Ha jól meg tudnánk figyelni magunkat, akkor könnyen rájöhetnénk, hogy mi, emberek nem is csak „őrültek” (zűrzavaros, összezavarodott gondolkodású elméjűek, vagyis valósággal józan megfontolás, valóságos józanész nélküliek) vagyunk, hanem még csak jobbak sem az állati társadalmaknál

Az ember ezen „őrültsége” abban nyilvánul meg, hogy semmit nem törődve a valóságos lelkével szüntelenül csak dolgozik, gyűjtögeti a pénzét és a többi tárgyi javát, köztük pedig a neki szintén hatalmat adó tárgyi tudását is, hogy minél nagyobb tiszteletet válthasson ki magának a társadalomban, és hogy a sok pénze révén boldog családi életet is élhessen, azaz hogy szép, de legalábbis „mutatós” feleségre/férjre, gyermekekre, unokákra, házakra, autókra, nyaraló telkekre tegyen szert, hogy aztán már csakis ezekért, ezeknek éljen, és csak ezekben lássa az élete minden értelmét. Az embert ilyen valójában egyszerűen csak belészuggerált életfelfogás mellett már tehát teljességgel kielégíti az előbbiek érdekében végzett minden fizikai munkája, és minden szintén ilyen irányultságú szellemi tevékenysége. Mindez azonban már nem is csak kielégíti őt, hanem ezzel egyben mindig csak szebbre és jobbra is vágyik minden ilyen anyagi területen, mint amit már addig sikerült neki elérnie. Ezért pedig csak még lázasabban, még buzgóbban tevékenykedik (küzd, harcol, gürcöl, robotol), hogy az újabban vágyottakat is elérhesse, és ugyanakkor egyre csak növekszik a vágya is a minél több és magasabb színvonalú érzék-kielégítés iránt. A magának a tulajdon családja, és valamennyi többi embertársa előtti, így azonban csakis hamis lehetőségű ragyogására, illetve a már általuk is történő ragyogtatására törekszik tehát, holott a maga, és legalább a családtagjai ragyogása igazi lehetősége felől szinte még teljességgel tudatlan. Bődületesen nagy illúzióban van tehát a legfontosabb területen, az élet területén, az élet ragyogása területén, ugyanis az életről az ellenkezőjéről is hallván tévesen azt hiszi, hogy az mindenki számára csak egyszeri lehetőségű, és hogy ezért mindenkire csak a végérvényes halál vár, mert az ismeretei szerint eddig még mindenki úgy végezte, bár ő maga még teljességgel tudatlan a halál felől, mivel hogy ő még nem halt meg. Ezzel az életfelfogással azonban az embernek inkább van lehetősége még a hatalmas tárgyi tudása, és a belőle következő technikai fejlettsége ellenére is az állati létbe süllyednie, mintsem egy jelenleginél jóval magasabb tudatállapotba felemelkednie, akár tehát már a jelen fizikai életében, azaz már a testi halálát megelőzően is.

A csak vagy leginkább anyagi célok felé törekvő ember azonban minden szenvedése, minden harca, küszködése, de még a hamissága árán is, csakis annak boldogságát érheti el, hogy büszkén elmondhatja róluk magának és másoknak, hogy ez a feleség/férj, gyermek, ház, autó, érzékkielégítés, és tehát annak minden más tárgya is, egyedül az „enyém”, ezt mind „én értem el”, ezt mind én „birtoklom”, én „uralom”. Az, hogy ez a sok és mind mulandó tárgyi dolog, és esetleg még tárgyi tudás is az „enyém”, jelenti tehát minden boldogságát, vagyis az ilyen szemléletű embert egyedül csak az önzősége teszi, és persze csak a maga számára „igazán” boldoggá. Mivel azonban minden szenvedélye is az előbbiekre irányul, az ember ezekben a tárgyi dolgokban, és az érzékei kielégítésében is, csak egyre mohóbb lesz, miáltal viszont igazán már sem boldog, sem pedig békés nem tud lenni, még akkor sem, ha elegendő pénzt is tud szerezni az érzékei kielégítése számára. Még ugyanis ez esetben is továbbra is kielégíthetetlen marad az önző énje. Az „anyagember”, de még az „energiaember” is, csakis tehát képmutatóan bizonygathatja a boldogsága és békéje igazát. A nagy ragyogású „sztárok” avagy „csillagok” kitűnően példázzák, hogy a tárgyiaknál magasabb rendű célok hiányában az ember úgynevezett „pótszerekben”, azaz többnyire az alkoholnál és kábítószereknél keres menedéket, azzal a céllal, hogy valamennyire is nyugalomra leljen a szintén csak „őrültnek” nevezhető hajszájában, melyeket mind a mulandó anyagi javakért, az anyagi érzékei kielégítéséért, de legfőképpen az anyagi ragyogásáért, anyagi csillogásáért végez. Ezek az emberek is azonban a többi testi ragyogást és csillogást hajszoló emberekkel egyetemben iszonyatosan rossz példával szolgálnak a társadalom egésze számára. Mindez is ugyanis inkább csak azt bizonyítja, hogy azon emberen, aki igazán vagy igazi boldogságra vágyik, a pénz, és a révén elérhető tárgyi dolgok, és érzéki örömök mit sem segítenek, hanem inkább jelentenek neki újabb és újabb gondot és szenvedést a még több pénz előteremtése vonatkozásában, melynek révén az ember az elért életszínvonalát folyamatosan megtarthatja, illetve folyamatosan növelheti. Így azonban az embernek az anyaghoz való lekötődöttsége egyre csak fokozódik, míg ezzel az anyag és energia „őrületével” a maga magának felállított tőrbe végül már a teljes súlyával bele is dől, azaz a végén már bele is hal. Már tehát csak a puszta halálával sem válik különbözővé egy olyan állatnál, amely beleesik egy ember által számára állított csapdába.

Az anyag és energia bűvöletétől „őrületbe” esett (lényegében azonban „varázslat” áldozatává lett) ember többnyire még csak hírből sem ismeri a valóságos szellemi lelki létezést, vagyis a transzcendensnek is nevezhető létről még csak mint elérhető lehetőségről sincsen semmi érdemleges információja, nem hogy valamit is helyesen tudna róla. Az anyag és energia bűvöletében sziklaszilárdan megmaradva ugyanis az embernek nincsen semmi szándéka sem az ilyen jellegű információk befogadására, hanem azokat mindenféle komolyabb vizsgálódás nélkül messzire elveti a tudatának még a közeléből is. Ameddig viszont az anyag és energia az embert a markában tartja, addig az emberi léleknek semmi reménye nem lehet arra, hogy az állati létnél valóban magasabb rendű életet éljen, már tehát itt az anyagi körülmények között létezvén is. Ha ugyanis az ember az élete folyamán egészen a teste haláláig csakis az anyagi érzékei kielégítése érdekében cselekszik, csak ezért dolgozik, fáradozik, akkor itt semmi általa lényegesnek vagy lényeginek nevezett területen még maga sem lesz különb az állatoknál, míg végleg el nem hagyja a jelenlegi testét annak halálával. Addig ugyanis maga sem tesz mást, mint hogy egyszerűen csak teljesíti a teste és pszichéje vágyait illetve parancsait, vagyis folyton csak a testi egység lesz „Úrrá” őrajta, és nem pedig ő azon.

Itt az anyagi síkon minden tisztelet, dicséret, de becsmérlés és gyalázat is, mindig elsősorban az anyagi testre vonatkozik, és az „anyagi ember” ezért foglalkozik igen sokat ezekkel. Emiatt van tehát itt jelen, és terjed egyre jobban el a gyűlölet is, és ezért lát mindenki mást magához képest más szinten állónak, noha még ma is mindenkit lélekként, és nem pedig testként számolhatunk meg. Az „anyagember” vagy „anyagi lélek” már tehát észre sem veszi, hogy valós lelki minőségben minden ember azonos. Ilyen felfogással illetve viselkedéssel azonban az ellenkező tárgyi látszat ellenére sem felfelé lehet emelkedni még csak tárgyi tudati minőségben sem, hanem csak egyre alantasabb helyzetbe lehet kerülni, még tehát ezen a már igazán fontos vonatkozásban is. Az emberi tárgyi tudat a vélt csillogása ellenére is visszakerülhet tehát még az állati viselkedés legalsó szintjére is, ahol is már csak az életképesebb testnek van tovább fennmaradásra joga, de akár csak lehetősége is. Ilyen felfogás mellett azonban hiába is kérkedik az ember azzal, hogy ő már fölötte van az állatoknak, hogy ő már „civilizált” vagy „modern”, vagyis hogy ő aztán már valóban különb az állatoknál, mert az élete igazából semmi lényeges vonatkozásban nem lesz különb az állatok között is legrettegettebb vadállatokénál, hanem legfeljebb is csak kifinomultabb, még tehát a „vérengzés” területén is. A csak tárgyi csillogású ember ( ? ) finomabb módszerekkel tud például akár már tömegesen is ölni, hogy ő még tovább, és még jobb módban fennmaradhasson, mint a „másika”.

Az „anyagember”, vagy legújabban az „energiaember” igen kevés kivétellel óriási tévedésben él tehát. Ő ugyanis azt hiszi, hogy maga a legfelsőbb energiában él, és hogy azonos is ezzel az energiával, de egyben ő az „Ura” is ennek a legfelsőbb rendű anyagi energiának. Emiatt akar tehát ő annak is folyton föléje kerekedni, vagyis annak már az egészének is egyetlen „Ura-Istene” lenni. Hiába van azonban minden törekvése, minden hősködése, mert végül őt is az anyagi energiák összességét jelentő „anyagi természet” győzi le, ahelyett tehát, hogy már maga is valóban „Úrrá” lett volna fölötte, már véglegesen is megszabadulván a tőle való örökös függőségétől, a hozzá való, a számára így azonban mindig csak halált eredményező lekötődésétől.

Hát, nem ma már kifinomult módszerekkel is dolgozó vérengző, egymást (ha ugyan még csak közvetetten is), és minden útjába kerülő más anyagot is felzabáló, úton-útfélen pusztító „őrjöngő” vadállattá lett az anyagember az eléje emberek ( ? ) által helyezett példáknak köszönthetően, mintsem mindig csak jóakaratú, jóindulatú, sérelmet, ártalmat, kárt még csak magának sem, nemhogy a „másikának” valaha is okozó „emberré”?   Hát, mindeddig nem még csak az „őrült elmék világát” sikerült létrehoznunk a már készen kapott alapokból, mintsem a „valóságos ember”, vagyis az Isten mindig szelíd és alázatos, ártatlan emberének világát? Ha valaki nem hiszi, hogy e területen ez az igazság, nyugodtan nézzen csak körül a világban, de akár csak a maga „háza” tájékán is.