Summázás szerűje, hogy ki és mi is vagyunk valósággal
Sajnálatosnak, és nevetségesnek is mondható, amikor a mai földi és kozmikus értelem emberei (az „univerzum” isten hívei) úton-útfélen azt szajkózzák, hogy „tudatosodj, élj tudatosan” és „teremts tudatosan”, amikor az ember a Tudatos Életből (a VAGYOK-ból) való tudatos élet, és így ez az élő élet tudatosan teremt is, meg más egyebeket is tesz a Teremtőjét követve. Ennyi erővel ezek az emberek ismételgethetnék azt is, hogy „elmésedj, élj elmével”, és „teremts az elméddel”, ami alatt ők természetesen szelleminek nevezett energia elmét, energia tudatot értenek, és nem pedig valóságos szellemi elmét, ámde így akár csak a teremtő tudományuk is csak „univerzális” marad, csak itt a tárgyi valóság egészében lesz működőképes, vagyis a tárgyi gondolataikkal megteremthetnek itt maguknak minden tárgyit, így még jó testi egészséget is, meg ami anyagra és energiára még vágynak, azt is szinte mind. A valóságos lélek avagy élet azonban nem ez az előbbi földi és univerzumi (vagy kozmoszi), amivel ezek a magukat és híveiket is Teremtő Istenné felavanzsált lelkek azonosulásban vannak, hanem a teljességgel anyagtalan és energiátlan valóságos isteni, vagyis a földi és kozmoszi ego nélküli.
A valóságos lélek tehát a mindenhol és minden időben is a szellemi minőségű tökéletesen tiszta és teljes végtelen lét és élet, aki és ami gondolkodni, érezni, és főképpen szeretni tud, vagyis aki az eredeti természete szerint mindenkit és mindent maga is csak szeretni, éltetni, és boldogítani tud, azzal egyben, hogy miként azt szintén Istentől látja, és tudja is (képes rá), mindig csak jót teremt minden körülmények között. Ennek az isteni gondolkodású léleknek isteni nyelve a tiszta szellemi érzelem, a nem érzékszervi, azaz nem tárgyi úton keltett érzelem, hanem a szintén isteni (szellemi) minőségű érzelem. Az isteni lélek tudatosan (a vele egy szellemi elméjével) a fizikai „edényébe” szó szerint úgy lép bele a mulandó valóságban „megszületése” előtt, és ugyanígy (elmésen) lép is ki belőle a test halálakor. A tudatos szellemi lélek valójában tehát szellemi minőségű élet-személyiség az „Élőből”, vagyis az „ÉL”-nek, „Élet”-nek, és Szellemnek is nevezhető Istennek egyedül igazán valóságos, Ővele egy és azonos élő Személyéből, mely így szintén elmés (tudatos) lélek most éppen megtestesülten él, azaz fizikai testet, szilárd látszatú lét- és életformát öltött magára, vagyis abban és azzal tevékenykedik, a szintén művi valóságában az Élő Istennek.
A valóságos lényegi mivoltunkkal tehát egyáltalán nem embertől való lények vagyunk, akik itt különféle szellemi élményeken esnek át, hanem szellemi lények vagyunk, akik most éppen hús-vér fizikai testben való létezést illetve életet is megtapasztalhatják (élőben megismerhetik és megérthetik) a tudatos szellemi lélek mivoltukkal, azaz lelki tapasztalással. Ehhez azonban az eredeti igaz lényünkké, a valóságos önazonosságunkká kellene tudnunk válnunk még lehetőleg a mostani földi életünk során. Az igaz öntudatosságunknak (tudatos valóságos öntudatunknak) teljes és tökéletes tisztaságát kell a beteljesedésünkkel egyetemben Isten a Teremtőnk segítségével újra megvalósítanunk, vagyis azt az Istennel tökéletes egységben élő igaz önvalónkat, akit már második és harmadik személyű (mentális és tárgyi, azaz finom fizikai és szilárd testi) tudat (elme) többé már nem szennyez. (A jelen elmét, a tárgyi elmét, esetleg még árnyék elmét a vágyai tartják életben. A vágyak sötét felhőjeként is elképzelhető tehát az ego, mely testi én füstként vagy párafelhőként oszlik szét, amint az ember valódi önvalója Isten és Krisztusa segítségével az újra teljes erejével rá ragyog. Ha tehát nincsen jelen elme, nincsen ego se, hanem csak a valódi teljes önvaló van, akinek élete van önmagában is, vagyis létezik a jelen teste, elméje, és szintén testi énje nélkül is.)
A lélek önmagában kifejezve szellemi minőségű tudat, a szellemi minőségű értelem (amiből van a tudat mivolta) pedig így szellemnek tekinthető, melyeknek tehát az egységét nevezhetjük isteni léleknek. A mi Istenéből való, és valójában ezért „szellem-i” lélek esetünkben azonban a lélek a tudatával több akar lenni, uralkodni vágyik, értelmes tudásban is több akar lenni a tiszta szellemi értelemnél, vagyis még az Isten Ővele egy értelméből való értelménél is magasabbra tör, mivel egyedüli irányító akar lenni a tudata értelmével az őt magából „szülő” értelme (szelleme), de így viszont már az Isten azonos isteni értelem, azaz Maga a neki a tudatával egyben az értelmét is a Magáéból adó Valóságos Isten fölött is. (Itt van az a pont, amikor az Igaz Isten helyett egy rossz tanácsadóra hallgattunk mi is.)
Az előbbiből is azonban már kiviláglik, hogy az anyagi világot a tudatával tapasztaló (közvetlen szellemi érzékeléssel maga át/megéléssel megismerő) szellemi tudatos szellemi értelem minden anyagtól és anyagitól függetlenül létező. (A tudatával tapasztaló szellemi lélek is tehát, mint ahogyan Isten, minden külvilági befolyástól, hatástól is függetlenül van, vagyis ezek nélkül is létezik.) A jelen nézetből szellem és lélekből állóként is ismerhető szellemi minőségű tudatos értelemnek az őbelőle való, és így ővele egy tudata a „szeme”, és ugyanez a szellemi minőségű tudata a „füle”, és szintén egyben még valamennyi emberi fizikai test (emberforma) esetében tárgyilag is megfigyelhető minden más „érzékszerve” is. Az egész tudatosan is létező és élő tudatos értelmi egység valójában tehát egy tudatával mindent, még a tulajdon magát is érzékelni, és érezni is képes létező és élő tisztán szellemi minőségű egység, aki és ami egyéniség avagy személyiség a teljes egész magával bármi szintén létezőt és élőt érzékelhet, és így érezheti azokat is.
Az előbb leírt tiszta szellemi (közvetlen isteni ) eredetű lelki „tudatosság” (egyszerűen kifejezve: tudatos lélek) azonban a valójában és valójával (az egész szellemi minőségű lényeg mivoltával) „belső”, azaz valós szellemi minőségű világosság (szellemi minőségű „fény”, vagyis szellemi élet világosság) is, ami élettel egy „életfény” belülről kifelé, azaz ide ki a külvilágba áramlásával, vagy áradásával megvilágított, szintén az Élő Isten által létező és élő mulandó lét- és életformáknak velük való viszonyulása nélküli megfigyelője, és egyben megélője is (még ennek a figyelő folyamatnak is megélője), melynek során a figyelmébe vett érzéktárgyakat az alapos (alapjával együttes egészükkel) csak szemlélésükkel, azaz megfogalmazatlanul (pusztán magával illetve „fényével” átjárásukkal) meg is éli, és így ez a szellemi lelki szintű „megtapasztalás”, vagyis a közvetlen és teljes megismerés és megértés tiszta érzéseket is kelt benne, mint tehát csak szemlélőben. Ez a szellemi minőségű „figyelő szem” teljesség azonban mindig csak ezekkel a szintén teljesen tiszta érzelmeivel reagál feléjük is, vagyis soha nem a figyelemtárgyai esetleges érzelmeinek felel meg, vagyis azok tárgyi érzéseire illetve érzelmeire nincsen semmi érzelmi reakciója, hanem azokat is csak megfigyeli, szintén ismeret és megértés gyarapítási (fejlődési) céllal.
A szellemi lélek az ugyanazon szellemi minőségű elméjével lényegében tehát egy egyéniesített értelmes tudati (avagy tudatos értelmi) teljesség, vagyis öntudatos „tudatosság” (tudatos értelmi tudati egész értelmi én-központúsággal). A jelen elméje, a testi elméje viszont eredetileg az eszköze lenne az öntudatos léleknek, és ennek az öntudatos lelket jelentő embernek pedig az elméjével egyben szintén létezhet gondolati teste, azaz gondolatformája is, ami forma természetesen elmehordozó is. Az embernek mindig és mindenhol uralnia kellene ezeket a minőségeit, és még csak e jelen elméjében levő (benne keltett és belevett) gondolatait is, és ehhez ismernie is kellene neki azokat mind, és azt is mindig tudnia kellene, hogy az éppen miért, és min gondolkodik. Mindezek mellett pedig teljes nyugalomban tartania is tudnia kellene a gondolkodó eszközét, de csak magukat a gondolatokat is, merthogy azok is mind élők, és így mozogni, szállni is tudnak. (Még tehát „szárnyaik” is vannak.)
A jelen elme mindig afelé irányul és megy az anyagi valóságban, ami neki egyre többet és jobbat nyújt, egyre előbbre viszi, vagyis ami anyagilag egyre gazdagabbá, egyre boldogabbá teszi. Ezért mondja Jézus, hogy ne ilyen tárgyi kincseket keressünk, és gyűjtsünk magunknak, melyeket ellophatnak tőlünk, és melyeket még a moly és rozsda is képes elemészteni.
Az elme a „szív és léleknek”, vagyis az embernek is valóságos lényegi, azaz isteni mivoltát jelentő szellemi öntudatos szellemi értelemnek tudatos tudata tehát, mely elmének a tudatos értelemtől való képessége az értelmi felfogóképesség, a megismerés, és megértés, de a gondolkodási képesség, és gondolkodási mód is a sajátossága, vagyis ugyanazon jellemző tulajdonságokkal illetve képességekkel rendelkezik, mint a szintén közvetlen isteni minőségű tudatos értelmi én, akinek vele egy, és tőle értelmes tudatának értelmes tudata.
Az előbbi bonyolultnak csak tőnő megfogalmazást röviden úgy lehetne elő adni, hogy az Istenek Ővele egy Tudata („keze”) meghosszabbításának kellene tudnunk (ismernünk) a tudati magunkat, akik révén Ő itt a földi világban fizikailag is tevékenykedhet. A jelen (tárgyi, azaz mulandó) tudatunkat is tehát Isten tudatává kellene visszaalakítanunk, ami Isten segítségével előbb-utóbb menni is fog az Istenével egységben levő valóságos tudati egészünkbe való visszaolvasztásával.
Minden egyes lélek csak a maga teljes egészét tudhatja kifejezni itt is, és erre törekszik itt a földi élete során is. Ehhez azonban legelőször is az előbbi „Istennek lelke” valóságos önazonosságra, azaz Isten-tudatos lelki öntudatra kellene ébrednünk, és ébren kellene tudnunk maradnunk itt is. (Egyáltalán nem elég az esetleg ezen is „meditálgatásunk” során ébren maradnunk, mert kijővén a szintén csak elgondolt, azaz gondolatilag kreált „csendből”, máris újra „zajos” alvásba, vagy éppen csak ugyanilyen szundikálásba fogunk.) Mi, lelkek akkor vagyunk megvilágosodottak és éberek, ha itt is már csak az isteni természetünk szerint éljük az életünket, vagyis ha már túllépvén minden önzésen már csak isteni szeretetben és isteni szeretettel élünk. Isten-tudattá lenni, azaz emberfiából újra Istennek tudatos lelkévé válni tehát annyi, hogy emberben és főemberben már nem, hanem már csak Istenben bízni, és világosan tudni, hogy Aki bennünk van, az nagyobb és erősebb az egész látható világnál, és az egész tárgyi világegyetemnél, és még az egész mindenségnél is, és ugyanakkor még azt is tudni, hogy aki valósággal vagyok, az független minden külső dologtól, minden külső körülménytől. Az Isten-tudatúság így pedig bátorság, és ugyanakkor félelem nélküliség is, és Isten után hívés abban is, aki vagyok, és van bátorságom arra is, hogy gyakorlatban (cselekedeteimben) is megvalósítsam azt, aki vagyok, a Szeretet-tudat mivoltomat, mert ennek révén ”Azt” is megvalósíthatom itt a mulandó valóságban, Akitől vagyok. A léleknek eredeti tudatossága az is (tudatos tudása van arról is), hogy ő Istennek lelkeként, azaz szellemi lélekként halhatatlan lény, amennyiben Istennel egységben élvén marad. (Szóval, aki a halhatatlanságát még csak szájával mondja, az még egyáltalán nem az.)
A léleknek a szellemével itt újra szükségessé vált egységesítése, azaz teljes egészeiknek egyneművé, egy egésszé tétele (teremtése) során viszont megtörténhet a jelen fizikai testnek az így már szellemi lélekkel egységesítése is, miáltal lesz meg a lélekből már a szellemi ember is, akinek ővele egy és azonos szellemi teste, azaz „tiszta teste” van, vagyis a szellemi formai (szellemi képi, azaz mennyei testi) megjelenülése ugyanabból áll, aki és ami az egészével ő, és ő ezzel a vele egyazon „testével” újabban már nyilvános tud lenni itt a mulandó, azaz nem tiszta és nem tisztán szellemi minőségű valóságban is. Ez a „test” ellentétben minden fizikai testtel, egy romolhatatlan test, egy dicsőséges (igen nagy szellemi „fényű”, vagy inkább ragyogó világosságú) „test”, és még „erős testnek” , azaz pusztán közvetlen isteni erőkből álló „testnek” (szellemi formai megjelenülésnek) is mondható, ami így már minden hús és vértől, és minden más anyagtól és energiától (azaz, még minden elektromos, és elektromágneses erőtől, és ilyen mezőktől) is teljesen mentes.
Az előbbiek szerint az ember hús-vér testében megtörténésre kerülő szellem és lélek egyesülésekor, az anyagi testünk az isteni szeretet forrongó hevétől (és „fényétől” is) egy pillanaton belül minden hátramaradó látható nyom nélkül mintegy elégni, vagy, mint a füst a tiszta levegőben, szétoszolva elpárologni fog az isteni lényeg alapja kivételével, ami valóságos lényeg egyesülni fog az ember szintén valóságos lényegi mivoltával, és a szellemi lélek attól fogva így fog megjelenülni itt a mulandó valóságban az ővele ezzel mintegy már újra is egy és azonossá lett, csupa ragyogásból álló alakjával. Így lesz tehát itt is nyilván a tartalmilag és formailag is egy és azonos lelke Istennek, akinek esetében sem lesz a továbbiakban megállapítható, hogy melyik fele a szellem, melyik a lelke, és így pedig már az sem, hogy az ezen egységnek melyik fele a szellemi lélek egység, és melyik fele az ő ugyanazon szellemi lelki minőségű testi, azaz formai egysége.
Annyit itt még el lehetne mondani, hogy az itt használt „lélektudatossággal cselekvés” szavak itt egyszerűen tudatos szellemi élet „működést” (tárgyi gyakorlatilag is élést) jelentenek, vagyis lényegében az örök mozgásban lévő, azaz örökké élő szellemi (én-)tudatot, szellemi életszemélyiséget, aki élhet földi életet is. Ebben a pár szóban valójában tehát az „örökmozgó”-nak „feltalálása”, még inkább azonban a „megtalálása” valósul meg, éspedig a valódi önmagunkban Isten által. A „VAGYOKból való vagyok” szavak is azonban már az önmagában láthatatlan Istennek így (csak önmagában) szintén láthatatlan „lélekzetére” avagy Lelkéből való lelkére mutatnak illetve utalnak, aki tehát önmagában, mint Isten a Lélek, szintén láthatatlan.
Az Isten szemek számára láthatatlan személyes Lényének makulátlan tisztaságába azonban tisztátalanul (mocskosan) senkinek, egyetlen szellemi lélek személyiségnek sem lehet beleolvadnia, azaz Ővele újra eggyé válnia. Isten ezért jön elénk, és segít a Fia által teljesen megtisztulnunk, hogy újra tökéletes egységben, és együtt is élhessünk Ővele. Ha Isten Lényébe beleolvadunk, azaz visszakerülünk, akkor vagyunk a valóságos Csendben, Békében, Szeretetben, Szellemben, Igazságban, vagyis Istenben a mindenek Forrásában benne. Az újra Istenben élő tiszta isteni lény pedig itt azt is megélni tudja, hogy az isteni szeretet mindenki iránt tisztelet is, és hogy az ezt a mindig, és mindig elsősorban Isten irányában gyakorló „lélektudatosság” az Istennel tudatosan is egységben levését jelenti a léleknek, amit az nem is csak tud, hanem tisztán érez is, vagyis teljes meggyőződéssel van róla, mint ahogyan Istennek, és a magának szintén igaz létezéséről is. A szintén tiszta tudatával, azaz tudatosan és világosan (szintén isteni minőségű értelemmel) tudja tehát, hogy: Isteni lélek vagyok, ezért örökké friss vagyok, nem öregszem, nem vagyok sérthető, mindig éber vagyok, nem fáradok el, mert nem vagyok része az anyag és energia világnak, a mulandóságnak. Istennel élek egységben, és Istennel együtt is élek, nem félek semmi és senki mástól, Isten az én váram és erősségem, csak Őt félem. Ővele minden itteni gondomat, problémámat is megoldani tudom, erejét is igénybe vehetve mindenkinek segíteni is tudok. Nem függök a tértől és időtől, de a többi anyagtól és anyagitól, az anyagi kapcsolataimtól sem, mert már csak isteni szeretettel vagyok mindenki és minden iránt, és isteni szeretettel teljes minden cselekedetem is. Világosan tudom azt is, hogy minden félelemnek, és betegségnek is az isteni szeretet az ellenszere, és hogy itt is kivétel nélkül minden élethelyzetben csak Isten szeretettörvényeinek megfelelően járhatok el.
