Istennek való teljes önátadással, illetve teljes önfeladással az egész tárgyi elme az énjével fokozatosan eltűnik, vagyis a tisztulásával egyetemben először még csak részlegesen, aztán pedig már teljesen is visszaolvad az isteni, vagyis a tiszta és tisztán szellemi tudati teljességünkbe (valóságos magunkba), aki a „tűz tava teljességének”, vagyis Isten Ővele egy, és így „Szellemi”-nek is nevezhető Tudata Teljességének része tudatosan és személytelenül is. (Ez tehát már az „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem…” maradandó örök lét- és életállapotnak felel meg.)

A tárgyi egónak és elmének a tisztulásával arányosan történő eltűnése illetve megszűnése folyamata pedig abból lesz akár még észrevehető is az ember számára, hogy az ilyen ember jóval békésebb és nyugodtabb a többinél, egyre kevesebbet panaszkodik, nem siránkozik, nem kesereg, jót és rosszat egyaránt mintegy szent közönnyel elfogad,  nem vádaskodik, nem ítélkezik, nem dicsekszik sem magával, sem mással, sem pedig bármivel is kapcsolatban, hanem egyedül már csak Istennel. Teljesületlen vágyai igazán már nincsenek, az esetleg még létezhető vágyait illetően is pedig soha nem nyugtalan, nem követelőző, nem akaratos, nem erőszakos, hanem, ahogyan más területeken is, végtelenül türelmes, semmi és senki iránt nincsen már birtoklási vágya sem, egyre ritkábban elégedetlen bárkivel, és bármi őt érővel kapcsolatban is, többé már nem ragaszkodik a „mindenben nekem van igazam” felfogáshoz és érzéshez sem, az érzéki (testi) érzelmei már nem uralják, nem irányítják, már nem sértődékeny, ügyel rá, hogy senkit még csak a tudtán kívül se sérthessen meg, és az őt régebben vagy újabban ért sérelmeket, bántalmazásokat sem tartja számon, mert már mindenkinek őszintén megbocsátott, még magának is, és így pedig az esetleg még létezhető ellenségeit is csak szeretni tudja, éspedig már csak isteni szeretettel, azaz őket is mindig csak feltétlen szeretettel. Mindenével elégedett, mindenkit, és minden mást is elfogad úgy, ahogyan azok éppen vannak, és így mindenki és minden irányában már csak isteni szeretettel tud lenni.

A teljességével az előbb leírt tiszta, és tisztán szellemi (isteni) tudat mindig csak a szintén tiszta és tisztán szellemi elméjén keresztül tudhat akár tehát itt is megnyilvánulni, mint maga is testet öltött szellemi tudat avagy igazság, vagyis igaz avagy valóságos lét- és élettudat, akit Isten a személyes formájával embernek nevezett el, és aki révén Isten is emberré (is) lehet, ha Ő ezt éppen akarja. A tárgyi elméjével és elmei énjével azonosult ember (szellemi tudat) azonban még mindig nem ezt akarja. Amely ember esetében ugyanis még mindig az anyagi elméje illetve elmei énje az „úr” (felsőbb hatalom), az mind csak azzal a törekvéssel él, hogy a jelen testét mind tovább, és akár még a többieknek rovására, kárára, és még az ideje előtti halála árán is fenntartsa, azaz életben tartsa, és hogy minél nagyobbá, minél kiválóbbá tegye ezt a kézzelfogható magát, ma meg már a szerinte el sem veszhető „energialény” magát is. Az életének az tehát az egyetlen a célja, hogy mindenkit, azaz minden embertársát minél nagyobb jólétben, testi egészségben, és dicsőségben éljen túl.

A tárgyi én az elméjével mindig tehát csak azt hajlandó tenni, ami az ő számára jó, azaz ami a számára előnyt, hasznot, biztonságot hoz, illetve ezeket erősíti, vagyis mindig csak úgy cselekszik, úgy mozog, hogy neki és testének mindig csak jó, kellemes érzete, azaz csak jó érzelme legyen, és ez mindenkor biztosítva is legyen. Ugyanezt teszi még bizony akkor is, amikor az őt ért sérelemre, szintén sértéssel válaszol, csakhogy ezzel egyben már háborúságba is kerül a másik anyagi elmével. Ha jól nézünk szét a világban, akkor itt az emberi elmék egymással való ádáz harcának lehetünk a szemtanúi, és nem pedig a békés egymás mellett élésüknek, amit csak tettetve tesznek. Ebben a csak a látszatbékét ismerő, tehát békétlen világban ma szinte már nem találni még csak kettő elmét sem, akik egymással mindenben, és tökéletesen is egyetértenének, mert akkor melyik is lehetne a másik fölötti „úr”, azaz melyik is tudhatná, és tarthatná is magát a másiknál nagyobbnak, nagyszerűbbnek?

A tárgyi ego tehát, mint tapasztaló, minden általa figyelt dologból, jelenségből, vagy éppen történésből mindig elsősorban saját hasznot akar húzni, és érdekei szerint húz is, mindemellett pedig a saját valósága létezését is igazolja velük magának. Ezért pedig még érzéseket is vált ki magában a figyelt dolgok révén, azaz a velük a figyelme által is való kapcsolódása során, mely érzelmekkel is azonban csak a saját előbbi nézőpontját illetve álláspontját fejezi ki, ugyanis ez is az ő valóságérzetét adja, és egyben biztosítja is. Ha azonban mi, valóságos lelkek, akik valójában a tulajdonosai vagyunk ennek az elmének és szintén tisztán tárgyi látszatú énnek, ezzel a tapasztaló egységgel (beleértve ide a testet is) többé már nem azonosulunk, azaz, ha nem azok használnak minket, hanem mi használjuk azokat az eszközeinkként, akkor leszünk mintegy már újra is azok, akik valójában vagyunk: Istennek valósággal szabad, mérhetetlenül, és újra állandó jelleggel boldog lelkei. Amikor tehát az eszközeink (beleértve azokba a tárgyi érzelmeinket is) megszűnnek az uraink és irányítóink lenni, mert közvetlen isteni segítséggel mi lettünk, éspedig már végleg úrrá fölöttük, már újra örökké szabadnak és boldognak tudhatjuk magunkat, amennyiben persze rendületlenül Isten felé tartunk így is, és nem pedig még mindig másfelé, vagy másfelé is.

A világ folyása szerint élni tehát nem más, mint egyenesen a szellemi halálba menetelés a szellemi tudat számára, mert a világ szerint élés tulajdonképpen a halálban maradást, a továbbra is „élőhalottként” (Istentől elkülönülten való) létezést jelenti, és nem pedig az „élvén élést” (személyiséggel is örök és boldog életet Istenben, az elmúlhatatlan Élet Teljességében), vagyis tudatosan is megélését itt a mulandóban is az örök fennmaradású szellemi ember (lélek) mivoltunknak, aki Istennel egy közösségben él („együtt jár”). Ez utóbbi azonban teljességgel és tökéletességgel csakis a tárgyi elménk és elmei énünk már itt a jelen életünkben történő teljes megszűnésével, vagyis egyedül csak az Istennek való teljes önátadásunkat követően Isten és Fia által teljesen is megtisztított, és tisztán szellemivé visszaváltoztatott elménk révén valósulhat meg. (Isten és Fia nélkül tehát még csak a teljes egészünknek teljes megtisztítását sem tudhatjuk sem magunk, sem másik emberek, vagy nem emberek, azaz más isteni lények segítségével elvégezni, vagyis az, hogy úja már csak az eredeti magunkban, és ezzel a tiszta és teljes lélek mivoltunkkal újra benne legyünk Istenben, és Ővele és Fiával egységben, és együtt is éljünk, Őnélkülük soha nem valósulhat meg. Ehhez ugyanis igen kevesek vagyunk, még mi, teremtmények minden együttvéve is.)