Sajnos, az emberek ma is Baálnak áldozzák a gyermekeiket, de még magukat is

Az emberek ma is, mint a pogány időkben, a fiaikat és lányaikat az ördögnek ajánlják, a gonosznak áldozzák azzal, hogy nem az Igaz Istenre, és az isteni szeretetre tanítják őket, hanem bálványisteneknek, hamis isteneknek imádatára, és a mulandónak mindig elsősorbani szeretetére. A velejükkel, a szellemi lényegükkel is önző lényeket, és mindig elsősorban az anyagiaktól boldogságot váró, vagyis a boldogságot az anyagiakban kereső és találó lelkeket nevelnek belőlük ahelyett, hogy már valóban is tudatosítanák bennük az Isten-gyermekségüket, és az Igaz Isten igaz szeretetére, és az embertársaiknak is minden válogatás nélküli szintén tiszta és igaz szeretetére, és a mindenkor és mindenhol már mindig csak ezek szerint való cselekvésre tanítanák őket a tulajdon példájukkal is. Az emberek ma tehát már nem erre nevelik a gyermekeiket, hanem önzőségre, önösségre, a mulandó anyag és anyagiak (ma meg még a szintén különféle energiák) elsődleges szeretetére, személyválogató szeretetre, a maguk dicsőségére való cselekvésre, és nem pedig a már mindig csak az Isten dicsőségére végzett teljességgel önzetlen, isteni szeretettel teljesen áthatott cselekedetekre. Még a „szeretetadományozásaikkor” is azt példázzák le a gyermekeiknek, hogy azzal, és annak szétkürtölésével is, csak a maguk dicsőségét kell keresni, illetve azt elvárni, sőt már megkövetelni is kell. Ilyen nevelés hatására nem csoda tehát, hogy ma az emberek mindent már csak érdekből számításból, minél nagyobb saját és érdekcsoporti (pl. testi család) haszonért, elismerésért, saját dicsőségért, és nem pedig már csak Isten hasznára és dicsőségére tesznek, és hogy a minél nagyobb anyagi haszon megszerzése érdekében még a legdurvább eszközökben sem válogatnak, csakhogy a minden anyagi vágyuk teljesítésével remélt állandó boldogságukat, teljes megelégedettségüket elérjék.

A ma élő emberekbe lényegében tehát már úgy nevelik bele, hogy az önzés, és akaratosság (amik egyenként, de együtt is már erőszakosság kategória) alapvető fontosságú az életben maradáshoz, és az életben való boldoguláshoz is, vagyis szántszándékkal tudatosítják az emberekkel, hogy az anyagiakkal megszerezető szakadatlan boldogság eléréséhez és megtartásához is az önzés a legfőbb szükség. Ezért pedig a jelen nevelés másik fő tantétele az, hogy a segítségre szorulókat lehet, sőt a legtöbbször kell is figyelembe se venni, és ha az számunkra semmi haszonnal nem bírhat, azaz még csak az elvárt dicséretet, hírnevet sem kaphatjuk meg az őket megsegítésünkért, akkor szükséges őket elutasítani is, vagyis szabad rajtuk egyáltalán nem segíteni. A mai szinte valamennyi tanítás lényege avagy „aranyszabálya”, ugyan még ki nem mondottan, de még a vallások, és hitszervezetek esetében is tehát az, hogy az embertársainkkal mindig úgy kell tennünk, hogy az mindig elsősorban nekünk legyen jó, nekünk legyen a hasznunkra, javunkra, megelégedettségünkre („jónak lenni jó”), dicsőségünkre, és nem pedig az, hogy nekünk az semmiben ne legyen a hasznunkra, és ne is a mi dicsőségünkre, mi megelégedettségünkre legyen, hanem egyedül már csak Istenére. Ez utóbbi ugyanis a mi teljes önzetlenségünk, és ezt mutatta és mutatja be nekünk az emberfia Jézuson keresztül Isten, csakhogy mi ezt még mindig nem érettük meg. (Továbbra is ragaszkodunk az érdekből való „tessék-lássék” segítséghez, és ezt kürtöljük önzetlennek szét, vagyis egyaránt ordít a legkisebb és legnagyobb „adományozásokból”, és „ajándékozásokból” is, az önérdek és önzőség.)

Válogatás nélkül minden utunkba került rászorulóval törődni, vagyis akin tud az ember, azt mind teljesen önzetlenül, azaz minden érdek, előny és haszonszerzés, dicsőség elvárás nélkül segíteni ma tehát már nem tanított életfeladat, hanem ehelyett is jóval inkább tanítják meg az emberek a gyermekeiknek, és egymásnak is, hogy hogyan kell Isten helyett a Baálnak áldozni minden emberi életet, azaz minden emberi lelket a testével egyetemben a gonosz szolgálatára és dicsőítésére megtanítani. Az emberek még tehát mindig kitartva az akár Jézabelinek (önimádónak, testimádónak) is nevezhető lelkületük mellett továbbra is Baálnak szentelik az egész földi életüket, és nem pedig egyedül az Igaz Istennek a létező legönzetlenebb Szeretetnek, Aki pedig az életét is áldozta az Ő bálványimádó, azaz hamis isteneket dicsőítő és ünneplő barátaiért.

A mai világ a jelenlegi uralója akaratára arra akarja tehát rávenni az egész emberiséget (a földön élő, embernek nevezett összes lelket), hogy eszközökben sem válogatva csak a tárgyi érzékszerveken keresztül elérhető és átélhető örömökért illetve boldogságért küzdjön, harcoljon, míg ebbe bele nem hal, vagyis hogy minden ember csak tárgyi érzelmi jóllétet akarjon magának és érdekcsoportjának, és ne pedig tisztán szellemi boldogságra, vagyis örök és örömteljes életre törekedjen, éspedig úgy, hogy az erre az örök boldogságra törekvése egyaránt mindenki számára például is lehessen. Pedig az embernek minden szenvedését, betegségét, stresszét, frusztrációját, azaz minden boldogtalanságát az okozza, hogy mással már nem képes foglalkozni, mint az anyagi érzékszerveinek és anyagi vágyainak kielégítése illetve beteljesítése. Emiatt viszont már teljesen is elfelejt emberként, azaz Isten (és ezért szellem-i) lelkeként gondolkodni, és igaz szeretetet sem képes táplálni senki iránt (az önző szeretet nem igaz szeretet, nem isteni szeretet). Az ember így viszont már csak az anyagi érzékei által motivált lesz, vagyis mindig is az önös anyagi érdekei határozzák meg, hogy hogyan, és mi felől is gondolkodjon, milyen érzelmekkel legyen maga és mások irányába. Még hogy nem az önzés istenének, a gőg és büszkeség istenének áldozunk, még hogy nem neki hódolunk, még hogy nem őt dicsőíttetjük még a gyermekeinkkel is! Még hogy nem ezt tesszük magunkat hívő keresztényeknek, de akár más vallásúaknak, vagy akár csak hiteseknek mondván is! (Természetesen mindig tisztet az ezeknek tagjaiból is adóható kivételnek, ha még van közülük pár már csak az Igaz Isten szerint élő, és gyermekét is erre nevelő.)