A csak az anyagra fókuszáló emberi értelem nem képes még csak felfogni sem, hogy önmagában a jelen elmebéli megértés ereje egyszerűen hasznavehetetlen a valódi énünk „felfedezése” vonatkozásában, és ennél fogva pedig már az Isten megértésében is. A tárgyi elme leállása ezekhez viszont már jó hírnek minősül. (Jézus ezt az elmei lenyugvást a folyton háborgó tenger teljes lecsendesítésével szimbolizálta.) Az ugyanis, aki valósággal az „ember” (eredetileg maga is tiszta szellemi tudatosság, a színtiszta létezés és élet teljessége) még annál is mélyebb és hatalmasabb valóság, mint annak bármiféle itteni gondolati megközelítése és megértése, vagy ezeknek a megközelítéseknek és megértéseknek mindösszessége is.  Önmagában az anyagi elme tehát nem tudja megragadni az ember igazságát (az igaz és teljes mivoltát), és az Igazságot (Istent) sem, Akivel az ember egységben van, vagyis egyedül önmagában a mulandó elme (a szellemi lélek tárgyi tudata) nem tudja megragadni a Valóságos ÉN-t, Aki pedig már neki is kijelentette magát ezzel, hogy: „VAGYOK, aki vagyok.”  A „leállás” (a leállított mulandó elménk révén az igaz énünkkel a valódi önmagunk egészében avagy teljességében való megállapodás) azt jelenti, hogy az ember ugyan még a világban van, a világban él, de már nem a világé, hanem már csak a Valóságos Istené. Ilyenkor azonban az ember már nem keres külső dolgokat, külső dolgok általi beteljesedését pedig már egyáltalán nem, mert már a valódi önmagánál van. A külső dolgokkal az ember ez esetben viszont már nem is azonosul, de még csak hasonulásban sincsen a külső dolgoknak belső felével sem. Ilyenkor már nem is csak tudjuk, hanem tisztán (tárgyi érzékszervek nélkül) érezzük is, hogy  az Istenéből való megtestesületlen élet a mi valóságos mivoltunk, ami szellemi (isteni) élet innét az anyagi valóságból semminek látszik az átlátszóan tiszta mivolta miatt, mint ahogyan a Mindenható Isten a mindenek egyetlen Forrása is, Akitől és Akiből vagyunk mi is.

Nekünk, tudatos szellemi lelkeknek az egónkat először is az eszközünkké kell tennünk, és folyton kontrollálnunk is kell, hogy azt mi irányíthassuk mindenben, mert ha megint hatalmat adunk neki, akkor újra veszélyes lehet ránk nézve is, és így megint károkat okozhatunk vele másoknak is. A tudatos szellemi lélek újra isteni lénnyé tehát csak akkor és azzal lesz, ha a teljes egész fizikai testi rendszere, vagyis a jelen elméje, annak vele egy tudata illetve tudása, esze és értelme, valamint a teste fölött át- illetve visszaveszi az uralmát. Ha pedig ez közvetlen isteni segítséggel megtörténik, akkor a szellemi lélek már odáig is el tudhat jutni, hogy a valóságos szabadságát, a halhatatlanságát, a végtelenségét illetve határtalanságát szellemi minőségű tudatosan nem csak látni, hallani, és érezni, hanem teljességgel megélni is tudni fogja, és meg is fogja majd élni. A legtöbb lélek mára viszont már annyira elfeledkezett az előbbi valóságos magáról, hogy többek között félelemmel van a valóságos határtalanságát, és még csak a szintén Istentől való eredeti képességeit illetően is.

Egyedül tőlünk függ azonban, hogy mit és hogyan élünk meg. Amit viszont a lélek a jelen földi létben egóként él át, egóként él meg, az nem igazság, nem igaz valóság, és éppen ezért kell a léleknek ebből  (is) teljesen is kitisztulnia, és lehet még mondani, hogy kigyógyulnia is. Az egóvá válás ugyanis Istentől elfordulást, Istentől külön élést jelent. Az önző lélek pedig nem tudja magát átadni, nem tudja odaadni magát Istennek, hogy megint Isten akaratában legyen. A tárgyi énben maradásról (magunkat tárgyi énként megélésünkről) le kell tehát mondanunk, a tárgyi énünket pedig meg kell tagadnunk. Aki ugyanis itt azzal együtt nem mond le, azaz nem kötődik, nem oldódik el mindentől, minden egyéb más tárgyi (mulandó) minőségtől is, az nem jut el Istenhez, hanem marad a jelenlegi távolságnál, a legtöbb esetben azonban a részéről csak még távolabb kerül Őtőle, miáltal pedig még nehezebben, és rengeteg időnek elteltével kerülhet csak vissza Őhozzá, és bizony megeshet vele az is, hogy akár még végleg is elveszhet.

Az igaznak a hamistól el kellene tehát válnia. Isten segít a lelkének elválnia a testi énjétől, ami hamis én (hamis ego) keltette a lelkekben a lelkekkel a félelmeket, kételkedéseket, bizonytalanságot, birtoklásvágyat, és az erőszakosságot, de a gőgöt és irigységet, és a többi rosszat is, és ez az én tartotta a lelket kábulatban, vagy inkább alvásszerű állapotban is. Isten kérésünkre segít ezt a testi énünket legyőzni, és ezzel  már újra éberré válni is, vagyis felébreszt bennünket az „alvó” (alvásszerű) állapotunkból. Segít tehát bennünk megszüntetni minden negativitást, minden nem hasznosat, és visszanyerni még a békénket, és nyugalmunkat is. Isten az Őbelőle származó teljes egész tudati mivoltunkat az eredeti jó (tökéletes) állapotára visszaformálja, és így pedig már szabadokká is leszünk, azaz újra függetlenné válunk minden külső dologtól, és azoknak a belső, szintén tárgyi minőségű felétől is. A pszichénk, vagyis az érzelmi énünk sem lesz tehát többé képes hatni ránk, és így uralkodni sem tudhat rajtunk. Ahhoz azonban, hogy aztán így meg is maradjunk, a továbbiakban már mindig csak Isten szerint kell tennünk mindent, vagyis csak olyanokat cselekedhetünk, amiket Istentől látunk, hogy Ő teszi. Itt a külvilágban is Őszerinte kell tehát élnünk, és a Krisztus által létrejött Istennel való közvetlen kapcsolatunkat is szintén önként kell megtartanunk. Így ugyanis a külső és belső félből álló külső világ többé már nem terelheti el a figyelmünket Istenről és Fiáról, és az „odaföntiekről” sem, és hát az éberségünket sem veszíthetjük el többé. Istennek és Krisztusnak köszönhetően ilyenkor már mindig a tisztaság tiszta gondolatával kell tehát lennünk, igaznak kell lennünk önmagunkhoz is. Többé már nem áltathatjuk még csak magunkat sem. Emlékeznünk is kell az eredeti tisztaságunkra, igazságunkra, és magunknak is azon kell lennünk, hogy visszatérjünk arra illetve abba a létállapotunkra, léthelyzetünkbe, mert csak abban és azzal élvén térhetünk haza Istenhez az örökkévalóságba.

Azért nem emlékszünk az eredeti tisztaságunkra, és létállapotunkra sem, mert a testtudatossága az embernek mintegy rátevődik a tiszta szellemi tudatosságára, vagyis elnyomja, lényegében azonban magával mintegy alvó állapotba hozza azt, és ezzel magát nevezi ki tiszta tudatnak, holott ezt éppen, hogy az ő zavarodottsága eredményezi nála. A nagy, vagyis az itt a többi közül kiváló, kitűnő tárgyi elmék pedig gyorsan el is nevezték az igazán valóságos és tiszta szellemi tudatot „tudatalattinak”, aki viszont még csak a közvetlenül fölötte levő tárgyi tudatról (meg egyebekről) is jóval többet tud, mint az maga. Innen is van tehát, hogy a legtöbb ember még mindig a halál megszállottja, azaz hiszi is a halált, és ezért a sorsa is az igaz élet helyett a halál lesz, míg rá nem jön, hogy ő nem a mulandó formái, és még csak a mulandó elméje (tudata) sem.

Csakis tehát a legbenső énünkön, az Istenéből való énünkön kellene meditálnunk, a legtöbbet tehát felőle kellene gondolkodnunk, hogy az végre már feltáruljon a számunkra, és hogy révén már Magát a részünkről most még csak „Istennek” megérthetőt, a Teremtőnket is megismerjük, éspedig már az egész Teljességével egyetemben is, mely legfontosabbaktól éppen, hogy a tulajdon tárgyi elménknek köszönhetően vagyunk elkülönült állapotban. A jelen elme istene ezen egyszerű ok miatt azonban még csak igen kevés ember esetében azonos az Igaz Istennel a Valóságos Istennel.

Amikor tehát az ember (szellemi lélek) már tökéletesen tisztában van azzal, hogy ő nem a test, nem a szintén anyagi elme, nem az ezen  elme énje, de már nem a szavak sem, amikkel ezt is kijelentheti illetve kifejezheti, akkor van önmagánál illetve önmagában, vagyis akkor a valóságos önmaga, és valójában csak ezt nevezhetjük „ön-megvalósításnak” is, viszont annak is csak azért, hogy az ezen eredeti létállapotuk felől még tudatlanok is újra eljuthassanak erre az abszolút létállapotukra.

Aki figyelni tudja, és figyeli is a teljes testi magát, akit te testtel azonosuló nem ismersz, valójában az vagy te, az tehát a valódi éned, és az pedig, amiről úgy tudod, hogy te vagy (a jelen tested, elméd, eszed, értelmed és egód), az nem te vagy. Bátran lehet tehát ez esetben rólad azt állítani, hogy te még mindig nem ismered még csak önmagadat se. Az önismereted bizony így, sajnos még mindig egós.