Számolj le a „spiritualitással” (is)! A „spirituális”, mint csak magában a „szellemi” szó is, ma már nem a tiszta és tisztán szellemit jelenti az eredeti jelentéséből való mára már teljesen is kifordítása végett, ami is az ember műve, és ami is már tetőzése az ember hibáinak

Sokaknak a cím és alcím (és még a legvégén írtak is) bizonyára nem helytálló, és nemtetszésére is van, viszont akkor is kész tény marad, hogy a manapság igen sokat használt „spirituális” szó alatt csak nagyon kevés esetben érthetünk nem tárgyi szellemit, azaz már valósággal is szellemit, mint ez a „szellemi”, de akár csak a „lelki” szó esetében is van. Még ugyanis a „spirituális mesterek” által tanított meditációs technikák is csak valami tárgyi egzaktnak, valami „csend” névvel is illetett elíziumi (üdvözültek honát jelentő) „energiamezőnek” (ami már pusztán csak ezzel a hangzatos tárgyi névadással is, vagyis rá itt használatos gondolattal  gondolván, és még hangos szóval is kimondván a meditáció tárgyát, az azzal egyben már egy be is határolt információs mező is lesz, még ha azt a teret üresnek képzeljük is) „elérhetőségét”, és esetleg még az abba belenyomulást célozhatják („élj a csendben és csendből”), és nem pedig a szavakkal igazán ki sem fejezhető, azaz el nem mondható makulátlan tisztaságú tisztán szellemi minőséget „érnek” ténylegesen is el, mely teljességgel anyag és energiamentes (tárgytalan) szellemit egyébként önmagában és közvetlenül a tárgyi  minőség meg sem érinthet, azaz még csak el sem „érhet”, hanem arra legfeljebb is csak rámutathat vagy utalhat. A „meditáció” szónak gyökere is pedig valamire, azaz valami tárgyilag, vagy tárgyi gondolatilag megfoghatóra koncentráltan figyelést, illetve valami tárgyival való törődést (foglalkozást) jelent, és ez a bizonyos „valami” ezen a finom tárgyi szinten is, még bizony mindig csak „mi magunk”, vagyis önmagában a jelen mulandó elménkkel még megragadható, behatárolható, azaz meghatározható magunk (a valósággal tiszta szellemi elménk, és a szintén isteni önvalónk együtt, akibe a tárgyi elménk jobb esetben már a visszaolvadás folyamatában van) vagyunk, és nem pedig az igazán meghatározhatatlan, behatárolhatatlan, és még csak ki sem fürkészhető egyedül igaz Isten az egész Teljességével egyetemben.  A „meditáció” valójában egy emberi kitalálású, azaz kiagyalt koncentrációs gyakorlat, azaz szó szerint koncentrálási technika, mely tárgyi gyakorlati jártasság a jelen tárgyi elme ellazulásának, teljesen nyugodt létállapotának megvalósítására van, vagyis a mulandó elmének (testtudatnak és testi énnek) semmi irányban nem mozdulásba, nem gondolkodásba hozatala célzattal időleges megvalósítással létezik.  A meditáció egész egyszerűen tehát csak irányított tárgyi gondolati csenddel trükközés (cselfogás), ami leginkább jó hatással van az egész tárgyi minőségű testi egységre, a testi emberre nézve. A meditáció esetében a figyelem, ha a művelői (művi, azaz mesterkélt dologról van tehát szó) nem így mondják is, a külső tárgyinak valójában még csak a belső felére van irányítva, vagyis e gyakorlat nem más, mint gondolatban és gondolattal gondolattalanságba merítése a tárgyi elmének, mellyel az nem szűnik meg lenni, hanem csak időlegesen leáll a működésével, azaz átáll csak figyelő, csak észlelő üzemmódba. Ettől tehát még egyáltalán nem fog (és közvetlen isteni ráhatás nélkül nem is tudhat) valóságos szellemivé átváltozni, hogy közvetlen kapcsolatban legyen az igaz valósággal, Isten örökkévalóságával, merthogy a jelen valósággal ez esetben is megmarad az egysége, ami a még meglevő tisztátalansága, azaz nem teljes tisztasága végett egészen addig meglesz, míg közvetlen isteni beavatkozással és segítséggel teljesen is meg nem tisztul. (Egy meditálásból visszajött ember ugyanolyan önző lesz tehát, mint előtte volt, csak ennek éppen az ellenkezőjét mondja, vagy éppen mutogatja is magáról, hogy a többiek elhiggyék az Igaz Istennel való közvetlen kapcsolatát.)

Ma a „spiritualitás” szóval is ugyan tehát az emberrel természetfeletti erőkkel, az egy és igaz Istennel, és az Ő szellemi világával való közvetlen kapcsolatot értetnek a művelői, pedig a „spirituálisnak” nevezett szellemiségű ember (ami „spirituális szellemiségű” kifejezés is már beteges, nem csak az ilyen szemléletű ember lesz gyakran tőle mentálisan az) még csak finom fizikai eszközökkel illetve technikákkal keresi és találja meg az ugyanolyan tárgyi minőségű Istent (csendességében is végtelen „univerzum”-ot), és így ővele együtt a magának is halhatatlanságát, mely utóbbit is viszont ezzel az igen finom fizikai természettel  is meghasonulva, vagy vele is már azonosulván is, soha nem érhet el, mert az ő halhatatlansága, ahogyan a tisztán szellemi minőségű valódi tudatközpontja („szíve”) illetve teljessége is, egy jóval ezen a „spirituálison” is túli teljesen tiszta és tisztán szellemi minőségű, azaz minden tárgyi gondolattól, és mentális technikától is mentes alanyi természetben van. Az embernek akár tehát csak a valódi halhatatlansága is, csakis a legfelsőbb tárgyi (7 vagy netán 14?) dimenzión (vagyis még az „üveghegy” csúcsán!) is túli, teljesen és tökéletesen tiszta isteni természethez (ahonnét, illetve amely alanyi „helyről”, valójában, és jobb kifejezés híján létállapotból) származik „nemzésileg” is tehát még ő, a technikázó ember is) örök jelleggel tartozva lehet meg attól minden más körülmények között is, vagyis a valóságos öröklétet, ahogyan magát az Igaz Istent is, nem a legmagasabb tárgyi dimenziókban, vagy azok közötti átmeneti („párhuzamos”) dimenziókban (kettős lényegű valóságokban) érheti el az ember (szellemi lélek), mint azt ő a „spirituális tudományának” köszönhetően tévesen hiszi. Az emberi pszichológia, filozófia, és az ezeknek itt továbbfejlesztett változataként is vehető „spiritualitás” is, valójában tehát, ha nem ezt mondja is, még mindig csak a mulandót, a tárgyit, a tárgyi értelemmel megfoghatót, behatárolhatót keresi, kutatgatja, ismergeti, értegeti, értetgeti, miközben nagy buzgósággal próbálja a megtalált „spirituális energiát” az „isteni energiát” is mindig elsősorban a maga egyéni javára és hasznára fordítani, ahogyan ezt a durva anyagi energiáival is teszi. (Ráadásul pedig ezt ma már gyomorforgató módon teszi, vagyis még a durva anyagi ilyen praktikákat, és a velük való üzleteléseket is meghazudtolóan végzi, még csak hírnév szerzése célzattal is.)

A „spiritualitás” szó valójában tehát a tárgyi világegyetem (univerzum, kozmosz) ugyan „szelleminek” nevezett, de szintén tárgyi minőségű értelmében való hívésnek, és a durva tárgyi én (agy és a benne székelő, azaz azt és a testet önakaratból soha el nem hagyó tárgyi elme és ezen elmei én) meghaladásának, vagyis a testtudat-központúságnak a meghaladását jelenti, ámde ez a korábbihoz képest újabb avagy emelkedettebb tudatállapot és tudat-központúság még mindig nem „éri el” a tiszta és tisztán szellemi minőséget, hanem annak legfeljebb is csak a határáig érhet el, és így önmagában abba még csak belelátással sem bír, hanem továbbra is csak a fizikai létezés finom tartományaiba láthat, illetve kerülhet is szintén ideiglenesen bele. Az azokba a magasabb finom anyagi tudatszintekbe eljutván mintegy újraéledő, itt „paranormálisnak” elnevezett, ámde még mindig csak tárgyi képességeivel viszont az elme itt a durva avagy „szilárd” fizikai valóságban is bírhat, vagyis képes lehet velük a többi nálánál fejletlenebb durva fizikai elmét teljesen is, és ezt a valóságot pedig a részeiben manipulálni a kedve illetve akarata szerint, természetesen azonban mindig csak bizonyos mértékig, és soha nem pedig korlátlanul.  Ez a tárgyi önerővel történő durva elme szintje meghaladás a „spiritualitás” esetében Istennek még tehát mindig csak a fizikai valóságát jelenti, vagyis a révén is az anyagi energiák valóságban maradunk, melynek viszont a legfinomabb fokozatai valóban sokkal erősebbek és fejlettebbek (jobbak és szebbek is), mint a jelen durva fizikai valóság, és onnét sok minden ott található dolgot is ide is át lehet hozni, vagyis a gondolatilag áthozottakat itt is meg lehet az itt található anyagokkal illetve anyagokból valósítani. (A tudós feltalálók ezt nagyon is jól tudják, ők még éberen is jó tudati „utazók” ehhez.)

A „spiritualitásnak” nevezett a teljes és végtelen látszatú fizikai világegyetemmel, és a tulajdon, és tehát ugyan „szelleminek” nevezett, de még szintén csak tárgyiként vehető „legfelsőbb” önvalóval („felső Énnel”, „spirituális Énnel”, szellemi énnel”) megélt magasztos tárgyi érzelmi élménnyel már tehát teljes mértékben ki is merül, noha a „spiritualitás” művelői illetve szakértői, szaktekintélyei az Igaz Istennel való közvetlen kapcsolatról, az Ővele újra egységbe kerülésről is beszélnek, holott ez esetben még ők maguk a maguk „Igaz Istene”, a maguk  „ÉN Istene” is. Ez az „Isten”, vagyis ez a „spirituális mesterekkel” egy „Isten” azonban még nem a valóságos Igaz Isten, hanem így szintén önmagában ez a tárgyiként, vagy esetleg már tárgyszerűként is észlelhető, azaz még csak tárgyi érzékszerveken keresztül szerzett érzelmek által nyomon követhető „Isten” inkább nevezhető hamis istennek, merthogy az még kötődve hozzá változatlanul tárgyi (mulandó) maga is, és nem pedig ő maga a valóban elmúlhatatlan alanyi minőségű Isten, azaz nem egymaga az egyetlen „Alany” illetve „Alap” is, Akiből és Akitől van minden, ami van, még tehát minden „tárgyi” és „finom tárgyi”, vagyis még a legfinomabb „energia” is. Ez az isten még tehát bizonyosan nem a Mindennek Egyetlen Forrása, hanem még csak egy „spirituális isten”, aki egyben a „spirituális ego” is, mely hyper ego valójában őt kereste, és találta is meg magában, mint tárgyit a tárgyiban, avagy energiát az energiában (fizikai fényt a fizikai Fényben), és bizony erre is még csak tárgyi gondolati szinten jutott el.     

A spirituális ego valójában még tehát csak magáig a „meditációig”, illetve „meditatív állapotig” jutott vagy „ért” el, és nem pedig itt élvén is már a valóságos szellemi létállapotba, ahová ez az hyper ego, ha magát „isteni ÉN”-nek nevezi is, a „lábát” se teheti be, vagyis még csak részlegesen sem nyomulhat abba bele. A „meditáció” latin szó, aminek gyöke tudatos valamire figyelést, valamire tudatos tudati koncentrálást, valamivel való éppen, hogy előzetes gondolati foglalkozást, elmélkedést, törődést, és így természetesen valamit szemlélődést is jelent, ami így viszont még csak a tárgyi külsőnek belső fele legbelsőbb részére, vagy az egész belső oldalára terjed „ki”, vagyis a valós szelleminek határát igazán nem, hanem csak a finom tárgyinak végső határát éri szó szerint el. Oda a spirituális egóval eljutva a szellemi tudatnak viszont már sejtése lehet a valós szellemi valóságról, az eredete igaz világáról. (A sejtés azonban nem azt jelenti, hogy az ember már benne is van az igaz valóságban.)

A meditációk esetében egyszerűen tehát arról van szó, hogy az emberek előre elvárt dolgok, mint például csend, béke, nyugalom, erő, önkontroll, vagy éppen csak koncentráció révén akarják állandó jelleggel biztosítani az anyagi lelki maguknak nyugodt, békés, csak figyelő pozícióját. Ezek az emberek viszont még csak érzékszervileg „tapasztalják” az előbb felsoroltakat, és még csak felidézni tudják ezeket a tapasztalataikat a gyakorlati életben, szintén hosszabb-rövidebb időintervallumokra. Csakhogy ez is még igen messzire van az ezeket is, mint valós szellemieket mindig megéléstől, de még a valóságos megélésétől is, mivel ezzel még csak az eszünkbe hozva az élményt (tapasztalatot), azoknak újra átéléséről, azaz érzéki tapasztalati átélésről lehet még csak szó. Éppen ezért csak igen kevesen tudnak még csak oda illetve arra is eljutni, hogy megőrizzék nem meditáláskor is, akár csak a csendjüket, vagy békéjüket is, amiket is pusztán önfegyelemmel is el lehetne érniük. Éppen ezért a meditatív állapotba két féle úton is el lehet jutni, éspedig erőltetett, és nem erőltetett koncentrációval, ha úgy tetszik lágy koncentrációs technikával. Ahová pedig ezzel így is úgy is el lehet jutni, azt minden meditáló úgy fejezi ki, hogy „üresség”, és „csend”, azaz „zajtalan üresség” létállapot, amit akár lehetne csak „tér-állapotnak” is nevezni (és sokan így is nevezik, meg „Isten terének”, és még „üres térnek” is). Ebből az „ürességből” viszont még csak egy térben elhelyezkedő nagy tárgyi egészre, az anyag és energiavalóságra lehet akár még a teljes egészében, vagy figyelmi fókusz szerint a részleteiben is szintén teljes rálátásunk, éspedig egy csak mintegy fölöttes pozícióból (is) szemlélődéssel, és egyáltalán nem pedig a valóságos szellemi valóságból láthatunk bele a valóságos szellemi valóságba ezen tehát arra illetve „oda” igyekezetünkkel. Ahhoz ugyanis, még az „ürességen” is túl kellene lépnünk (ott még tehát nincsen „megérkezés”, nincsen „hazaérkezés”!), amire azonban önmagunkban, azaz önerőből már végképp képtelenek vagyunk, viszont onnét már sejtésünk lehet róla, hogy nem az onnét szemlélt univerzum teljesség az egész mindenség. Csak szemlélődés állapotba el lehet tehát a meditációval jutni, és lehet erről a hyper-super létállapotról, mint „csendről” is akár ódákat is zengenünk, vagy éppen csak a létező legmagasabb szinten, legmagasabb frekvencián némán „rezegnünk” is, de ez attól még nem lesz a valóságos szellemi valóságba is belelátás, tudatosan is benne élés meg pláne nem. Ami viszont mégiscsak igaz lehet ebben a csak tehát még csak tárgyi gyakorlatban, praktikában, vagy technikában, az az, hogy révén  akár még a legmagasabb dimenziót, vagyis kettős (azaz két lényegű) valóságot is meg lehet élnünk a teljes egészével is, és természetesen ugyanígy a részleteiben is. Néhány jógi már eljutott erre a szintre, akik az egész földi életüket a meditációnak szentelték. Közülük is azonban csak az jutott el itt élvén is az igaz valóságba, az alanyi valóságba, az egypólusú valóságba, aki, mert valójában Őt kereste, az Igaz Isten őt megérintése után rájött, hogy „oda” már csak a közvetlen kapcsolatot újra, és ezúttal már végérvénnyel is felvévén Istennel lehet Istennel együtt gondolkodással, azaz Ővele ismét mindenben egyetértéssel , és csak Őszerinte cselekvéssel eljutni, mely lenne tehát az igazi meditáció (igaz gondolkodás), és igaz létállapot is. Az ilyen, vagyis az erre eljutott emberre már tehát nyugodtan lehetne akár még azt is mondani, hogy ő egy spirituális ember, azaz valóságos szellemi ember hústestben élvén is, aki tárgyi gondolkodással többé már nem, hanem már csak isteni gondolatokkal élő ember (azaz szellemi lélek) már nem magának, és még csak a csupa pozitív érzékszervi érzelmeinek, és érzelmeivel sem, hanem mindig és mindenhol már csak Istennek és Istenért, az ő  Teremtőjéért él, és így, vagyis a sikeres földi életével (a Valóságos Istennel még itt közvetlen kapcsolatba kerülésével) már örökösen örök jelleggel is, éspedig szintén örökösen örök boldogságban, és ezzel az örökségű örömmel is. Így ugyanis már valóban mindene megvan neki (még az Isten teljesen és tökéletesen tiszta érzelmei is), mert Isten nem csak a teremtett mindenét, hanem még a Teljes Magát is megosztja vele mindenféle technikás meditálás nélkül is.

Az előbbi már igazán pozitívnak is nevezhető megvalósulás érdekében azonban mindenki jól tenné, ha nem hallgatna a nagy tárgyi műveltségű „spirituális tanítókra”, de a tudatlanságot is szintén tanító, itt azokhoz képest „közönségesnek” minősített „spirituális tanítókra” sem, akik minden éppen azért hadonásznak most a „spiritualitás” szóval, meg a „meditálással” is, hogy még szélesebb körben elterjeszthessék a valós szellemiről való tudatlanságot, még ha ezt közülük sokan nem tudatosan teszik is. Mindenképpen jobb lenne azonban teljesen leszámolnunk a „spiritualitással” azzal, hogy nem meditálva is már csak az Igaz Istenre és szintén igaz Fiára fókuszálunk illetve koncentrálnunk minden (szellemi, lelki, testi, elmei) figyelmünkkel, mert akkor Ők valóban haza fognak bennünket vezetni ebből az önmagába záródott energiarendszerből, ellentétben tehát az emberi meditációkkal, és bizony az emberi „spiritualitással” is. Csakis egyedül a teljességgel anyagtalan és energiátlan, makulátlan tisztaságú, tisztán szellemi minőségű, semmiben sem felülmúlható ERŐ emelhet tehát át bennünket az Ővele egyazon minőségű halhatatlan és elmúlhatatlan valóságába. Pusztán önerőből, vagy mások ugyanilyen erejével, energetikai kiegyensúlyozásával, meditálásával, spirituális tanításával kizárt tehát, hogy eljuthassunk „oda”. A jelen létállapotunkban ezzel az „izommal” ugyanis még csak kapcsolatba sem tudhatunk kerülni az Igaz Istennel. Az Ő személyes Spiritus mivolta révén és akaratára történhet ugyanis még csak ez is meg, azaz mindig is csak Ő, a mindenható Igaz Isten lehet az, Aki először megérint e céllal, illetve e céllal is bennünket, ha mi már egyedül csak Őt, a csak Szellem néven is nevezhető Teremtőnket keressük. (Az „univerzum”- isten keresése, de még a megtalálása is, ehhez tehát vajmi kevés.)