Az egyedül jó Szeretet és Élet végtelenül jó hozzánk (is), és ezt ma már igazán még csak észre sem vesszük

Az egyszerre személyes és személytelen, színtiszta avagy makulátlanul tiszta, és a tisztán szellemi minősége, de akár csak a szintén abszolútnak mondható elsődlegessége végett is elmúlhatatlan (időtlen, azaz örök) létezésű Szeretet mivoltával egyben „Lét és Életnek”, de egyszerűen csak „Életnek” is nevezhető Isten soha senkinek nem akarja a kárát, viszont az anyagba (mulandó minőségbe) süllyedt emberi lélek (a személyes Életből való élet-személyiség) ezt még mindig nem így látja. Pedig ezzel, hogy a Szeretet és Életével nem egyező akarattal van, éppen, hogy maga ítéli magát az eredetinél egyre alacsonyabb, illetve egyre alantasabb létállapotba avagy léthelyzetbe.

Az Örök, elmúlhatatlan, és változatlan Isten olyan végtelenül jó hozzánk, emberekhez, hogy velünk még az Ő számára is a legfontosabbnak bizonyuló, mindig csak önzetlenül szerető teljes egész Önmagavalóját, a személyes Szeretet mivoltát, az abszolút Személyét is megosztja. Innét van tehát, hogy a mi szellemi, azaz isteni minőségű lelki személyiségünk  is örök létezési lehetőséggel bír, amennyiben persze ezt mi magunk is így akarjuk, vagyis, ha még ebben is egy akaraton vagyunk, és állandóan egyező akarattal is maradunk Istennel, és Istenben benne is maradunk, mivelhogy minden (szellemi, lelki, és testi, azaz formai) értelemben véve Őbelőle valók vagyunk, és ezért mindig is Őbenne maradunk, még bizony akkor is, ha önakaratból az Ő Ővele szintén egy, és így szintén leghatalmasabbnak, és végtelen nagynak is nevezhető lét-és élet körébe (az egész Teljességébe) szintén belefoglalt, szintén teremtett külső világaiba, a mulandó valósága egészébe kerülünk, vagy ide éppen Őáltala vagyunk küldve valamiféle megbízatással, vagy pedig az addigi tetteink (cselekedeteink) eredményeképpen.

Ez a lényeg mivoltát illetően Istené hasonlatosságára létező és élő, szellemi, azaz isteni szeretet és értelem abszolút egységéből álló, „isteni természetnek” is nevezhető isteni önmagavaló (személyiség) tehát nekünk is az igazi „szívünk” (lényegi központunk), mely valójában mindig Istennél, illetve Istenben van. A valóságos lényegével, vagyis a szerető szellemi értelme, és a belőle származó szintén szerető tudata tudatos egységével, az értelmes szellemi tudati (lelki) „szikrájával”, minden ember tehát magáéval az Istenével egyazon minőség, amit itt Istennel „egylényegűségnek” is kifejezhetünk.

Az előbb leírt valósággal „tiszta” (isteni tisztaságú) és teljes szellemi lélek lényegében tehát Isten vele egy „Lelki”, azaz Szellemi Tudati egészének a része, mely tiszta részegész avagy „tag” mindig is Isten képmása (szellemi minőségű testileg képe) hivatott lenni a maga arányában, ugyanis Isten ezzel a céllal (is) hozta létre, és még azért is, hogy még több teremtő társa legyen. Ezt a miénkével is egyazon szellemi lelki minőséget kellene tehát Isten után mindig elsősorban minden embertársunkban egyaránt szeretnünk, és nem pedig helyette is már a mulandóságánál fogva is csak másodlagos fontosságú testi magunkat, illetve a többi embertársunk miénkhez hasonló testi avagy tárgyi egész mivoltát, amit valójában a félrevezetőink neveltek, és sajnos nevelnek is belénk, hozzá agyafúrt módon a „család” fogalmát még ma is felhasználva. Az emberi „szívnek” tehát a „szívet” (vagy még érthetőbben a „szívet és lelket”) kellene tudnia mindig elsősorban szeretnie, mind tehát Isten, mind pedig az ember vonatkozásában. Még bizony a „Jézus szíve szeretői” katolikus vallási mozgalom Igaz Istent és igaz Jézust hívő és követő tagjainak is így kellene tenniük, illetve gondolkodniuk is, és nem pedig ehelyett különféle rajzokkal, egész alakos képekkel is ábrázolt hús-vér szívre kellene gondolniuk, és akként is (azaz testi emberként, vagy akként is) szeretniük a tárgyi testileg már nem látható Krisztus Jézust, illetve Krisztus Jézusban a vele tökéletes egységben levő egyetlen Igaz Istent. Istent ugyanis, ahogyan Ő azt meg is mondta, nem így, hanem teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elméből, és teljes erővel kell tudnunk szeretnünk. Ez pedig egyszerűen azt jelenti, hogy a leghatalmasabb teremtő illetve alkotó erővel is bíró Lét és Életet és Szeretetet, azaz a mindig elsődleges és páratlan személyes mivoltában legfelsőbb „Urat” avagy legfelsőbb Hatalmat, mind a velünk egy tiszta és szerető szellemi értelmünkkel („szívünkkel”), mind a szellemi tudatunkkal (lélek mivoltunkkal), mind pedig a szellemi elménkkel, és az agyunk jelképezte anyagi elménkkel (test- illetve tárgyi tudatunkkal), és ezek együttes erejével, azaz minden erőnkkel is szeretnünk kell tudnunk. Minden Isteni parancsolatok közül tehát ez a legfontosabb parancsolat. Az ebből következő másik legfontosabb parancsolata (szintén szerető meghagyása) Istennek pedig az, hogy kivétel nélkül minden embertársunkat (még tehát az ellenségeinket is!) ugyanazon erővel kell tudnunk szeretni, mint amilyen, illetve amekkora erővel magunkat szeretjük szintén tudatosan. Aki tehát nem így szereti az Istent, nem így szereti az embertársait, valamint nem is ennek megfelelően hisz, és ezért nem is eszerint cselekszik, az nem igazán ismeri, és nem is érti az Istent (de az „embert” sem), és még csak az Isten igazságát, az Ő örökké létező egyedül Jó és Igaz  mivoltát (de az „Igazságát”, azaz Isten Ővele egy Lelkét, az Igazságnak szintén nevezhető Lelkét) sem, és ezért az inkább „elkárhozni” fog, mintsem eljutni illetve bejutni Isten örök boldogságába, az állandóan csak boldog és elmúlhatatlan Élet Teljességébe. Az „elkárhozott lelkek közé kerülni” pedig azt jelenti, hogy az ember már végérvényesen is elkötelezte magát az állandó károkozásra, vagyis az építés-rombolás körforgásának szakadatlan fenntartására, a minden kártól és ártalomtól, de még minden apró kellemetlenségtől is mentes örök fejlődéssel szemben. Minden ember (szellemi lélek) tehát, aki teljes erejéből nem arra törekszik, hogy Istennek, másoknak illetve másnak kárt soha ne okozzon, vagyis mindig csak tiszta és ártatlan életet éljen, az valójában a „kárhozat” számára él, vagyis cselekedeteivel már csak annak szolgálója. Azt viszont ma már talán mindenkinek jó lenne tudni, hogy az elkárhozott lélek a földi élete során véghezvitt, élet egészében való valamennyi károkozása együttes súlyánál fogva, még a jelenleginél is jelentősebb elmarasztalásban, azaz eredeti szabadsága mostaninál jóval nagyobb korlátozottságában is részesülhet Isten által. Az életellenes cselekedetei miatt Isten ítéletének (ami lényegében a lélek önmegítélése is afelől, hogy az itteni cselekedetei alapján hová, mely isteni léttartományba fog innét helyeztetni) megfelelően akár tehát még az emberi fizikai élet alatti szellemi létszintekre is lekerülhet az emberi lélek. (Ez a szellemi léttartomány egész képezi az Isteni Teljesség „bal” oldalát)

Vigyázzatok hát, ti emberi lelkek, és legyetek „készek” (kész, valóságos emberek legyetek), vagyis ne maradjatok alvó állapotban, azaz még nem felkészülve az igaz lelki életre, az egész teljességével tökéletesen tiszta transzcendens létre, hanem továbbra is csak az anyag és energiában, és annak „törvényszerűségeiben” is elmerülvén maradjatok! Ez esetben ugyanis az örök és végtelenül jó Isten továbbra is tiszteletben tartva az akaratotokat, még nem fog azoktól elválasztani, onnan kiemelni, és Magához felemelni (az Ővele szintén azonosítható legtisztább Transzcendenciába, a „jobb” oldalára), mert még mindig mást akartok, mint amit Ő akar! Azért kell tehát minél hamarabb „meglett”, azaz kész emberré, Isten emberévé lennünk, mert Isten bennünket a cselekedeteinkkel itt kiérdemelt helyünkre (jobb vagy bal léttartományaiba) fog Krisztusával hamarosan helyeztetni, vagyis az „ítélete” semmiképpen nem fog elmaradni, ha végtelen türelmű is.

A „Szeretet és Élet”-azonos Isten tehát végtelenül jó hozzánk, viszont a jelenlegi állapotokból, az emberek Igaz Istenhez és Fiához hozzáállásából, az eddigi életvitelükből úgy néz ki, hogy az Istennek és Fiának leírt szavaiból is ismerhető vérontás, sötétség, vagyis a nagy ítélet napja az emberek számára már teljességgel elkerülhetetlen. Mindezt pedig maguk az emberek hozzák magukra a helytelen irányba fordult, és abban az Isten által soha nem helyeselhető („bal”) irányban meg is maradt, sőt abban az irányban már „le is cövekelt” akaratukkal. Az ítélet napja éppen ezért semmiképp sem nevezhető az „Isten bosszúja napjának”, hanem még csak legfeljebb is „Isten búsulása napjának”. Isten ugyanis soha nem akarta, és bizonyára még ma sem akarja, hogy majd minden úgy történjen az emberi teremtményeivel, ahogyan arra ők maguk szolgáltak rá. Isten maga tehát sohasem tervezte, hogy az embereknek majd ilyen tragikus legyen a végük, ahogyan azt sem, hogy az emberi lelkei a testük végét követően ugyanezen alantas helyzetben illetve létállapotban maradjanak, vagy, hogy még ennél is alantasabb helyzetbe kerüljenek (szellemileg még lejjebb „essenek”). Isten ugyanis az „egyedüli jó” is, ahogyan ezt Jézus már szintén elmondta nekünk. Az „igazán jó” ilyet tehát soha nem tesz, viszont annál inkább cselekszi ezt az eredeti jóságában megromlott „ember”, azaz Isten a Maga hasonlatosságára tökéletesnek teremtett lelke, az Igaz Isten helyett „rossz tanácsadóra”, és az az „szülte”, mára már tömérdek szintén rossz tanácsadókra hallgatván!

Drága barátom, végezetül pedig lenne itt neked egy jó tanács is. Minden zokszó nélkül, vagyis jóval inkább örömmel lefogadva, nyugodj szépen bele Isten akaratába, és máris sokkal nyugodtabban élheted itt az életed. Ehhez azonban az ember magatartása alapjának az Igaz Isten, és az embertársai személyválogatás nélküli igaz szeretetének kell lennie. Ezzel a helyes hozzáállással ugyanis már akkor is bekerültünk az Isten nyugalmába, ha a testi életünk továbbra is küzdelmes, vagyis nyomorúságos, nélkülözésekkel, kellemetlenségekkel teli marad, míg be nem fejeződik. A földi nyomor egyébként is azért történik, hogy az ember végre már gondoljon az anyagtalan lélek mivoltára, vagyis, hogy már ne csak gondoljon a lelkével is, hanem inkább, és végül már csak Istennek lelkeként gondolkodjon, éspedig a maga szellemi lelki mivoltára vonatkozóan is, miáltal pedig már minden emberi lélekre is eszerint (szintén Istennek lelkeként) gondoljon, és azon is legyen, hogy ők is mind újra szabadok lehessenek, és békében, nyugalomban és biztonságban élhessenek Istenben odahaza, és azután már Istennek bármely attól más léttartományában járván is.  Mivel mindeddig ezt a lelkek a legnagyobb többségükkel még mindig nem hajlandóak megtenni, már szinte semmi esélyünk nincsen arra, hogy ne a nagy vérontás napja legyen meg.  Az akkor is bekövetkező egyéni és tömeges elhalálozásokkal is végül is azonban az Isten irgalma fogja elhívni a földi életből a lelkeket, hogy azok nehogy ezúttal már teljesen és végleg elbukjanak, vagyis hogy már végképpen is a jelenleg a Földet, és szinte az egész népességét még uraló Gonosznak áldozataivá váljanak, Istené helyett továbbra is annak akaratában és akaratával élvén. Mégiscsak jó tehát az Élet, még csak ez esetben is hozzánk, embernek nevezett teremtményeihez! Mondjunk neki hálát és köszönetet ezért is, vagyis a magunkra hozott, már igazán rettenetes bajok és jajok végett is még csak véletlenül se marasztaljuk majd el egy szóval sem az egyedül és végtelenül jó Istenünket, a Megmentőnket! Az egyedül jó Szeretet és Élet ugyanis mindig, és minden cselekedetében is, csak jó tud lenni, vagyis mindenkivel és mindennel csak jót tud tenni is, mivel magában Istenben nincsen, nem létezik semmi ártalom, még csak szándék szintem sem, mert Ő a végtelen Szeretet, az ártatlan Szeretet is, ami elmúlhatatlan szeretetnél fontosabbat és jobbat, még mi Istentől elvetemedett emberek sem tudunk még csak elképzelni sem! Jó és igaz tehát ez a végtelen és ártatlan Élet, és ezért még meg is mutatja a vétkesnek a jó utat, aminek révén az célba juthat az itt adódó rettenetes körülmények ellenére is.