Istent teljesen is megérteni addig nem fogjuk tudni, míg magunk is nem már mindig csak az isteni jót cselekedve, vagyis már csak Őszerinte fogunk élni. Újra teljesen tiszta isteni tudatosság (tiszta tudatos szellemi lélek) csakis tehát az lehet,
akinek már csak ártatlan cselekedetei vannak, azaz ártatlan szándékban, gondolatban, szóban, és tettben, vagyis teljesen ártatlanul él megtestesülten is. (Az ilyen emberi lélek az Istenével teljesen egyező üdvös létállapotában él magára durva anyagi testet öltötten is, teste szerinti cselekedetei nincsenek, hanem csak a magában hordozott Élő Isten szerinti cselekedeti vannak, Istennel tehát állandóan közvetlen kapcsolatban van.)
Az Élő Isten jelenlétét azonban soha nem közvetlenül az anyagi testünkben és testünkkel, és nem is a pszichénkkel , az anyagi lelkünkkel, hanem a nem anyagi lélek magunkban, a valóságos magunkban és valóságos magunkkal kellene éreznünk, a magunk élő jelenlétét pedig Istenben kellene éreznünk, és mindkettőt, vagyis a teljes egymásbafoglaltságot állandóan kellene éreznünk mulandó test nélkül is.
Mi emberi lelkek akkor élünk igazán jól, akkor éljük itt is az Igaz-i életünket, amikor már nincsen semmilyen szintű elkülönültség érzetünk Istentől, hanem már csak egységérzetünk van Ővele, és így vagyunk az Ővele egy teljes egész Mindenséggel is, ami Minden is tehát Ő, és Ő a Semmi is. (Ilyenkor ugyanis Magának Istennek lét és élet szintjén létezünk és élünk Ővele egységben, és így még csak az őszinteségünk is az Övével egyező.)
Valójában tehát a szellemi „szív és lélek”, vagyis a valódi lényegi mivoltunknak az őszintesége is más a testi elme és testi én őszinteségétől, éspedig már csak a valóságos lényeg mivolt végtelenségénél fogva is. A testi elme csak a nem igaz dolgaiban, vagyis a nem örök gondolatait, elképzeléseit illetően lehet őszinte, vagy nem őszinte, a tiszta szellemi, azaz isteni „szív és lélek” őszintesége viszont Magának Istennek örök, avagy végtelen őszinteségével egyező, és a tudása is az Egy és Igaz Istenével egyező.
Az első teremtett értelmes élőlény Istentől az Istenéből való valóságos lényegi mivoltán, vagyis az Istenével teljesen és tökéletesen egyező szellemi lelki önazonosságán keresztül kapta meg Istentől az Ő tudását, a teljes isteni tudást, és Isten így van benne minden közvetlenül az Övéből való lényegi mivoltban, vagyis minden értelmes „szív és lélekben”, azaz „szellem és lélekben”, akiket így tehát Magából Magába teremtett. Ezen itt egyszerűen csak „szívnek”, és „szív és léleknek” is nevezhető valóságos lényegi mivolton keresztül Isten mindenkit képes tanítani a Maga teljes ismeretére is, ami az Ő teljes igaz tudása is.
A lényegi természetünk nekünk, „ember” nevet kapott isteni lelkeknek is az isteni, avagy szellemi természetünk, csak most mi helyette az anyagi én-gondolatunk, az egónk testi természetével élünk, mivel a testi énünkkel együtt az egész testi rendszerünkkel (és az anyagi világgal) is azonosultunk, ami téves azonosulás, vagyis ennek nem így kellene lennie.
Közvetlenül Magából Istenből valóan az első és végső természetes állapotunk azonban nekünk is a valóságos csend, mivel elsődlegesen az eleve örökké létező „Csendnek”, vagy „Lét-Csendnek” is nevezhető Szellemből, Istenből származunk, Aki Szellemi Tudat, azaz Szellemi Lélek is, vagyis egyszerre Szellemi Lét és Szellemi Élet is.
Az Igaz Csendhez, vagyis az Igaz Istenhez szokott igaz magunkkal most a saját magunkba, a testi elménkbe és testi énünkbe vagyunk belebonyolódva, és ezért tévesen azt hisszük, hogy nem az isteni magunk, hanem az vagyunk, és ezért azt is hisszük, hogy egyszer majd meg fogunk halni. A testi én, az ego a testi elmében a testi elme által jön létre anyagi én-gondolatként, ami így valójában nem más, mint egy mentális hangoskodás, testi gondolati zajongás bennünk, és ebből az egós tudatosság mivoltból kellene tudnunk felébrednünk, hogy újra teljességgel anyagtalan, azaz tökéletesen tiszta szellemi lélektudatossággá legyünk.
Az itt létezhető egós tudatállapotunkból, vagyis a „kettős” lényegiségünkből azért nehéz nekünk felébredni, mert itt, a „kettősség” világában benne élve nem tudunk mindent úgy elfogadni, ahogyan minden van, vagyis nem tudjuk mindennek megengedni, hogy úgy legyenek, ahogyan vannak, hanem mindig mindenen valami változtatást akarunk elvégezni. Még az itt „mostnak” nevezett időpillanatokat is folyton megváltoztatni akarjuk, mert nem tudjuk azokat sem olyanoknak elfogadni amilyenek. Velük is mindig akarunk valamit „csinálni”, hogy ne olyanok legyenek amilyenek, és így még csak azokat sem tudjuk úgy megélni, ahogyan vannak.
Az előbbiek is azonban azért történnek úgy velünk, mert a testi elme, a testi értelem, és testi én elfedik magukkal az „ember” nevet kapott szellemi tudatot, a szellemi lelket, vagyis a tudatos szellemi élet mivoltunkat, az örök élet mivoltunkat.
A testi elmei rendszer folyton elképzeléseket, ötleteket, testi gondolatokat állít elő. A testi elmével egy testtudat testi értelme pedig értékeli, és mérlegeli is ezeket az anyagi gondolatokat, vagyis eldönti, hogy közülük melyik a helyes (jó), melyik a helytelen (rossz) gondolat. A szintén a testi elméből annak központi irányítójaként származó testi én (a hamis egónk) pedig a teljes egész anyagi elmének kontrollállására is képes lesz, és így önmagát is tudja ellenőrizni. Ha viszont mi, isteni tudatok ezzel a testi elmei rendszerrel, vagyis végül is a testi lényeggel, a testi én-gondolattal azonosulunk, akkor azzal idekötjük magunkat az anyagi világhoz, a mulandó valóságához Istennek, mivel így közvetlen kapcsolatba kerülünk vele, és nem pedig az Igaz Istennel, és az Ő igaz, azaz örök valóságával leszünk, illetve maradunk így (közvetlen össze-, azaz egybekapcsolódottságban), ami a mi eredeti létállapotunk, avagy léthelyzetünk, amit viszont magunk adtunk fel a káprázat világa kedvéért, mindenki tehát önakaratból kerül ide Isten mulandó valóságába bele, ami világa Istennek „szenvedés világának” is nevezhető.
A korlátozott elmével, a testi elmével való azonosulásunkból azonban végre már fel kellene ébrednünk, és teljesen meg kellene világosodnunk is a valóságos magunknak anyagiakkal besötétítéséből. Amiből tehát felébrednünk kellene, az a hamis énünk, az elkülönült énünk illúziója, a korlátozott én és elme álma. Azt álmodjuk, azt képzeljük, hogy a korlátolt elménk és énünk vagyunk. Ma viszont már sokan keresik, hogy hogyan lehetne az alvásukból felébredniük. A legtöbben azonban még mindig alszunk, mert a keresőnek a felébredésnek és megvilágosodásnak kívül keresését, és végül már a keresést is teljesen feladva lehet csak meg a teljesen felébredése, vagyis a valóságos önazonosságára a valóságos lényegi mivoltára ébredése, ami Istennek köszönhetően az igaz magunknak a „halott” létállapotából „feltámadása”, a teljes megtisztulása, és az üdvös, azaz örökké boldog állapotába visszakerülése, és természetesen az Istennel újra tökéletes egységben élése is.
Nekünk (is) a valóságos önmagunk az igaz önlényegünk, és ez a szellemi, azaz isteni önazonosságunk az első és végső valóságunk is, ami közvetlenül Istenéből valóan teljesen egyező Istenével. Isten még tehát a teljes Önazonosságát is megosztja velünk. Ezért pedig a jelen földi életünkben nem létezik nagyobb nyereség a részünkre, mint a Magáéval Istenével teljesen megegyező eredeti tudatállapotunknak Istentől visszanyerése. A tiszta szellemi tudatosság pedig örökké éber tudatosság, ami teljesen szabad is, azaz minden korlátozás és feltétel nélkül létező és élő tudatosság. (Istennek Ővele egy Lelke által újra „megszülve”, vagyis újra megteremtve leszünk tehát ilyenek).
Önmagunknak végtelenségére és határtalanságára kellene tehát teljesen ébereknek lennünk, és ebben megállapodva kellene élnünk a jelen életünket, vagyis a mulandó testben töltött életünket is. Ugyanakkor pedig a teljes összerendezettséget, az egyetlen egységbe rendezettséget is szellemileg tapasztalásra (Teljesség tapasztalásra) kellene jutnunk, lehetőleg még a jelen testünkben, az anyagi testünkben élvén.
Mi, Istennek emberi lelkei, vagyis értelmes szellemi tudatai az előbbiekről is azonban azért nem vagyunk tudatosak, mert a feltételekhez kötött jelen anyagi létállapotunkban (az anyagi testtel azonosulva) nem tudjuk megérteni, hogy fölöttünk, és még az egész kozmosz fölött is, létezik egy mindenek fölötti tisztán szellemi minőségű Hatalom, Aki irányít első és legfelső fokon bennünket is.
Valójában tehát a cselekvő az esetünkben is Isten, az Élő Isten cselekszik általunk is, Aki Élő Isten a Magával Istennel azonos Teremtő Isten, az EGY Isten tekinthető Isten legelső örök teremtményének is („kezdetben vala amaz Ige”), és így a Magával Istennel tehát egy és azonos „Vagyok”- Isten teremtette meg a teljes egész anyagi Univerzumot, és a benne létezőket és élőket is, Aki Élő Istennek teremtő képessége is tehát a Szellem-Istentől és Istenéből való, Aki az Eredeti Teremtő, Aki viszont megnevezhetetlen, meghatározhatatlan Isten, Aki minden teremtményének és teremtésének (szelleminek és anyaginak is) egyetlen Tulajdonosa is.
Az előbbieknek is teljes megértéséhez is azonban az egész Teljesség és „Középpontja” (Maga Isten) „szemszögéből” kellene tekintenünk mindenre, és nem pedig helyette a mulandó testi énünk nézőpontján (anyagi világnézetén, a „csak energia van” nézeten, a testi szem nézetén) keresztül. Ameddig tehát nem kizárólag az Igaz Isten „szemszögéből” szemlélünk mindent, ami van, addig nem lehet teljes megértésünk Őróla, és az Ővele egy egész Teljességéről, az Isteni Egységről sem. Erre pedig hozzá Isten segítségét kérve azért kellene minél hamarabb eljutnunk, mert Isten teljes megismerése és megértése nélkül nem kerülhetünk vissza az eredeti létállapotunkba, a Magáéval Istenével teljesen egyező létállapotba, az örök boldogság, avagy örök üdvösség állapotába, amiben így (azaz visszakerülten), és szintén Isten kegyelméből, már megállapodni is fogunk. ( Így pedig Istennel újra egységben élve már örökösen is az örök boldogság állapotát éljük meg akkor is, ha esetleg ideiglenesen anyagi, vagy finom anyagi testet öltenénk magunkra, ami nem örök testekkel már semmilyen szinten nem azonosulunk.)
