A szellemi ismereteket csak szellemi gondolkodással tudhatja a lélek befogadni magába, a tárgyi tudaton keresztül a lélek mindig csak homályos (torzított) tudást vehet be, ha nincsen meg a teljes szellemi gondolkodása, vagy esetleg már teljesen is meghasonlott a tárgyi tudatával, mert már teljesen elfeledkezett magáról.

Normális lelki fejlődés mellett azonban végül már nekünk is képeseknek kellene lennünk arra, amit Jézus a Földön jártakor akár csak a gondolkodással kapcsolatban is bemutatott. Jézus ugyanis az Ővele egy és azonos „szív” és lelkével, vagyis az Őt Magát jelentő tudatos szellemi értelmével tudatosan is átlátott az emberek „szív” és lélek mivolta minden gondolatán, minden okoskodásán is, vagyis már azelőtt ismerte azokat, mielőtt azok azokat szóban is kimondták, azaz kifejezték volna. Bizony, élhetnék mi is így itt a Földön is, azaz „láthatnánk” (ismerhetnénk) egymás gondolatait, és hangos beszéd nélkül is kommunikálhatnánk egymással, még csak ezzel sem csapva itt sem semmiféle zajt.

Jézus arra is rámutatott, hogy a szellemi törekvésű embernek tudatosan figyelnie kell rá, hogy mire gondol, vagyis uralnia kell minden gondolatát is, és hogy minden gondolatunknak magunk adunk értelmet is az Istenéből való magunkéból. Nekünk, Istenben és Fiában hívőknek Őnélkülük nem is szabadna tehát gondolkodnunk sem, viszont minden gondolkodás nélkül tennünk sem lehet helyes, mert azzal is leginkább csak kárt csinálunk, ha az ilyen tett itt esetleg jónak tűnik is.

Az Isten akaratában élés is pedig újra már csak Isten gondolataival (és ezzel természetesen az Ő érzelmeivel is) élést jelent, és csak így tudhatunk tenni is mindig csak Isten szerint. A saját elveinkről, a saját magunkénak tulajdonított gondolatainkról azonban a legnehezebb lemondanunk. Náluknál könnyebben válunk ugyanis meg még a szintén magunkénak tartott tárgyaktól, és a szintén tárgyinak minősülő más dolgoktól is. A hitünk szerint magunk magunkból kiötlötte gondolatainkhoz ugyanis sokkal inkább hozzákötődünk, már csak azért is, mert tudós társaink úgy tanították meg nekünk, hogy a gondolataink is mind magunk vagyunk.

Az anyagelvű gondolkodáson azonban Istennek lelkeiként mindenképpen túl kell tennünk magunkat, amennyiben a továbbiakban már csak jó irányban kívánunk előbbre jutni. A gondolkodásunknak teljes megtisztításával juthatunk ugyanis vissza a szellemünkhöz.  A tárgyi gondolkodást át kell tehát fejlesztenünk szellemi gondolkodássá, és így a tárgyi érzelmeink is szellemi (isteni) érzelmekké, valósággal tiszta érzelmekké lesznek. Ehhez azonban nem elég a tárgyi érzelmeinket szellemi érzelmeknek mondanunk, mert ezzel még semmit nem változtattunk rajtuk.  Az ego tárgyi érzelmeit lelki tapasztalattá lenne tehát szükséges minden embernek átalakítani illetve átformálni, viszont ezt megtenni mindig csak az ehhez már eléggé fejlett lélek tudhatja.

A már jó irányban haladó ember Istenhez megtérése valójában az Isten magában megtalálásával, a testi gondolataival való testi gondolkodásmódjából az isteni gondolatokkal való isteni gondolkodásmódra visszaállásával már megtörténik, aminek eredményeként lesz aztán már meg egy tisztulási folyamat végkifejleteként az Istenhez visszatérése is, vagyis az Ővele újra tökéletes egységben, és együtt is élése a léleknek az Isten örökkévaló világában.

Az Isten akaratának kellene tehát érvényesülnie az itteni életünk minden pillanatában is, vagyis a mi Őtőle kapott akaratunknak tökéletes szinkronban, azaz teljesen egyezőnek, vagy inkább egynek kellene lennie az Isten akaratával, vagyis, ha van is akaratunk, úgy kellene vennünk, és vele lennünk is, hogy az Isten akarata, és aszerint, végül is azonban már csak Isten szerint kellene cselekedünk is. Csakis olyanokat tehetnénk tehát itt élvén is, amiket Istentől és Fiától látunk, hogy Ők teszik. E nélkül ugyanis még csak szabadon sem élhetünk itt a földi életünk során sem, hanem mindig csak valakinek vagy valaminek a rabságában. A Szeretet Isten azonban egyáltalán nem ezt akarja nekünk sem. Ő ugyanis azt akarja, hogy az Övével teljesen egyező szabadságban (is) éljük az itteni életet is, bizony, még az itt létező fizikai testünk ellenére is, míg Isten azt szintén élteti, mert így találja jónak a mi érdekünkben.

Arra valószínűleg már minden Isten útján járó ember rájött, hogy az ember tárgyi alapú gondolkodása mindig csak határok között mozoghat, ameddig már mintegy újra is fel nem ismeri, hogy létezik szellemi alapú gondolkodás is, és hogy valójában ez az eredeti, és ennél fogva pedig már az igazi gondolkodása is. Így pedig már rá fog jönni arra is, hogy a tárgyi gondolkodása valójában mindig csak másodlagos fontosságú lehetne, azaz még csak ugyanolyan fontosságú sem, mint amilyen fontossággal a szellemi gondolkodása bír. Ha ugyanis valamit az ember nem gondol el előzetesen szellemileg, akkor lényegében nincsen is mit tárgyilag is elgondolni és megvalósítani, vagyis az agyunkban, mint ehhez szükséges biológiai eszközben, nincsen mit akár csak elvi tárgyi képpé is lefordítani, valójában azonban ezzel bizonyos szinten már tárgyilag, aztán pedig már kívülről is látható illetve érzékelhető tárgyi gyakorlatilag is megvalósítani. (Valójában tehát az isteni gondolat és érzelem teremti a sok szinten létező valóságot.) Minden itt a jelen valóságban létező kézzelfogható, vagy csak látható forma is tehát egy szellemileg már létező gondolatnak a tárgyi gyakorlatilag is való kifejezése. A gondolat így pedig nem más, mint szellemi szintű teljes és kész elképzelés valamiről, amit elsősorban szellemi és lelki, és azután pedig tárgyi szinten formába is lehet önteni, vagyis mulandó formailag is meg lehet jeleníteni.

Azt is tudnunk kellene, hogy nem is csak a gondolatok és gondolkodás, hanem még csak a tudás sem az ember. Az ember (szellemi lélek, avagy szellemi tudat) ugyanis  „az”, aki az elméje révén tárgyi szinten is gondolkodni, és szintén rajta keresztül tárgyilag is tudni tud. A test, elme, és tudása, tehát nem az igazi én, mert ezek egyike sem bír örök fennmaradással. Az igazi én ugyanis a végső valóság, az elmúlhatatlan valóság! A végső valóság nekünk valójában tehát az „egyszerre” Valóságos Isten és valóságos ember állapot, vagyis amikor az ember egy, azaz tökéletes egységben van Istennel, de ettől még nem ő maga az egy és igaz Isten, vagy egy „másik” ugyanolyan Isten Isten mellett!  Az egyedül igaz valóságot, a végső valóságot viszont, ellentétben a jelen tárgyi valósággal, nem lehet leírni, ugyanis az itt használatos szavak negálják azt.  Az Igazság, és még csak az Őbelőle való, Ővele egységben élő ember igazsága is, szavakkal tökéletesen tehát nem kifejezhető. Az Igaz Valóság ugyanis valósággal végtelen, halhatatlan, elmúlhatatlan, örökkévaló, nincsen duális tudatossága, azaz nincsen kettős tudatos értelme tudatosan sem. E tudatos értelemnek tudata (elméje) viszont ideiglenesen lehet kettős, és élhet vele nem igaz valóságú valóságokban. A jelen valóság, ahol most ideiglenesen élünk nem igaz valóság (illuzórikus valóság, tárgyi gondolatforma), viszont az Igaz Valóságot ki lehet fejezni, azaz meg lehet nyilvánítani ebben a káprázat világban is. Itt lényegében tehát arról van szó, hogy az öröktől fogva létező szellemi élet szellemi gondolatiság (először is a „vagyok”) révén fejeződik ki, azaz nyilvánul meg kezdetben még csak szellemi szinten, szintén ez élet által létrehozott illetve alkotott szellemi minőségű gondolatformák révén, és aztán pedig már tárgyi elvileg (tárgyi gondolatilag), és azzal egyszerre, vagy rá egy időre tárgyi gyakorlatilag, azaz anyagilag is megvalósítja magát. A szellemiből való anyagi szintről viszont a szellemi szint nem látható, vagyis a szellemi életnek az eredete, és eredete világa láthatatlan lesz a számára. (Az anyagi szintről csak a szintén tárgyi minőségű legmagasabb mentális szintig lehet a magáról megfeledkezett szellemi életnek ellátása.)

A részünkről az öröktől fogva létezése és élese, a mindennél hatalmasabb ki és mivolta, és a mindenhatósága végett is leginkább még csak „Istennek”, de akár még „Elsőnek” is nevezhető teljes egész tudatos értelem teljességről pedig azt kellene tudnunk, hogy „Ő” ismeri és irányítja a magából való, és így vele egy tudata (elméje) minden mozgását, vagyis végül is a maga gondolataival és érzelmeivel végzett teremtő tevékenységét.  A szellemi minőségű és teremtő képességű tudatos értelemnek tudatos létezése és élése, valójában tehát ennek a tudatos értelemnek személyes formában is létezésének és élésének felel meg, vagyis a tudatos szellemi értelem teljességnek (a VAGYOKnak) tudatos tudomása (ismerete, tudása) van az EGY-ÉN-ként, és az egy-ÉN-i-leg létezéséről és éléséről is, és ezzel egyben arról is, hogy Ő az egész szintén végtelen Teljességével ettől az Ön/Én-Magától avagy Egy-Magától való, és ezért Vele abszolút egységben van. (Istent a jelen nézőpontunkból legegyszerűbben végtelen nagy egész Teljességként képzelhetjük el, Ami Teljességnek egyetlen, és szintén igaz valóságú középpontja az Ő szintén abszolút Személye a szintén abszolút minőségű tudatos értelmével, ami  tudatos értelem tudatosan is egy Ővele.)

Az előbb kezdettelen és végtelen létezésű tudatos szellemi értelemként leírni próbált Istennek pedig az az akarata, hogy az Ő képmásai legyünk itt a mulandó valóságában is, vagyis, hogy a személyes Őbelőle (Személyéből) lévén úgy szeressünk, viselkedjünk, illetve éljünk, ahogyan Ő azt az Ő Fiában, Jézusban a Krisztusban nekünk megmutatta. Mindig szerető, szelíd és békés gondolkodásúaknak kellene tehát lennünk, és mindig csak „jóknak” (tökéleteseknek), és csak jót tevőknek is, valamint az Igazságot (Istent) ismerőknek is kell lennünk, vagyis ismernünk kell, és el is kell fogadnunk, elismernünk is kell Őt, mint egyetlen Igaz Istent, Aki Teremtő Istentől valók vagyunk mi, embernek elnevezett lelkei is, akiket Ő a gyermekeiként tekint, szeret, nevel, és örökké fejleszt is, hogy egyre jobb hasonlatosságai legyünk Őneki, azaz tökéletességről egyre magasabb tökéletességre jussunk.

Az embernek a még mindig fennálló valós szellemiről való tudatlansága miatt létező dolgaitól (elsősorban a testi gondolataitól, és minden ilyen indíttatású cselekedeteitől) kellene tehát megszabadulnia a valóságos magára ébredése során, hogy mire Istennek ébresztő szavára teljesen is felébred az alvásából, illetve az álomból, ilyen dolgai már ne legyenek, még ha megtestesülve marad is még egy ideig. Isten akaratával egyezően erre kellene tehát lennie akaratának is, és, mint a gondolatainak, úgy az akaratának is, természetesen utána is már mindig egyeznie kell az Istenével, hogy valóban jó (gyönyörűséges) és végtelen élete lehessen, amire hozta őt eredetileg létre Isten. Mivel azonban az emberi többségnek amint a szeretete, úgy az akarata sem egyezik meg Istenével, teremtődik meg egyre több nem gyönyörűséges, nem tökéletes, hanem mindenkire és mindenre nézve inkább csak ártalmas dolog a jelen világban, ami tehát nem csak az itt élő lelkeknek, hanem az eredetileg gyönyörű szépnek teremtett mulandó természetnek is nem a fejődésére, hanem a rombolására van, ami utóbbi testi szemekkel is jól látható már mindenki számára.

Drága barátaim, a világban és világgal is azonban mindig csak az történik, ami az emberi elmében történik. Az embereknek ugyanis minden gondolata valóra válik a világban, viszont nem mind válik belőlük kézzelfogható valósággá is. (Hála Istennek érte!) Ha ugyanis ez így lenne, illetve lehetne, akkor már rég ez a földi világ lenne a pokol közepe, és nem pedig továbbra is a kettős /jobbra és balra nyíló/ kapu szerepét töltené be a „sötétség világa” és a „világosság világa” között. Barátaim, ne támasszatok, ne használjatok, ne akarjatok többé már olyan gondolatokat, melyek a földi világból mennyország helyett poklot, vagy a pokolnak is a közepén elhelyezkedő „tüzes kemencét” fogják talán már hamarosan eredményezni, amiben végül, ne adj’ Isten, még az egész Föld is el fog égni! És, ne akarjatok mást se, hanem csak azt, amit Isten akar. Isten akarata ugyanis az élő és igaz szeretet, az élő igazság, és élő tökéletesség az embernek elnevezett teremtménye vonatkozásában is. Aki ember maga is nem erre törekszik, az a személyes életfa (itt egóval is élhető szellemi lelki életszemélyiség) mivoltát maga vágja ki, Istennek mérhetetlen nagy sajnálatára, merthogy az ember az Őtőle kapott szabad akarata révén választhatja ezt is, még bizony Isten sorozatos figyelmeztetései ellenére is, hogy azért ezt mégse tegye meg magával (azaz önmagában a szellemi minőségű életszemélyiségével), hanem kövesse az Ő cselekedeteit, legfőképpen az Ő cselekedetekkel szeretését, mint ezt (is) Fia által be is mutatta, vagyis le is példázta.

Amit Isten nekünk még szintén akar, az a teljes félelemnélküliség, tisztaság, egészség, szabadság, boldogság, öröm, elégedettség, béke, nyugalom, biztonság, legfőképpen pedig a szintén igaz és teljes szeretetet, vagyis Ő minden rossztól, minden ártalomtól teljes mentességet akar! Az ember tudatos akaratának ezzel az isteni akarattal kellene tehát egyeznie, és nem pedig vele ezen igazán jók (isteni jók) ellen kellene lennie az embernek. A rossz ellen is tehát nem folyton  harcolnunk,  nem állandóan küzdenünk kellene, hanem minél nagyobb intenzitással isteni szeretetet árasztani feléje és beléje, és azzal jóvá tenni, azzal  meg- és kijavítani is a rosszat. Még azonban csak háborognunk sem kellene a rossz ellen, hanem ahelyett is csak engedelmeskednünk kellene Istennek, vagyis az akarata szerint kellene tennünk itt is mindent.

Ha tehát mi bármiben is nem az előbbieket akarjuk, hanem inkább csak eltérünk Isten akaratától, akkor azzal letérünk az isteni útról is, aminek egyenes következménye lesz minden ránk nézve ártalmas, azaz romboló hatású történés. Isten így tanítja meg nekünk azt is, hogy az Ő útja az örök fejlődés útja, és nem pedig a rombolásé. Jó lenne, ha akár csak ezen is a most itt élő valamennyi lélek nem csak felszínesen, hanem már mélyen is elgondolkodna. Minden külső rombolás is ugyanis a maga romlott állapotát, a maga rossz gondolatait és érzelmeit, és az Istenétől szintén eltérő akaratát tükrözi vissza feléje, vagyis véletlenül sem az örök fejlődést még csak a maga vonatkozásában sem.