A szellemi lelket mondhatjuk szellemi elmének, és szellemi tudatnak is, ez esetben a szellemit pedig isteninek is mondhatjuk, és annak kell értenünk is, és nem pedig anyagi szelleminek.
(A szellemi lélekétől más minőségű anyagi lélek a pszichológus doktorok szakterülete.) Nekünk, szellemi lelkeknek a létünk és életünk pedig lényegében nem más, mint a lét és életről való szellemi tudásunknak gyakorlati megélése, ami a tapasztalati tudás általi ismerése is a létnek és élet teljes egészének, ami végtelen folyamat során történik.
Az igaz tudás igaz tapasztalattal igazolódás, avagy igaz tapasztalati meggyőződés valakinek vagy valaminek létezéséről. Ez a tudás ugyanakkor több szinten létező is, vagyis minden tudatszintnek van igaz tudása, egészen a legmagasabb tudatszintig, ami csúcs szinten létezik az összes tudatszintnek is igaz tudása, azaz szellemi tapasztalati tudás a legalsóbbtól legfelsőbbig létező tudatszintekről. Az időtlenül létező értelmes és tudatos létezőnek pedig tudásnak minősül ezeknek a tapasztalatoknak megértése is, vagyis mindannak, ami van, ami tapasztalható, annak tiszta értése is.
Az a szellemi lélek is azonban a sötétségben (a tudatlanság világában) marad, és csak még nagyobb és még mélyebb sötétségbe kerül, aki mindig csak kóstolgatja az igaz tudást, vagyis nem hajlandó vele komolyan foglalkozni, azaz nem szándékozik azt gyakorlatban is maradéktalanul megvalósítani, mivel továbbra is makacsul a teste és testi énje életét éli.
Nekünk, itt a Földön élő szellemi lelkeknek tökéletes és teljes tudásra kell jutnunk ahhoz, hogy megszabadulhassunk a mulandóságnak, az élet és halálnak, a „kettősségnek” nem örök fennállású léttartományából (létszintjéről, avagy létrendszeréből), amiben bennrekedve élünk, belebonyolódván az anyagba és anyagi tudásba.
A legtöbben figyelmen kívül hagyjuk azt is, hogy az anyagi tudásunk csak az esetben hasznos a számunkra, ha az anyag fölötti tudáshoz vezet el bennünket, és nem pedig egyre jobban bele vezet bennünket az anyagba, illetve energiába. és aztán pedig ki is jelenti, hogy csak ez az energia van.
Az pedig már teljes tudatlanság kategória, hogy a mulandót öröknek, a tisztátalant tisztának, a szenvedéssel telit élvezetesnek, a nem igaz önazonosságunkat, a hamis egónkat pedig igaznak hisszük.
Az előbbi hibájánál fogva a legtöbb ember még mindig inkább termel szenvedést, mintsem csak örömöt, és sajnos, még az igazi együttérzést sem ismeri, ahogyan az igaz alázatot sem. Mivel szellemi lelkileg igen (mert az is természetességünk), úgy a testünk révén is képesek vagyunk „együttérzésre”, ami itt a testtudatainknak ugyanazon (csak itt az anyagi valóságban létező) frekvencián történő rezegtetésével (mozgásával) nyilvánul meg, és hat segítően, megerősítően is a másik testtudatra és testre. Sajnos a legtöbb ember csak ezt az „együttérzést” ismeri, a valós szellemi együttérzést pedig nem, vagy pedig szintén figyelmen kívül hagyja, mint az eredeti természetünknek többi részét is.
Ha azonban inkább már csak olyanokat cselekszünk, amik az anyagba egyre jobban belevisznek bennünket, akkor nagyon is rosszakat cselekszünk. Ha viszont többnyire már csak olyanokat cselekszünk, amik az Abszolúthoz, vagyis Isten felé, Istenhez egyre közelebb visznek, akkor jókat cselekszünk, vagyis helyesen teszünk. Ilyenkor isteni szeretettel áthatottak a cselekedeteink.
Amennyiben pedig itt a földi életünkben bárkit nem szeretünk, akkor azzal önmagunkat sem szeretjük, és nem szeretjük a világot sem. A világot is azért kellene szeretnünk, mert a világ is magunk vagyunk, ha azt a mostani időkben rossznak véljük is, amit egyedül csak magunknak „köszönhetünk”. (Isten nem ilyen világot szánt nekünk, és nem is Ő tette a világot ilyenné.)
Az ember viszont azzal, hogy állandóan, vagy inkább csak a rosszakkal foglalkozik, folyton alávaló cselekedeteket, kártékony cselekedeteket végez, amiket mind maga és a környezete ellen követ el. Az ilyen cselekedetek ugyanis nem a magasabb útra, a magasabb létállapotba jutására, és a környezetét is arra jutásra fogják segíteni, hanem éppen hogy visszavetni fogja őt, és a környezetét is fejlődésében, vagyis annak sem a fejlesztésére, hanem az egyre betegebbé, romlottabbá tételére lesznek. Az ártatlan Jézusi példának megfelelően kellene tehát itt élvén is cselekednünk, és nem pedig a legszélesebb rétegével erőszakkal élő emberiségnek rossz példájának megfelelően, hogy ki ne lógjuk a sorukból.
A jelen életében szinte mindenki csak anyagi célokat tűz ki magának, alig van ember, akinek már csak az a célja, hogy a valódi természetéhez, az isteni természetéhez visszataláljon. Az anyagi céloknak „elérése” azonban senkinek sem fogja meghozni az állandó, azaz örök boldogságot. Azok ugyanis mindig csak illékony boldogságot eredményezhetnek, és legalább annyi szenvedést is termelni fognak.
A legtöbb tettünk valójában tehát anyagi motivációjú, és ráadásul öncélú is, azaz mindig és leginkább a saját érdekeinket szolgáló. Az ilyen tetteink azonban mind rossz visszahatással lesznek ránk. Az önzetlen, vagyis a nem öncélú tetteinknek pedig mind örömteli visszahatásai vannak, viszont az ilyen anyagi tetteink is ide az anyagi világhoz kötnek bennünket, ezeket is el kellene hagynunk.
A legtöbb ember azonban az előbbi hibás tetteivel nem is törődve még tehát mindig elsősorban, vagy pedig kizárólag csak az érzékeit szolgálja, csak, vagy leginkább csak a testi érzékeit akarja kielégíteni, mivelhogy azonosul a testével, annak testtudatában és testtudatával él, vagyis Isten helyett vele él egységben. Ha viszont az a megtestesült lélek, vagyis az emberi lélek az elméletben már megismert igaz tudását (Isten igazságait) meg is élné, vagyis azt gyakorlatban, és a mindennapi életében is alkalmazná, többé már nem a testi érzékszervei teljes kielégítésével foglalná el magát, hanem a valóságos magának a Valóságos Istennel való közvetlen kapcsolatával, vagyis végül is Istennel és az Ő dolgaival, Aki Igaz Istennel így újra egységben élne, és nem pedig Őtőle a maga részéről elkülönülten a testi énje és teste szerint, mint azt a legtöbb emberi lélek még mindig teszi tévesen, ahelyett, hogy legalább magát, a lélektudatosság mivoltát itt megvalósítaná, mert úgy már meg lehet itt magával valósítania az Élő Istent.
A lelki önmegvalósító az, aki képes magában megtalálni Istent és a belső egész Teljességet, ami teljes összhangban, teljes harmóniában létezik és él a belőle származó, magába foglalt „külső” (anyagi) egész teljességgel. Isten, a teljes egész „országával” egyetemben tehát bennünk van, vagyis a hasonlatosságára végtelen és határtalan szellemi, azaz isteni tudat mivoltunkban megtalálható.
Lelki önmegvalósítottnak lenni végül is tehát annyi, mint Istenben, azaz Istennel egységben, és Istennel egy közvetlen közösségben is élni, és igaz békében, igaz szeretettel lenni minden embertársunkkal is. Ez az önmegvalósítás, vagyis a teljesen tiszta isteni tudatosság mivoltunk megvalósítása egyesülés is Istennel, és mivel Isten mindenkiben benne van, az igaz magát itt megvalósított lélek nem csak Istennel, az egyedül Jóval és Igazzal, hanem a lélektársaival is egységben él. Lényegi szinten ugyanis nincsen közöttünk semmi különbség, hanem csakis formai, azaz testi szinten.
Az előbbi teljesen tisztaságunknak visszanyeréséhez azzal is tisztában kell lennünk, hogy itt a Földön élvén is a szándékainkért, gondolatainkért, szavainkért, tetteinkért, és az érzelmeinkért is, egyedül magunk vagyunk a felelősek, miattuk a felelősséget soha nem szabadna másokra áthárítanunk, Istent pedig még csak véletlenül sem szabadna egyik végett sem felelőssé tennünk.
Az egónk, a testi énünk, az anyagi avagy külső énünk tart bennünket itt az anyagi teremtésben, a mulandó világban, az ugyanis egy igen erős anyagi, avagy testi én-érzet, mivel a magunkéból adtuk az erejét is, amivel viszont magunkat meggyengítettük, és az így tudhat hatalmaskodni rajtunk. Ezért tud bennünket az egónk, annak vágyai, és a testünk érzékei irányítani, és nem pedig mi irányítjuk, mi uraljuk azokat, ahogyan ez helyes lenne.
Aki megtestesült szellemi lélek agresszív (erőszakos), féltékeny, irigy, haragos, dühös, gyűlölködő, büszke magára, gőgös, hatalmaskodó, ellentmondást nem tűrő, türelmetlen, békétlen, vagy akár csak ezek egyike is, azt még mindig az egója irányítja, a testi énje szerint él. Az ilyen, ha választ magának szellemi vagy lelki tanítót is, akkor eleinte hamisat fog választani, vagyis magához hasonló beállítottságú önjelölt tanítót, aki is a teste életét éli, ha mást mond efelől is.
Az nem hiteles tanító, nem igaz „guru”, vagyis nem Isten küldte és felhatalmazta teljesen és tökéletesen tiszta lélek, aki nem tudja felszabadítani a tanítványát, és bizony az ilyen megtestesült szellemi lélek még csak a testi családja felszabadítására sem alkalmas, és ezért róla azt is lehet mondani, hogy földi apának és anyának lenni sem alkalmas, ugyanis még csak ezt a szerepét sem fogja jól végezni, inkább csak megrontani fogja a gyermekeként megtestesült szellemi lelket.
Itt élvén számtalan problémával szembesülünk, ami problémáink abból adódnak, hogy a minden létezőnek és élőnek egyetlen Forrásáról leválasztottuk magunkat, azaz a magunk részéről elkülönültünk Istentől. Ebből adódik az is, hogy közvetlenül nem érzékeljük Őt, és még csak a valóságos magunkat sem érzékeljük, a testi énünkkel, a nem igaz önazonosságunkkal való azonosulásunk végett. Ezzel pedig a valóságos magunkról, és Istenről is, elfeledkezve is vagyunk, inkább már csak hamis egóként élünk.
Minden kétségünktől, félelmünktől, nyugtalanságunktól, tisztátalanságunktól, őszintétlenségünktől, békétlenségünktől, és minden erőszakosságunktól is tehát teljesen meg kell tudnunk szabadulnunk, hogy újra teljesen szabad és boldog, örökkévaló isteni lelkek lehessünk.
Aki pedig nem is csak az előbbi hibái végett szenved, hanem szántszándékkal Isten ellen is fordul, és ezért akár csak káromolja is Őt, az mérhetetlenül lealacsonyodott az eredeti önmagától, igen alacsonyrendű, egészen lealjasodott értelmes élőlényévé lett Istennek. A valós szellemi irányultságú élőlény viszont a valóságos önmagát vissza akarja vezetni Istenbe, magát mintegy már újra is Istenbe gyökereztetni akarja, Aki mindeneknek egyetlen Középpontja, egyetlen Lényege, Akihez azért fordul segítségért, mert Ővele újra egységben akar élni, nem akar többé ellene lázadni, mint azt az előbbi Isten ellen fordult, folyton kételkedő élőlény még mindig teszi, és teszik még azok is, akik saját Istent kreáltak maguknak, és aszerint élnek, és nem pedig a Valóságos avagy Igaz Isten szerint.
Az emberek a mai korban, amikor egyre több lesz a tudás, odáig is eljutottak, hogy már túlszárnyalják magukat valós szellemiről szóló elméleti tudással, viszont azokat gyakorlatban még mindig nem hajlandóak alkalmazni, nem ültetik át a gyakorlati életükbe, vagyis azt nem gyakorolják, nem művelik (nem cselekszik is meg), hanem csak beszélnek róla, és így csak elméletben tartják meg azokat. A megvilágosodás is azonban még csak nem is olyan valami, amit meg lehet tanulnunk, és nem is olyan, amit pusztán csak cselekedetekkel „elérnünk” lehet. A teljes megvilágosodással együtt járó üdvösség is ugyanis az, amikor a teljes egész elménk és tudatos értelmünk szilárd Isten helyes ismerésében és megértésében, mivel minden pillanatban érzékeli, azaz tapasztalja Istent, és már csak ettől is mérhetetlenül boldog. A testi értelem és elme-tudat ez esetben ugyanis már nem fedi el előlünk Istent, vagyis nem áll Isten és közénk, eltűnt előlünk az „akadály”, vagyis már nem ezen mulandó elmei egység használ bennünket, hanem Istennel egységben élvén mi használjuk azt, míg végleg el nem tűnik a szellemi lelki látásunk elől, azaz teljesen szét nem oszlik, és vissza nem olvad a forrásába. Ez azonban már az Istenben megállapodásunknak állapota, amire a jelen testünkben élvén is már eljuthatunk, és Isten akár még a jelen testünket is tisztán szellemi minőségűvé alakíthatja, amit eddig anyagi szemekkel még csak Jézus esetében figyelhettünk meg.
Az előbbi esetben tehát Istennel újra egységben használhatjuk a testi önazonosságunkat, ameddig az még van, vagyis míg az életideje le nem jár. Ilyenkor a testünk élete végén is már csak Istenre és Istennel fogunk gondolni, azaz Istennel együtt leszünk, és így azzal már ténylegesen is visszakerülünk az üdvös létállapotunkba, és többé már nem kell anyagi testet magunkra öltenünk, csak, ha segíteni akarunk a testben, és vele az anyagi világban rekedt társainkon, vagy, ha Maga Isten küld bennünket az emberiséget segítő valamilyen feladattal, amit testben és testtel élve kell itt elvégeznünk, vagyis teljesítenünk.
Istent a földi életünk során tisztán szellemi érzelemmel kell keresnünk, és, ha megtaláltuk Őt a szellemi lelki magunkban, akkor a szellemi (azaz isteni) értelmünkkel kell megismernünk, és megértenünk is. A már csak tiszta érzelmeink, vagyis végül is a tiszta szellemi életet élésünk pedig el fog vezetni bennünket a szellemi „Célunkhoz”, Istenhez, Akivel így már újra egységben és együtt is élünk, és csakis Őneki köszönhetően, mivelhogy ez az Ő végtelen kegyelméből fog meglenni, és nem pedig saját magunktól.
Isten hasonlatosságára a szellemi lélek teljessége is végtelen és határtalan „térszerűség”, vagyis minden anyagon és finom anyagin túli tiszta, és tisztán szellemi minőség, ami tehát teljességgel anyagtalan minőség létezik tudatosan, azaz tudatos „változatban” is. A tudatos szellemi léleknek, az élő szellemi léleknek (és nem pedig az anyagi léleknek) kell tehát mintegy már újra is tökéletes és teljes tudásra jutnia. Ez a lélek a szintén teljességgel anyagtalan szellem által van beragyogva, és átragyogva is, aminél fogva képes a lélek az anyagot és anyagit beragyogni, és átragyogni is rajta.
Ennek a léleknek pedig nem a testet, amit ideiglenesen ölthet magára, kell megtagadnia, hanem a mindig csak a testtel azonosságát, ami tehát téves azonosulás. A jelen testi formánk különít ugyanis el bennünket Istentől a Lényegtől, pontosabban a jelen formánkkal való téves azonosulásunk.
A szellem és lélek egység az Istent elhagyásából kerül „halott” állapotba (a halandó test állapotába), amiből kerül ezen egység „feltámadásra”, ami szellemi és lelki feltámadás nélkül nem valósulhat meg az anyagi testnek feltámadása, vagyis a halottból élővé levése sem.
A Szellemi Tudatnak önnön lealacsonyodásából származik az Egységének „kettéválása”, aminek mintegy újra is eggyé válásához valójában nem is kettő, hanem három részre, három fő erőre (szellemi, lelki, anyagi) válik szét az alacsonyabb mivoltában, viszont e hármas tagolódása is csak képletes, mivel a Szellemi Tudat egész Teljessége örökké Egy Egész, azaz Egy Teljesség, annak ellenére is, hogy a mulandó része egy bizonyos idő elteltével el fog tűnni az emberi szem számára, azaz meg fog semmisülni, a jelen nézetből újra semmivé lesz. Minden alacsonyabb rendű minőség tehát a legmagasabb rendű minőségből származik, és minden legmagasabbnál alacsonyabb rendűnek eredete a legmagasabb rendű Szellemi Tudat, Amibe kell minden alacsonyabb rendű tudatnak is visszatérnie.
Mivel mi, eredetileg közvetlenül a Szellemi Tudatból való szellemi tudatok lealacsonyodván tévesen halandónak éljük meg magunkat, hiányzik a Legfőbb Tudatéval egyező teljes rálátásunk a teljes egész Mindenségre, vagyis Isten Ővele egy egész Teljességére, és így abból csak úgy 25 %-nyit láthatunk a testi szemeinken keresztül, amiből is ténylegesen csak annyit láthatunk a korlátolt szemeinken keresztül, ami azokkal, vagy hozzájuk igazított műszerekkel látható belőle. Anyagi szemekkel az anyagi valóságnak a teljes egészét tehát nem vagyunk képesek látni azért sem, mert annak nagyobb része el van rejtve a műszerrel látásunk elől is. Még a magukat itt „látóknak” tartó emberek legtöbbje sem látja még csak a teljes egész anyagi valóságot sem, hanem az anyagi szemek és műszerek elől elrejtett tartománynak is csak egy részét látja, ami rejtett anyagiban érzik otthon magukat az „okkultista” tudósok, ahonnét (ami általuk már „elértből”) tudják manipulálni a durva anyagit, vagyis a fizikai valóság egy részét, mert az anyagi egésznek, avagy teljességnek még ők sem felettes hatalmai.
A „spiritizmus” és „spiritualizmus” fogalmak a szellemi lelkek megtévesztésére lettek létrehozva és alkalmazva, velük az emberek valóságos szellemire irányultságát igyekeznek kisiklatni, és a finom anyagi valóságra terelni, azt „szelleminek” nevezve. Aki tehát folyton „spirizik”, vagy „siprituáliskodik”, az ennek a legújabb „izmusnak” már az áldozatává lett, még, ha valamennyi valós szellemi tudással is bír, az esetben is istenellenes erők áldozatává lett. Ezek a megtévesztő erők most a parapszichizmus vallását, mint „spiritizmust” igyekeznek legújabb világi vallásként létrehozni, és eléggé sikeresek is benne, mert egyre csak gyűlik a táboruk.
Az előbbi is pedig azért van,mert mindaddig, míg nem leszünk túl rajta, azaz míg nem kerekedünk felül a testi énünkön, a tudása is hamis hamis egónkon, addig az akar megvilágosodni, „spirituálissá” lenni, vagyis szellemi felismerésekre is jutni, és még azt is akarja, hogy vele ebben mások is egyetértsenek, valamint még, hogy mások is azt szeressék a testi szeretetükkel, akiket és amiket ő szeret, és ne szeressék azokat, akiket ő nem szeret, hanem éppen gyűlöl, vagy utál, akitől és amitől ő most éppen undorodik, mert nem jó véleménye van róluk. Ez esetekben tehát még mindig az elképzelt önazonosságunk van központi szerepben, irányítói állapotban, és nem pedig az Igaz Isten, és Őutána pedig az Istennel tökéletes egységben élő igaz önazonosságunk, ami közvetlenül az Istenéből való, és ezért az Övével teljesen egyező. Így azonban még mindig nem a valóságos magunk tudatában vagyunk, hanem a mulandó testtudatunkban, vagyis a hamis énünk uralma alatt élünk, azaz annak „tudatalattijaként”. A felébredésünk valójában tehát az lenne, ha ráébrednénk arra, hogy ez csak egy általunk elképzelt dolog, vagyis, hogy a mulandó én csak egy elképzelt önazonosság, nemhogy az egyetlen Középpontja lenne mindennek. Ez az elképzelt én ugyanis csak magát, és a szintén mulandó világot tapasztalhatja, az Igaz Istent, és a közvetlen istenit pedig semmiképpen sem, mivel véges „én”.
Aki szellemi lélek pedig már megtestesülten is tapasztalta, ha csak pillanatokra is az őt megérintésére az Igaz Istent, és így már az Ővele egységben élő szintén igaz (örök) magát is, az utána már nem a hamis énjét fogja megélni a valóságos magának, azaz többé már nem azonosul vele, és a testével sem, és többé nem fog élni Isten nélkül sem, és Őt még csak mellőzni sem fogja, hanem nem azonosulván az egész testi rendszerével fogja a továbbiakban élni az Igaz Istenével tejesen egyező örök életét egységben, és együtt is Istennel.
Sajnos a legtöbb emberi lélek még mindig képtelen azt elfogadni, hogy ő nem ez az elképzelt én, nem ez a nem örök fennállású testi én, mert a számukra még mindig a testi énjük a valóság, avagy igazság, ami a szemükben Isten valóságával ér fel, vagyis ez az elképzelt énjük, akivel azonosultan élnek, a saját „külön bejáratú” Istenük is, akik őket irányítják. Ez azonban nem más a részükről, mint önteltség, önistenítés, önközpontúság, emberközpontúság. Ezzel a hamis énünkkel azonosultan azonban még csak az igaz természetünkbe, az isteni természetünkbe sem vagyunk képesek belelátni, hanem csak az emberi természetünkbe, és még csak azt sem vagyunk képesek teljesen feltérképezni, hozzá már „béres látókhoz”, vagy szintén pénzhaszonért dolgozó diplomás „szakemberekhez” kell fordulnunk. Az ilyen szellemi lelkek még tehát azt hiszik, hogy a fizikai szemekkel és finom fizikai szemekkel látás teljesen azonos a teljes felismeréssel, és a teljes megértéssel is. Így azonban ők a mondvacsinált „látóikkal”, és a másik „szakembereikkel” egyben egy „mátrixban”, egy elképzelt („van és nincs”) valóságrendszerben, azaz anyagi és finom anyagi létrendszerben élnek és maradnak, amit hisznek és élnek meg igaz valóságnak, természetesen tévesen.
A hamis én uralmának hiánya meglátásával, vagyis annak uralma teljes nélkülözésével (annak fölé kerekedve a tisztán szellemi minőségű lelki erőnkkel), és így azt, mint a testünket is míg él, már csak eszközünkként használva, valamint még teljes elméleti tudással rendelkezve, már meg tudhatjuk nyitni a „kaput” Isten, és az Ő igaz valósága igaz megtapasztalása felé is, ami tehát így már nem a testen keresztül, azaz nem hamis tapasztalással, nem testi tapasztalással, és nem is testi tudás által történik, és ilyenkor már azzal is teljesen tisztában vagyunk, hogy mindez is csak Isten által valósulhat meg, csakis Isten végtelen kegyelme által lesz meg, és nem pedig saját magunknak köszönhetően.
