Az emberiség igen komoly válságban, teljes bizonytalanságban, folyamatos krízisben van a jót és rosszat illetően, vagyis bizonyossággal még mindig nem tudja, hogy mi a valósággal jó és rossz. Életfelfogási, világnézeti, értékrendi, leginkább pedig személyiségi, és azzal egyben pedig, ma úgy mondják: „spirituális” válságban is szenved tehát szinte az egész emberiség, alig van kivétel ez alól a most itt élő emberek (önmagukban anyagtalan és energiátlan lelkek) teljes köréből is. Pedig ha a lelkek a testük meghalásával valósággal élni, vagyis nem továbbra is szenvedő élőhalottként leledzeni akarnak, akkor a vétkes (ártalmas, nem jó) cselekedeteket jelentő bűnnek mindörökre még itt meg kell halniuk, ami megszabadulás (mely tehát minden rossztól, bűntől, bűnöstől megszabadulást is jelent) viszont Isten és Fia nélkül lehetetlen a számukra is. Őnélkülük nincsen tehát sem a bűntől, sem pedig a jelen bűnös világtól szabadulásunk.
Sajnos, az előbb vázolt rossz életpályát járva továbbra is ösztön és tárgyi érzelem irányítottságú a legtöbb ma itt a Földön élő ember is, vagyis változatlanul állat-emberi életet él a legnagyobb többség, és nem pedig Isten-emberi életet, amit kellene neki is itt is élnie, de legalábbis erre kellene törekednie. Az Isten emiatt mindig kész a személyes örök életét velünk ezúttal a Fián, Jézus Krisztuson keresztül mintegy már újra is megosztani, csakhogy ehhez minden figyelmünket Őrájuk kellene fordítanunk, Ővelük kellene közvetlen kapcsolatba kerülnünk, Őnekik megfelelően kellene cselekednünk minden életkörülmények között. Ehelyett azonban mi még mindig test szerint döntünk mindent illetően, viszont így még csak alkalmasint sem lehetünk Lélek szerint járók, vagyis a bűntelen Isten, az ártatlan és örök Szeretet Isten szerint élők, mint ezt az Ő Fia nekünk le is példázta cselekedetekben is, hanem továbbra is csak a halál felé menetelők.
Pedig nincsen, nem létezik tökéletesebb és tisztább érzés, mint tárgyi érzékszervek nélkül, azaz közvetlenül a valóságos magunkkal át/megélni az Örök Isten örök szeretetét, ami az igazi szellemi lelki (valóságos emberi) Élet-, azaz Isten-tapasztalás, vagy inkább igazi Isten-élmény, vagyis végül is már mintegy újra is Istenben a Szeretetben élés az Ő örök életével itt a mulandó valóságában is, éspedig Istennel és Fiával egységben, és Ővelük együtt is. Az isteni szeretetet azonban magunknak Isten nélkül nem lehet adnunk még csak magunknak sem, pedig ezt a szeretetet nekünk is másoknak mindig csak adnunk kellene, már csak azért is, mert mi is ebből a mindennél fenségesebb és erősebb erőből valók vagyunk.
Isten feltétlen, és mindenek előtti szeretésével leszünk tele magunk is szeretettel Istentől, és ezzel a szeretettel szerethetünk Isten után mindenki és minden másokat is. Igazán szeretni, vagyis isteni szeretettel szeretni viszont az ember csak akkor tud, ha nincsen benne semmi negatív érzelem, negatív szándék és indulat, és ilyen irányú akarat sem. (A bűn elállás tehát Isten szeretetétől, és a szintén az Istenéből kapott szabad akarattól, és helyette a testnek, a jelen formánknak akaratával, és a test szintén mulandó szeretetével élés.)
Ha mi is igazán szeretők, vagyis Igaz-i, és nem pedig mástól való szeretők akarunk lenni, akkor az Igazságnak is nevezhető Istent és Fiát soha, még csak egy percre se hagyjuk ki az életünkből. Ehhez azonban tudnunk kell azt is, hogy Isten a Szeretet a Maga részéről még csak távol sem lehet tőlünk, mivel Őbenne és Őáltala élünk, mozgunk, azaz vagyunk, és ha rejtetten is, de Ő a velünk egy „szívünkben” (a valóságos lényegi mivoltunkban) is benne van, „ott” is jelen van.
Olyan teljes mértékű természeti (tulajdonságbéli) egyezőségre, avagy azonosulásra kellene tehát eljutnunk a nekünk az isteni szeretetet (is) megtestesítő Jézussal a Krisztussal, hogy amint Ő, úgy mi is mindenkor, és minden létkörülmények között szellemileg halljuk a Szeretet (Isten) minden szavát, és tudjuk, hogy Ő is hall bennünket. Ehhez pedig Jézusnak a Krisztusnak is úgy kellene átadnunk magunkat, hogy Ő itt a lábaként, kezeként, szájaként (is) használhasson bennünket. Csak ez esetben lehet ugyanis még a testünk is szent áldozatul Istennek.
Az embernek az isteni szeretet látható formájának kellene tehát lennie, aki a Szeretet Isten nyomdokain halad folyton csak előre irányban a legfontosabb kérdésben, a szeretetben, illetve a szeretésben is. Isten teljességgel anyagtalan és energiátlan szellemi erejével, a szeretettel mindig csak előre irányban lehet, és kell is mozdulni, azaz mindig csak előrevivő cselekedeteket kell általa végrehajtani. Úgy kell tehát nekünk, isteni lelkeknek szeretnünk is, ahogyan Isten szeret. Helyes gondolkodásunk is csak isteni szeretettel lehet. Ha tehát ebben is eltértünk Isten követésétől, vissza kell térnünk hozzá.
A tökéletes szeretetnek, az isteni szeretetnek teljességgel anyagtalan és energiátlan, és mégis folyton folyvást lebegő, és tűzszerűen ugyanígy lobogó legtisztább örök „fényköre” (a „világosság” szó inkább kifejezi anyagtalan szellemi minőségű teljes körű tündöklő ragyogása) után vágyódik az ember, mely végtelen nagy szeretet-köréből (az Ővele egy Teljességéből) Istennek az önakaratából „kiesett” (képletesen „kívülre” került belőle).
Az ember az itteni (a „külhoni”) élete során is folyton olyan dolgokat keres, amikkel meghasonulhat, illetve azonosulhat is, mert valójában itt is mindenben Istent a Szeretet keresi az Ő egész Teljességével egyetemben. Isten a Fiát, Krisztust ezért küldte ide elénk mintegy az Ő teljes előképeként is a Földre, hogy Krisztusa révén itt a mulandó valóságában élvén is az Ő hasonlatosságai tudjunk lenni és maradni, mert csak ez esetben kerülhetünk közvetlenül Istenhez vissza.
Kivétel nélkül mindenben tehát Krisztusnak, rajta keresztül pedig Istennek kellene megfelelnünk. Az embernek, embereknek, és Istentől szintén más lényeknek megfelelés ugyanis Isten megtagadásával egyenlő. Ha tehát volt is valamennyire kapcsolatunk Istennel, vagy az Ő Fiával, akkor azt az Őhelyettük embereknek, vagy Őtőlük szintén más nem emberi lényeknek megfeleléssel, az ő szavaikat megcselekvéssel már meg is szakítottuk. Így pedig kész katasztrófa ránk nézve az is, ha Isten és Fia helyett Jézus szülőanyjával, más szentekkel, vagy éppen „felemelkedett mesterekkel”, földön járó „mesterekkel”, vagy esetleg még ilyen-olyan angyalokkal vagyunk így kapcsolatban.
A földi élet lejártával viszont Istennel a kapcsolatunkat, és az elrontott és eltékozolt életünket már nem tudhatjuk rendbe szedni, és ezért vállalnunk kell a következményeket egy földinél is alantasabb létállapotban avagy léthelyzetben, míg a jobbik esetben a fokról fokra fejlődésünkkel újra el nem érjük ezt a szintet, ahonnét akár egyenesen haza is kerülhetünk, azaz visszakerülhetünk az eredetünk igaz valóságába Isten mellé az Ő jobbjára, ahonnét újra Isten nézőpontjából szemlélhetjük az Ő Ővele egy egész Teljességét, és benne az egész Mindenséget. Sokkal jobb lenne tehát nekünk is itt nem egyre jobban belebonyolódni az írás elején felsorolt valamennyi válságainkba, hanem helyettük is már csak az Igaz Istent, és Istennek Igaznak (Igazságnak) is, Szeretetnek is, és Életnek is szintén nevezhető Fiát mindenben követve, és így Ővelük kapcsolatba is kerülve, innét egyenesen haza kerülni az örökkévalóságba.
