minőségben minden ember azonos. Ilyen felfogással illetve viselkedéssel azonban az ellenkező tárgyi látszat ellenére sem felfelé lehet emelkedni még csak tárgyi tudati minőségben sem, hanem csak egyre alantasabb helyzetbe lehet kerülni, még tehát ezen a már igazán fontos vonatkozásban is. Az emberi tárgyi tudat a vélt csillogása ellenére is visszakerülhet tehát még az állati viselkedés legalsó szintjére is, ahol is már csak az életképesebb testnek van tovább fennmaradásra joga, de akár csak lehetősége is. Ilyen felfogás mellett azonban hiába is kérkedik az ember azzal, hogy ő már fölötte van az állatoknak, hogy ő már „civilizált” vagy „modern”, vagyis hogy ő aztán már valóban különb az állatoknál, mert az élete igazából semmi lényeges vonatkozásban nem lesz különb az állatok között is legrettegettebb vadállatokénál, hanem legfeljebb is csak kifinomultabb, még tehát a „vérengzés” területén is. A csak tárgyi csillogású ember ( ? ) finomabb módszerekkel tud például akár már tömegesen is ölni, hogy ő még tovább, és még jobb módban fennmaradhasson, mint a „másika”.

Az „anyagember”, vagy legújabban az „energiaember” igen kevés kivétellel óriási tévedésben él tehát. Ő ugyanis azt hiszi, hogy maga a legfelsőbb energiában él, és hogy azonos is ezzel az energiával, de egyben ő az „Ura” is ennek a legfelsőbb rendű anyagi energiának. Emiatt akar tehát ő annak is folyton föléje kerekedni, vagyis annak már az egészének is egyetlen „Ura-Istene” lenni. Hiába van azonban minden törekvése, minden hősködése, mert végül őt is az anyagi energiák összességét jelentő „anyagi természet” győzi le, ahelyett tehát, hogy már maga is valóban „Úrrá” lett volna fölötte, már véglegesen is megszabadulván a tőle való örökös függőségétől, a hozzá való, a számára így azonban mindig csak halált eredményező lekötődésétől.

Hát, nem ma már kifinomult módszerekkel is dolgozó vérengző, egymást (ha ugyan még csak közvetetten is), és minden útjába kerülő más anyagot is felzabáló, úton-útfélen pusztító „őrjöngő” vadállattá lett az anyagember az eléje emberek ( ? ) által helyezett példáknak köszönthetően, mintsem mindig csak jóakaratú, jóindulatú, sérelmet, ártalmat, kárt még csak magának sem, nemhogy a „másikának” valaha is okozó „emberré”?   Hát, mindeddig nem még csak az „őrült elmék világát” sikerült létrehoznunk a már készen kapott alapokból, mintsem a „valóságos ember”, vagyis az Isten mindig szelíd és alázatos, ártatlan emberének világát? Ha valaki nem hiszi, hogy e területen ez az igazság, nyugodtan nézzen csak körül a világban, de akár csak a maga „háza” tájékán is.  

Sajnos, az emberek ma is Baálnak áldozzák a gyermekeiket, de még magukat is

Az emberek ma is, mint a pogány időkben, a fiaikat és lányaikat az ördögnek ajánlják, a gonosznak áldozzák azzal, hogy nem az Igaz Istenre, és az isteni szeretetre tanítják őket, hanem bálványisteneknek, hamis isteneknek imádatára, és a mulandónak mindig elsősorbani szeretetére. A velejükkel, a szellemi lényegükkel is önző lényeket, és mindig elsősorban az anyagiaktól boldogságot váró, vagyis a boldogságot az anyagiakban kereső és találó lelkeket nevelnek belőlük ahelyett, hogy már valóban is tudatosítanák bennük az Isten-gyermekségüket, és az Igaz Isten igaz szeretetére, és az embertársaiknak is minden válogatás nélküli szintén tiszta és igaz szeretetére, és a mindenkor és mindenhol már mindig csak ezek szerint való cselekvésre tanítanák őket a tulajdon példájukkal is. Az emberek ma tehát már nem erre nevelik a gyermekeiket, hanem önzőségre, önösségre, a mulandó anyag és anyagiak (ma meg még a szintén különféle energiák) elsődleges szeretetére, személyválogató szeretetre, a maguk dicsőségére való cselekvésre, és nem pedig a már mindig csak az Isten dicsőségére végzett teljességgel önzetlen, isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedetekre. Még a „szeretetadományozásaikkor” is azt példázzák le a gyermekeiknek, hogy azzal, és annak szétkürtölésével is, csak a maguk dicsőségét kell keresni, illetve azt elvárni, sőt már megkövetelni is kell. Ilyen nevelés hatására nem csoda tehát, hogy ma az emberek mindent már csak érdekből számításból, minél nagyobb saját és érdekcsoporti (pl. testi család) haszonért, elismerésért, saját dicsőségért, és nem pedig már csak Isten hasznára és dicsőségére tesznek, és hogy a minél nagyobb anyagi haszon megszerzése érdekében még a legdurvább eszközökben sem válogatnak, csakhogy a minden anyagi vágyuk teljesítésével remélt állandó boldogságukat, teljes megelégedettségüket elérjék.

A ma élő emberekbe lényegében tehát már úgy nevelik bele, hogy az önzés, és akaratosság (amik egyenként, de együtt is már erőszakosság kategória) alapvető fontosságú az életben maradáshoz, és az életben való boldoguláshoz is, vagyis szántszándékkal tudatosítják az emberekkel, hogy az anyagiakkal megszerezető szakadatlan boldogság eléréséhez és megtartásához is az önzés a legfőbb szükség. Ezért pedig a jelen nevelés másik fő tantétele az, hogy a segítségre szorulókat lehet, sőt a legtöbbször kell is figyelembe se venni, és ha az számunkra semmi haszonnal nem bírhat, azaz még csak az elvárt dicséretet, hírnevet sem kaphatjuk meg az őket megsegítésünkért, akkor szükséges őket elutasítani is, vagyis szabad rajtuk egyáltalán nem segíteni. A mai szinte valamennyi tanítás lényege avagy „aranyszabálya”, ugyan még ki nem mondottan, de még a vallások, és hitszervezetek esetében is tehát az, hogy az embertársainkkal mindig úgy kell tennünk, hogy az mindig elsősorban nekünk legyen jó, nekünk legyen a hasznunkra, javunkra, megelégedettségünkre („jónak lenni jó”), dicsőségünkre, és nem pedig az, hogy nekünk az semmiben ne legyen a hasznunkra, és ne is a mi dicsőségünkre, mi megelégedettségünkre legyen, hanem egyedül már csak Istenére. Ez utóbbi ugyanis a mi teljes önzetlenségünk, és ezt mutatta és mutatja be nekünk az emberfia Jézuson keresztül Isten, csakhogy mi ezt még mindig nem érettük meg. (Továbbra is ragaszkodunk az érdekből való „tessék-lássék” segítséghez, és ezt kürtöljük önzetlennek szét, vagyis egyaránt ordít a legkisebb és legnagyobb „adományozásokból”, és „ajándékozásokból” is, az önérdek és önzőség.)

Válogatás nélkül minden utunkba került rászorulóval törődni, vagyis akin tud az ember, azt mind teljesen önzetlenül, azaz minden érdek, előny és haszonszerzés, dicsőség elvárás nélkül segíteni ma tehát már nem tanított életfeladat, hanem ehelyett is jóval inkább tanítják meg az emberek a gyermekeiknek, és egymásnak is, hogy hogyan kell Isten helyett a Baálnak áldozni minden emberi életet, azaz minden emberi lelket a testével egyetemben a gonosz szolgálatára és dicsőítésére megtanítani. Az emberek még tehát mindig kitartva az akár Jézabelinek (önimádónak, testimádónak) is nevezhető lelkületük mellett továbbra is Baálnak szentelik az egész földi életüket, és nem pedig egyedül az Igaz Istennek a létező legönzetlenebb Szeretetnek, Aki pedig az életét is áldozta az Ő bálványimádó, azaz hamis isteneket dicsőítő és ünneplő barátaiért.

A mai világ a jelenlegi uralója akaratára arra akarja tehát rávenni az egész emberiséget (a földön élő, embernek nevezett összes lelket), hogy eszközökben sem válogatva csak a tárgyi érzékszerveken keresztül elérhető és átélhető örömökért illetve boldogságért küzdjön, harcoljon, míg ebbe bele nem hal, vagyis hogy minden ember csak tárgyi érzelmi jóllétet akarjon magának és érdekcsoportjának, és ne pedig tisztán szellemi boldogságra, vagyis örök és örömteljes életre törekedjen, éspedig úgy, hogy az erre az örök boldogságra törekvése egyaránt mindenki számára például is lehessen. Pedig az embernek minden szenvedését, betegségét, stresszét, frusztrációját, azaz minden boldogtalanságát az okozza, hogy mással már nem képes foglalkozni, mint az anyagi érzékszerveinek és anyagi vágyainak kielégítése illetve beteljesítése. Emiatt viszont már teljesen is elfelejt emberként, azaz Isten (és ezért szellem-i) lelkeként gondolkodni, és igaz szeretetet sem képes táplálni senki iránt (az önző szeretet nem igaz szeretet, nem isteni szeretet). Az ember így viszont már csak az anyagi érzékei által motivált lesz, vagyis mindig is az önös anyagi érdekei határozzák meg, hogy hogyan, és mi felől is gondolkodjon, milyen érzelmekkel legyen maga és mások irányába. Még hogy nem az önzés istenének, a gőg és büszkeség istenének áldozunk, még hogy nem neki hódolunk, még hogy nem őt dicsőíttetjük még a gyermekeinkkel is! Még hogy nem ezt tesszük magunkat hívő keresztényeknek, de akár más vallásúaknak, vagy akár csak hiteseknek mondván is! (Természetesen mindig tisztet az ezeknek tagjaiból is adóható kivételnek, ha még van közülük pár már csak az Igaz Isten szerint élő, és gyermekét is erre nevelő.)

Istennek való teljes önátadással, illetve teljes önfeladással az egész tárgyi elme az énjével fokozatosan eltűnik, vagyis a tisztulásával egyetemben először még csak részlegesen, aztán pedig már teljesen is visszaolvad az isteni, vagyis a tiszta és tisztán szellemi tudati teljességünkbe (valóságos magunkba), aki a „tűz tava teljességének”, vagyis Isten Ővele egy, és így „Szellemi”-nek is nevezhető Tudata Teljességének része tudatosan és személytelenül is. (Ez tehát már az „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem…” maradandó örök lét- és életállapotnak felel meg.)

A tárgyi egónak és elmének a tisztulásával arányosan történő eltűnése illetve megszűnése folyamata pedig abból lesz akár még észrevehető is az ember számára, hogy az ilyen ember jóval békésebb és nyugodtabb a többinél, egyre kevesebbet panaszkodik, nem siránkozik, nem kesereg, jót és rosszat egyaránt mintegy szent közönnyel elfogad,  nem vádaskodik, nem ítélkezik, nem dicsekszik sem magával, sem mással, sem pedig bármivel is kapcsolatban, hanem egyedül már csak Istennel. Teljesületlen vágyai igazán már nincsenek, az esetleg még létezhető vágyait illetően is pedig soha nem nyugtalan, nem követelőző, nem akaratos, nem erőszakos, hanem, ahogyan más területeken is, végtelenül türelmes, semmi és senki iránt nincsen már birtoklási vágya sem, egyre ritkábban elégedetlen bárkivel, és bármi őt érővel kapcsolatban is, többé már nem ragaszkodik a „mindenben nekem van igazam” felfogáshoz és érzéshez sem, az érzéki (testi) érzelmei már nem uralják, nem irányítják, már nem sértődékeny, ügyel rá, hogy senkit még csak a tudtán kívül se sérthessen meg, és az őt régebben vagy újabban ért sérelmeket, bántalmazásokat sem tartja számon, mert már mindenkinek őszintén megbocsátott, még magának is, és így pedig az esetleg még létezhető ellenségeit is csak szeretni tudja, éspedig már csak isteni szeretettel, azaz őket is mindig csak feltétlen szeretettel. Mindenével elégedett, mindenkit, és minden mást is elfogad úgy, ahogyan azok éppen vannak, és így mindenki és minden irányában már csak isteni szeretettel tud lenni.

A teljességével az előbb leírt tiszta, és tisztán szellemi (isteni) tudat mindig csak a szintén tiszta és tisztán szellemi elméjén keresztül tudhat akár tehát itt is megnyilvánulni, mint maga is testet öltött szellemi tudat avagy igazság, vagyis igaz avagy valóságos lét- és élettudat, akit Isten a személyes formájával embernek nevezett el, és aki révén Isten is emberré (is) lehet, ha Ő ezt éppen akarja. A tárgyi elméjével és elmei énjével azonosult ember (szellemi tudat) azonban még mindig nem ezt akarja. Amely ember esetében ugyanis még mindig az anyagi elméje illetve elmei énje az „úr” (felsőbb hatalom), az mind csak azzal a törekvéssel él, hogy a jelen testét mind tovább, és akár még a többieknek rovására, kárára, és még az ideje előtti halála árán is fenntartsa, azaz életben tartsa, és hogy minél nagyobbá, minél kiválóbbá tegye ezt a kézzelfogható magát, ma meg már a szerinte el sem veszhető „energialény” magát is. Az életének az tehát az egyetlen a célja, hogy mindenkit, azaz minden embertársát minél nagyobb jólétben, testi egészségben, és dicsőségben éljen túl.

A tárgyi én az elméjével mindig tehát csak azt hajlandó tenni, ami az ő számára jó, azaz ami a számára előnyt, hasznot, biztonságot hoz, illetve ezeket erősíti, vagyis mindig csak úgy cselekszik, úgy mozog, hogy neki és testének mindig csak jó, kellemes érzete, azaz csak jó érzelme legyen, és ez mindenkor biztosítva is legyen. Ugyanezt teszi még bizony akkor is, amikor az őt ért sérelemre, szintén sértéssel válaszol, csakhogy ezzel egyben már háborúságba is kerül a másik anyagi elmével. Ha jól nézünk szét a világban, akkor itt az emberi elmék egymással való ádáz harcának lehetünk a szemtanúi, és nem pedig a békés egymás mellett élésüknek, amit csak tettetve tesznek. Ebben a csak a látszatbékét ismerő, tehát békétlen világban ma szinte már nem találni még csak kettő elmét sem, akik egymással mindenben, és tökéletesen is egyetértenének, mert akkor melyik is lehetne a másik fölötti „úr”, azaz melyik is tudhatná, és tarthatná is magát a másiknál nagyobbnak, nagyszerűbbnek?

A tárgyi ego tehát, mint tapasztaló, minden általa figyelt dologból, jelenségből, vagy éppen történésből mindig elsősorban saját hasznot akar húzni, és érdekei szerint húz is, mindemellett pedig a saját valósága létezését is igazolja velük magának. Ezért pedig még érzéseket is vált ki magában a figyelt dolgok révén, azaz a velük a figyelme által is való kapcsolódása során, mely érzelmekkel is azonban csak a saját előbbi nézőpontját illetve álláspontját fejezi ki, ugyanis ez is az ő valóságérzetét adja, és egyben biztosítja is. Ha azonban mi, valóságos lelkek, akik valójában a tulajdonosai vagyunk ennek az elmének és szintén tisztán tárgyi látszatú énnek, ezzel a tapasztaló egységgel (beleértve ide a testet is) többé már nem azonosulunk, azaz, ha nem azok használnak minket, hanem mi használjuk azokat az eszközeinkként, akkor leszünk mintegy már újra is azok, akik valójában vagyunk: Istennek valósággal szabad, mérhetetlenül, és újra állandó jelleggel boldog lelkei. Amikor tehát az eszközeink (beleértve azokba a tárgyi érzelmeinket is) megszűnnek az uraink és irányítóink lenni, mert közvetlen isteni segítséggel mi lettünk, éspedig már végleg úrrá fölöttük, már újra örökké szabadnak és boldognak tudhatjuk magunkat, amennyiben persze rendületlenül Isten felé tartunk így is, és nem pedig még mindig másfelé, vagy másfelé is.

A világ folyása szerint élni tehát nem más, mint egyenesen a szellemi halálba menetelés a szellemi tudat számára, mert a világ szerint élés tulajdonképpen a halálban maradást, a továbbra is „élőhalottként” (Istentől elkülönülten való) létezést jelenti, és nem pedig az „élvén élést” (személyiséggel is örök és boldog életet Istenben, az elmúlhatatlan Élet Teljességében), vagyis tudatosan is megélését itt a mulandóban is az örök fennmaradású szellemi ember (lélek) mivoltunknak, aki Istennel egy közösségben él („együtt jár”). Ez utóbbi azonban teljességgel és tökéletességgel csakis a tárgyi elménk és elmei énünk már itt a jelen életünkben történő teljes megszűnésével, vagyis egyedül csak az Istennek való teljes önátadásunkat követően Isten és Fia által teljesen is megtisztított, és tisztán szellemivé visszaváltoztatott elménk révén valósulhat meg. (Isten és Fia nélkül tehát még csak a teljes egészünknek teljes megtisztítását sem tudhatjuk sem magunk, sem másik emberek, vagy nem emberek, azaz más isteni lények segítségével elvégezni, vagyis az, hogy úja már csak az eredeti magunkban, és ezzel a tiszta és teljes lélek mivoltunkkal újra benne legyünk Istenben, és Ővele és Fiával egységben, és együtt is éljünk, Őnélkülük soha nem valósulhat meg. Ehhez ugyanis igen kevesek vagyunk, még mi, teremtmények minden együttvéve is.)

Summázás szerűje, hogy ki és mi is vagyunk valósággal

Sajnálatosnak, és nevetségesnek is mondható, amikor a mai földi és kozmikus értelem emberei (az „univerzum” isten hívei) úton-útfélen azt szajkózzák, hogy „tudatosodj, élj tudatosan” és „teremts tudatosan”, amikor az ember a Tudatos Életből (a VAGYOK-ból) való tudatos élet, és így ez az élő élet tudatosan teremt is, meg más egyebeket is tesz a Teremtőjét követve. Ennyi erővel ezek az emberek ismételgethetnék azt is, hogy „elmésedj, élj elmével”, és „teremts az elméddel”, ami alatt ők természetesen szelleminek nevezett energia elmét, energia tudatot értenek, és nem pedig valóságos szellemi elmét, ámde így akár csak a teremtő tudományuk is csak „univerzális” marad, csak itt a tárgyi valóság egészében lesz működőképes, vagyis a tárgyi gondolataikkal megteremthetnek itt maguknak minden tárgyit, így még jó testi egészséget is, meg ami anyagra és energiára még  vágynak, azt is szinte mind. A valóságos lélek avagy élet azonban nem ez az előbbi földi és univerzumi (vagy kozmoszi), amivel ezek a magukat és híveiket is Teremtő Istenné felavanzsált lelkek azonosulásban vannak, hanem a teljességgel anyagtalan és energiátlan valóságos isteni, vagyis a földi és kozmoszi ego nélküli.

A valóságos lélek tehát a mindenhol és minden időben is a szellemi minőségű tökéletesen tiszta és teljes végtelen lét és élet, aki és ami gondolkodni, érezni, és főképpen szeretni tud, vagyis aki az eredeti természete szerint mindenkit és mindent maga is csak szeretni, éltetni, és boldogítani tud, azzal egyben, hogy miként azt szintén Istentől látja, és tudja is (képes rá), mindig csak jót teremt minden körülmények között. Ennek az isteni gondolkodású léleknek isteni nyelve a tiszta szellemi érzelem, a nem érzékszervi, azaz nem tárgyi úton keltett érzelem, hanem a szintén isteni (szellemi) minőségű érzelem. Az isteni  lélek tudatosan (a vele egy szellemi elméjével) a fizikai „edényébe” szó szerint úgy lép bele a mulandó valóságban „megszületése” előtt, és ugyanígy (elmésen) lép is ki belőle a test halálakor. A tudatos szellemi lélek valójában tehát szellemi minőségű élet-személyiség az „Élőből”, vagyis az „ÉL”-nek, „Élet”-nek, és Szellemnek is nevezhető Istennek egyedül igazán valóságos, Ővele egy és azonos élő Személyéből, mely így szintén elmés (tudatos) lélek most éppen megtestesülten él, azaz fizikai testet, szilárd látszatú lét- és életformát öltött magára, vagyis abban és azzal tevékenykedik, a szintén művi valóságában az Élő Istennek.

A valóságos lényegi mivoltunkkal tehát egyáltalán nem embertől való lények vagyunk, akik itt különféle szellemi élményeken esnek át, hanem szellemi lények vagyunk, akik most éppen hús-vér fizikai testben való létezést illetve életet is megtapasztalhatják (élőben megismerhetik és megérthetik) a tudatos szellemi lélek mivoltukkal, azaz lelki tapasztalással. Ehhez azonban az eredeti igaz lényünkké, a valóságos önazonosságunkká kellene tudnunk válnunk még lehetőleg a mostani földi életünk során. Az igaz öntudatosságunknak (tudatos valóságos öntudatunknak) teljes és tökéletes tisztaságát kell a beteljesedésünkkel egyetemben Isten a Teremtőnk segítségével újra megvalósítanunk, vagyis azt az Istennel tökéletes egységben élő igaz önvalónkat, akit már második és harmadik személyű (mentális és tárgyi, azaz finom fizikai és szilárd testi) tudat (elme) többé már nem szennyez. (A jelen elmét, a tárgyi elmét, esetleg még árnyék elmét a vágyai tartják életben. A vágyak sötét felhőjeként is elképzelhető tehát az ego, mely testi én füstként vagy párafelhőként oszlik szét, amint az ember valódi önvalója Isten és Krisztusa segítségével az újra teljes erejével rá ragyog. Ha tehát nincsen jelen elme, nincsen ego se, hanem csak a valódi teljes önvaló van, akinek élete van önmagában is, vagyis létezik a jelen teste, elméje, és szintén testi énje nélkül is.)

A lélek önmagában kifejezve szellemi minőségű tudat, a szellemi minőségű értelem (amiből van a tudat mivolta) pedig így szellemnek tekinthető, melyeknek tehát az egységét nevezhetjük isteni léleknek. A mi Istenéből való, és valójában ezért „szellem-i” lélek esetünkben azonban a lélek a tudatával több akar lenni, uralkodni vágyik, értelmes tudásban is több akar lenni a tiszta szellemi értelemnél, vagyis még az Isten Ővele egy értelméből való értelménél is magasabbra tör, mivel egyedüli irányító akar lenni a tudata értelmével az őt magából „szülő” értelme (szelleme),  de így viszont már az Isten azonos isteni értelem, azaz Maga a neki a tudatával egyben az értelmét is a Magáéból adó Valóságos Isten fölött is. (Itt van az a pont, amikor az Igaz Isten helyett egy rossz tanácsadóra hallgattunk mi is.)

Az előbbiből is azonban már kiviláglik, hogy az anyagi világot a tudatával tapasztaló (közvetlen szellemi érzékeléssel maga át/megéléssel megismerő) szellemi tudatos szellemi értelem minden anyagtól és anyagitól függetlenül létező. (A tudatával tapasztaló szellemi lélek is tehát, mint ahogyan Isten, minden külvilági befolyástól, hatástól is függetlenül van, vagyis ezek nélkül is létezik.) A jelen nézetből szellem és lélekből állóként is ismerhető szellemi minőségű tudatos értelemnek az őbelőle való, és így ővele egy tudata a „szeme”, és ugyanez a szellemi minőségű tudata a „füle”, és szintén egyben még valamennyi emberi fizikai test (emberforma) esetében tárgyilag is megfigyelhető minden más „érzékszerve” is. Az egész tudatosan is létező és élő tudatos értelmi egység valójában tehát egy tudatával mindent, még a tulajdon magát is érzékelni, és érezni is képes létező és élő tisztán szellemi minőségű egység, aki és ami egyéniség avagy személyiség a teljes egész magával bármi szintén létezőt és élőt érzékelhet, és így érezheti azokat is.

Az előbb leírt  tiszta szellemi (közvetlen isteni ) eredetű lelki „tudatosság” (egyszerűen kifejezve: tudatos lélek) azonban a valójában és valójával (az egész szellemi minőségű lényeg mivoltával) „belső”, azaz valós szellemi minőségű világosság (szellemi minőségű „fény”, vagyis szellemi élet világosság) is, ami élettel egy „életfény” belülről kifelé, azaz ide ki a külvilágba áramlásával, vagy áradásával megvilágított, szintén az Élő Isten által létező és élő mulandó lét- és életformáknak velük való viszonyulása nélküli megfigyelője, és egyben megélője is (még ennek a figyelő folyamatnak is megélője), melynek során a figyelmébe vett érzéktárgyakat az alapos (alapjával együttes egészükkel) csak szemlélésükkel, azaz megfogalmazatlanul (pusztán magával illetve „fényével” átjárásukkal) meg is éli, és így ez a szellemi lelki szintű „megtapasztalás”, vagyis a közvetlen és teljes megismerés és megértés tiszta érzéseket is kelt benne, mint tehát csak szemlélőben. Ez a szellemi minőségű „figyelő szem” teljesség azonban mindig csak ezekkel a szintén teljesen tiszta érzelmeivel reagál feléjük is, vagyis soha nem a figyelemtárgyai esetleges érzelmeinek felel meg, vagyis azok tárgyi érzéseire illetve érzelmeire nincsen semmi érzelmi reakciója, hanem azokat is csak megfigyeli, szintén ismeret és megértés gyarapítási (fejlődési) céllal.

A szellemi lélek az ugyanazon szellemi minőségű elméjével lényegében tehát egy egyéniesített értelmes tudati (avagy tudatos értelmi) teljesség, vagyis öntudatos „tudatosság” (tudatos értelmi tudati egész értelmi én-központúsággal). A jelen elméje, a testi elméje viszont eredetileg az eszköze lenne az öntudatos léleknek, és ennek az öntudatos lelket jelentő embernek pedig az elméjével egyben szintén létezhet gondolati teste, azaz gondolatformája is, ami forma természetesen elmehordozó is. Az embernek mindig és mindenhol uralnia kellene ezeket a minőségeit, és még csak e jelen elméjében levő (benne keltett és belevett) gondolatait is, és ehhez ismernie is kellene neki azokat mind, és azt is mindig tudnia kellene, hogy az éppen miért, és min gondolkodik. Mindezek mellett pedig teljes nyugalomban tartania is tudnia kellene a gondolkodó eszközét, de csak magukat a gondolatokat is, merthogy azok is mind élők, és így mozogni, szállni is tudnak. (Még tehát „szárnyaik” is vannak.)

A jelen elme mindig afelé irányul és megy az anyagi valóságban, ami neki egyre többet és jobbat nyújt, egyre előbbre viszi, vagyis ami anyagilag egyre gazdagabbá, egyre boldogabbá teszi. Ezért mondja Jézus, hogy ne ilyen tárgyi kincseket keressünk, és gyűjtsünk magunknak, melyeket ellophatnak tőlünk, és melyeket még a moly és rozsda is képes elemészteni.

Az elme a „szív és léleknek”, vagyis az embernek is valóságos lényegi, azaz isteni mivoltát jelentő szellemi öntudatos szellemi értelemnek tudatos tudata tehát, mely elmének  a tudatos értelemtől való képessége az értelmi felfogóképesség, a megismerés, és megértés, de a gondolkodási képesség, és gondolkodási mód is a sajátossága, vagyis ugyanazon jellemző tulajdonságokkal illetve képességekkel rendelkezik, mint a szintén közvetlen isteni minőségű tudatos értelmi én, akinek vele egy, és tőle értelmes tudatának értelmes tudata.

 Az előbbi bonyolultnak csak tőnő megfogalmazást röviden úgy lehetne elő adni, hogy az Istenek Ővele egy Tudata („keze”) meghosszabbításának kellene tudnunk (ismernünk) a tudati magunkat, akik révén Ő itt a földi világban fizikailag is tevékenykedhet. A jelen (tárgyi, azaz mulandó) tudatunkat is tehát Isten tudatává kellene visszaalakítanunk, ami Isten segítségével előbb-utóbb menni is fog az Istenével egységben levő valóságos tudati egészünkbe való visszaolvasztásával.

Minden egyes lélek csak a maga teljes egészét tudhatja kifejezni itt is, és erre törekszik itt a földi élete során is. Ehhez azonban legelőször is az előbbi „Istennek lelke” valóságos önazonosságra, azaz Isten-tudatos lelki öntudatra kellene ébrednünk, és ébren kellene tudnunk maradnunk itt is. (Egyáltalán nem elég az esetleg ezen is „meditálgatásunk” során ébren maradnunk, mert kijővén a szintén csak elgondolt, azaz gondolatilag kreált „csendből”, máris újra „zajos” alvásba, vagy éppen csak ugyanilyen szundikálásba fogunk.) Mi, lelkek akkor vagyunk megvilágosodottak és éberek, ha itt is már csak az isteni természetünk szerint éljük az életünket, vagyis ha már túllépvén minden önzésen már csak isteni szeretetben és isteni szeretettel élünk. Isten-tudattá lenni, azaz emberfiából újra Istennek tudatos lelkévé válni tehát annyi, hogy emberben és főemberben már nem, hanem már csak Istenben bízni, és világosan tudni, hogy Aki bennünk van, az nagyobb és erősebb az egész látható világnál, és az egész tárgyi világegyetemnél, és még az egész mindenségnél is, és ugyanakkor még azt is tudni, hogy aki valósággal vagyok, az független minden külső dologtól, minden külső körülménytől. Az Isten-tudatúság így pedig bátorság, és ugyanakkor félelem nélküliség is, és Isten után hívés abban is, aki vagyok, és van bátorságom arra is, hogy gyakorlatban (cselekedeteimben) is megvalósítsam azt, aki vagyok, a Szeretet-tudat mivoltomat, mert ennek révén ”Azt” is megvalósíthatom itt a mulandó valóságban, Akitől vagyok.  A léleknek eredeti tudatossága az is (tudatos tudása van arról is), hogy ő Istennek lelkeként, azaz szellemi lélekként halhatatlan lény, amennyiben Istennel egységben élvén marad. (Szóval, aki a halhatatlanságát még csak szájával mondja, az még egyáltalán nem az.)

A léleknek a szellemével itt újra szükségessé vált egységesítése, azaz teljes egészeiknek egyneművé, egy egésszé tétele (teremtése) során viszont megtörténhet a  jelen fizikai testnek az így már szellemi lélekkel egységesítése is, miáltal lesz meg a lélekből már a szellemi ember is, akinek ővele egy és azonos szellemi teste, azaz „tiszta teste” van, vagyis a szellemi formai (szellemi képi, azaz mennyei testi) megjelenülése ugyanabból áll, aki és ami az egészével ő, és ő ezzel a vele egyazon „testével” újabban már nyilvános tud lenni itt a mulandó, azaz nem tiszta és nem tisztán szellemi minőségű valóságban is. Ez a „test” ellentétben minden fizikai testtel, egy romolhatatlan test, egy dicsőséges (igen nagy szellemi „fényű”, vagy inkább ragyogó világosságú) „test”, és még „erős testnek” , azaz pusztán közvetlen isteni erőkből álló „testnek” (szellemi formai megjelenülésnek) is mondható, ami így már minden hús és vértől, és minden más anyagtól és energiától (azaz, még minden elektromos, és elektromágneses erőtől, és ilyen mezőktől) is teljesen mentes.

Az előbbiek szerint az ember hús-vér testében megtörténésre kerülő szellem és lélek egyesülésekor, az anyagi testünk az isteni szeretet forrongó hevétől (és „fényétől” is) egy pillanaton belül minden hátramaradó látható nyom nélkül mintegy elégni, vagy, mint a füst a tiszta levegőben, szétoszolva elpárologni fog az isteni lényeg alapja kivételével, ami valóságos lényeg egyesülni fog az ember szintén valóságos lényegi mivoltával, és a szellemi lélek attól fogva így fog megjelenülni itt a mulandó valóságban az ővele ezzel mintegy már újra is egy és azonossá lett, csupa ragyogásból álló alakjával. Így lesz tehát itt is nyilván a tartalmilag és formailag is egy és azonos lelke Istennek, akinek esetében sem lesz a továbbiakban megállapítható, hogy melyik fele a szellem, melyik a lelke, és így pedig már az sem, hogy az ezen egységnek melyik fele a szellemi lélek egység, és melyik fele az ő ugyanazon szellemi lelki minőségű testi, azaz formai egysége.

Annyit itt még el lehetne mondani, hogy az itt használt „lélektudatossággal cselekvés” szavak itt egyszerűen tudatos szellemi élet „működést” (tárgyi gyakorlatilag is élést) jelentenek, vagyis lényegében az örök mozgásban lévő, azaz örökké élő szellemi (én-)tudatot, szellemi életszemélyiséget, aki élhet földi életet is. Ebben a pár szóban valójában tehát az „örökmozgó”-nak „feltalálása”, még inkább azonban a „megtalálása” valósul meg, éspedig a valódi önmagunkban Isten által. A „VAGYOKból való vagyok” szavak is azonban már az önmagában láthatatlan Istennek így (csak önmagában) szintén láthatatlan „lélekzetére” avagy Lelkéből való lelkére mutatnak illetve utalnak, aki tehát önmagában, mint Isten a Lélek, szintén láthatatlan.

Az Isten szemek számára láthatatlan személyes Lényének makulátlan tisztaságába azonban tisztátalanul (mocskosan) senkinek, egyetlen szellemi lélek személyiségnek sem lehet beleolvadnia, azaz Ővele újra eggyé válnia. Isten ezért jön elénk, és segít a Fia által teljesen megtisztulnunk, hogy újra tökéletes egységben, és együtt is élhessünk Ővele. Ha Isten Lényébe beleolvadunk, azaz visszakerülünk, akkor vagyunk a valóságos Csendben, Békében, Szeretetben, Szellemben, Igazságban, vagyis Istenben a mindenek Forrásában benne. Az újra Istenben élő tiszta isteni lény pedig itt azt is megélni tudja, hogy az isteni szeretet mindenki iránt tisztelet is, és hogy az ezt a mindig, és mindig elsősorban Isten irányában gyakorló „lélektudatosság” az Istennel tudatosan is egységben levését jelenti a léleknek, amit az nem is csak tud, hanem tisztán érez is, vagyis teljes meggyőződéssel van róla, mint ahogyan Istennek, és a magának szintén igaz létezéséről is. A szintén tiszta tudatával, azaz tudatosan és világosan (szintén isteni minőségű értelemmel) tudja tehát, hogy: Isteni lélek vagyok, ezért örökké friss vagyok, nem öregszem, nem vagyok sérthető, mindig éber vagyok, nem fáradok el, mert nem vagyok része az anyag és energia világnak, a mulandóságnak. Istennel élek egységben, és Istennel együtt is élek, nem félek semmi és senki mástól, Isten az én váram és erősségem, csak Őt félem. Ővele minden itteni gondomat, problémámat is megoldani tudom, erejét is igénybe vehetve mindenkinek segíteni is tudok. Nem függök a tértől és időtől, de a többi anyagtól és anyagitól, az anyagi kapcsolataimtól sem, mert már csak isteni szeretettel vagyok mindenki és minden iránt, és isteni szeretettel teljes minden cselekedetem is. Világosan tudom azt is, hogy minden félelemnek, és betegségnek is az isteni szeretet az ellenszere, és hogy itt is kivétel nélkül minden élethelyzetben csak Isten szeretettörvényeinek megfelelően járhatok el.