Előbb-utóbb mindenkinek rá kell jönnie, hogy a már csak az Istennel egy isteni szeretettel élés visz el végül is bennünket a teljes felébredéshez, megvilágosodáshoz, megszabadulásunkhoz, vagyis az Istenhez és isteniségünkhöz visszatérésünkhöz. A sötétségből, a szenvedésből és világából más kiút nincsen,
ennek más módja vagy módszere nem létezik, az ember hiába is ötöl ki erre különféle módszereket, technikákat, hiába is erőlködik, hiába tesz akármilyen erőfeszítéseket. (Jézus az erre is ráébresztésre lett Isten által közénk küldve, az Ő küldetése az isteni szeretetnek Földön helyreállításáról szólt, Ő Isten szeretettörvényét itt elterjeszteni hivatott volt.)
Ha az előbbi visszatérésről szólót még nem is sokan, azt viszont már sokan tudják, hogy a külvilágot folyton magunk teremtjük a gondolatainkkal és érzéseinkkel, és azzal is sokan tisztában vannak, hogy Istennek hasonlatosságára, és nem pedig valaki másnak hasonlatosságára vagyunk magunk is teremtők.
Afelől azonban még nem sokan vagyunk tudatosak, hogy bennünk is a Végtelen és Határtalan Szeretet, Aki és Ami a Lét és Élet is, ébred Önmagára, és tapasztalja meg így is az Önnön Magát és az egész Teljesség Magát, vagyis Isten általunk is a teljes egész Magát figyeli és éli meg, és mindenütt jelen levő szeretetteljes Létként, azaz a Jelen Lét mivoltával, illetve állapotával is ezt teszi. (Isten tehát végtelen sok aspektusból képes a teljes egész Magát megszemlélni, és így Ő örökké meditatív állapotban is van.)
Azt, hogy nem valami sokan vagyunk gyakorlatban is tudatosak a bennünk élő Igaz Istenről, az mutatja, hogy itt a Földön minden Isten képmásának teremtett megtestesült szellemi lélek a szeretetről, annak milyen nagyon fontosságáról beszél, de mégis alig található itt olyan ember, aki tudja, hogy mi az isteni szeretet, és azzal az igaz szeretettel él és szeret is. A legtöbb ember ugyanis ehelyett úgy van, hogy a másikaiban inkább csak hibát („rosszat”) kereső „üzemmódban” él ahelyett, hogy a maga hibáit teljesen kijavítani, magát hibátlanná, azaz tökéletessé (olyanná, mint amilyen a Szeretet-Isten) tenni igyekezne, és hozzá Isten segítségét kérné, mivel csak ezzel a Maga Isten általi teljes helyreállításával lehet újra állandóan boldoggá is.
Az embernek azonban soha nem a másikait kellene megváltoztatnia, megjavítania, megnemesítenie, hanem csak egyedül magát, mert azzal már a környezetében élő többi embernek javulása, azaz nemesedése, és a jelen világnak is jobbulása, nemesedése érdekében is igen sokat tett, ugyanis az övé mintegy automatikusan így fog hatni a másik emberekre, és a világra is.
Az embernek az előbbit azért kellene tennie, mert másoknak, vagy akár csak magunknak is csak a kritizálásával is, a magunk testi és pszichikai egészségét is aláássuk, vagyis szintén nem csak valóságos lelkileg károsítjuk magunkat. A másoknak nem megbocsátás, és a magunknak nem megbocsátás is éppen így beteggé tud tenni bennünket testileg is, és akár még a testi halálunkat is okozhatja. Már azonban ennyiből is be lehet látni, hogy magának mindenki csak maga árthat, éspedig azzal, hogy nem az isteni szeretettörvények, azaz Isten legfontosabb törvényei szerint él, hanem azoknak szinte folyton ellenszegülve. Egyszerűen ez az oka annak is, hogy inkább érezzük magunkat boldogtalanoknak, inkább telik itt az időnk szenvedéssel, mintsem itt is csak öröm és boldogság telien, ahogyan ez az időtlen eredetvalóságunkban van. Tisztában kellene lennünk azzal is, hogy minden szenvedésnek oka a helytelen tett, a nem Isten szerint cselekvés.
Valójában már attól is teljesen, azaz örökké boldogoknak kellene lennünk, hogy teljesen tisztában vagyunk vele, hogy valósággal kik és mik vagyunk, és, hogy ezért tisztában vagyunk azzal is, hogy itt egy másik ember, vagy akár az itt található dolgok is, soha nem tudhatnak bennünket állandóan boldoggá tenni, és ezt nem is kell, hogy tegyék, mert nekünk, isteni lelkeknek az eredeti természetünk, azaz a természetességünk az elmúlhatatlan boldogság, és a szintén teljes (azaz örök és korlátlan) szabadság is.
A legtöbb most itt élő megtestesült szellemi lélek azonban még mindig ott tart, hogy inkább kedveli a sötétség útját, mintsem a Világosságét, az Igaz Istenét. A sötétség útját járó, félelemmel, és gyűlölettel is teli lelkek bántják, sebzik, sértik, erőszakolják folyton meg a másik embereket, és az ilyenek ezt teszik a családjukban és a párkapcsolatukban is, mert még mindig nem látják meg magukban, és ezért a társaikban sem, a bennük jelen lévő Élő Istent. (Az ilyen emberek azok, akik folyton kételkednek még csak az Isten igaz létezésében is.)
Itt élvén még tehát igen sokan idegenkednek Istentől, vagy éppen csak irigyek Istenre, de csak az idegenkedéssel is azt utasítják el, hogy mindig is Isten az első számú élvező és irányító, Akit ezekben sem lehet felülmúlni. Az is idegen a legtöbb embernek, hogy Isten a teljes egészével Őbelőle való, és Őt magával megnyilvánítani hivatott Lélekben van, az Isteni Lélek (azaz Istennek a Szellemnek Szellemi Lelke, avagy Szellemi Tudata) pedig Istenben van benne, és, hogy ez a teljes egymásbafoglaltság Istennel a Szellemmel nálunk, Szellemi Lélekből való szellemi lelkeknél is örökké fennáll. (A legtöbben hibásan gondolkodnak még csak ez utóbbi felől is, nem fogadják el, hogy ők Istenben vannak, Isten pedig bennük is éppen úgy van jelen, mint ahogyan az Őbenne levő Lelkében is van. Sokan pedig ezt is csak a szájukkal fogadják el, de az életvitelük elárulja az ilyeneket is.)
A halálfélelem is hibája az embernek, ami azért van a vele is élőknek, mert azt hiszik, hogy kizárt a halál utáni élet, ezért pedig úgy gondolják ezek a haláltól is félők, hogy a jelen életükben bármi rosszakat is megtehetnek, a testük meghalásával semmi következmény nem fogja őket a tetteikért terhelni. Az ilyen emberek egyhamar nem fogják elhagyni a durva viselkedésüket, a másik emberek sértegetését, bántalmazását, és a másiknak megölésétől sem riadnak vissza, legalább gondolatban azt is elmerik követni. Kételkednek ugyanis abban is, vagy el sem hiszik, hogy Isten kívülről és belülről is látja, azaz tisztán érzékeli a szándékaikat, gondolataikat, szavaikat, és cselekedeteiket is, és így mindent tud róluk is, ismeri az egész jelen életüket is.
Súlyos hibánk az is, hogy a valódi lelki önazonosságunk, az igaz magunk ismerésével, értésével, és erősítésével semmit, vagy alig foglalkozunk, a testi önazonosságunkkal viszont annál inkább foglalkozunk, annak ismeretére és megerősítésére szánjuk a legtöbb időnket. Ezzel a hamis énünkkel való téves azonosulásunkkal leszünk aztán magunk is annak folyton érzéki élvetekre vágyódásaitól tébolyodottá, azaz összezavarodott gondolkodásúakká, nem finoman kifejezve őrültekké. Az eredetileg tiszta és tökéletes szellemi lelkekből megőrült szellemi lelkekké leszünk, akik nem tudják, hogy miket tesznek, és így rengeteget ártanak maguknak, a társaiknak, és a környezetüknek is.
Az isteni tudatú isteni lelket, a teljesen tiszta szellemi lelket viszont az anyagi cselekedetek nem igazán érdeklik akkor sem, ha itt a földi élete során valami kézzelfogható testi, vagy anyagi szellemi foglalkozása is van (ami is testi), mivel ő itt élvén is Isten élő eszközének tekinti magát, akin keresztül Maga Isten cselekszik itt a mulandó valóságában. Érdeklődése így az isteni tudatnak már tehát csak az Isten irányította szellemi lelki cselekedetek iránt van, csak arra van felkészülve, hogy Isten őt itt (is) akkor használhassa cselekvő „eszközeként”, amikor akarja.
Isten-tudatúak (azaz teljesen hibátlanok, tökéletesek) és testtudatúak (hibázók, tökéletlen cselekedetűek) viszont egyszerre nem lehetünk, mert míg anyagi cselekedetekkel is élünk, addig valamilyen szinten még azonosulásban vagyunk a testtudatunkkal, és így nem lehetünk teljesen tiszta Isten-tudatok mintegy már újólag is. A testtudatával, vagy a testtudatával is azonosultan viszont a legtöbb emberi lélek még csak a duális üdvösséget lehet képes megtapasztalni, ami azonban nem azonos a nem duális üdvösséggel, hanem csak torz tükrözője annak. Viszont a teljesen kiüresített, azaz teljesen és tökéletesen tiszta, és így a már csak teljesen tiszta energiából álló testi elme már képes tükrözni a nem duális üdvösséget, az igaz üdvösséget, és ez a már pólusok nélküli elme van a legközelebbre is hozzá. (A valamilyen szinten még mindig létező testtudattal való azonosulás végett a Földön élő emberi lelkeknek még csak a 3 %-a jut el teljes „érettségre”, vagyis az igaz beteljesedettségére, amivel juthatunk igaz üdvösségre, vagyis az Istenével teljesen egyező örök boldogság állapotba is.)
Azt is végre már be kellene látnunk, hogy akár csak a valóságos magunk vonatkozásában is a végső igazságot senki és semmi nem tudhatja itt kifejezni, egyetlen itt használatos szó sem alkalmas rá, az „energia” szavunk, és még csak a Védákból le nem fordított szanszkrit szavak sem tudják kifejezni, vagyis az elmondhatatlan, és így leírhatatlan is. A Végső Igazságot, a Magát Első és Utolsónak, Alfának és Omegának is nevező Istent földi értelemmel, vagyis anyagi értelemmel még csak megértenünk sem lehet, és így a Végső Igazság még csak az sem, aminek hisszük, mert ami itt a „hit” szóval, és a „hit tárgya” szavakkal kifejezhető, azon is túli. (A vallási hit pedig a testi elme szintjén létezik, az még csak a mulandó testi értelemnek hite, az Igaz Istentől másnak hite, vagyis tévhit, nem igaz hit.) Minden azonban, ami szemekkel láthatóan van, az mind a transzcendens Igazságra mutat, és az is mind Istenből való, Őhozzá, és az Ő Ővele egy Isteni Egységébe tartozó. A korlátolt és mulandó én-elmén túli, kifejezhetetlen Igazságnak, avagy Valóságnak, a makulátlanul tiszta, azaz teljességgel anyagtalan Szellemi Tudatosságnak csak a metaforájának tekinthető még azonban csak önmagában az „Isten” szavunk is. Mivel pedig a korlátolt énünkön túli igaz magunkkal, az örök magunkkal Istent itt megvalósítani tudhatjuk, kell először is az igaz magunkat, a nem anyagi magunkat megvalósítanunk, ami megvalósítás viszont cseppet sem azonos az itt manapság szinte már mindenki által tanult és gyakorolt „önmegvalósítással”, a teljesen kifejlesztett, és egészséget is jelentő „egyensúlyban” tartott testi érzelmi énünknek, és testünknek mutogatásával.
Az igaz lelki magunknak megvalósítása valójában tehát nem ez az előbbi, hanem az Igaz Isteni természetünknek megvalósítása, vagyis itt, Istennek mulandó valóságában megnyilvánítása, a tulajdonságaink, viselkedésünk, és cselekedeteink által. Az Istenével teljesen egyező tulajdonságainkon keresztül is tehát megnyilvánulhat itt Isten. Ezért pedig cselekednünk itt is mindig a szellemi „szív”, a valóságos lényegi, vagyis az isteni mivoltunkkal kellene, éspedig Isten szerint, és nem pedig helyette mindig csak, vagy inkább csak a testünk szerint. A megvilágosodott cselekedetei jellemzik ugyanis a megvilágosodott lényt. A nem megvilágosodott embert, vagyis a testi embert pedig az anyagi cselekedetei, a teste szerinti cselekedetei jellemzik.
Valójában a testi énünkkel, és a szintén mulandó egész testi rendszerünkkel azonosulásunk választ el bennünket Istentől, és ez a téves azonosulás választja el az igaz valóságunkat is az álomvalóságtól, a káprázat világától, vagyis ez a téves egyesülés, illetve téves egység bontja meg a két világnak egy harmonikus egységben létezését, két egymástól teljesen különállóan létező egységre.
Minden szándékunknak, gondolatunknak, szavunknak, tettünknek, és még minden levegővételünknek is az Istenbe és Istenhez visszajutásunkra kell irányulnia ahhoz, hogy e törekvésünkre Isten megszabadítson bennünket innen a káprázat világából, aminek fogságába önként adtuk magunkat. A tökéletesség legfelsőbb létállapotába visszajutás tehát a cél, és lényegében ez az Istennel egyesülés is. Ezeket saját erőből nem tudjuk megvalósítani, és ezért csak törekedhetünk mindkettőre.
Az előbbi törekvésnek is pedig azért is meg kellene történnie, mert eredetileg a jelen világot a transzcendens világgal összekötni hivatottak is vagyunk, vagyis a Föld szimbolizálja egész anyagi valóságot a Mennyel, a tisztán szellemi valósággal egyesíteni (azaz egy egységbe szerkeszteni) is lenne az igazi feladatunk. Valójában tehát az isteni szeretet mivoltunkkal élő „összekötő-híddá” kell lennünk az idő és időtlenség világa között, e két világnak össze, illetve egybekapcsolójaként kellene élnünk, vagyis egyesítenünk kellene a Földet a Mennyel. (Jézus velünk ezt is közölni hivatott volt, és azt is mondta, hogy ez jelenti majd a két látszatra egymással ellentétesnek egymással megbékélését is.) Az igaz szeretet, az isteni szeretet tehát arra is képes, hogy egyesítse az egymástól különbözőnek látszó dolgokat is.
A létrehozását követően azonban az anyagi világegyetemmel, és annak minden erejével is, egy egységben létezünk, és ezért valósággal nem, hanem csak elképzelten élhetünk teljesen különálló életet az anyagi világtól is, ahogyan teljes elkülönültségben Magától Istentől sem voltunk sohasem, és még csak nem is lehetünk, mert akkor megszűnnénk lenni is.
Sokunknak pedig még azzal is tisztába kellene jönnie, hogy egyszerre vagyunk minden álom (még az álomban álom is) és az álmodó, a tiszta szellemi tudatosság is. Ezt azonban a korlátolt elme, vagyis a testi (avagy anyagi) gondolatokkal teli testi elme nem értheti meg.
Ami tehát nem állandó,nem örök, azt mind le kell vetnünk magunkról, és ki kell utasítanunk magunkból is, hogy magunk is újra az eredeti tiszta szellemi lelkek, azaz Isten képmásai legyünk. (Ilyenkor leszünk magunk is a szemtanúnak is szemtanúja.) A lényeg az, hogy ne azonosítsuk magunkat semmi anyagi, és anyagit csak valamennyit is magában tartalmazó formával, mivel így már az egész anyagi világgal sem leszünk azonosulásban.
A testi, avagy anyagi személyünk nem más, mint a tiszta szellemi tudatosság mivoltunkat elrejtő, avagy elfedő álarc(ulat). Ezzel az árnyék, avagy ál magunkkal szemben akkor vagyunk „nyerő” helyzetben, ha az igaz arculatunkkal, a tiszta szellemi tudatosság mivoltunkkal átragyogni tudunk rajta. Ilyenkor ugyanis már nem azonosulunk e múló karakterünkkel (a földi személyünkkel), vagyis többé már nem hisszük, hogy az vagyunk. A legtöbben azonban még továbbra is játsszuk a szerepünket, maradunk az illúzióban, ami azt jelenti, hogy teljesen még nem vagyunk felébredve, a nem igaz énünk mulandó életét éljük az Istenével egyező örök életünk helyett. Pedig ebből a korlátozott elmével, a testi elmével való azonosulásunkból kellene végre már felébrednünk, éspedig mostanra már teljesen is.
Valójában tehát azért vagyunk alvásban, mert egy elképzelt énnel azonosulunk, és nem pedig a közvetlenül az Istenéből való önazonosságunkkal vagyunk teljes azonosulásban Isten Önazonosságával. Az ember itt végül is a tükörképével azonosul. Ha a tükörképünk veszik el, azaz tűnik el bennünk, akkor nem vagyunk elveszve a tükörképünkben.
Az Ős-Tudatról, az „Ős-Tenről”,vagyis az Isten-azonos Isteni Tudatról mostanra már mindenkinek tudnia kellene, hogy Ő mint Tiszta Szellemi Tudatosság számtalan örök és nem örök formán keresztül is végtelenül ragyog a makulátlan tisztaságú, tisztán szellemi minőségű „Fényével”. E nem anyagi „Fényével”, vagyis az Ővele egy „Szellemi Világosság” mivoltával tehát Isten mindenen átragyogni, és mindent áthatni is képes.
Az előbbiekből pedig remélhetőleg már az is belátható, hogy a jelen világban igazán az Istenéből való isteni tudat van „válságban”, mivel megtestesülten képtelen lett megtapasztalni az eredeti természetét, az isteni természetét, ami Istenével teljesen egyező, mint a tiszta szellemi tudatosság mivolta is. Így aztán az isteni természetet a többi emberben sem tudja megtapasztalni, hanem azoknak is csak a mulandó testük természetét látja és tapasztalja meg a teste érzékein keresztül. A csak, vagy inkább csak testileg tapasztalók még tehát mindig nincsenek teljesen tisztában vele, hogy soha nem az anyagi magunkban és anyagi magunkkal kellene közvetlenül érzékelnünk Istent, a mindeneknek egyetlen Teremtőjét, Urát (felettes Hatalmát), és egyetlen Tulajdonosát, hanem az anyagtalan lelki magunkban az anyagtalan lelki magunkkal.
Az egész földi világ, az egész földi természet valójában tehát azt tükrözi, hogy a jelen korszakban az emberi szellemi tudatok (az egyéni lelkek), és a közösségük szellemi tudata (az emberiség szellemi lelke) mekkora nagy válságban vannak, mivel az emberi lelkek a legszélesebb rétegükkel képtelenek lettek megtapasztalni az eredeti természetüket, az isteni természetüket, az Istenével teljesen egyező természetüket, mert már olyannyira azonosultak a mulandó anyagi testnek természetével is, olyannyira elmerültek abban az anyagi minőségben is. Ezért aztán ezek a szellemi lelkek nem képesek megtapasztalni az isteni természetet a másik emberekben sem, hanem azoknak is csak a mulandó természetét látják és tapasztalják a testi érzékszerveiken keresztül, mint ez is elébb már írva volt.
Az előbbiek igazságának ismétléssel nyomatékosításra azért van szükség, mivel nekünk az előbbiből (a jelen testtel és természetével azonosulásból) még csak véletlenül sem „cseberből vederbe” (azaz csak egy jelennél jóval magasabb anyagi tudatszintre, egy duális üdvösségű duális „mennyországba”), hanem az önmagában minden dipólus nélküli, azaz a semleges, minden gondolat- és érzelmi energia, és más anyagiaktól is mentes Tiszta Szellemi Tudatosságnak szintjére (ha úgy jobban tetszik, Magának Istennek szintjére, a legmagasabb szintre, ahonnét minden szintet látni lehet) kellene innét a durva anyagi szintről eljutnunk, és annak tiszta és megélt tudására is, hogy e makulátlanul tiszta Szellemi Életnek (a Vagyoknak) számtalan sok kifejezési szintje létezik, és azok mind egyetlen egységbe belefoglaltan léteznek, harmonikus egységet alkotva egymással. Hogy ezt mintegy már újra megélhessük, szükséges tehát kilépnünk az egész duális létrendszeréből Istennek, amiben még bennrekedve vagyunk, a vele még mindig azonosulásunk végett, ami végett nem élünk az eredeti természetességünkkel, az Istenével egyező természetünkkel.
A természetes létállapotunk is azonban nem olyan valami, amit itt különféle testtel végzett technikák, módszerek révén „meg kell csinálnunk”. Ez a létállapot ugyanis lényegében az, aki és ami mindig is vagyunk a testi elmén, testi énen, testi érzékszerveken túl, akit és amit kellene tudnunk itt a mulandó valóságban is megvalósítanunk, avagy megnyilvánítanunk, mivel csak így tudhatjuk Magát Istent itt magunkon keresztül megvalósítani, azaz Őt valóságossá tenni itt a mulandó valóságában, az itt „duálisnak”, „dipólusosnak”, és még „dimenziónak” is nevezett „kettősség” világában. Isten tehát itt rajtunk keresztül is kinyilváníthatja Magát, azaz megnyilatkozhat itt a révünkön is, ahogyan ezt Jézusával a szerelmes Fiával is tette, őbenne is bárki megláthatta, megfigyelhette Őt, a mindeneknek Igaz Atyját, Teremtő Forrását.
A most itt élő részünkről is pedig az újra az isteni természetünkben és isteni természetünkkel élés nem más, mint újra már csak az isteni szeretetben isteni szeretettel élés, ami a tiszta és teljes szellemi életet, az örökké boldog és szabad életet élés is. („Élvén élés”, ahogyan ezt itt Jézus kifejezte.) Az pedig, hogy újra így élhetünk mindig elsősorban az Istennel mindig tökéletes egységben élő Jézusnak a Krisztusnak köszönhető. Isten itt „Jézus” névvel élt örökkévaló, teljesen és tökéletesen tiszta (azaz minden Őt elsötétítő folt nélküli) szellemének az anyagi testével kifejezett szellemi lelki áldozata ugyanis azért volt, hogy az örökre tökéletessé, és szabaddá tegye azokat a szellemi lelkeket, akik Isten és az Ő segítségével „megszentelődnek”, azaz teljesen és tökéletesen megtisztulnak. Az ilyen isteni lelkek fognak tehát újra a természetes létállapotukban és létállapotukkal élni tökéletes egységben Istennel, és „Krisztusával”, az Istennel egy „Isteni Lélekkel” is, vagyis így „hárman” fognak egyek lenni, amiről Jézus a Krisztus szintén beszélt. (Az előbbiből pedig akár következtethetnünk is lehet arra, hogy Jézusban, a megtestesült szellemi lélekben az Isten-azonos Isteni Lélek, avagy Isten Ővele egy Világosság mivolta lett testté, és járt, azaz élt itt az emberek között.)
