A csak a tévhitük szerint Istentől külön élő Isten gyermekek

Az embernek nevezett lélek, ha úgy tudja, vagy csak hiszi is úgy, valósággal akkor sincsen elválasztva Istentől, ahogyan az érzékelhető élet teljessége, de annak legparányibb része sincsen elválasztva Istentől, mert akkor sem ez az élet, sem pedig az ember, mint maga is élő, nem létezne, és még csak nem is létezhetne. Az embernek (léleknek) a Krisztus életét (a közvetlen isteni életet) előbb vagy utóbb tehát mindenképpen el kell fogadnia Krisztusnak elfogadásával és magába gyakorlatilag is beengedésével, és az attól fogva már csak Krisztus szerinti és általi élésével, ha igazán az örök életet szeretné az itt a tárgyi személyében jelenlévő magának is. A léleknek valójában tehát nincsen más választása, mint Krisztust magán keresztül megvalósítani (mert azzal Istennek itteni megvalósítása is megtörténik), vagy pedig mindörökre elveszni, azaz a mulandóságnak örökös tagjává lenni, és nem pedig Isten örökös (szintén örök-állandó fennmaradású) szellemi lelkének, aki Istennel Jézushoz hasonlóan örök, és általa megbonthatatlan egységben van, és magával az Istennel tökéletes egységben élő Jézussal a Krisztussal is egységben van. A jelen helyzet azonban egyenlőre még az, hogy Krisztus az Istennel való tökéletes egysége révén minden emberben Maga is benne él (az Őneki is magunkba befogadása csak szimbolikus jellegű lehet, valójában az Ő részünkről elfogadásáról illetve elismeréséről van szó), csakhogy a legtöbb ember Őt még mindig elutasítja magától, vagy pedig továbbra sem engedi Őt cselekedni magában, mert magát a testi mivoltával meghasonulván még mindig Isten és Krisztusa elé helyezi, még ha ezt nem is úgy mondja vagy hiszi, akkor is. Ez tehát az ilyen emberek (lelkek) esetében egyszerűen csak változatlanul megmaradó tudatlanság és engedetlenség, amit kifejezhetjük úgy is, hogy Istennel szemben még mindig létező lázadás avagy ellenállás, azaz valóságos avagy igaz lényegi vonatkozásban is elkülönülés Istentől. Mindig elsősorban maga tehát az ember akadályozza meg magának, hogy emberfiából újra Isten gyermekévé illetve fiává is válhasson az Isten akarata szerint. Pedig ha ez az át-, lényegében azonban visszaváltozás vele, Isten soha nem nélkülözhető segítségével már itt a földi élete során megtörténne, akkor attól fogva maga is már csak tiszta szellemi (isteni) lelki és teljes életet élne a jelen anyagi körülmények között, illetve ellenére is, vagyis ő Istennel ismét tökéletes egységbe kerülvén maga is megtehetné itt ugyanazt, amire az Isten képes, ahogyan ezt az Élet Teljességének is Isten után szintén nevezhető Jézus a Krisztus be is mutatta nekünk. Az emberek fiai mára azonban ehelyett olyan mélyre süllyedtek, hogy az életminőségük az állati szint alá került. Ha ugyanis az emberrel egynek is tartható emberi gondolkodást nem a bennünk lévő Krisztus vezeti illetve irányítja, akkor az egyre negatívabb irányt fog felvenni, vagyis azzal az ember alacsonyabb fokra fog kerülni, mint a vadállat, mely már igen alantas fokot a Bibliában a „fenevad” kifejezés jelképez. Ilyenkor tehát hiába van meg az embernek a mérhetetlen nagy tárgyi műveltsége, és az azzal elért technikai fejlettsége, a tárgyi (az őszerinte helyes) életfelfogása, azaz a magával az anyagi élettel kapcsolatos gondolkodása, és az abból következő cselekedetei, az élete semmiben sem fog különbözni a még egymást is legyilkoló fenevadakétól. Isten a Szeretet szemében ugyanis bármivel és bármiben is a másik rovására élni, vagy a másik kárára jól élni, de a másik életidejének bármilyen ártalommal, bántalmazással is történő megrövidítése is gyilkolásnak minősül, mely leöldöklés, és legyilkolás is tehát a vadállatok illetve fenevadak jellemző tulajdonsága és tevékenysége, és nem pedig a Szeretet Istennek emberéé, aki az Ő hasonlatosságára lett teremtve.

Már tehát pusztán csak gondolatban is a bennünk lévő, Istent mint Szeretetet és Élet Teljességét magán keresztül megnyilvánító Krisztushoz kellene felemelkednünk, hogy azokat is már csak Ő irányítsa, mert akkor a cselekedeteink sem lesznek mások, mint isteniek, azaz már tisztán csak szellemi és lelkiek, még bizony az itteni (anyagi) körülmények ellenére is. Az ember lényegében tehát így tudja Krisztust magán keresztül kinyilatkoztatni, vagyis Őt és Őáltala pedig már magát az Istent is magában, és magán mintegy keresztüljövően is, a másik emberekkel szellemileg megláttatni, megnyilvánítani már pusztán a cselekedetei alapján illetve révén is. Itt a Földön is pedig ennél nagyobb és nagyszerűbb élmény nem is érheti az embert, vagyis ehhez az Isten-láttatáshoz, és közvetlenül Istenhez tartozáshoz képest még az egész tárgyi világ anyagi értelemben vett egyszemélyi birtoklása is semmit jelent. A gondolkodásunkat is tökéletes szinkronba kell tehát hoznunk Annak gondolkodásával, Aki sok minden „más” (szellemi) mellett Magában az egész anyagi valóságot az alapjaiban létrehozta, mozgatja illetve élteti, irányítja is, és bizony fel is tudja minden korábbi létezésére utaló nyom vagy maradvány nélkül oszlatni akkor, amikor csak akarja, akár még a teljes egészében is. Az Isten magunkon keresztüli itteni megnyilvánítása számunkra tehát azért is fontos, mert az Atya tökéletességét kifejezésre juttatni jelenti ugyanis a magunk újra meglevő tökéletességét is.

Valójában tehát a tudatunkkal egyetemben folyton csak a tárgyi valóságra fókuszálással lesz „veszett”, illetve veszik el a valódi „fajtudatunk”, az „árja-tudatunk” (a Legnemesebbtől, a vakítóan „Fehértől”, a Legtisztábbnak és Leghatalmasabbnak is nevezhető Istentől a Szellem és Lélektől való származásunk), vagyis annak tiszta tudása, hogy nem a testnek fiai, hanem mindnyájan az egyszerűen csak Szellemnek is nevezhető Istennek fiai vagyunk, és lépett illetve lép az Istennel való egységünk tudata helyébe az Istentől elkülönülten élésünk tudata, mely tárgyi tudattal vagyunk meghasonulásban, az Istennel való egységünk tudata, illetve annak itt  a jelen körülmények között is nyilvánvalóvá tétele, azaz kinyilvánítása helyett. Csakis tehát a tévhiteink révén fenntartott tudatlanságunknak és engedetlenségünknek köszönhetően érezzük és tudjuk magunkat Istennel nem együtt élő embereknek, vagyis gondoljuk magunkat inkább testi emberek test-fiainak (testi illetve formai leszármazottaknak), és nem pedig Isten a Szellem lélek-fiainak, azaz a Valóságos Isten „embernek” elnevezett gyermekeinek.

Az Élet (Isten) titka lényegében tehát az, hogy Ő minden emberben, de magában az egész emberiségben is, az Ő egész Önmagát, a teljes egész, és egyedül igazán valóságos Lényeg mivoltát akarja, és ki is fogja fejezni. Krisztus révén ugyanis az „ember” a valójával (valóságos lényegével) testben megnyilatkozott Isten-gyermeke lett, akiben a csak Isten által megbontható egységük révén maga az Atya is kifejeződésre jut, amennyiben az Ő „gyermeke” újra minden körülmények között tökéletesen egy akaraton lesz, vagy pedig mindig is egy akaraton is maradt Ővele, mint ahogyan ezzel Jézus számunkra példaképpen, de anélkül is mindörökké van. Csakis tehát a nem csak Istenre és Fiára, Jézusra a Krisztusra hallgatva beszerzett és elsajátított tévhiteink alapján tudjuk és érezzük magunkat Istentől külön élő embereknek, és nem pedig Isten vele együtt élő gyermekeinek illetve fiainak, akikben az Ővele való tökéletes egységük révén maga az Atya is kifejeződésre juthat az akarata szerint.