Az önösségnek, vagyis az „önénnek” magából megteremtése, és a vele meghasonlása az embert Istentől a Teremtőjétől, és a lélektársaitól is, elkülönült, azaz különálló lénnyé tette, ami „önénnel” viszont elsötétítette az eredeti szellemi „fényét”, mivel az „önén”, az igaz énjének „árnyéka” nem engedi át magán a szellemi lélek ragyogó világosságát, hanem helyette is csak a maga tárgyi, és a fizikai test, az itteni formája szintén tárgyi fényét („ragyogását”) sugározza ki magából illetve magáéval együtt.
A valóságos szellemi életünk, az örök életünk, a minden önzéstől és önösségtől mentes elmúlhatatlan életünk azonban mindaddig nem lesz újra is meg, és ezúttal már örökös jelleggel is nekünk, szellemi lelkeknek, míg az önösséget illetve önzőséget teljesen ki nem oltjuk magunkból. Az önzőségünkkel, és az önösségnek is mindörökre meg kell tehát halnunk, mert különben valósággal is elveszhetünk, és ugyanígy akár még el is pusztulhatunk.
Az önzéssel és önösséggel leginkább az a baj, hogy ez a hibás tulajdonság és felfogás az igaz szeretetet, és vele egyben az isteni értelmet is blokkolja, nem engedi itt a külvilágban érvényre jutni, vagyis nem engedi még csak gondolati szinten sem megnyilvánulni, és így az isteni szeretet és értelem már cselekedeteken keresztül sem lehet itt jelen, azaz így sem hathat senkire és semmire. A valódi lényegi mivoltunkat (a legjellemzőbb isteni szeretet mivoltunkat), ha tehát magunk is önzőek vagyunk, nem lehetünk képesek a tudatunkon keresztül minden irányba szabadon szétsugározni. A természetes szeretetnek, az isteni szeretetnek az a jellemzője, hogy mindig szabadon áramlik, viszont az emberiség ma e számára is pedig legfontosabb vonatkozásban szinte már teljes sötétségben van. Nincsen tehát isteni szeretet-„áram” (isteni szereteterő) elég az emberben és embernél, és így (hiányában) nincsen annak áramlása sem, hanem inkább csak gát, inkább csak akadály van annak szabad áralmása útjában, ami gát és akadály az ember önző egójában testesül leginkább meg. (Az egótól és önzéstől nem fér el Isten a Szeretet az „emberben”, vagyis az Isten Ővele egy Lelkéből való lélekben.)
A csakis magának, azaz csak, vagy elsősorban a maga számára „valóságos ember” mind önző ember, hiába is hiszi és mondja is tehát másképpen. Az önző ember ugyanis leginkább csak magának való ember, és így ő még nem valóságos ember, azaz még nem valóságos embere Istennek, hanem éppen hogy az önzésével Isten ellen lázadó ember, Istennek nem engedelmeskedő teremtmény, aki így Isten „gonosznak” is nevezhető szellemiségének az embere, és nem pedig a Valóságos Isten szintén valóságosnak nevezhető embere. Az önzés ugyanis mindig mások rovására, kárára, ártalmára, és akár még mások halála árán is önhasznot, önelőnyt eredményező cselekvés akár csak szándékban, gondolatban, szóban, vagy cselekedetben megnyilvánultan is. Az önző embernek már tehát csak a szándékát illetően is mindig a maga felé hajlik a „keze” (tudata), és csak a maga malmára hajt is minden vizet bármi áron, azaz csak, vagy elsősorban a maga hasznát keresi még esetleg a társa/társai halála árán is. Az önzés ráadásul az embert az anyaghoz és anyagihoz hozzá is kötözi, ami végett is igen gyakran ellentétbe kerül Istennel, az embertársaival , és még a természettel is.
Minden társadalmi probléma is az emberi önzés végett van, és így az önzés számlájára írható minden széthúzás, békétlenség, gyűlölség, harc illetve háborúskodás, és még az emberölés is, éspedig legkisebb egység, vagyis az itt a legfontosabbnak tartott családi szinten, vagy éppen csak házaspár, illetve élettárs, de akár csak barát szinten is. A sok szenvedésnek is oka a világban egyértelműen tehát az önzés. Ha azonban minden ember önzetlenné válna, akkor a szenvedés a világban csak jelentéktelen mértékben lehetne jelen, de a valóságos önzetlenségen a mai ember már talán el sem tud gondolkodni. Önzésnek minősül ugyanis már csak az is, ha valaki leginkább csak a saját testének védelmével, gondozásával, és szaporításával foglalkozik. Önzőnek lenni lényegében azonban annyi, hogy folyton csak anyagok és anyagiak után sóvárogni, csak anyagiakat, érzékieket szerezni és felhalmozni magunknak, és magunkat követően pedig a legközvetlenebb „szeretteinknek”. A mai emberiség pedig ott tart, hogy ezeket a cselekedeteit mind jónak, azaz mind tökéletesnek tartja, és még azt is elhiszi, hogy velük még a tökéletesedését is el fogja érni. Ezzel a hibás hozzáállásával azonban éppen, hogy arra fog jutni, hogy a tökéletes embernek, az Isten szemében valóságos embernek végül már teljesen is az ellentéte lesz.
Az Isten szerinti tökéletesség esetében azonban az előbbi elvétett cselekedetekről még csak szó sem lehet, mert a valóságos tökéletesség a teljes, és állandóan fennálló önzetlenséggel egyenlő. Az ember tehát csakis akkor és azzal érheti el az élete tökéletességét, ha önző tettei, önző gondolatai, önző vágyai már sem szellemi, sem lelki, sem pedig fizikai (anyagi) vonatkozásban nincsenek, vagyis ha a vágyai az Egyetlen Istenhez való vágyódása kivételével minden létező szinten végleg megszűnnek. Az ember akarata ugyanis csakis ezen tisztaságú létállapotát elérve kerülhet abszolút azonosságba Isten, a Teremtője akaratával.
Drága barátom, tökéletes tehát akkor leszel, ha semmi önzés, és egyéb más rossz (nem Istentől való) tulajdonság sem található benned, azaz ha teljes egészeddel teljesen önzetlen is vagy, még csak szándék, gondolat, beszéd, tett, és vágy szinten is, és ha a világból már semmit nem kívánsz, nem akarsz önzetlenül sem magadnak. Az egyetlen igaz Mester követői ugyanis ilyenek, vagyis nekik már csak a vágyuk és kívánságuk is csak Isten, azaz ők már csak Őt akarják, és Őt követően pedig szintén csak azt, amit Ő akar akár csak a maguk vonatkozásában is.
Amennyiben pedig a valóságos tökéletességre törekszünk, akkor mindenre nyitottaknak is kellene lennünk, a figyelmünknek mindenre kiterjedőnek kellene lennie. Ez azt jelenti, hogy semmi itteni dolgot nem kell magunktól elutasítanunk, hanem mindent, ami itt van, egyszerűen csak helyesen kell használnunk, vagyis minden önzőség illetve önösség nélkül kellene mindennel foglalkoznunk. (Ezek ugyanis mind erre vannak, ezért léteznek.) Ehhez pedig egyszerűen csak a gondolatainkat és gondolkodásmódunkat kellene megváltoztatnunk. Teljesen önzetlenül, vagyis önzést, önösséget a maga vonatkozásában nem ismerő isteni gondolkodással hozzáállván mindenhez (még akár tehát csak az itt az Igaz Isten a Szeretet Isten helyett általunk legfontosabbá tett pénzhez is) mindent az általunk mindig uralt eszközünkként kellene használnunk, és így többé már még csak a pénz sem uralhatna minket, mint ez is szinte minden embernél még változatlanul fennáll. Annak használatánál is tehát a mértékletesség, és mindig elsősorban az önzetlenség elvét lenne szükséges alkalmaznunk, mint a többi itteni javaink esetében is. Amit tehát magunktól mindenképpen elutasítanunk kellene, az éppen hogy az önzés, mert minden társadalmi feszültségnek is az önzés a forrása. Az emberek legtöbbje ugyanakkor pedig még mindig inkább csak a tárgyi függőségeiért és függőségeinek él, és így továbbra is az emberi és nem emberi körülmények, vagyis a közvetlen és tágabb környezete uralkodik fölötte, ezek irányítják, ezek határozzák meg, és tehát tartják a függőségükben is. Ha tetszik tehát, ha nem, még mindig a rabjai vagyunk a legkisebbtől a legnagyobbig a tárgyainknak (pénzünknek is), házunknak, kocsinknak, telkünknek, nyaralónknak, testünknek, hobbijainknak, szenvedélyeinknek, hagyományainknak, szokásainknak, és még igen sok embertársunknak is, csak ezeket már észre sem vesszük. A vak ember már tehát nem látja, hogy így éli le a rövid földi életét Isten és Fia nélkül, éspedig ahelyett, hogy az Ő „rabjaikká” vált volna az erre rendelkezésére álló időintervallum alatt, azaz még itt a földi életében, ami Isteni „rabság” viszont, ellentétben az előbbiekkel, az Istenben való teljes és tökéletes szabadsága visszanyerését jelentené az embernek, amit Istennek Fia által kapna meg akár már itt élvén is az ember a többi isteni jóval együtt.
Sajnos az előbbi helyett is a szeme előtt közvetlenül szinte minden embernek még mindig változatlanul az önzése van, még akkor is, ha lépten-nyomon szétkürtöli és mutogatja is az ő szerinte szintén meglevő nagy „önzetlenségét” is. Továbbra is elfogadjuk, és élünk is tehát ezen ál- és alantas, és a többi szintén nem Istentől való, már magunk magunkba vett tulajdonságokkal, mint például amilyen a büszkeség, irigység, és az igen rossznak számító erőszakosság is, melyekkel viszont minddel ellene vagyunk Istennek, és melyek révén minden olyan dolgot is elfogadunk, ami szintén nem az Igaz Istentől való, vagyis amit nem Ő ad nekünk, hanem az erőszakosságunkkal, csalással (ami is erőszak), azaz másoknak rovására, kárára gyűjtöttünk magunkba, magunk köré, és aggattunk a testi magunkra is. A legtöbb ember pedig odáig is eljutott, hogy önmagáért szereti a „szeretteit” is, vagyis még az irányukban érzett szeretete sem tud önzetlen lenni. Az önző szeretetükkel az emberek egymást még sírba tenni is képesek lettek, de a világ és a népessége pusztulása is az ember önzésének, és a szintén az önzése motiválta tudományos tevékenységének az eredménye lesz, és nem pedig az Isten csapása lesz az emberre és világra!
Még azonban az önimádatunk is igen káros ránk nézve, de még az embertársaink számára nézve is. Soha nem szabadna ugyanis magunkat a másikunknál akár csak valamivel is jobbnak, szebbnek, okosabbnak, jobb képességűnek, feljebb valónak, azaz nálánál többnek, értékesebbnek, méltóságosabbnak tartanunk, hanem magunkat bármelyik másikunkhoz képest is, inkább csak senkinek kellene tudnunk, és tartanunk is, mint ahogyan Istenhez és Fiához képest valósággal vagyunk.
Most azonban már felmerülhet az a kérdés is, hogy meddig nem beszélhetünk tiszta és teljes, teljességgel önzetlen szellemi lélekről, vagyis valóságos tökéletes emberről, ha a Földön az ember, míg bármit is önző érdekből tesz, nem tudhat teljesen tiszta lélek lenni, ahogyan az esetben sem, ha bármi anyagi után vágyódik. Ugyanakkor tökéletes békességre is csak az olyan ember juthat el, aki semmiféle nyereségre nem törekszik, vagyis aki minden önző érdek, és anyagi irányultságú vágy nélkül él a Földön, és már csak egyetlen célja van, és ez a „cél” pedig Isten.
A kérdés illetően a helyes válasz csakis tehát az lehet, hogy az ember akkor él itt is helyesen, ha minden körülmények között teljességgel önzetlen, és egyetlen pillanatra sem felejti el Istent, azaz már csak Őróla illetve Ővele gondolkodik is. Az emberi lélek teljes tisztasága lényegében pedig már azzal megnyilvánul, ha tudatosan is állandóan Istent látja mindenkiben és mindenben, és mindenkihez és mindenhez eszerint is viszonyul mindenkor és mindenhol. Az embernek soha semmilyen körülmények között nem szabadna tehát elfeledkeznie az igaz isteni természetéről, viszont közben teljesítenie kell a világi kötelességeit is, éspedig úgy, hogy többé már semmilyen szinten ne ragaszkodjon a tettei eredményéhez, vagyis soha ne a magáéinak tulajdonítsa azokat, és még csak ne is a maga érdekében, maga hasznára, nyereségére, előnyére tegye azt, amit tesz. Mindig és minden tettünkben is tehát Isten-tudatúaknak kell lennünk, mert így az önzést és önösséget a magunk esetében többé már nem fogjuk még csak ismerni sem.
