A lélek tudata az egész emberi testet átjárja, és át is hatja magával. A léleknek ez a szintén szellemi minőségű tudata pedig természetesen a lélekkel együtt az emberi test szíve tájékánál koncentrálódik, vagyis a testnek szív és vérér-rendszerével tekinthető párhuzamos létezésűnek úgy, hogy a lélek-tudat(a) a testi vérrendszer révén terjed szét az egész testben, míg a léleknek abból lett tárgyi tudata az emberi test fej részében, mintegy az agyvízben benne levő agy központtal egyező központi elhelyezkedésű, és ez az anyagtudat avagy testtudat pedig az emberi test nyirokrendszerén keresztül terjed ki, azaz hatja át magával szintén az egész testet, és szintén mintegy folyadékszerűen, ahogyan ezt e két „színes víz” tárgyi gyakorlatilag mutatja nekünk. Nem véletlenül áll tehát a testi vér (vörös) és nyirokrendszer (fehér) igen szoros kapcsolatban egymással. A nyirok a vérből származik, vagyis az ember tárgyi tudata a szellemi tudatából származik, annak mintegy tehát a „más” minőséggé lett le-ágazásaként képzelhető el.
Csak a világnak már meghalt ember tudhat azonban kiemelkedni az előbbi egymástól elválasztott színes vizekből is álló víztestéből, és a szintén vízzel illetve tengerrel jelképezett világi emberek köréből is, majd pedig ebben az emelkedett létállapotban folyamatosan megmaradva már az egész tárgyi világ fölé is felülemelkedni, és ezzel Krisztussal a Megváltó Istennel együtt élni Krisztusnak isteni életével, és így már a Mindenható Istennel is újra tökéletes egységben lenni, és természetesen Ővele együtt élni is.
A szellemi lelki személyiségünket Krisztus teljesen áthatva Magával leszünk tehát Krisztusi lelkek, Krisztus Istenével egyező szellemisége lelkei, vagyis végül is újra Istennek lelkei az Ővele tökéletes egységben élő Krisztusban. Krisztus, ha ezt esetünkben még nem tette volna meg, valóban víz és vér által fog tehát „belénk jönni”, és bennünket áthatni az Istennel tökéletes egységben élő Teljes Magával, ha mi magunk is ezt akarjuk, magunk is ezen vagyunk.
A magunk részéről is tehát mindig azon kell lennünk, mint itt Jézus a Krisztus mindig is volt. Nevezetesen azon, hogy Isten a Teljesség megnyilvánuljon bennünk, vagyis hogy embertársaink is észlelhessék, hogy Isten a Teljességével bennünk lakozik. Az embernek pedig ehhez addig kell befelé haladnia magában, míg maga nem jön szembe vele a teljes magával, a teljes egész isteni mivoltával, mert akkor azzal már maga Isten is jön elibe, hogy a Fia által őt is hazahozathassa Magához az örökkévalóságába.
Gondolati, érzelmi, és a legalább ilyen fontos akarati egységre kell azonban először is eljutnia az embernek Istennel a Szellem és Lélekkel, legismertebb nevén: Szeretettel. Ha pedig erre Isten és Fia segítségével eljutunk, akkor akár észlelhetjük is, hogy nekünk, Isten hasonlatossága emberi lelkeknek minden gondolatunk, érzésünk, illetve érzelmünk is úgy hat, mint Istennek az építő (alkotó) illetve megvalósító ereje.
A jelen mulandó világban, és annak minden dolgában is észlelnünk kell tudnunk azt az Erőt, ami azt létrehozta és fejlesztette, és a végét is okozza, mert ugyanez az Erő léteztet és éltet bennünket is. Csak így juthatunk ugyanis el odáig, hogy nem tárgyi minőségeket is érzékeljünk, azaz végül tárgyi érzékszervek nélkül „megérezzük” (szellemi érzelmileg érzékeljük) is Magát ezt az egész keletkezést és elmúlást is létrehozó felülmúlhatatlan erősségű Erőt, a bennünket is Teremtőt. Mindig azonban csak megfelelő valóságos lelki érzékenységgel lehetünk képesek észlelni is a Léleknek, azaz Istennek a hozzánk, emberekhez is szakadatlanul szóló beszédét is. Az ember részéről pedig mindig is az igaz egyetértést hozó, isteni szeretettel és szintén szellemi (isteni) értelemmel teli beszéd a helyén való beszéd. Az embernek ugyanakkor soha nem a vele szerezhető anyagi haszonért kellene cselekednie, hanem egyszerűen csak cselekedni szeretni kellene neki, mint azt is Istentől láthatja. Az itteni életünk minden pillanatát is csak hasznos, másoknak mindig csak javára levő cselekedeteinkkel szentelhetjük meg, éspedig azokat mindig elsősorban Istennek ajánlván és tevén is. A beszédünkkel és cselekedeteinkkel is a színtiszta és teljes Lét és Élet szeretetét kellene gyakorolnunk, és nem pedig a mulandó tárgyaknak, testeknek szeretetét, mint azt sajnos még most is tesszük, mikor már egyre a több a tudásunk Istenről is.
A földi életünk is azért van, hogy Isten oldalán magunk is magunkon dolgozzunk az örök fejlődésünk, növekedésünk érdekében, vagyis, hogy isteni szeretetben és isteni értelemben egyre többek, egyre tökéletesebbek legyünk, azaz egyre jobb, Istenre tehát mind inkább hasonlító szerető lényei legyünk Istennek, és, hogy ezt minden létkörülmények között kifejezni, azaz még tárgyi gyakorlatilag is megnyilvánítani is tudjuk. Itt a Földön is mindenki az örök lehetőségű fejlődése egy szakaszában van, és mindenkinek vágynia is kellene erre a fejlődésére. Sok embernek azonban sokáig is eltarthat, míg rátalál a hazavezető útra, és el is kezd azon járni.
A magunkban lévő Isten létezésére azonban magunknak kell rájönnünk, és onnantól fogva már csak az Ő Igazságát és igazságait kell elfogadnunk a mi igazságunkként is, és már csak ebben az egy Igazságunkban kell hinnünk és bíznunk, még akkor is, ha az egész világ azt mondja róla, hogy az a hamis, és az igazságai sem igazak. A világgal és igazságaival nem törődve ezután pedig már csak az Igaz Isten kizárólagos vezetésére is rá kell bíznunk magunkat. Mindig is azonban csak Isten vezetését kell kérnünk, nem emberi vezetőket kell Őhelyette erre is keresnünk.
Isten a Szeretet és Élet folyamatos kommunikációs kapcsolatban van velünk (még az álmaink által is beszél velünk), csak mi lelkei túlságosan elfoglaltak vagyunk a világi dolgainkkal, hogy ezt észrevegyük, vagyis hogy akár csak részleteiben is észlelhessük, amit közvetlenül velünk közöl. Ő tehát mindig a közvetlen közelünkben van, mi viszont még mindig igen távol vagyunk Őtőle. Igazán ugyanis még mindig nem hisszük Őt, még mindig nem bízunk Őbenne. Még mindig magunkban vagy másokban hiszünk, magunkban vagy másokban bízunk. (A tárgyi tudatos tárgyi elménk viszont nem hallhatja Istent, tudomása viszont az Ő nekünk, lelkeknek mondottakról a révünkön már lehet neki is.
A léleknek itt a földön élve is mindig tudatos jelenléttel kellene lennie, vagyis a léleknek az éber jelenlétét itt is állandóan kifejezésre kellene juttatnia. A szüntelenül ragyogó isteni jelenlétével kellene az embernek itt élvén is egyszerre a szellemi és tárgyi világ felé is lennie, vagyis itt élvén is soha nem elfeledkezvén az Isteni természetéről, már inkább csak azzal kellene élnie. Szándékainknak, gondolatainknak, szavainknak, és cselekedeteinknek is mind isteni szeretettel áthatottaknak kellene lenniük. A folyamatos éberségünk azért lenne fontos, mert az nem fogja majd engedi a figyelmünket lankadni abban, hogy minden itteni cselekedetünket is az isteni szeretetünkkel hassunk át.
Az ember minél inkább a teljes magát tudja adni, és oda is adja minden szeretetét a másikának, a benne így keletkezett űrt Isten is egyre inkább betölti a Teljes Magával, és így lesz az ember maga is elfogyhatatlan szeretet. A többi embert a magunk kiterjesztésének tekintsük, és már csak ezért is úgy szeressük őket, mint magunkat, és vegyük úgy, hogy amit neki vagy velük teszünk, azt mind magunkkal tesszük. Amint pedig már meg is értjük, hogy valósággal nincsenek „mások”, a másik is ugyanaz az ember, mint mi vagyunk, és ezért eszerint teszünk is (amit neki vagy vele teszünk, azt mind magunkkal tesszük), akkor már járjuk a hazafelé vezető utat, és haza is fogunk érni a Teremtőnkhöz.
A gyermeki tisztaságú, és teljességgel „önén” (magunk „szülte” tárgyi elme és én) nélküli (önfeledt) lelki tudatosság valóságunkhoz lenne szükséges először is visszatalálnunk, hogy aztán magát Istent is ugyanebben a magunkban megtalálhassuk, és Őt így mintegy már újra is teljesen is megismerhessük, csak most mintegy innét a tárgyi valóságból kiindultan, vagyis egy eredeti nézőpontunktól teljesen is más nézőpontból is.
A színtiszta Lét és Élet egész Teljessége tagjaként kellene tehát ismernünk magunkat itt élvén is. Mindig elsősorban ugyanis szellemi lények vagyunk, akik az élve létezésünkhöz különféle más mint az eredeti testeket (lét- és életformákat) vehetnek igénybe, azaz ölthetnek magukra („felsőruhaként”) a szintén különféle létrendszereiben Istennek, Aki tehát a Lét és Élet és a Szeretet is.
Az előbbiek alapján pedig remélhetőleg már meg lehet érteni is, hogy emberi oldalról a valóságos „mennyek kapuja” az ember saját, Krisztus a Megváltó Istennek szintén nevezhető által megtisztított, és ezért Istennel és Ővele mintegy már újra is egységbe került szellemi tudati teljessége. A „mennyek ajtaját” (szentségbe nyíló „ajtót”) azonban mindig is csak maga Krisztus Jézus, az Atyával és Szent Lelkével egylényegű, vagyis a Szellem és Lélek Istennel abszolút egységben levő Fiú jelenti. Az ember Isten-gyermekségének illetve Isten-fiaságának már mintegy újból is történő megvalósulása, azaz maga a Jézus által lepéldázott Isten-hasonlatos „ember”, vagyis maga a tiszta és teljes emberi lélek tehát a „kulcs” a ”mennyek ajtajához”, az Isten országába nyíló „Ajtóhoz”, vagyis Jézushoz a Krisztushoz, Aki az „oda” bejutást a fiúságot itt megkapott (itt „újjászült”) embernek már nem is csak lehetővé teszi, hanem egyben biztosítja is. Maga a tiszta és teljes egész isteni lélek tehát a „kulcs”, és bizony „csak” ezt a „kulcsot” adta oda Jézus Péternek, ahogyan Júdás kivételével a többi tanítványának is, vagyis akiket is mind a teljes egészükkel is megtisztított, hogy ők Őrajta, mint mennybe nyíló „Ajtón” keresztül aztán már visszakerülhessenek az eredetük igaz valóságába, Istennek a „jobbjára”.
